A konklávé története –1. rész

Az első pápák maguk jelölték ki utódaikat. A kereszténység első századaiban, egészen a 8. századig a római papság közmegegyezéssel választotta ki Róma új püspökét, akit aztán a híveknek is bemutattak. A hívők közössége elfogadta, de meg is vétózhatta a választottat. A hívők vétójogát a 796-os lateráni zsinat eltörölte, de egy 862-es római zsinaton római nemesek részére visszaállította. A pápának ekkor még hűségesküt kellett tennie a római császárnak. 1059-ben II. Miklós pápa a Róma környéki bíborosok kezébe adta a pápaválasztó jogot, de a választott személyt el kellett fogadnia a távolabbról érkező bíborosoknak, az alsóbb papságnak és a híveknek is. 1139-ben a II. lateráni zsinaton végleg eltörölték a papság és a hívek beleegyezését, az 1179-es III. lateráni zsinat pedig a bíborosi kollégium összes tagjának egyenlő szavazati jogot biztosított.

Mivel a középkorban kevés bíboros volt, távolról pedig nehéz volt a választásra utazni, igen nagy súlya volt minden szavazatnak, és jelentősen megnőtt a befolyásolók, megvesztegetők szerepe. Szintén az 1179-es III. lateráni zsinat hozta meg a megválasztáshoz szükséges kétharmados szabályt, melyet hosszas szabályváltozásokat követően 1621-ben véglegesítettek.

A pápaválasztás a középkor és kora újkor jelentős részében az uralkodóházak és hatalmi csatározások színtere, eszköze volt. Előbb a római császárok, majd az osztrogót uralkodók, később a bizánci császárok kötötték beleegyezésükhöz a pápa megválasztását. A 9. században német-római befolyás volt érezhető, ez egyik oka volt az invesztitúra-harcnak, mely a Vatikán és a Német-római birodalom között robbant ki. Ennek az 1222-es wormsi konkordátum vetett véget, melyben a birodalom elismerte a pápaválasztás függetlenségét is.

A 17. században az uralkodók az ún. koronabíborosaikon keresztül vétójogot (jus exclusivae) követeltek maguknak – és éltek is vele, de csak a megválasztás pillanata előtt. Noha IX. Piusz 1871-ben megtiltott minden világi befolyást a konklávén, 1903-ban éppen Ferenc József osztrák császár és magyar király vetett be minden eszközt Mariano Rampolla bíboros megválasztása ellen – sikerrel, helyette ugyanis Giuseppe Melchiorre Sartót, a későbbi X. Piuszt választották meg, aki 1904-ben kiközösítés mellett tiltotta meg a világi vétó közlését. A pápaválasztó bíborosok azóta esküvel nyilvánítják ki, hogy nem engednek semmilyen világi nyomásnak.

Összesen tíz alkalomról tudunk, amikor alkalmaztak vétójogot: 5 spanyol, 4 francia és 2 osztrák uralkodó befolyásolta hivatalosan is a pápaválasztást. A spanyol diktátor, Franci 1963-ban egy spanyol bíboroson keresztül megpróbálta elérni, hogy ne Giovanni Battista Montini legyen a pápa, de nem járt sikerrel, ő lett VI. Pál pápa.

Az egyre hosszabbra nyúló választások, viták, gyakori ellenségeskedés, fizikai tettlegesség kizárása miatt 1216-ban, majd 1241-től a választó bíborosokat fizikailag is elzárták, innen ered a konklávé neve: cum clave, azaz kulccsal elzárták őket a külvilágtól.

A konklávé történetét holnap folytatjuk.

A témában eddig megjelent írásaink: A széküresedés (sede vacante) állapota.