Keresztes Szilárd püspök atya prédikációjában arról beszélt, miért van szenvedés az életünkben. Az ember élete parányi, de Isten nem hagyja magára a szenvedésre ítélt embert, mert belépett az emberek világába. Krisztus közösséget vállalt velünk, mindent, ami az embert kínozza, magára vállalt, hogy minket megszabadítson. István atya is így vállalt közösséget a szenvedő Krisztussal. Az élete szenvedéssel kezdődött, nagyon korán elveszítette édesanyját, pap édesapja szigorú elvei között nevelkedett, majd kispap lett.
„Emlékszem, kispap korunkban megrázott minket Dudás Miklós püspök atya hirtelen döntése, hogy 1953 januárjában pappá szenteli a központi szemináriumban tanuló öt növendékét. Váratlanul döntött így. Mindszenty bíboros már évek óta börtönben volt, Dudás püspök úr is folyamatosan várta, hogy mikor jönnek érte. Kispap korunkban is tudtuk, hogyha csengetnek, mennünk kell. Ebben a szenvedésben adott Dudás püspök úr papi életet öt fiatalembernek, köztük Fodor Istvánnak is. Ez a papi szolgálat ilyen volt az utána következő évtizedekben is, nem kellett sok hozzá, hogy valakit eltávolítsanak, kiközösítsenek, vagy éppen bebörtönözzenek” – emlékezett vissza Keresztes Szilárd püspök atya.
A bilincsektől csak Jézus Krisztus által tudunk megszabadulni, aki nem harcolni akart, hanem szeretettel fordul hozzánk, és megerősít minket. Ő tanít meg, hogy csak az ő jóságos szíve, ami gyógyulást hozhat az emberek sebeire. Krisztus a szenvedésből engedelmességet tanult. Ez a mi példánk, ez a feladatunk, így kell egy papi szolgálatot ellátni. Fodor Istvánt úgy ismertük, hogy elviselt minden nehézséget, ami a papi szolgálattal járt, végezte a dolgát, és nem törődött azzal, hogy körülötte a világ milyen keményen acsarkodik. Mert ő is megvallotta a közösséget az értünk szenvedő Isten Fiával.
„Az igazi pap soha nem sodródhat a divatos áramlatokkal, a politika szeleivel, mindig meg kell találnia azt a táboron kívüli helyet, ahol Istennek és embertársainak szolgálhat. Ez az értünk meghalt Krisztussal való szolidaritás. Isten úgy alkotta meg a testet – mondja Szent Pál, hogy a papok törődjenek egymással, ha az egyik tag szenved, mindegyik szenved vele, ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik vele örül. Nem törődni a szenvedéssel, jót tenni mindenkivel, ez a keresztény ember feladata. Így szolgálta híveit Nyírgelsén majd Nagylétán Fodor István testvérünk, végezte a dolgát, és amíg a dolgában, a papi szolgálatában boldogságot talált, nem tudta őt elkeseríteni egy kegyetlen világnak minden gonoszsága sem” – emlékezett vissza az elhunytra a nyugalmazott püspök.
„Ennek a világnak a szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséggel, ami majd megnyilvánul bennünk. Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet. Atyám, kezedbe ajánljuk paptestvérünk, István áldozópap lelkét, munkáját és szenvedését, szorgalmát és a türelmét, kezedbe ajánljuk a családját és a híveit. Tőled kaptuk őt, neked adjuk vissza.”
A templomi szertartás végén Fodor István atya egyik gyermeke, Fodor László így emlékezett édesapjára:
Fodor István első miséjét 1953. február 8-án a temetési szertartás helyszínéül is szolgáló nyírgelsei templomban mutatta be, édesapjának, a falu parókusának távollétében, aki ekkor internálva volt. István atya élete teljes ívet futott be becsülettel végzett papi munkával, nagy család alapításával, hosszú, viszonylag egészséges élettel.
Papi hivatásában egy régi generációt képviselt, aki szinte soha nem megy szabadságra, aki körömszakadtáig ragaszkodott a szertartások el nem hagyásához és azok pontos elvégzéséhez, aki vívta a maga harcát a rendszert képviselőkkel a hittanórák létéért, aki fejből tudta valamennyi hívének adatait, gondját, baját.
Nagyon szerette szülőfaluját, Nyírgelsét, itt született és itt is fog nyugodni. A születését és a halálát összekapcsolja még valami: egy hatalmas, keretezett Szűzanya kép. Elmondása szerint ezalatt látta meg a napvilágot a nyírgelsei parókai falai között, és 92 évvel később ez alatt hagyta el az utolsó sóhaj is az ajkát debreceni otthonában. Akik ismerték őt, tudják, nagyon nyitott ember volt, aki mindig késztetést érzett a kapcsolatteremtésre. Vonatfülkében ülve vagy valahol várakozva a szomszédja nem úszta meg, hogy pár percen belül ne derüljön ki róla hol született, milyen vallású, kik és hova valók a felmenői. Nagy családot vállalni a hatvanas években vakmerőségnek számított, de kapott ehhez földi és égi segítséget: az öt gyermeknek tizennégy unokának, három dédunokának ő a közös pontja.
Nyugdíjas korának első felében is aktív nyüzsgő életet élt, imacsoportokba járt, helyettesített, gyóntatott. Tizennégy éve élt Debrecenben nyugdíjasként, kapott időt és élt is vele, készült arra, hogy lezárja az élete elvégzetlen dolgait. Írt egy fejezetet Létavértes helytörténeti könyvébe, családfát szerkesztett, visszaemlékezést írt, fényképet rendszerezett. A korábbi, a vallásáért kompromisszumok nélkül harcosan kiálló pap helyett egy letisztult, szelíd, bölcs idős ember lett.
A halálát követő napon egy rigót fedeztek fel gyermekei a lakás erkélyén, ami fészket rakott. „Mintha visszatért volna apa lelke még egy kicsit.” – mondta fia elérzékenyülve. Azóta felesége naponta ott ül a székében, és tőle karnyújtásnyira a kis rigó a fészkén. Nem fél, nem mozdul. Még egy kicsit együtt vannak.