"Az Isten Szent Lelke a mi imádságunk nyomán Miklós diakónust áldozópappá szenteli"

Prédikációját Fülöp atya azokkal a szavakkal kezdte melyekkel Szent Pál is indította az aznapi szakaszt a rómaiakhoz írt levélben: „Először is hálát adok Istenemnek mindnyájatokért Jézus Krisztus által…” Majd így folyatja: „hogy a hitben… kölcsönösen megvigasztaljuk egymást.”

„Én is örülök annak, hogy közöttetek lehetek – folytatta az érsek-metropolita – és a hosszú távollét után közvetlenül megerősíthetjük egymást a hitben. Igaz, hogy még nincs teljes felszabadultságunk, nem lehetünk maszkok nélkül együtt, de mégis ilyen szép számban itt tudunk lenni a Rózsák terei templomban. A szociális távolságtartás lassan reméljük átvált egyfajta szociális közeledésre, hogy fizikailag is, lelkileg is egyre közelebb kerülhessünk egymáshoz. Nagyon fontos és az ember lényét alapjaiban érinti, hogy ne legyen elszigetelt és ne legyen távol másoktól. Mély közelség ez, az a közelség, amit Krisztus teremt közöttünk, hogy közel tudjunk lenni egymáshoz az imádságban, a lelki életben. Mert a másik emberben is ott van az a Krisztus, aki bennem él. Minél mélyebben megélem magamban a Krisztussal való egységet, annál jobban örvendezhetek, hogy a másik emberben is ott van a Megváltó. 

Ezen a szép napon egy fiatalember miatt jöttünk össze a Rózsák terei templomban. Miklós hívott ide bennünket, mert azt akarta, hogy ma különösen is közel legyünk hozzá, amikor egészen rendkívüli dolog fog vele történni. Köszönjük neki, hogy itt lehetünk. Hiszen, ha annak idején nem foglalkozik komolyan a gondolattal, hogy őt a Jóisten papnak hívja, ha nem veszi komolyan ezt a döntést, majd nem tesz meg mindent a maga részéről, hogy elinduljon és végig is menjen ezen az úton, akkor most nyilván nem lennénk itt. 

De ami ma történni fog, az nem csupán az ő lelkesedésének, buzgóságának, munkában való kitartásának köszönhető – hangsúlyozta Fülöp atya –, bár elengedhetetlen része a folyamatnak, hisz e nélkül a szentelés sem történhetne meg. De Krisztus mindehhez az emberi munkához egy egészen magasabb rendű többletet ad, azt a többletet, melyet az emberi kapcsolatokban is tapasztalhatunk, ha ott van bennük Krisztus. Egészen más minőségű az a kapcsolat, ami két keresztény ember között létrejön. Nem csupán emberi barátság, lelki közelség, azonos gondolkodás ez, hiszen maga Isten az, aki összeköti a keresztényeket. Maga Isten az, aki Miklós évtizedeken át tartó kitartását megkoronázza és őt áldozópappá szenteli. Ez messze meghaladja az emberi adottságokat és képességeket. Az Isten Szent Lelke a mi imádságunk nyomán Miklóst áldozópappá szenteli.  

De ez a mai nap nyilván nem a betetőződése Miklós kitartásának és munkálkodásának, csak egy rendkívüli állomása, amikor maga Isten pecsételi meg Miklós hivatástudatát és formálja át isteni szolgálattá. Miklós atya nemcsak beszélni fog majd a híveknek, hogy békességben éljenek, szeressék egymást, ne haragudjanak egymásra, nem csak segít nekik majd leküzdeni a gyarlóságaikat, hanem azért szentelik őt áldozópappá, hogy Krisztust adja az embereknek.  

A papszentelés egyik kimagasló pillanata, amikor a szentelő püspök átadja a Bárányt a felszentelt pap kezébe. A Bárány odakerül a tenyerébe annak, akit addig az Úr a tenyerén hordozta, hogy mostantól ő tartsa Jézust a kezében és adja tovább az Istenre éhezőknek. Azért kapja meg, hogy tovább is adja. Krisztus rábízza magát az újszentelt áldozópapra. Egyrészt azért, mert közel akar lenni hozzá, s ezzel beteljesül az a vágy, amely Miklóst hajtotta az eddig elvezető kitartásában, másrészt rajta keresztül közel akar kerülni mindazokhoz, akikhez Miklóst küldi, a papra bízott emberekhez.  

Hiszen ha az ember tanulja a teológiát, sokat imádkozik, küzd a lelkiéletben, mindezek során egyre közelebb kerül Krisztushoz, ahhoz a Krisztushoz, aki valójában ott van bennünk. Ez nem mérhető fizikai távolságban, ezek természetfölötti távlatok. Ahogy Jézus egyre közelebb engedi magához azt, aki törekszik arra, hogy az ő közelében legyen.  

Mikor a tenyerébe kapja a Bárányt az áldozópap, attól kezdve nemcsak a tenyerében hordozza, hanem hatalmat kap, hogy másoknak is továbbadja. A Krisztussal való közelségének megélése kisugárzik másokra is. Annak mértékében tudja a pap közel vezetni Krisztushoz az embereket, amilyen közel van ő maga is Krisztushoz. Ezért a papi élet elsősorban lelki élet: az imádságon keresztül az Istennel való közelség megélése, hogy Isten felszentelt szolgája valóban képes legyen átadni Krisztust másoknak. 

Ez nemcsak egy szép kép vagy teológiai fogalom, hanem a katolikus és ortodox egyházban ez maga a létező valóság. Az áldozópapnak az a konkrét feladata, hogy Krisztust kiossza az embereknek: kenyér és bor formájában adja oda a Krisztus felé törekvőknek. Áldozópapként Miklós atya is Krisztust fogja továbbadni, tanításaival, életpéldájával, de fizikai valóságával is. Egyszer egy gyermek megkérdezte Fülöp atyát, hogy a szentáldozás után meddig van még bennünk az Úr Jézus? Persze erre nehéz válaszolni, mosolyodott el az érsek-metropolita atya, de azért megválaszolta a kérdését: Amíg él benned a szeretet.  

„Amikor a Szent Liturgia után kimegyünk a templomból, akkor is fel kell fedeznünk a másikban Krisztust, örömünkben meg kellene ölelnünk egymást, hiszen ott van mindnyájunkban Krisztus, táncra kellene perdülnünk örömünkben, hogy ez a Krisztus összefog bennünket. Ha a pap ezzel a lelkülettel végzi a Szent Liturgiát és tesz tanúságot arról, hogy közel van hozzá Isten, akkor minden hívő, aki csak ott van a Szent Liturgián, megélheti ezt az örömöt és ujjonghat lelkében. 

Ujjongunk ezen a napon, mert sokan összejöhettünk, mert Miklóshoz közel lehetünk, de leginkább azért, mert az Úr ma olyan közel engedte magához őt, amely közelséget csak Isten adhat meg, épp azért, hogy sokakhoz elvihesse őt, ezt az isteni erőt, ezt a minden elképzelést felülmúló isteni ajándékot.”