Az Istenszülő kertjében - Interjú egy zarándokkal

- Dr. Baán István atya volt az, akitől a központi szemináriumban először hallottam erről a különös helyről, hogy van lehetőség innen Magyarországról is eljutni, így már 2019-ben megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék elmenni Athoszra. 2020-ban kísérletet is tettünk rá, de sajnos a pandémia miatt ez meghiúsult. Több év telt el utána, majd 2023-ban felhívott István atya, hogy újra szervez egy csapatot, lenne-e kedvem velük menni.

- Már a papírmunka is körülményes, hogy egyáltalán bejusson valaki.

- Az odautazáshoz vízumot kell igényelni, amit az athoszi Szent Tanács ír alá, és ez egyben egy belépési jogosultság is, amit a monostorban fel kell mutatni. Ezzel a vízummal négy napig lehet ott tartózkodni.

- Milyen lelkülettel indultál neki az útnak?

- Különböző imaszándékokkal mentem ki, gondolataimban elvittem magammal barátokat, családtagokat, munkatársakat és természetesen a feleségemet. Ismerősökért imádkoztam, akik gyermekáldásra várnak, családtagokért, ahol vita van vagy betegség. Az utazás előtt volt egy komoly családi zűr az életünkben, így ennek a terhével indultam el. Azt tapasztaltam Athoszon, hogy az imádság, a lemondás és a légkör gyógyítja a lelket.

- Miben más egy ottani lelkigyakorlat, mint itthon? Hogyan tudtál elmélyülni?

- A bizánci kultúrában nincs az a szokványos lelkigyakorlat, mint Nyugaton: ima, előadás, kávészünet, előadás, ebéd, szieszta, közben imaóra, esti szertartás... Itt Keleten sokkal inkább imádkoznak és böjtölnek, gyónnak és áldoznak. Így egy kicsit töményebb, ráadásul ezek a szertartások megedzik a lelket, mert jobban oda kell figyelni.

- Említetted, hogy több százan utaznak oda naponta, folyamatosan érkeznek a zarándokok. Ha valóban ilyen nagy tömeget tapasztaltál, beszélhetünk nyugodt elvonulásról?

- Athosz el van zárva a külvilágtól, ténylegesen egy fal van körülötte, nem lehet belépni a szárazföldön keresztül. A több száz érkezőt egy nagy hajóval viszik oda. Az is csak akkor indul, ha az időjárás engedni. A hajóút valóban kissé zsúfoltnak tűnik mindenféle nemzetiségű emberekkel a fedélzeten. A hajó körbejár, és mind a húsz monostornál megáll a kikötőben. Mi Daphne-nál szálltunk le, ez az egyik csomópont, ahonnan el lehet menni taxival a monostorokba. Mi egy nyolc fős csapattal mentünk, az éppen ideális volt ahhoz, hogy tudjunk együtt haladni, támogatni egymást.

- Mi az, amit valóban elzárnak a külvilág elől?

- Lehetséges, hogy kicsit erősen fogalmazok, de amit teljesen elzárnak az az, hogy nők egyáltalán nem léphetnek be Athosz szigetére. Ezért szokták is támadni az athosziakat. Az Európai Unió például mindent megtesz annak érdekében, hogy nők is beléphessenek ide. Erre nagyon egyszerű válasza van az athoszi szerzeteseknek: létezik olyan monostor, ahová meg férfiak nem léphetnek be, csak nők. A másik ok, hogy az egyetlen nő, akinek itt a lába a földet érte, a hagyomány szerint Istenszülő Szűz Mária volt, aki 49-ben Szent János apostollal hajózott erre, amikor kikötöttek itt. Annyira megtetszett neki a hely, hogy megkérte Jézus Krisztust, hogy hadd legyen az ő kertje. És ezért hívják a mai napig az Istenszülő kertjének.

Persze vannak dolgok, amiket kintről kell beszerezni, hiszen ez egy sziklás terület. Nem tudnak mindent megtermelni maguknak az itt élők. Épp ezért vannak olyan szerzetesek, akik kijárhatnak a félszigetről, de nekik már azon a lelki szinten kell lenni, hogyha kimennek a világba, akkor nem kísértetnek meg. Legyen szó akár a hölgyekről vagy akár egy jó hideg sörről.

- Valamennyire azért tartják a kapcsolatot a külvilággal... említetted például a taxikat is.

- A taxikat civilek vezetik, de őket is megválogatják. Általában vallásos emberekkel kötnek szerződést. De vegyünk egy sokkal hétköznapibb dolgot! Előfordulhat, hogy orvosra van szükségük a szerzeteseknek. Ilyenkor azok a szerzetesek, akik orvosként érkeztek ide annak idején, ellátják a társaikat. Térerő sincs mindenhol, internet sem mindig van, bár általában nem használnak modern kütyüket. Ha valaki szerzetes lesz, akkor elhagyja a korábbi életét, már nem megy vissza a családjához, már nem hív senkit, nem levelezget, mert már csak az Isten ügyével törődik. Ezt a nyugati társadalomban élőknek nem könnyű felfogni, de a szerzetes olyan radikálisan próbálja szeretni az Istent, ahogy az az Evangéliumban meg van írva. Az istenszeretetnek nagyon erősnek és stabilnak kell lenni, ők erre építenek mindent. „Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.” (Mt 10, 37-39)

- Feltöltődtél, megújultál kicsit? Hogy érezted magad lelkileg?

- Megrendítő volt. Újra megtapasztaltam, és ebben meg is erősödtem, hogy az imádságnak van ereje. Nagyon fontos a karitatív, szociális, önkéntes munka, ezeknek nagy ereje van, de imádság nélkül tulajdonképpen nem érnek semmit. Ez volt az egyik, ami megerősödött bennem. A másik, hogy az ember mindig tud imádkozni. Gyakran azt hisszük, hogy fáradtak vagyunk, nincs erőnk hozzá, fárasztó kötelesességnek érezzük a vasárnapi templomba járást, sokan panaszkodnak, hogy a vasárnap a pihenés napja... És itt nincs mese, fel kell kelni, és imádkozni kell.

- Mikor van ébresztő?

- Ez monostoronként változó, északról déli irányban haladva egyre szigorúbbak. Az első monostorban az alkonyati istentisztelet fél hatkor kezdődött, utána volt a vacsora. Főtt ételt kaptunk, olívabogyót, olívaolajat és bort tettek ki a zarándokoknak, kétféle kenyérrel is megkínáltak. Bár böjtös volt, de laktatós. A reggeli szertartás fél ötkor kezdődött. A vecsernye után kitették az ereklyéket: ott volt az Istenszülő Szűz Mária öve, egy Szent Kereszt ereklye, Nagy Szent Bazil, Nüsszai Szent Gergely, Aranyszájú Szent János egy-egy ereklyéje... Ezeket meg lehetett érinteni, csókolni. Ezek nagyon megrendítő pillanatok voltak az életemben. Ahogy haladtunk dél irányába, egy másik monostorban már fél négykor kezdődött a hajnali szolgálat, itt már pénteken nem ettek a szerzetesek, csak a zarándokoknak tettek ki egy kis olívabogyót meg kenyeret. Még délebbre már se hétfőn, se szerdán, se pénteken nem esznek a szerzetesek, olyan szigorú böjt van.

- Csak imádkoznak és böjtölnek?

- Nem, amint véget ér az imádság, mindenki megy dolgozni. Kertet művelnek, takarítanak, zarándokokat fogadnak, könyvelnek. Mindenkinek van feladata. Valaki csotkit köt egész nap, ikont fest vagy a boltban dolgozik. A monostorokban tömjént és kegytárgyakat készítenek, liturgikus ruhákat varrnak, halásznak vagy éppen főznek.

- Mit gondolsz, tudnál így élni?

- Nem, nem tudnék. Ez egy adomány, amikor valakit erre az Isten kiemel. Nyugaton többféle rend van: tanítói, szociális, monasztikus stb., Keleten pedig csak szerzetesek vannak. Ők az imádságnak szentelik az életüket. Az Isten erre választotta ki őket, hogy imádkozzanak a világért, imádkozzanak a bűnösök megtéréséért, és azt a feladatot töltsék be, amire az Isten meghívta őket. És ha valakit a szerzetességen belül szakácsnak hívott meg, akkor szakács lesz. Ha mondjuk orvosként lép be valaki, akkor valószínűleg ápolnia kell majd a beteg szerzetestársakat.

Régebben egyszer foglalkoztatott a szerzetesség gondolata. 2020 nyarán Chevetogne-ban voltunk Fülöp atyával, és akkoriban éppen lelki válságban voltam. Feltettem a kérdést Istennek, hogy most mi legyen: lassan befejezem a szemináriumot, szeretek imádkozni, szeretem a szolgálatot, szeretek közösségben élni, ez azt jelenti, hogy szerzetességre hív? Ezért felajánlottam az utamat erre a célra. Chevetogne-ban sokat imádkoztam, és egyszer elmentem futni a hegyekbe. Futás közben megálltam, és akkor megéreztem, hogy ez nem az én utam. Amikor hazajöttem, egy hónap múlva megismerkedtem a feleségemmel. Lehet azt mondani, hogy ezt csak bemagyarázom magamnak, de én tényleg felajánlottam Istennek, hogy meghívhat a szerzetességre. Nem tette, sőt, jobb utat készített. Eddig mindig azt tapasztaltam, hogy jobb utat készített.

- Mit hoztál magaddal? Lelki nyugalmat, békét? Egy kis türelmet?

- Nehéz megfogalmazni, mit hoztam haza. Talán a legfontosabb, hogy azóta máshogy tekintek a szertartásainkra. Ugyanazokból a könyvekből végezzük mi is, de mégis máshogy. Sokszor azt tapasztalom, hogy nem vagyunk elég igényesek. Nem végezzük el olyan szépen, mint a szerzetesek. Amikor az Evangéliumos könyvet körbehordozzák, Athoszon valóban érezhető, hogy azt ünneplik, hogy az Isten országa megnyílik előttük, hogy az evangéliumban Krisztus szava kiárad mindenkire. Méltósággal, szeretettel és gyönyörű énekkel viszik be a szentélybe, de már a liturgikus előkészületet is nagyon szépen végzik. Olyan finom tömjént használnak, mintha valóban a mennyországban lennénk, mert ők Istennek tényleg a legszebbet, a legtökéletesebbet szeretnék adni. Természetes és színes anyagokat használnak, elkülönítve tartják, sőt, minden szertartásrésznek megvan a maga külön illata.

A liturgikus látásmódomat a fenti élmények/tapasztalatok mind szélesítették. Abból a nyugalomból táplálkozva, amely az athoszi útból fakad, a liturgián megpróbálok úgy szolgálni, hogy Istennek az még kedvesebb legyen, mint korábban volt. És nagyon jó lenne, ha a hívők is meg tudnák tapasztalni, hogy Isten országát nem rutinból építjük!