Az éneknek akkor van értelme, ha azzal ki akarjuk fejezni a bennünk lévő érzelmeket - interjú Nemes József karnaggyal

Az ifjúsági gyerekkar szokásos hétfői próbáján látogatom meg a karnagyot, a díjátadó után néhány nappal. „Józsi bácsi” a tőle megszokott hőfokon ég, nyoma sincs hét eleji kedvtelenségnek vagy motiválatlanságnak. Biztosan a rangos elismerés miatt van még inkább feldobva a karnagy, – gondolom én – aki éppen arra buzdítja tanítványait, hogy gyakoroljanak, ahol csak kedvük támad. Akár a buszmegállóban sem ciki.  

- Jó volt téged tanítás közben látni. Meg is lepődtem, elég rendhagyó pedagógia módszer olyat javasolni, hogy a nyílt utcán fakadjanak dalra a gyerekek.  

Őszintén szólva én is így tettem. S minél később alakulnak ki valakiben a görcsök azt illetően, hogy mit illik, meg mit nem, annál természetesebb lesz ez számára. Ráadásul ezzel nem bántasz senkit, csak legfeljebb egy kicsit bolondnak néznek – de az meg engem ritkán érdekel. Persze, mikor felesége lesz az embernek, akkor majd ő rád szól (nevet). De egyébként én ezt tényleg komolyan gondolom, hogy miért ne?

- És megfogadják ezeket a tanácsokat a gyerekek?

A szülők szerint igen. Mert igazából én magam is ezt csinálom, és boldoggá tesz, ezt pedig látják rajtam a gyerekek. Ha úgy tetszik én így vagyok hiteles.

- S milyen művet tanítottál most nekik, amivel arra buzdítod őket, éljék meg, s még inkább fejezzék ki érzéseiket?

Bella Máté 2014-ben Debrecen város felkérésére, a Bartók Béla XXVI. Nemzetközi Kórusversenyre komponálta Az otthon éjjel című gyermekkari művét Karafiáth Orsolya azonos című ciklusának első, Pókok alcímű versére. A darab hatásosan jeleníti meg a vers különös, lidérces hangulatú álomvilágát, amelyet végül az ébredés oszlat szét. Utóbbi egy másik mű: Caccini: Amirilli, mia bella: Egyszólamú dal, zongorakísérettel, és vettem a bátorságot négyszólamra alkalmazni.

A covid óta azt érzem, hogy nehezebben mutatják ki az érzelmeiket a gyerekek, s ez kiváló eszköz, hogy megtanítsam őket, hogyan kellene kommunikálniuk egymással és hogyan kellene megélniük a dühöt, szomorúságot, örömöt, ami nem az ő hibájuk. Számtalanszor megakadok, mert a mostani gyerekek nem úgy tudnak örülni, mint, akiket a pályám elején tanítottam, de a bánatukat sem tudják jól megélni, erről sem tehetnek. Nem tudnak gyerekek lenni. Rengeteg energiát kell beletenni, hogy kicsit jobb legyen nekik, ezért úgy választok darabot, hogy felszabaduljanak bennük a dolgok. És a Pókok és az Amarilli erre nagyon alkalmas.   

- Mennyire merülsz ki ebben te? Hiszen, aki ismer egy örökké derűs, tettre kész embert lát. Sose fogy el a lendület?

Ilyen az alaptermészetem, nem kell ehhez díjat kapnom (nevet). Nyilván mivel emberből vagyok, nekem is vannak nehezebb napjaim. De engem a tanítás éltet. Mondjuk én szülői értekezletet is úgy tartok, ahogy órát: sok humorral, játékossággal fűszerezve. Nem is csodálják, hogy a gyerekek állítólag szeretik az óráimat – mondják a szülők. Iszonyúan elfáradok a nap végére, teljesen kimerülök, de napközben nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy behozzam az iskolába a problémáimat. Ezt láttam az én tanáraimon is, de igazából ezt hamar meg is tanulja egy pedagógus, ellenkező esetben nem úgy megy egy-egy tanóra vagy a próba. Hozzáteszem, olyan érzékenység van a diákokban, hogy azonnal érzik, ha rossz passzban vagyok, és akkor tízszer jobban figyelnek, tehát van bennük annyi empátia meg lojalitás, hogy ezzel segítenek ki. Fantasztikus dinamika van köztünk. Egyre nehezebb is hatékonynak lenni velük, ha nem kerekedek felül magamon.

- Ezt hogy érted?

Beül a gyerek fáradtan, és vagy vitatkozom vele, vagy megpróbálom kimozdítani belőle. De valaki mást kimozdítani egy rossz lelkiállapotból nekem tízszer annyi energiámba telik, de megéri. Örök körforgás, ami mégis visz előre. Egy jó próba napokra feltölt, egy rossz meg engem is kimerít. Pont a napokban állapítottam meg, hogy mennyire kellett nekem a téli szünet, mert elfáradtam, nem csoda, a nyarat is végigdolgoztam. Decemberben már nagyon undok voltam, olyan tanár, akiket gyerekkoromban megvetettem és nagyon kellett a pihenés. A december 16-i koncert után letettem mindent és január 9-ig tudatosan nem foglalkoztam semmivel.

Fotó: Kökényesi Attila

- Ha már gyerekkor: neked ezek az évek is azon falak között teltek, ahol most tanítasz. A Szent Efrém Görögkatolikus Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola jogelődjébe, a Bányai Júlia Általános Iskolába jártál. Már hatévesen megmutatkozott a muzikalitásod? 

Nem feltétlen. A szomszéd utcában laktunk, tehát a körzet miatt esett erre az iskolára a választás, illetve még azért, mert a nővérem is idejárt, és jól érezte magát. Nem voltam egyébként kiemelkedő tanuló, még énekből sem. Erős, közepesen jó diáknak számítottam, de a közösséget nagyon szerettem, azt a miliőt, ami itt körbevett. Ölveti Mátyás barátom (csellista, a Szabó Balázs Bandája állandó tagja – a szerk.) vagy Vas Péter (az iskola jelenlegi igazgatója – a szerk.) ők jártak az élen, de én nem feltétlen. Nagyon lelkes voltam és mindmáig ebből merítkezem. Jó érzés volt valahova tartozni és nagyon szerettem azt, hogy ki tudtam az ének által magamat valahogyan fejezni. Ezért mondtam most a próbán is a gyerekeknek, hogy szabad, meg ér az ének által a bennük lévő érzéseket kifejezni, mert ettől megkönnyebbül az ember. Én is nagyon megkönnyebbültem egy-egy próba után, anélkül, hogy erre külön felhívták volna a figyelmemet. Én gyerekként, ha ideges voltam, akkor egy-egy mű éneklése közben, ahol a kotta ezt engedte, a „fortekban” gyakorlatilag kiüvöltöttem magamból a frusztrációimat. S úgy mentem ki próbából, hogy sokkal könnyebb lett a lelkem és rájöttem arra, hogy én ezt mindig akarom csinálni. Volt olyan, hogy az otthoni gondok miatt jelentett menedéket számomra ez a közeg, s beültem akár a lányok próbáira is. Aztán német-orosz szakon kezdtem el tanulni a gimnáziumban, de hamar rájöttem, hogy rosszul döntöttem, mert nagyon hiányzott az általános iskolám adta hangulat.

S megfogadtam, hogy legközelebb helyesen fogok dönteni, így jelentkeztem magyar-ének szakra, az akkori Nyíregyházi Egyetem jogelődje a Nyíregyházi Főiskolára jártam. A magyar kezdetben kényszerpálya volt, mert muszáj volt választanom valamit az ének mellé, de idővel azt is nagyon megszerettem. 

- Milyen érzés volt visszakerülni az egykori alma materba tanárként? 

Az iskola akkori igazgatója és karnagya Tóth Ágnes – akinek nem mellesleg rengeteget köszönhetek, mert nagyon sok mindenre megtanított – vett fel engem, mert igazgatóként korlátozott számban tarthatott csak énekórákat. Aztán egy nem egyszerű időszak következett az iskola életében: egykori mentorom lekerült az igazgatói posztról és gyakorlatilag én maradtam az egyetlen megoldás. Őszintén bevallom nulla tapasztalatom volt hozzá, kórust karnagyként nem láttam előtte soha. Erre a főiskolán nem tanítják meg az embert. S én akkor el akartam kezdeni ebbe beletanulni, hiszen nagyon komoly teher volt rajtam, mivel a város, de mondhatni az ország egyik legkiválóbb kórusa működött itt évtizedekkel ezelőtt is. 

- Mindez 21 évesen ért téged…. Nem kis kihívás ekkora hagyatékról gondoskodni. 

Igen… annyit el is döntöttem, hogy a lehető legjobb tudásom szerint fogom csinálni, de ha nem megy, akkor átadom valakinek. Három évet adtam magamnak. Sose felejtem el az Éneklő Ifjúság elnevezésű verseny volt az első megmérettetés, amin kiálltam először karnagyként, s ott a szakmám egyik legnagyobb tekintélye azt mondta: a kórus nagyon jó, de amit maga csinál az félelmetesen rossz, és hogy ez hogy lehetséges? Kritikusom azt javasolta, hogy a kórussal együtt kezdjek el tanulni, jobban járok, ha ezt választom, mintha még egy egyetemet elvégzek hozzá. Ki fog nagyon hamar derülni, – mondta – hogy képes vagyok a kórussal fejlődni vagy megrekedek egy szinten. 

- Hogy lehet egy kórussal együtt tanulni annak vezetését? 

Mindenki ezt csinálja egyébként. Hallgatóként sem vagy előrébb a gyakorlati óráidon, hiszen egy „vegytiszta” csapatot kapsz meg 45 percre, akiket nem kell fegyelmezni. Tehát, szerintem minden tanár már diplomásként, a katedrán állva tapasztalja meg, hogy mennyire alkalmas a tanításra. Saját szabályokat, feltételeket kell tudni kialakítani, úgy, hogy mindeközben rendet tart. Ha erre nem érez rá egy pedagógus rövid idő alatt, akkor később sem fog. A karnagyi lét kétharmada is pszichológia, s a többi része a szakma. Ezért tudok ebben boldogulni. 

- Mikor jött el a pont, amikor tudtad: fennmaradtál a vízen? 

Amikor éreztem, hogy szeretnek, amikor sikerült úgy rendet tartani, hogy közben tudtam dolgozni. S közben jó hangulat volt, mert nem fenyegetéssel, meg szigorral értem ezt el, hanem humorral meg a szeretettel. Aztán rájöttem, hogy ezen kívül minden más tanulható. 

- Ilyen kezdeti nehézségek tükrében lehet érdekes a Lautitia kialakulásának története. Hogyan lett egy egész családdá a sok „kis rigó”?  

Túlzás nélkül állíthatom, hogy a semmiből. Jól hangzana, ha azt mondanám tudatos tervezés eredménye, de ezt az élet alakítottá azzá, ami. Dolgoztam a gyerekkarral meg közben egy nyolcfős kamarakórussal, akiknek péntekenként volt próba. Meghívtak minket a Bethlen Gábor Közgazdasági Technikum szalagtűzőjére, ahol az Oh happy dayt énekeltük el és ez annyira menőnek számított, hogy két hét múlva már tizenketten voltunk, aztán már 15-en ma meg már vagyunk százan. Aztán egy idő után kiöregedett a gyerekkarból egy csapat, akiket nem tudtam vinni tovább, s akkor kitaláltuk, hogy csináljunk vegyeskart. Lehetetlen aránytalan volt a felállás, elég, ha csak annyit mondok, hogy volt mondjuk húsz szopránom meg, tíz altom. Ám iszonyú lelkesek voltunk és ennyi volt a lényeg. Igyekeztem olyan darabokat választani, amiket ilyen felállásban is meg lehet szólaltatni és nem utolsó sorban jó élmény énekelni. Aztán vagány dolog lett járni vegyeskarba is, melynek tagjai viszont idővel szintén kiöregedtek. Ekkor a nagyok egyszer egy verseny előtt megkérdezték, hogy nem csinálunk egy kamaraegyüttest, hogy ők is megméressenek? 

Aztán az annyira jól sikerült, hogy letarolták a mezőnyt, de az ifi meg a gyerekkar is megnyerte a kategóriáját. Hajszálon múlt, hogy a kamarakórus a nagydíjat is elhozza. Innentől ezt sem lehetett tehát elengedni. 2012-ben járunk, ekkor neveztünk egyébként először Lautitiaként – s egyúttal ráeszméltem arra, hogy ebből úgy lett egy kóruscsalád, hogy nem is volt ez vízióm. 

- Melyik eredményetekre vagy a legbüszkébb? 

Mindegyiknek nagyon-nagy az értéke, mert mindegyiket nagyon nehéz megnyerni. S ami még nehezebb, hogy ha egy versenyt egyszer már megnyertél, akkor meg is védd újból a címet. Nagyképűség nélkül állítom, hogy minél jobb vagy annál nehezebb, annál nagyobb a teher. Ennél fogva azok az eredményeink a legkedvesebbek, amikor még szürke lovak voltunk és nem igazán ismertek minket. Ilyen a kórus világbajnokság a gyerekkarral 2011-ben. Vagy a vegyeskar 2015-ös arezzói nagydíja, ahol olyan kórusok ellen nyertünk, akiknek papíron a „cipőfűzőjét sem köthetnénk be”. De akkor egy olyan zsűri ült ott, melynek tagjai értékelték azt a „szertelen” zeneiséget, amit mi képviseltünk, holott közel sem énekeltünk technikailag olyan jól, mint ellenfeleink. Az eredményhirdetés pillanata felejthetetlen, vissza szoktam nézni a mai napig. 

- Jó tíz évet repültünk most vissza az időben, így szeretném, ha felidéznénk 2012-t is, hiszen ettől az évtől lett fenntartója a Hajdúdorogi Főegyházmegye a munkahelyednek, tehát a Bányai Júlia Általános Iskolából Szent Efrém lett. Hogyan élted meg? 

Akkor nagyon nehezen, mert igazi férfiként féltem a változástól, „minden jól van, ahogy van alapon”, de nagyon hamar beláttam, hogy idétlenség volt félni, mert szavakkal nehezen kifejezhető, hogy mennyi mindent köszönhetek nekik személy szerint én is, és az iskola is. Most mondhatnám, hogy akár anyagilag, akár erkölcsileg is támogatnak minket, de ez még annál is több. Érezni lehet, hogy megbecsült részei vagyunk a Görögkatolikus Egyháznak, amiért nem lehetek elég hálás. Az jelzi a legjobban, hogy nem kérnek tőlünk méltatlan dolgokat, nem aprózzák el a megjelenésünket. S ha az ésszerűség határain belül kérünk, akkor kapunk, mert tudják, hogy jó célt szolgálnak a kérések, s ez az elejétől kezdve így volt. Fülöp metropolita atya személy szerint is, de mindenki más is a vezetőségben annyit tett a kóruszenéért, mint ma kevesen. 

- Ha egyébként nem verseny, akkor egy csomó kulturális megmozdulás áll mögöttetek, egy életre beírtátok magatok Debrecen, de akár az ország zenei életébe. Rendszeresen léptek fel a Csokonai Nemzeti Színház produkcióiban, álltatok egy színpadon a Margaret Islanddel, Bagossy Brotherssel – csakhogy néhányat említsek.  Hogy alakultak ki ezek az együttműködések? 

Azt gondolom nem lehet, és nem is szabad leragadni a frontális kórusmuzsikánál, mert különben baj lesz mind a hallgatóság, mind az énekesek szempontjából, ezért ki kell tekintetni. Továbbá azt is gondolom, hogy ahhoz egy ember széles látókörrel rendelkezzen és sok mindent lásson a világból, számos dolgot meg kell ismernie és úgy alakul ki egy világképe. Ha én arra nevelem a tanítványaimat, hogy csak a kóruszene, csak a komolyzene az érték, akkor félrenevelem őket, mert nem adtam meg nekik a lehetőséget arra, hogy belekóstoljanak a zenét jellemző széles palettába. Persze ezt az ollót igényes mértékig kell kinyitni, mert aztán valakinek lehet ez lesz az útja. Lásd Vavra Bencét. 

- Vagy a legutóbbi „nagy dobásotokat”, az Ajtók c. oratóriumot, amit Grecsó Krisztián és Hrutka Róbert komponált nektek. Nem sok kórus mondhatja el magáról, hogy egy egész estés művet írnak neki a kortárs művészet nagyágyúi.     

Igen. Ez is egy olyan dolog, ami izgatta a fantáziámat, hogy miként lehet fuzionálni a különféle művészeteket. Ennek a gondolata akkor fogalmazódott meg bennem először, amikor a város felkért néhány éve, hogy rendezzek meg egy október 23-i ünnepséget. Felkértem Áfra János költőt, hogy írjon egy szöveget egy fiatalember szemszögéből, aki részt vesz a forradalomban és elmondja belülről hogyan éli meg. A kórus meg aláénekel. Csodálatos élmény volt a végeredmény. A kortárs irodalomért egyébként is rajongok, a könnyűzene kapcsán pedig Ölveti Matyi barátom miatt vagyok naprakész.

Fotó: Kökényesi Attila

S valahogy így jutottam, jutottunk el az oratórium ötletéig: már nagyon régen szerettem volna egy olyan darabban közreműködni, ami egy kicsit a hol a helyem a világban kérdésre ad választ. Ebben az inspirált, hogy nagyon sokat szoktam beszélgetni a kórustagokkal személyes dolgaikról, s akkor szembesülök azzal, hogy legtöbbjüknek az okoz problémát, hogy nem tudja eldönteni, hol a helye a világban. Az Ajtókkal – abban bízom – válaszokat tudtunk nekik adni, s azt gondolom ez sikerült, sőt túl is mutat azon, amit vártam. 

Fotó: Kökényesi Attila

- A Lautitia évgyűrűi egyre csak gyarapodnak. Gondolkoztál már azon, hova alakul a kórusban éneklés, a te nagy családod a jövőben? 

Meggyőződésem, hogy ennek mindig lesz létjogosultsága, azt nem tudom, hogy mennyire leszünk felkészültek arra, hogy tartsuk a lépést. Tehát, ha én nem tudom őket érzelmileg kimozdítani, akkor az az én sikertelenségem, és nekem kell tudni változatni, a megoldást megtalálni. A hosszú téli szünetben sok minden újrafogalmazódott bennem, és már most látom, hogy működik. Gondolkodom már az utánpótlásban, úgy vélem most jár ide az a valaki, akinek majd át kell venni tőlem a karnagyi feladatokat. Az nem szerencsés, ha egy ember köré épül ez az egész, mert nem az egyén a fontos, hanem az eszme, amit követünk. 

Egyébként pedig még mindig nem vagyok a csúcson, KÓTA-díj ide vagy oda – jegyzi meg Nemes József és siet is haza a próba végén feleségéhez, akit nem mellesleg szintén az éneknek, a kórusnak, annak a közegnek köszönhet, mely gyakorlatilag egész eddigi életét körbeszőtte.