Amikor megtudtuk, hogy mi az énekversenyre kötelező anyag, a gyerekek nagy izgalommal vizsgálták, vajon van-e ismerős dallam, van-e valami, amit a szertartásokról, énektáborból már ismernek, vagyis mennyire lesz könnyű megtanulni. Aztán idén is egy picit összeomlottak, amikor világos lett, hogy ez borzasztóan bonyolult, mert nem csak a szöveg érthetetlen, de a dallam is nehéz és a mennyiség – hát ezt nem lehet megtanulni. Vajon neki vágjunk-e idén egyáltalán?
Végül is az első osztályos bátran belevághat, hisz neki nagyon könnyű, csak az antifóna meg tropárok – állapították meg bölcsen a nagyobbak. Nyelvtörő, érthetetlen és nagyon hosszú – de ha a nagyobb testvérek mondják, akkor biztos könnyű – gondolhatta az érintett. Kiderült, hogy a második korcsoport anyaga sem megtanulhatatlan. Az apostoli szakasz igazán nem bonyolult, a többit meg be lehet majd gyakorolni. Végül a harmadik sem tűnt már lehetetlennek. A Miatyánk ismerős volt az énektáborból is (irigyelhetik is a testvérkék, hisz ez olyan könnyűnek tűnik, amúgy is mindenki tudja már a liturgiából, ugye?), aztán a prokimen, meg sztihirák… Néhány nap múlva pedig „Anya, ezt nem lehet megtanulni!” – hangzott el indulatos-szomorúan, de hamar jött a válasz is: „Adjunk egy esélyt Magdi néninek, hátha tud segíteni!”
Hogyan is tanulhatja meg a kisiskolás ezeket a nehéz dallamokat, régies szövegeket? Nálunk úgy tapasztaltam, hogy csak a görögkatolikusok nagy családjának együttes segítségével. Először itthon értelmeztük a szöveget – még azt is, ami ismert. Elolvastuk mint egy verset, vajon mit jelenthet ez most, megjelenik-e valahogy a mi életünkben. Volt, hogy többször tisztázni kellett a kifejezéseket, hogy értő imádsággá válhasson az ének – és volt, hogy kevésnek bizonyult a családi teológia és egy-egy részt „be kellett küldeni” az atyához. Közben ismerkedtünk a dallammal, melynek szépsége szakmai segítség nélkül bizony rejtve maradt volna. A botfülű szülő igyekezett minden alkalmat megragadni, hogy az Úristentől ajándékba kapott talentumokat jól kamatoztathassák a „kis pacsirták” – letöltöttük a hanganyagot, kinyomtattuk a kottát, éltünk az online tanulás lehetőségeivel, valamint igyekeztünk eljutni a személyes próbára – köszönet érte a felkészítő Magdi néninek, aki mindig ráért! Következett a folyamatos éneklés – reggel a fogmosás után, a buszon, halkan dudorászva, a kocsiban különórára várakozva, este lefekvés után még egyszer gyorsan, közönség előtt az egyházközségben…
Teltek a napok, fogyott az idő. Egyszer csak kirobbant a háború a szomszédban. Felnőtt és gyerek is megrettent: mit jelenthet ez, mit tegyünk, hogyan segítsünk? Mindenkiben zakatoltak a kérdések. Csatlakoztunk Ábel püspök atyáékhoz és imádkozunk a békéért. – Legyen a Miatyánk az egyik – javasolta a nagylány – énekeljük a negyedik hangon, most pont „tananyag”. De akkor miért ne választanák ki a kedvencüket a többiek is? Ne hagyj engem… Siessünk buzgón… miért ne? Már a két és féléves is egész jól bekapcsolódott mindegyikbe, hála a mindennapos próbáknak.
Napról napra ismétlődtek az énekes fohászok, míg egyszer egy bensőséges beszélgetés alkalmával kibukott az első osztályosból: – Ezek a háborús menekültek énekei, ugye anya? A Szűzanya nem hagyja őket emberi védelemre, mert az emberkatonákat lelövik. Ő az egyedüli védelmező, azért tudnak átjönni hozzánk, ugye? Benne van a Miatyánkban is, hogy mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma – ugye azért mondjuk, hogy ne éhezzenek? – Az ember felnőttként is óhatatlanul többet gondolkodik a liturgikus szövegek értelmén, amikor nap nap után ismétlődően hallja ugyanazokat a verseket. Én is rácsodálkoztam az antifóna szépségére – de a jelen helyzetünkre érvényes üzenetet a Szentlélek egy gyerek szájába adta, hogy meg legyen erősítve a remény és vígasz a versenyre való felkészülés által is.
Milyen jó, hogy egyházunk már a kisgyermeket is teljes értékű emberként kezeli! Hogy nem kell megvárnia saját döntését, hanem már csecsemőként befogadják a keresztség kiszolgáltatásával, így szinte születésétől kezdve Szentáldozáshoz járulhat! Hogy a szolgálatok által bekapcsolódhat a szertartásokba. Hogy az ének gyönyörűen szólhat a fiatalabbak ajkáról is, hiszen nagy hangsúly van a zenei érték átadásán is. Hogy mindez közösségben zajlik és a liturgia után a testvérek türelemmel és biztatással hallgatják meg a gyakorlásokat. Hogy a versenyen a szórványból is meghallgathatjuk a másik munkájának eredményét, láthatjuk, hogy mindenkinek nehéz a felkészülés. Hogy a verseny végén minden résztvevő jelképes jutalmat kap, hogy évek múltán, amikor kezünkbe kerül ez az apróság, önkéntelenül is elénekeljük a hozzá kapcsolódó imádságot.
Igazi hit-élmény hallgatni, hogy milyen lélekemelően szól az imádság gyermek-énekhangon. Hála legyen az Úristennek görögkatolikus egyházunkért, közösségünkért, hagyományainkért!