Az üres templom rezonál Krisztus magányára

Az üres templom rezonál Krisztus magányára

2020-04-11 13:45:59
Szerző: Hekler Melinda/Hajdúdorogi Főegyházmegye
Budapest
Húsvét
Arra voltunk kíváncsiak, hogy a Budapesten szolgálatot teljesítő papjaink számára mi a legnehezebb ebben a rendkívüli helyzetben és kértük, gondolataikkal segítsék azt, hogy a hívek ezen a húsvéton is ünnepi köntösbe öltöztethessék lelküket.

Jaczkó Sándor helynök atya, Makláry Ákos budai parókus atya és ifj. Zuró József kispesti parókus atya (képünkön balról jobbra nézve) válaszaiban vannak közös pontok, mégis egyéni a megközelítés, az a hozzáállás, ahogy mindannyian kivétel nélkül megpróbáltak növekedni ebben a beszűkült helyzetben. Példájukból mi is megtanulhatjuk, hogy nem szabad lemondanunk erről a húsvétról sem, mert amit most sikerül megélnünk, arra biztos, hogy egész életünkben emlékezni fogunk.

 

“Mi is van bennem, ebben az üres templomos időben - idézi fel kérdésem Sándor helynök atya. Csöndes időszak ez, amire vélhetően nem így vágytunk. Mintha egy alternatív valóságba csöppentünk volna. Bár nem vagyunk teljesen kiszolgáltatva vagy kiszolgálva, egyre nyilvánvalóbb, hogy beteggé vált a világ, körülöttünk, bennünk és talán általunk is.

Ferenc pápa is ezt a tapasztalatot fejtette ki a szinte teljesen kihalt Szent Péter téren a rendkívüli Urbi et Orbi áldás során, majd hozzátette: „el akartuk felejteni azt, ami táplálta népeink lelkét; mindazokat a próbálkozásainkat, amelyekkel látszólag „üdvös” szokások révén „anesztetizáltuk” magunkat, s képtelenné váltunk arra, hogy megszólítsuk a saját gyökereinket és felidézzük időseink emlékezetét.”

Éppen ezért a korábbinál tudatosabban keresem a lelki rezdülések szociális és fizikai komplementaritását, amiket korábban nem érzékeltem ilyen intenzíven. Az üres templom rezonál Krisztus magányára, ezért a böjti időszak lelki kincseink új árnyalataira világított rá.  

Hogy tudják a hívek ünnepi köntösbe öltöztetni lelküket a karantén idején is? 

Sándor atya: Látjuk, hogy görögkatolikus sajátosságaink nagy részét radikálisan szüneteltetnünk kell, a kereszt és ikoncsókoláson át egészen a barkaszentelésig. A közösen töltött idő hol áldássá válik, máskor a káosz kezdete. Ha az otthoni világunkba tudatosan is behívjuk Krisztust, akkor velünk fog étkezni, köztünk fog lakni. A nagy teológusok vélhetően meglepődnek azon, hogy a 21. században ez nem a megtestesülést jelenti, hanem templom híján konkrétan az egy fedél alatt való lakást is. Persze ettől még a home-office-t nekünk kell megcsinálni, sőt továbbra is aggódhatunk, hogy anyagi forrásaink bírják-e a rendkívüli helyzetet, idegrendszerünk pedig ezt az új típusú leterheltséget. Éppen ezért fontos a külső higiéné ápolása mellett a belső megtisztulás. Az ünnepi köntös alá érdemes fölvenni az elfogadás olykor színtelen, kevésbé komfortos alsóruházatát is. Helyzetünk reális felmérése és elfogadása már az ünnepünk előszobája, reményünk kiindulópotja. 

Mi volt a legnehezebb ebben az eddigi időszakban és hogy sikerült, ha sikerült, ezen túllendülnie? 

Sándor atya: Először is a bizonytalanság. Meddig tart a korlátozás, mikor múlik el a közvetlen veszély? Mivel a Krisztusra figyelő ember képes tanulni mások élethelyzetéből, ezért a járvány kínai lefutásából némi következtetést tudunk levonni magunknak. Tanulságos volt, hogy néhány hónapja szinte nonszensznek tartottuk, hogy egy távoli ország lokális problémája eljusson hozzánk. Azt még kevésbé gondoltuk, hogy a világ gazdasága is olyan mély ütést kap, hogy emberek sokaságának megélhetése kerül közvetlen veszélybe. És akkor mindezek pszichoszomatikus vetületére még nem is gondoltunk. Ezek orvoslása rengeteg külső segítséget fog igényelni, aminek megadására úgy tűnik, hogy egyöntetű szándék és rengeteg kezdeményezés alakult már most. Habár a digitális világ igen sokat segít a távmunkák racionalizálásában és a kapcsolatok szinten tartásában, mégis nem kevés feszültséget okozhatnak. Érdekes, hogy fiatalok a "digitális" lelki beszélgetés során már most lehetőséget látnak arra, hogy a vírus után egy kifejezetten boldogabb, egymásra és a környezetre jobban figyelő korszak következzen. Örülnék, ha nem csalódnának.

 

Ifjabb Zuró József atya még csak néhány hónapja került a kispesti közösség élére, éppen csak kezdte megszokni a budapesti létet, amikor egy csapásról a másikra megint egy ismeretlen helyzetben találta magát.

“Számomra ez az első Húsvét Kispesten, mint ahogy mindenből az elsőt éljük meg itt, hiszen szeptemberre érkeztünk ide. Az elmúlt hónapok nagy ajándéka volt, hogy sok jó szándékú és Egyházához hűséges embert ismerhettem meg a hívek személyében. Ez az első év az ismerkedésé. Amikor szembesültem a koronavírus jelenségével természetesen bennem is bizonytalanságok voltak. Hogyan tudok most pap lenni? Hogyan tudom szolgálni a híveket? Hogyan tudjuk most egymást még jobban vagy mélyebben megismerni? Hiszen egy papnak a hívek között kell lennie, s törődni a rábízottakkal” - mesélte József atya.

“Később, ahogy teltek a napok, rádöbbentem, hogy csak a módját kell megtalálni, hogy közöttük lehessek. Igaz nem személyesen, hanem az imádságok, a pozitív gondolatok, a bíztatás és kitartás erényeinek átadásában. A Nagyböjtöt így már leginkább ez határozta meg.” 

Hogy tudják a hívek ünnepi köntösbe öltöztetni lelküket a karantén idején is? 

József atya: Ahhoz, hogy húsvétunk lehessen, kellett a készület is. Készültünk együtt, közösen, de most nem személyesen. A személyességet most az Istennel való kapcsolatunk fontosságára helyeztük. Hiszen Ő mindenhol jelen van, ahol a szeretet uralkodik. Ez a böjt nekünk az egymás felé való figyelmességre hívta fel a figyelmet. Igyekeztünk egymásnak adni önmagunkat, ahogy Jézus is nekünk adta Önmagát. A bezártság megnyitotta a legfontosabb ajtót számunkra: nyitott lett a szívünk és lelkünk. Új mód és lehetőség adatott számunkra mind az Istenhez, mind az emberekhez való közeledésünkben. Húsvét ebben adja meg nekünk, kispestieknek (lőrincieknek, szentimreieknek, vecsésieknek) a maga ajándékát és örömét a Feltámadott által. 

 

Végezetül Makláry Ákos atyával beszélgettünk a Fő utcai templom és közösség vezetőjével. 

Mi motoszkál, alakul Ákos atyában ebben az üres templomos időben? 

Ákos atya: 2020 nagyböjtje és húsvétja mindenestül más, mint az eddigiek. Március 22. óta nagyon szűk körben végezzük a liturgiákat és az istentiszteleteket. Sokkal több időt töltök egyedül a templomban és mindez mintha személyesebbé tette volna a hitemet. Gyakran gondolok erre: „…hogy Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt jó feleletet adjunk…”, mert megállni és számot adni egyedül kell majd, ahogyan előtte szenvedni, beteg lenni és meghalni is, amint Jézus egyedül volt ezekben a napokban. Papként az ember másokért él, mert a hívekért imádkozik, az ő kéréseiket és imájukat viszi Isten elé, ugyanakkor szeretné az Ő szeretetét és kegyelmét tisztán közvetíteni feléjük. Ezekben a hetekben – nem elfelejtve a híveket – az üres templom, a „sine popolo” szertartások azonban visszavittek a belső várkastély felé, amiről Avilai Szent Teréz írt. Mindezért hálát adok és kérem, hogy minél többen részesüljenek ebben.

Hogy tudják a hívek ünnepi köntösbe öltöztetni lelküket a karantén idején is? 

Ákos atya: El kell határoznom, hogy a karanténban (amiről tudjuk, hogy mint elnevezés Krisztus pusztában töltött negyven napjából származik), a megváltozott életvitelben arra koncentrálok, ami közelebb visz az Istenhez, az embertárs- és a helyes önszeretethez. Ezt el kell döntenem és aztán eszerint kell élnem, mert ebből nagyon sok öröm fakad. Az ünnepi köntös így – nem a várt módon – belülről kezd ránk kerülni. Sokszor idézzük Simone Weil gondolatát: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a Miénk” ; mert miénk maradt a szeretett templom, miénk a szentségek kegyelme, miénk a közösség öröme, ahogyan miénk az Egyház és a barátok, a jó emberek szeretete is, amelyek most távolinak tűnnek és lelkileg érhetőek csak el, de a miénk. Ha ez tudatosul bennünk, akkor a fentiek hiánya már nem tragédia. Így tanulunk meg ugyanis vágyakozni utánuk és igazán értékelni őket, mert ezek az igazán fontosak az életünkben, sőt igazából ezek jelentik az életünket, a köntösünket.

Mi volt a legnehezebb ebben az eddigi időszakban és hogy sikerült, ha sikerült, túllendülnie rajta?

Ákos atya: A legnehezebb annak megtapasztalása, hogy nem egyszerre dobban a szívünk és sok ember számára nem ösztönös a lemondás, a szolidaritás és annak belátása, hogy nem élhetünk ugyanúgy, mint eddig. Az Istenhez való megtérés még most sem nyilvánvaló sokaknak. Kitartóan kell imádkoznunk és szolgálnunk azért, hogy környezetünkben mind többen fedezzék fel azt, hogy Isten tenyerén vagyunk, és hogyha el is feledkeztünk róla, attól Ő még ott tart és szeret bennünket.

 

 

 

 

 

 

VEZETŐ HÍREK
22+ a fiatal felnőtteknek - Íme a részletes program!

Tanítót keresnek Nyíracsádra

Isten a jókedvű adakozót szereti
 
AKTUÁLIS
VEZETŐ HÍREK
22+ a fiatal felnőtteknek - Íme a részletes program!

Tanítót keresnek Nyíracsádra

Isten a jókedvű adakozót szereti
 
AKTUÁLIS
EZEKET OLVASTA MÁR?
 
Isten a jókedvű adakozót szereti
Isten a jókedvű adakozót szereti
 
Hétfőtől rövidített nyitvatartásra kell számítani a ...
Hétfőtől rövidített nyitvatartásra kell számítani a ...
 
Aki szeret, az énekel - ilyen volt a Liturgikusének-tábor
Aki szeret, az énekel - ilyen volt a Liturgikusének-tábor
 
Együtt Máriapócsra - Csatlakozzon a motorosokhoz!
Együtt Máriapócsra - Csatlakozzon a motorosokhoz!
 
Jó hangulatban, újra együtt: ilyen volt a Görögtűz + t...
Jó hangulatban, újra együtt: ilyen volt a Görögtűz + t...
 
Pest vármegyébe keresünk óvodavezetőt
Pest vármegyébe keresünk óvodavezetőt