Bocsáss meg nekem, testvérem, és áldj meg engem!

Feltündöklött a te kegyelmed Urunk, / feltündöklött a mi lelkünk megvilágosítása,

/ íme az alkalmas idő, / íme a bűnbánat ideje. /

Vessük félre a sötétség cselekedeteit, / s öltözzünk a világosság fegyverzetébe, /

hogy a böjti idő hullámain átkelvén / a mi Urunk, Jézus Krisztus harmadnapos feltámadását elérjük, /’ ki üdvöt hoz a mi lelkeinknek.

„Ahhoz, hogy elérjük a harmadnapi földtámadást, alá kell szállnunk a bűnbánat mélységeibe” – kezdte a metropolita.

„Ha nem ismerjük föl hiányosságainkat, ha nem látjuk be, hogy mi az, ami elválaszt minket Krisztustól, ha nem tudjuk megfogalmazni, melyek azok a gátak, amelyek akadályozzák Krisztushoz kötődésünket, akkor hiába minden erőlködés, minden jó cselekedet, minden jó szándék, minden elhatározás: Krisztus nem tud a szívünkbe költözni, nem tud elvezetni a Földtámadásra. A bűnbánat keserves könnyei nem azért nehezek, mert kellemetlen és nehéz a böjt, hanem mert igazi akadályokkal és gátakkal találkozunk. Ezeket kell fölismernünk” – folytatta a főpásztor.

Mint fogalmazott: a nagyböjt küszöbén egyfajta meghívást kapunk arra, hogy fölismerjük ezeket az akadályokat és gátakat, és öröm lesz majd sírni. A bűnbánat keserű könnyei csodálatosan édessé válnak majd, ha nem félünk alászállni a bűnbánatunkba. Sokszor az akadályoz minket ebben, hogy egymás előtt szégyelljük magunkat. Megengedünk magunknak olyan bűnöket, amelyeket jobb lenne, ha mások nem tudnának. Titkolnunk kell a bűneinket mások előtt, mert szégyelljük azokat. Pedig éppen ez a rejtőzködés a legmérgezőbb szerinte.

„Éppen ezek azok, amelyeket föl kell tárni, amelyeket nem elhallgatni kell, hanem fölismerni, megfogalmazni és kimondani a bűnbánatban. Ha az Isten által küldött ember előtt, a pap előtt meggyónom a bűneimet. Olykor szükség van arra is, hogy a titkos és rejtett bűneinket föltárjuk mások előtt, házastársunk előtt. Családtagjaink előtt, munkatársaink előtt. A bűn föltárása nagyon nehéz. Éppen azért, mert szégyenkezünk, pedig leginkább az Isten előtt kellene szégyenkezni” – mondta Fülöp atya.

„Merjünk egymástól is bocsánatot kérni. Nemcsak az Istentől. Az Isten felé való bocsánatkérés olykor könnyebb, hiszen megtanít bennünket rá a bizánci egyházunk. Számtalanszor énekeljük, uram irgalmaz, uram irgalmaz...De milyen nehéz kimondani a feleségemnek, házastársamnak, munkatársamnak, paptársamnak, vagy a híveim előtt, azok előtt, akik előtt méltatlanul viselkedtem, hogy bocsáss meg. Egyszerű szó, s mégis valami gátolja, valami nehezíti. Bocsáss meg nekem...”

Arra kérte a híveket, hogy igyekezzenek ettől a naptól fogva minden ítélkezést félretenni, nem másokat nézni, hogy mit tesz és mit nem tesz. Amikor bűnbocsánatot kérnek, akkor tegyenek ígéretet, hogy egymásnak nem a hibáit fogják szemlélni, hanem ahogy az Úristen – vegyék észre egymásban a jót, az Isten ajándékát. „Ez a bűnbánati kiengesztelődési vecsernye indítson el bennünket ezen az úton. Ehhez szeretném kifejezni bocsánatkérésemet én is, főleg azon bűnök miatt, amelyeket titokban követtem el, amelyről senki nem tud, és mégis gyengítem vele az egyházat, gyengítem az egyházunk hitelességét. Ezek miatt és minden más bűnöm miatt is először a testvérektől kérek bocsánatot: bocsáss meg nekem, testvérem, és áldj meg engem!”

A szertartás részeként a főpásztor egyesével fogadta az egyházmegyében szolgáló papokat, hogy a megbékélés jelével pecsételjék meg egymás iránti kiengesztelődésüket.

A paptestvérek ilyenkor rövid dialógust folytatnak: „Bocsáss meg nekem, testvérem, és áldj meg engem!” A válasz: „Bocsásson meg neked az Isten és áldjon meg téged!” A kiengesztelődés közben a húsvéti sztihirákat énekelte a gyülekezet, elővételezve ezzel húsvét örömét.

Imádkozzunk együtt minél többen és béküljünk meg minél mélyebben önmagunkkal, egymással és jóságos Urunkkal!