Egy nem mindennapi papi hivatás története - interjú Elek Antal szombathelyi szervezőlelkésszel

Mi volt az oka, hogy ilyen későn döntötte el, hogy a papi hivatást választja? 

Már gimnázium végén így döntöttem, akkoriban a Rózsák terei közösségbe jártam, majd 1992-ben felvételiztem a nyíregyházi teológiára. Korábban érdeklődtem a mezőgazdaság iránt is, de aztán egyértelmű volt számomra az Isten hívása. A szemináriumból elég hamar kikerültem ösztöndíjjal Grazba, és végül 5 évig folytattam ott papi tanulmányaimat. Ezt követően párkapcsolati okokból még két évig Máriapócson szolgáltam felszenteletlenül az akkor induló zarándokházban. Bár egy pillanatra sem kérdőjeleződött meg bennem a hivatásom, egyszer mégis azon vettem észre magam, hogy az egyházi szolgálaton kívül vagyok, és egyik pillanatról a másikra civil munka után kell néznem. Hamar kiderült, hogy a teológiai diplomával semmit sem tudok kezdeni a “kinti” világban, de szerencsére az Ausztriában megszerzett nyelvtudással sikerült munkát találnom.  

Ez elég megpróbáltatásokkal teli időszak lehetett az Ön számára. 

Újra kellett kezdenem az életem. Akkoriban már írtam a Zarándokháznak pályázatokat, hamarosan alapítottam egy vállalkozást projektmenedzserként. Ahogy telt-múlt az idő jöttek az egyre nagyobb feladatok. Több mint tíz éven keresztül tevékenykedtem közösségfejlesztés témakörbe tartozó beruházásokon, többségében Ausztria és Magyarország közös projektjeiben. Nem tagadom, küzdelmes élet volt. 

Gondolom, ezt a mennyiségű munkát csak úgy tudta végezni, hogy a papság útját teljesen lezárta magában. 

Nem zártam le soha, de az akkori körülmények között nem reménykedhettem benne, hogy bekövetkezhet egy olyan változás, hogy egyszer engem is felszentelnek. Belül a lelkemben mégis mindvégig éreztem, hogy majd rendeződik a helyzetem, de a gyakorlatban a világi karrierem előrehaladásával egyre inkább távolodtam: elkezdtem a humánerőforrás menedzser szakot Gödöllőn, aztán Ausztriában végeztem el egy diplomás felnőttképző, tréner szakot, hogy a teológiai végzettségemen kívül legyen más is a kezemben. Küzdelmes időszak volt, melynek akkor lett vége, amikor 2015-ben a máriapócsi kegykép Győrben járt. Ekkor volt egy beszélgetésem Kocsis Fülöp érsek atyával, sok év után először szóba került az én jövőm az egyházban, de innen is még hosszú út vezetett a felszentelésemig. Első lépésként elkezdtem lejárni diakónus jelöltként Nyíregyházára, azzal az ígérettel, hogy a papszentelés is lehetséges lesz majd. Végre lelkileg könnyebb évek következtek, és tudtam, fel kell dolgoznom a korábbi sérelmeket, Isten segítségével sikerült is. 

Felszentelése után a Szombathelyi Szervezőlelkészség élére helyezte érsek atya, vagyis Antal atyához tartoznak a Sopron, Szombathely és Zalaegerszeg környékén élő görögkatolikus hívek. Hogy halad a szervező munka ezen a kicsinek egyáltalán nem nevezhető területen? 

Valóban érsek atya küldött ide, eddigi saját egzisztenciánkat is felhasználjuk a szervezőlelkészséghez, hiszen a saját házunkban lakunk a feleségemmel Sopronban. Tényleg igen nagy terület ez, sok-sok feladattal, naponta általában legalább 200 kilométert vezetek, kórházlelkészi feladataim is vannak, de a feleségemmel erre a szervezésre tettük fel az életünket. Ő orvosként dolgozik, de amennyire ideje engedi, segít nekem. 

Mi jelenti a legnagyobb kihívást egy szervezőlelkészségben? 

A közösségépítést nem nulláról kellett elkezdenem, mert 2012-től már folyamatban volt a soproni görögkatolikusság megszervezése. Tapasztalataink szerint ebben az időszakban az a legfontosabb, hogy bármilyen nehezítő körülmény van, legyenek megtartva rendszeresen a szertartások, programok. Csak a megvalósított események fognak új embereket hozni és ismertséget szerezni közösségeinknek. Fontos, hogy reálisan megvalósítható közösségi programokat tűzzek ki, és ha csak négy ember jön el, az se szegje kedvünk, tartsuk meg akkor is ugyanolyan lelkesültséggel. Ezekben a kicsi közösségekben nagyon erős tud lenni a személyes kapocs. Igyekszem minden hónapban szervezni egy kirándulást vagy közösségi összejövetelt, sokszor kirándulunk Ausztriába. Ha nincsenek ilyen alkalmak, nagyon hamar leül a lelkesültség. Arra is rájöttünk időközben, hogy bár nagyon jó, ha kéthetente tudnak valahol liturgiát tartani, mégsem elég. Hetente legalább egy Szent Liturgia szükséges ahhoz, hogy épüljön a közösség, de az a legjobb, ha még zsolozsma is van. 

A projektmenedzseri tapasztalatait is biztosan jól tudja hasznosítani ebben a munkában. 

Igen, van hasonlóság a kettő között. Munkatapasztalataim által képes vagyok előremozdítani a szervezeteket és a kapcsolatokat. A projektek kezdetén is sok a bizonytalanság, mert a tervezési fázisban semmi garancia nincs arra, hogy amit eltervezünk, valóban meg fog valósulni, vagy lesz olyan ember, aki beáll mögé. Megtanultam kezelni, hogy nem nálam van az irányítás, ezért nem esem kétségbe szervezőlelkészként sem. A győri szervezőlelkészség is a miénkhez hasonlóan indult annak idején, eleinte előfordult, hogy csak két ember volt Liturgián, aztán pár év múlva már 60-80-an is eljöttek. Ezt csak így lehet és érdemes csinálni, nagyon sokáig tartósan kell bírni a bizonytalanságot, és hinni az elképzelésben, mert itt nem hónapokról, hanem évtizedekről van szó. Az egyik elődöm, Polgári László atya is így működött, soha nem éreztük, hogy csalódott lenne, ha csak hárman voltunk, ugyanúgy prédikált és végezte a szertartásokat. Természetesen örülünk annak, ha többen vagyunk, de a hívek részéről egy hosszú, lelki érési folyamat eredménye, hogy egyszer csak azt érzik, többször szeretnének Liturgiára jönni. Ehhez akár sok mindent meg kell változtatniuk az életükben. Fontos, hogy ne legyen szó nyomásgyakorlásról a részünkről, hanem szabadon dönthessék el, hogy jönnek vagy nem. 

Az jutott eszembe, hogy biztos azért is bánik remekül a tartós bizonytalansággal, mert a saját élete is jó ideig ebben telt. 

A hivatásommal kapcsolatban valóban igaz, hogy ami annyira biztosnak tűnt, az hirtelen egy döntés után, 15 évre megszakadt. Életem kríziseiből sokat tanultam, amiket át tudok adni személyes beszélgetésekben, ezzel talán segíthetem az embereket, mert az én számból hitelesen kell hangoznia, hogy érdemes a legreménytelenebb helyzetekben is tovább menni és újrakezdeni. 

A nehéz időkben kiket olvasott, mi tartotta Antal atyában a lelket? 

A legnagyobb erőforrást a szentatyák írásai adták nekem. Nagyon sokat merítettem a könyveikből, és a Jézus-imából is, amik hosszú évtizedeken át velem volt, és hozzásegített a megbocsátáshoz és a múlt dolgainak helyrerakásához, feldolgozásához. 

Mit kívánhatunk a járvány utáni időszakra a szombathelyi szervezőlelkészségnek? 

A legfontosabb, hogy legyen minden közösségnek egy fix helye, egy otthona, egy saját Liturgiára alkalmas helye, ami lehetőleg minél jobban illeszkedjen a keleti hagyományhoz, például legyenek benne képállványok. Én nagyon sokat teszek ezért mindennap, hisz a járványhelyzet alatt sem tétlenkedtünk, és úgy néz ki, hamarosan lesz otthona az egyre gyarapodó szombathelyi közösségnek is. Hála érte Székely János római katolikus püspök atyának, aki átadott nekünk egy alagsort, ahol kápolnát is ki tudunk alakítani.