– Kisgyermekként el kellett gyászolnia az édesapját.
– Édesapám nagyon fiatalon ment el. Én még óvodáskorú voltam akkor, de az a kevés emlékem, amit őrzök róla, nagyon meghatározó. Soha nem felejtem el, ahogyan ministráltam apukámnak, és felnéztem rá. Ha most papként jobbra és balra tekintek az oltárnál, átfut rajtam a gondolat, hogy milyennek láthatnak a ministránsok. Vajon eléggé összeszedett vagyok? Vajon látszik, hogy Istennel vagyok? Csak remélni merem, hogy igen.
Mindenkinek az életében vannak fontos regények, filmek. Nekem Szabó István Apa – Egy hit naplója (1966) című filmje jelentett sokat az elszakadás és a hiány feldolgozásának folyamatában. A történetben az elhunyt édesapa a fiában tovább éli az életét. Idővel a fiúnak le kell válnia az apjáról, de nem úgy, ahogyan általában mások válnak le a szüleikről. Ez az én esetemben is hasonlóan történt.
– Az, hogy görögkatolikus pap lett, arról tanúskodik, hogy erősen hatott az apai példa.
– Az indíttatást biztosan édesapámtól és a felmenőimtől kaptam. Később olyan papokat ismertem meg, akik megerősítették bennem, hogy papnak lenni jó. A kisgyerekkor és a fiatalkor során munkálta ki bennem a Jóisten az elhívatást.
– Milyen emléke van az édesapjáról?
– Egy szabolcsi kis faluban eszmélődtem, Máriapócshoz közel, Kislétán. Olykor nem kellett óvodába mennem, otthon maradhattam apukámmal. Érdekes, csak olyan emlékem van róla, hogy kettesben vagyok vele, pedig három nagyfiú után én voltam a kicsi, és van egy húgom is. Édesanyánk dolgozott, a testvéreim iskolában voltak. Apa ikont festett, az iroda, a dolgozószoba egyúttal festőműhely is volt. Egy alkotását egyszer véletlenül tönkretettem, nem tudtam, hogy rosszat csinálok. Ez nagyon rosszul esett neki.
Az interjú IDE kattintva folytatódik.