2012-ben tizennégy ember megváltotta a sírhelyét a tervezett templomba. Ez lett az a pénzalap, amely önrészként szolgált a folytatáshoz. Az emberek hittek abban, hogy itt templom fog épülni, és akkora volt a hitük, hogy ki merték mondani: ebben a templomban szeretnének majd nyugodni a haláluk után. 2016-ban már a szentelést ünnepelték, 2019-ben pedig parókiai rangot kaptak.
Az első liturgiára a saját autómmal hoztam el a híveket, nagyjából ennyien voltunk. De Máriapócsról jöttem, láttam már sok csodát”
– emlékszik vissza Bubrik Miklós arra, honnan indult a közösség, amely mára az egész templomot megtölti. 2010-ben kapta a kinevezését, azóta ő ennek a Váci Egyházmegyében élő, de a Hajdúdorogi Főegyházmegyéhez tartozó szórványnak a lelkipásztora.
Egymástól távol, széttöredezve éltek és élnek a közösséghez tartozó hívek, beágyazódva a római katolikus többségbe, de mégsem asszimilálódtak. „Az egyik képviselő-testületi tagunk a római katolikus templomban sekrestyés” – említ egy jellemző példát a parókus, akihez Nógrád megye százötvennyolc településének lelkipásztori ellátása is tartozik. „A budapesti helynökségben szolgáló paptestvéreimmel nagy területeket, sokszor egész megyéket fedünk le.
Településenként gyakran csak egy-két görögkatolikus család él, őket kell összegyűjtenünk. Ez a mi templomunk hivatása is: a hívek összegyűjtése.
Nincs módom arra, hogy folyamatosan járjam a területet, látogassam a híveket, de ha szükség van rám, ha feladat van – például keresztelő, temetés –, mindenhol ott tudok lenni. Egyházunk azért küld a szórványba is papokat, hogy akik elszármaznak a keleti országrészből, az új helyükön is találjanak lelki központokat, mert ezek hiányában a hívek könnyen eltűnnek – mutatja be Bubrik Miklós a szórványlét nehézségeit.
A riport a Magyar Kurírra kattintva folytatódik.