Elmélkedés – Nagycsütörtök

Nagycsütörtöki szavak. 

Talán nem csak nekem tűnt már fel, hogy ez az a nap, melyen nagyon fontos és nagyon szép szavak hangzanak el. Az alapítás szavai, a főpapi imádság szavai, a búcsúzás szavai. Ugyanakkor hitvány szavaktól sem mentes a Nagycsütörtök éjszaka. Az árulás, haszonlesés szavai, a félelemből, megfeleléskényszerből fakadó tagadás szavai, a hazug vádak, a gúny és rosszindulat szavai.

Péter tagadásánál az utolsó csepp a pohárban, hogy valaki azt mondja: „De bizony te is közéjük tartozol, hiszen szólásod is elárul.” (Mt 26, 73). Ez a mai nap mindennél alkalmasabb arra, hogy megvizsgáljuk beszédünket, szavainkat. Miről árulkodnak? Kihez tartozunk?

Sokan talán azt gondolják, hogy egynéhány csúnya szó vagy káromlás még nem a világ, csak levezetem a feszültséget, kiadom a gőzt. Ez azonban nem így van. „Imago animi sermo est” – a beszéd a lélek tükre, mondja a közmondás. A szavaink belőlünk jönnek ki. „Ki-fejezések”. Kikerül valami, ami belül van. Ha valakiből sok ocsmányság jön elő, az rossz előjel. Valami belül elkezdett romlani, a durvaság, közönségesség dekadenciáról beszél.

A Biblia szerint a szavainkkal nagyobb fájdalmat vagyunk képesek okozni, mint tettlegességgel: „Csíkot hagy a bőrön az ostor csapása, de a nyelv csapása csontokat tör össze” (Sir 28,17). Az ostor csak kívül fáj, csak a bőrt sebzi, de a gyűlölettel, megvetéssel kimondott szavak behatolnak az ember lelkébe és belülről törik össze.

Hívjuk tanúnak Gyökössy Endre egy megrendítő példázatát. Dermesztő történet ez, melyet a szerző bizonyára azért írt meg, hogy elriasszon a cinizmus szavaitól, amelyek különösen kamaszkorban hatnak nagy erővel. Hiszen a fiatalok ilyenkor az egész világot úgy figyelik, mintha minden csak róluk szólna. Számukra nem létezik jelentéktelen megjegyzés vagy véletlen hangsúly. Mindig találva érzik magukat. A cinizmus valóságos méreg a még képlékeny, összezavarodott, bizonytalan személyiség számára.

Íme, az idézet Gyökössy Endre „Mai példázatok” című könyvéből:

El nem némuló harangok.

„(…) Ritka délután: egyedül vagyok. Csak ülök és emlékezem. (…) Sorra, ahogy eszembe jutnak:

Lajosra, a legokosabb osztálytársunkra a gimnáziumban. Dolgozatairól írtuk le a matematikafeladatokat. Mert mi, »maturandus urak«, udvaroltunk. Ő nem. Kicsi, torz növésű és csúnya volt. Ő tanult. Mindenkin segített. Sosem fogadott el semmit. Tornából felmentették. De lejött a tornaterembe – bennünket nézni. Egyszer a tornatanárunk az öltözőben beleszaladt. Ráüvöltött:

– Mit lábatlankodsz itt, te töpörtyű?! – Félrelökte, és berohant a zsivajgó kosárlabdázók közé. Lajos elesett. (…) Tétován felállt. Felment az osztályba. Mire felértem, a helyén ült – egyedül. Mozdulatlanul. (…) Háromszögletű arca krétafehéren világított. Felé nyújtottam a szendvicsemet:

– Szalámis, szereted?

– Nem.

Maga elé meredt. Tudtam, hogy szereti. Ritkán hozott tízórait. Özvegy édesanyja nevelte valami betegsegélyből.

Az érettségin mellettem ült. Amikor látta, hogy kínlódom az egyenlet felállításával, keskeny cédulán egy óvatlan pillanatban elibém tolta az indulási képletet. Sosem tudtam megköszönni. Az érettségi bankettre egyedül ő nem jött el.

Geológus lett. Az újságban olvastam a nevét, amikor kitüntették. Egyszer levelet kaptam az édesanyjától. Kérte, keressem fel – Lajos meghalt. Még harmincéves sem volt. Rohantam.

– Íróasztalán egy magának címzett borítékot találtam, de levél nem volt benne – mondta a madárcsontú kis öregasszony. – Lajos a Normafánál felakasztotta magát. Zsebében ezt a cédulát találták. – Ideadta; csak ennyi állt rajta: „Minek éljen egy töpörtyű?”

Ránéztem, ő pedig énrám.

– Azért kértem, keressen fel – szólalt meg újra –, hátha érti ezt a cédulát.

Mit mondhattam volna. Hogy vannak lassan ölő mondatok? Hallgattam. Aztán megcsókoltam Lajos anyját és eljöttem.

Amikor a gimnázium előtt zörgött el a villamos – bőgtem. Azóta se szeretek arra járni.”

Vizsgáljátok hát meg beszédeteket, hiszen „Minden … szavatokról számot kell majd adni az ítélet napján”. (Mt 12,36)