Elmélkedés: Illés Próféta – Enyém vagy

Nem valami üdítő látvány, ahogy ott ül a pusztában egy boróka bokor árnyékában. E percben Illés prófétát a kétségbeesés, az elhagyatottság, a félelem járja át. Ráadásul meg akar halni. „Elég volt már Uram! Vedd el az életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél!”(1Kir.19,4)

Pedig úgy két nappal ezelőtt hatalmas győzelmet aratott Kármel hegyén! Megsemmisítve Baál hamis prófétáit (450-en voltak), az Úr kinyilvánította dicsőségét és hatalmát minden hamis istenség felett. Azt mondhatnánk, hogy ilyen sikertörténet után az egy, igaz Isten prófétáját a diadal ajándéka illetné meg. Ehelyett menekül, elfárad, reménytelenség és félelem járja át. Meg akar halni. Vajon melyikünkkel ne fordult volna elő ilyen vagy hasonló helyzet? Gőzerővel tettük a dolgunkat, nem számított a veszély sem, hiszen Isten oltalmazó, segítő keze tett minket magabiztossá…Aztán minden az ellenkezőjére fordul, nem értünk semmit – különös módon Istent sem – és azt kérdezzük: mit rontottam el? Mit nem csináltam jól? Utánozhatatlan a mi Urunk, Istenünk stílusa: ahelyett, hogy megmagyarázna, ölbe venne, megsimogatna, máris új feladatot ad!

„Kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted!”(1Kir,19,7)

Azzal a táplálékkal, amit Isten ad nekünk, akár negyven nap és negyven éjjel is bírjuk a menetelést. Megszűnnek a kérdések, félelmeink, elégedetlenségeink…lelkünk fáradtsága – mert csak a megtett út számít igazán. Amikor aztán elérkezünk az Isten hegyéhez, arra a helyre ahová az Úr elvezetett, a lágy szellőben meghalljuk szelíd hangját, akkor ott mindent megbeszélünk. A munkát, a sikert, a kudarcot, fáradtságot, nevetést, sírást, vágyakat…az Életet. És minden a helyére kerül. Az Úr kezébe. Ott már néhány választ is tudok a miértjeimre:

Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok…

Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van…

Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy…

Enyém vagy!