(Mk 6, 14-30)
Abban az időben Heródes király is hallott Jézusról, hiszen messze elterjedt nevének híre. Azt mondta, Keresztelő János támadt fel a halálból, azért van benne csodatevő erő. Voltak, akik azt állították, hogy Illés. Ismét mások azt mondták, hogy próféta, olyan, mint egy a próféták közül. Heródes ezek hallatára így szólt magában: „Ez János, akit lefejeztettem. Ő támadt fel a halottak közül.” Ugyanis maga Heródes adott parancsot, és elfogatta Jánost, és megkötözve börtönbe vetette testvérének, Fülöpnek a felesége, Heródiás miatt, mivel feleségül vette őt. János ugyanis megmondta Heródesnek: „Nem szabad testvéred feleségével élned.” Emiatt Heródiás megharagudott rá, és meg akarta öletni, de nem tudta. Heródes ugyanis félt Jánostól. Tudta, hogy igaz és szent ember, ezért védelmezte. Amikor hallgatta őt, nagyon zavarba jött, de azért szívesen hallgatta. Végül eljött a kedvező alkalom, amikor születésnapján Heródes lakomát rendezett főembereinek, ezredeseinek és Galilea előkelőinek. Közben Heródiás leánya bement, táncolt nekik, és Heródes és vendégei előtt nagy tetszést aratott. A király így szólt a leányhoz: „Kérj tőlem, amit akarsz, és megadom neked!” Meg is esküdött neki: „Bármit kérsz, megadom, akár országom felét is.” Az kiment, és megkérdezte anyját: „Mit kérjek?” Azt válaszolta: „Keresztelő János fejét”. Visszasietett a királyhoz, és előadta kérését: „Azt akarom, hogy azonnal add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” A király igen szomorú lett, de az esküre és a vendégekre való tekintettel nem akarta elutasítani. Azon nyomban küldte a hóhért, és megparancsolta, hogy hozza el János fejét. Az pedig elmenvén lefejezte a börtönben. Elhozta a fejét egy tálon, és odaadta a leánynak, a leány pedig átadta anyjának. Amikor tanítványai meghallották, eljöttek, a holttestet elvitték, és sírboltba helyezték. Aztán az apostolok Jézushoz gyűltek, és beszámoltak róla, mi mindent tettek és tanítottak.
Amikor a feslett életű asszony leánya végiglejtette ünnepi táncát, a próféta sorsa végleg megpecsételődött. A házasságtörő Heródiás bosszúvágyónak, Heródes pedig gerinctelennek, gyengének bizonyult, mert meggyőződése ellen cselekedett. Keresztelő János igazát jól látja az utókor, de akkor nem volt senki, aki védelmébe vette volna. Tanítványai csak a történtek után, már csak halála után jöttek el, hogy a végtisztességet megadják neki.
Alapjában véve János inkább a vigasztalás prófétája és nem az ostorozásé. Ugyanakkor az olyan prófétának, aki következetes küldetéséhez, lehetetlen, hogy ne váltson ki ellenérzést, és ne vonjon magára gyűlölködést és ellenségeskedést. Ha Keresztelő János csak a bűn és nem a bűnösök kárhoztatására szorítkozott volna, nem végzi börtönben és vesztőhelyen.
Ennyire esélytelen lenne tehát az igazság, s minden prófétai szókimondás halálra van ítélve? Ki tudja hanyadjára halljuk ezt az evangéliumi szakaszt; ki tudja hány és hány tragédiát olvastunk vagy látunk, és ezek sora mind a hős halálával érnek véget. Talán valami vétségért szenvedik el ezek a hősök a halált? Vagy azért halnak meg mert méltatlan rájuk a világ? Az hiszem mindkettő benne van: mert valóban vétséget követtek el azok szemében, akiket megfedtek; és mi, a nyomukban járó keresztény nemzedék valóban méltatlannak gondoljuk rájuk a világot. De mégis úgy vélem, inkább azért szenvedtek, mert igazuk volt, s annak, aki az igazságot kimondja, el kell némulnia. Nem egyszerűen a „Mondj igazat és betörik a fejed.” ősi bölcsessége alapján, hanem azért, hogy végül már ne az ő szavuk szóljon, hanem maga az igazság, amelyet megfogalmaztak, az emberek lelkiismeretében.
Nagy érték az igazság, harcolni kell érte nem egyszer. S aki keresi, védi, nem magának akarja megtalálni, nem maga miatt igyekszik védeni, hanem azért, hogy mindnyájunké legyen. Van, aki gyönge vagy gyáva az igazság szolgálatára. Vannak, akik „Ne szólj szám, nem fáj fejem” olcsó filozófiájára építik rá életüket. Pedig az igazság néma, ha tanú nélkül marad, s az emberi élet értelmetlen, ha elnémul benne az igazság. De annak is van meggondolni valója, aki erősnek és bátornak érzi magát. Beszéljen, éljen úgy, hogy szava s élete tanúságtétel legyen. De ne felejtse, hogy szájának egyszer be kell záródnia, s hogy aki életét tette az igazság keresésére és szolgálatára, annak vállalni kell a halált is – jelképesen vagy a szó legszorosabb értelmében –, de nemcsak elvben, lehetőségként, hanem gyakorlatban, valóságosan is.
„Kemény beszéd, ki hallgat ilyet?” (Jn 6, 60b) – mondhatjuk. Mert érezzük, hogy korunkban rendkívül kényelmetlenné vált a feddő szó. Nem is nagyon merünk beleszólni olyan dolgokba, amik nem érintenek minket, sokszor talán olyanokba sem, amelyek rólunk szólnak.
Akkor mégis mi készteti Egyházunkat, hogy Keresztelő János példáján keresztül évről évre előhozakodjon az igazság keresésével és szolgálatával? Úgy vélem az, hogy az Egyház maga is érzékel az emberi életben egyfajta feszültséget, egy állandó zavart. Mégpedig azt, hogy keresztény életünk állandóan az igazság és szeretet keresztjén feszül. S ennek a keresztnek a függőleges része az igazság, mely egyenes, kimagasló, hajlíthatatlan; és vízszintes része a szeretet, mely megtartó – hisz könnyedén belekapaszkodhatunk – és átkaroló mint egy ölelés. Amikor igazán és hitelesen akarjuk kereszténységünket élni, mindig ennek a kettőnek a feszültségében élünk. Mert igazságos vagyok-e akkor, amikor három gyermekem közül az egyik érzékeny lévén a csokoládéra, kekszet kap tőlem? Nemde inkább a szeretet az, ami motivál. S vajon a szeretet vezet-e akkor, amikor a családomat védem valamilyen támadás esetén, nemde inkább az önvédelem igazsága?
Végső soron keresztény életünk minden erőfeszítésének célja és rendeltetése, hogy megalapozza azt a magatartást, amelyben a szeretet és az igazság egymásba fonódik.
A tanúk dolga tehát? A szólás és az elnémulás. Kell, hogy szóljak, mert az igazság magától nem szólal meg soha. De kell, hogy szeretettel elnémuljak, mert a másik ember az igazság előtt akar meghajolni és nem a tanúk előtt.
Ebben segítsen bennünket a jóságos Isten.
Ámen!