Elmélkedés: január 6. Epifánia

A vízkereszt ünnepét epifániának, megjelenésnek is nevezzük, mégpedig kettős értelemben: egyrészt ekkor lép az ács Jézus a rejtekből a nyilvánosság elé. Gyönyörű esemény ez. Jézus egész életét elkíséri a rejtettség fátyla, mely mögé csak kevesek pillanthatnak be. Már Betlehemben rejtetten születik, s csak Mária, József, a köszöntő pásztorok és bölcsek látnak Istent a csecsemőben. Rejtett az egész gyerekkora, és rettenetesen furdal minket a kíváncsiság, hogy milyen gyerekkora volt – de csak egy kicsit lebben fel a fátyol 12 éves korában. Fátyol borítja tanítói útját is: sokan csak tanítónak, esetleg prófétának tartják, de kevesen vallják meg Péterrel, hogy „Te vagy Isten Fia”. Véres fátyol borítja a kereszten, mely mögött szeretetgesztust, liturgiát látni különösen nehéz. Fátyol borítja mennybemenetele óta: velünk van a világ végéig – ám a láthatatlanság fátyla mögött. És fátyol borítja vízkeresztkor is, ezért fontos nekünk Keresztelő János máig ható tanúságtétele: „Íme, Ő az Isten Báránya”.

Isten fátylai így élethossziglan és történelemhossziglan alázatra késztetnek: senki sem látja színről színre Istent. Mindig maradjunk alázatosak az istenismeret gazdagsága felé, bármennyit is éltünk már, bármilyen sokat tanultunk teológiát, vagy az életszentségnek bármilyen szintjére is juttatott el a Lélek. Ez az egyénre, és az Egyház egészére is igaz. Isten ajándékozott nekünk alapokat, vitathatatlan hitletéteményt (depositum), nem akarhatunk a relativizmus hibájába esni. Már kaptunk igazságokat, már birtokában vagyunk cölöpöknek. Már van magabiztosságunk a sziklaalap miatt, de legyen alázatosságunk is a fátylak miatt. A sziklaalap birtokában Isten biztosságot ajándékoz, de a fátylai állandó kérdezésre indítanak, sőt, provokálnak. Szabad kutatni, újat keresni, szabad a régi tudás várfalaira felállni és újabb kilátást nyerni. Maga Isten indít minket erre. A keresztény hit nem lehet csak konzervatív, hanem mindig innovatív, progresszív, jó értelemben liberális is: maga Isten indít a többre, az újra, a teljesebbre. A jó keresztény egyszerre konzervatív és progresszív, csak az egyik szellemi magatartás elégtelen. Nem is engedhetjük, hogy stigmaként nyomják ránk a „konzervatív” jelzőt, magunkat sem engedhetjük ebbe beskatulyázni – de nem akarhatjuk az innovatívabb, progresszívebb gondolkodókat sem önmagunktól elűzni. Nekik is van helyük az Egyházban! Isten fátylai a történelemben állandó kutatásra és együttműködésre indítanak. S van itt még valami: a tudományos agnoszticizmus alapítója (Th. Huxley) szerint az emberi elme nem kutathatja a végső kérdéseket, csak a tudományosan-empirikusan bizonyítható igazságokat. Valóságos kifosztása történik az emberi elmének: pedig éppen az a legmagasabb szintű hivatása, hogy gondolkodjon a teljességről. Az emberi értelem alaphivatása és csúcsteljesítménye, hogy gondolkodjon Istenről. A tudományos agnoszticizmus ettől fosztja meg, s azt mondja: az értelmet használjuk csak empirikus, evilági, bizonyítható dolgokra. Valóban, túl sokat járatjuk az eszünket az egészségünkön, a pénzen, a munkánkon, a politikán. Mintha az értelem mindig csak lefelé nézne, s ne lenne hivatása az ég végtelenségét kémlelni. Így sajnos a tudósok esze is, és a mindennapi ember esze is távol marad Isten titkaitól: azokról mintha nem is lenne érdemes gondolkodni. Az ész megalázása ez. Még a mélyen hívőknél, akár az ortodox teológusoknál is meg tud jelenni ez a magatartás: az észt tartsuk csak távol Isten titkaitól! Pedig ha Isten abszolút transzcendenciában akart volna maradni, megtehette volna, s akkor nem születik gyermekként közénk, nem áll a Jordánba, nem hagy hátra tanításokat, nem feszül keresztre. Isten nem abszolút negatív teológia akar maradni: Titok marad, de hozzánk közel lépő. Pont ezzel stimulálja a gondolkodásunkat: vegyük csak észre, ha közel lép, merjük csak fellebbenteni a fátylat egy kicsit is, vessük csak be az értelmet a legmagasztosabb hivatására. Amikor az imaórán kérjük, hogy „megközelíthetetlen dicsőséged megértésre vezéreltessünk”, akkor meg is valljuk Isten istenségét, de akarjuk is ezt a magunk módján értelemmel megérteni.

Persze a hit ezen folyamatában kell valaki, aki határozottan Krisztusra rámutat, aki segít a fátylat kicsit feljebb lebbenteni. Ilyen Keresztelő János. Istent műveit azóta is fátyol takarja, az értelmünk „kíváncsi kézzel” (mint Tamás apostol keze…) a fátyol mögé akar tapogatózni – és nagyon jól esik, ha valaki határozottan tanúságot tesz Istenről, ha rámutat az igazságra. A hit útján egymásra vagyunk utalva, a hit útján senki sem „önmegvalósító”. Lám, Keresztelő János prófétasága ma is tud működni szentéletű családtagunkban, barátunkban, papunkban, egy jó teológusban, hitvalló színészben, tudósban, sportolóban. János prófétai Lelke ma is megnyilvánul, ma is vannak rámutatók, s érdemes nem őket nézni (esetleges bűneiket), hanem az ujjukat, Aki felé mutatnak. Sőt, nekünk is fel kell vennünk János prófétai Lelkét, s nekünk is hitre mutatókká kell válnunk. Nem azért, mert ez kötelesség, mert bűntelenek lennénk, hanem mert nem hallgathatunk róla. Mert az Élet közel jött, és örömünkben képtelenek vagyunk csak a magán, intim kis szférában találkozgatni vele – szeretnénk rámutatni, mert mindenkinek arrafelé lehet igaz élete. Lám, János nemcsak egyszer volt útelőkészítő, hanem a történelem végéig az marad – bennünk és általunk is.

Krisztus egész életművének titkait fátyol borítja. Alapvetően úgy is mondhatnánk: Krisztus nagyon szegényesen élt közöttünk mindvégig. Bár a fizikai szemünk egy szegényes csecsemőt, szegény tanítót, mindenétől megfosztott megfeszítettet lát, a hit szeme tudja: itt nem csak ennyi történik. Isten nem lehet csak ennyi! Így Isten szegénysége, fátyla mindig kihívás a hit szemének: Mi van még ott? Mit rejt a fátyol? Mit kell még látni a fizikai látványon túl? A vízkereszt is egy olyan ünnep, ahol Jézus egyszerűen János keze alá áll, belemerül a Jordánba, s aztán elvonul a pusztába. Az egyszerűség szinte provokáló. Imádsággal, alázattal, teológiai pontossággal igyekszünk a szegényesség fátyla mögé nézni, s engedni, hogy Isten elbűvöljön minket. Amikor ezt tesszük, tulajdonképpen begyakoroljuk az alapvető hozzáállást nemcsak Isten felé, hanem egész létünk felé: egész életünkön fátyol van, a világon, a személyeken, a léten, a személyes és történelmi eseményeken, a művészeti alkotásokon, a tudományos eredményeken… A hit szeme által imádsággal, alázattal, teológiai perspektívákban próbálunk mindig többet látni, mint ami a fizikai szemünk elé tárul. A vízkereszt epifániája így kitágul az egész kozmoszra, az életre, az emberi létre. Az epifánia fénye azóta is átjárja a kozmoszt, s ebből többet a keresztények láthatnak. A keresztény ember látszatra ugyanúgy él, mint mindenki: tejet vesz, dolgozik, gyereket nevel, betegséget cipel, zenét hallgat, másokon segít – mégis mindig sokkal többet él át, többet lát, ha a fátyol mögé tekint. Ezért nagyszerű dolog kereszténynek lenni, mert káprázatos gazdagságok nyílnak meg szellemi szemeink előtt, és valóban sajnáljuk, aki minderről lemarad. Sajnáljuk, akinek a szerelem csak kémia, vagy aki szerint az ember pusztán felegyenesedett evolúciós végtermék. Keresztényként mi állandó epifániában élünk: az Atya szeretete nemcsak ott és akkor derült fel Krisztus alakján, hanem az isteni epifánia kitágul az egész létre, a kozmoszra, az emberekre, az életeseményekre – keresztényként az isteni, kozmikus és emberi dimenziók pazar gazdagságát látjuk és éljük át. Krisztus-követő létünk nagyon gazdaggá válhat, ha a materiális, biológiai, fizikai, történelmi, pszichológiai fátylak szegénysége mögé nézünk.