Ne a kilókra figyeljünk, hanem a szívünket hízlaljuk a szeretetetben!

Papp Miklós atya a Liturgiát megelőző elmélkedésében azokra az időszakokra irányította figyelmünket, amikor keresztet kell hordoznunk életünk során. Fölhívta a figyelmet, hogy ezekre az időszakokra már előre készülni kell. Kinek-kinek egyéni története szerint kevesebb vagy több súlyt pakol a vállára az élet, ezekben az érzelmileg nehéz helyzetekben, időszakokban természetes, hogy sok bennünk az indulat, erőtlenséget érzünk és akár össze is omolhatunk. Ilyenkor nagyon fontos, hogy ne féljünk sírni, ne zárjuk magunkba a kikívánkozó érzelmeket, vegyünk példát Krisztusról, aki az olajfák hegyén is szabad utat engedett az érzelmeinek.

“Az agykutatás is megerősíti azt, hogy olyan nincs, hogy a nagy érzelmek teljesen elveszik az eszünket, legföljebb mi hagyjuk, hogy ez esetleg megtörténjen. A nehézségekre sokszor nagyfokú szenvedéllyel, elkeseredettséggel reagálunk, de legalább arra igyekezzünk odafigyelni, hogy ilyenkor se bántsunk másokat. Ezekben az időkben kell a zsoltárokat imádkozni: a zsoltár embere a nehéz helyzetben mindig az ég felé kiált. Amikor rossz gondolatok kerítenek hatalmukba, akkor adjuk oda a gyengeségeinket az Istennek. Mi az, ami igazán az enyém: a gyengeségem” - magyarázta Miklós atya.

Mint mondta, aki sarokba van szorítva, annak sarokba szorított gondolatok jutnak csak az eszébe, ezért igyekezzünk arra is figyelni, hogy a bajba jutott ember mellé mindig álljon oda legalább egy valaki a családból, hogy ne szoruljon sarokba teljesen. Bűnös életmóddal nem lehet az igazságot megtalálni, tisztának kell hozzá lenni. De ha az Úrhoz kiáltunk, hamarosan érkezni fog tőle a szelíd vigasztalás, legalább olyan, mint a betlehemi csillag vagy a húsvét fénye. Krisztus fénye nem reflektor, nem tolakodó, hanem mindig szelíd fény. Ez képes jelezni, hogy a mélyponton mindig értünk jön az Isten. Erről szólnak a gyógyító történeteket elbeszélő evangéliumok híressé vált mondatai. "Lázár jöjj ki!" - nem csak a történetben hangzik el, hanem máig nekünk szóló mondat ez, ugyanúgy mint a “Mosd le a sarat!” vagy “Kelj föl és járj!”. Miklós atya elmélkedése végén elmondta, hogy amit itt a földön megtehetünk, azt meg kell tennünk a nehézségek közepette, ugyanakkor adott esetben segítőt kell keresnünk, szakemberhez kell fordulnunk. “Húsvétkor azt is ünnepeljük, hogy az Úr a bajban állandóan értünk jön, állandóan beleszáll a sötétbe, a poklunkba és kiragad onnan minket. Ahogy Krisztus sebét, úgy a mi fájdalmas sebeinket is körülveszi nagy-nagy szeretettel az Úristen” - mondta a pesterzsébeti parókus.

Fülöp atya prédikációjában szintén megerősíteni kívánta Isten éltető szeretetét és annak sötétségből kiragadó erejét. “A gyermekeket talán meg lehet tanítani járni, beszélni Isten nélkül is, az ember iskolában fejlődhet, okosodhat, mesterséget szerezhet anélkül, hogy közben valaha is gondolna az Úristenre. Látszólag minden megvalósítható Isten nélkül az életben. De az élet kezdeténél és a végénél letagadhatatlanul jelen van az Úr.” Mint mondta: a két sejt találkozása előtt az Isten már ismeri és szereti azt a személyt, aki ebben a pillantban jelenik meg a világmindenségben. “Az ember nem csak egy öntudatára ébredt sejtburjánzás, fogantatása pillanatától személyes életre hívta az Isten". A halálban is van egy a fogantatáshoz hasonlíthatóan titokzatos pillanat, amikor a biológiai értelemben vett élet véghez érkezünk, s ahonnan már nincs visszatérés, már csak előre van út az Isten felé, ugyanahhoz az Istenhez, aki életünk kezdeti pillanatában is jelen volt.

Mi, keresztény emberek nem igazán tudunk úgy élni, hogy ezekkel nem törődünk, hiszen konkrét tapasztalatunk van Isten szeretetéről. Ezért ez a feladatunk, ez a missziónk, hogy elvigyük a szeretetnek ezt a tapasztalatát az emberekhez. Hogy Isten ne csak a kezdetben és a végben, hanem mindvégig jelen legyen az életünkben. Isten szeretetből hívott az életre minket, és ő már akkor szeretett bennünket, amikor még nem is léteztünk. Erre a szeretettel teli életre hív minket, aminek beteljesedése az örök és teljes boldogság az Isten házában. Mint mondta, a gyermekeken is látszik, hogy akkor fejlődnek igazán, ha szeretet veszi őket körül, ugyanakkor, ha nem szeretik őket, akkor eltorzul a személyiségük. “Aki szeretetet ad, az életet ad a másiknak, hiszen Istenből ad neki valamit. Még felnőtt életünkben is igaz, hogy nagyon máshogy érezzük magunkat azokban a közegekben, ahol szeretve vagyunk.” Jelezte, hogy a nagyböjt különösen alkalmas időszak arra, hogy gyakoroljuk a szeretetet: miközben én szeretem a másikat, egyre jobban hasonlítok az Istenre és nyílik meg a szívem és telek meg élettel. A nagyböjt lemondásai közepette nyitottabbá válhatok embertársaim felé.

“Nem arra kell törekedni, hogy minél karcsúbbak legyünk, hanem minél kövérebbek legyünk a szeretetben. Nagyböjt során az Isten különleges szertartásokat készít nekünk, hogy azok által is növekedhessünk szeretetében. Az Előszenteltek Liturgiájának csúcsa az Eucharisztia, amikor egyesülünk Istennel, elérkezik hozzám a teste és vére: innentől már Jézus Krisztus él bennen, nem én élek, hanem ő él bennem. A nagypéntek drámáját ne csak azzal a fájdalommal éljük át, hogy az Istent bűneinkkel megöltük, hanem merjük meglátni a feltámadás hajnali fényét, ami arról tanúskodik, hogy az Isten szeretete mindent legyőz: a bűneinket és a halált is” - zárta tanítását Fülöp atya.