Február 2: az Úr találkozása Simeonnal – Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe

Életünk fontos pillanatainak kiindulópontja mindig egy találkozás. Találkozás valakivel, találkozás egymással, találkozás az Istennel. De vajon mindegyik egyformán fontos? Aligha. Ahhoz, hogy ezt lássuk, nézzük meg a találkozások szintjeit.

A legalsó lépcsőfoknak vehetjük az „arctalan tömeggel” történő találkozást. Egy hipermarketben, egy nagyvárosi buszon, vagy éppen egy meccsen olyan kapcsolódások részesei vagyunk, amelyekben kevés a személyesség – ezért biztos, hogy nem töltekezünk belőlük.

A második lépcsőfok már egy munkahelyi kollektívával való találkozás. Ez egy szükséges kapcsolódás, de mégis esélyt nyújt arra, hogy bizonyos emberekkel mélyebb, személyesebb kapcsolatot éljünk meg. Így már lehetőséget ad az erőgyűjtésre is.

A harmadik szint, amikor már egy általunk fontosnak vélt személlyel találkozunk. Itt nagyjából biztosak lehetünk abban, hogy mi is tudunk adni valamit neki és belőle is erőt meríthetünk a hétköznapokra.

A negyedik lépcsőfoknál már a régóta várt találkozás szintjén járunk: a türelmes várakozásén. Egy távol élő baráttal vagy rokonnal való viszontlátásban ott a vágy és az öröm – és éppen ez a várakozás tud erőt adni. Ezért volt annyira fájdalmas tapasztalat a COVID és a karantén időszak: a képernyő nem pótolja a valódi jelenlétet.

E fölött áll a legmélyebb találkozás: a transzcendenssel való találkozás vágya, amikor Istennel szeretnénk kapcsolódni. Legyen az templomban, kápolnában vagy a szobánk csendjében: ez a találkozás maradandó gyümölcsöt teremhet bennünk.

Az igazhitű Simeon is így várt: egy ígéret tartotta benne a reményt – „halált nem lát, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát”. Ő nem csupán egy emberre, hanem az emberré lett Istenre várt.

Életünknek több olyan epizódja is van, amit csak annak elmúltával tudunk a helyén kezelni. Akkor tudjuk csak azt mondani róla, hogy akkor, abban a pillanatban valami megváltozott, valami történt, ami életformáló hatással lett ránk. Simeon ezzel szemben azonnal tudta. Tudta, hogy akit lát, akivel találkozik, az az emberré lett Isten. A megígért Messiás, akit a zsidó hagyományokat követve mutattak be a templomba. Akiről az agg Simeon tisztán látta, hogy a Szentlélek által számára jelzett találkozás a mai napon beteljesedik.

Megérezte, hogy neki több feladata van annál, mintsem hogy kezeiben tartsa a gyermeket és hálát adjon érte. Rá vár a prófétai kijózanítás: ő az első, aki Jézus szenvedéséről és megdicsőüléséről szól az Istenszülőnek. Ő az, aki az első megdöbbenést okozza a szentcsaládnak. És ő mondja ki azt is, hogy Jézus „világosság” lesz, s hogy lesznek, akik ellene mondanak – a találkozás tehát nemcsak vigasz, hanem küldetés és próba is.

Az ünnepi ikonon a nyugalmat és a hálát Annától, a prófétasszonytól kapjuk meg. Anna hűsége a csendes kitartás: böjtben és imádságban élt a templomban. Ma is ilyenek tartják imában közösségeinket – akiknek az Istennel való találkozás a legnagyobb kapaszkodó.

Simeonra és Annára tekintve érthetjük meg azt, hogy várakozásunknak, Istenhez való közeledésünknek van értelme. Az Istennel való találkozásaink minden egyes esetben erőt adhatnak nekünk. Merjünk közeledni hozzá: a szentségekben és az imádságban, hogy életünk végén mi is békével mondhassuk: Most bocsásd el Uram a te szolgádat békességben, mert látták szemeim a tőled küldött Üdvözítőt. Amen