Február 2: legyen a találkozás ünnepe!

Minden nap találkozunk a lakóhelyünkön élő embertársainkkal, felebarátainkkal. Ez lehet, hogy csak egy futtában elmondott köszönés, lehet, hogy megállva néhány szót váltunk, s megkérdezzük a másikat hogyléte felől. Találkozhatunk egy-egy régi ismerőssel, akire már több időt szentelünk, mivel örömmel tölt el bennünket az újbóli találkozás és alaposabban átbeszéljük, hogy kivel mi történt az elmúlt időszakban. Még ennél is nagyobb boldogságot, sokkal alaposabb felkészülést jelent, amikor előre megtervezetten találkozhatunk távolabb élő családtagjainkkal, gyermekeinkkel, unokáinkkal vagy más rokonunkkal. Ezek már sokkal személyesebb, sokkal nehezebben felejthető, nagyon sok élményt és emléket hagyó találkozások. Akár a felszínes, futó találkozásainkra gondolunk, akár a legmélyebb, legszemélyesebb találkozásainkra, el kell ismernünk, hogy ezek nélkülözhetetlenek mindennapi életünkhöz.

Találkozás ünnepén egy idős ember és egy idős asszony találkozik a kisgyermek Jézussal, akit a szülei a szokásoknak megfelelően a negyvenedik napon elvittek a templomba, hogy bemutassák az Úrnak és elvégezzék a szükséges áldozatot. Simeon ígéretet kapott, hogy nem hal meg addig, míg meg nem látja a Fölkentet, a Messiást. Anna prófétaasszony volt, aki rövid házasság után özvegységben élt, szinte egész életét a templomnak, az imádságnak és a böjtnek szentelte. Az Ő személyükön keresztül nem pusztán egy emberi találkozásnak, hanem az Isten és az ember találkozásának lehetünk a tanúi.

A mi életünk is nagyon sivár, nagyon szegényes lenne az Istennel való találkozás nélkül. Találkozhatunk Vele is nap mint nap a mindennapi imádságainkban, a templomban szertartásainkon, böjtjeinkben, lemondásainkban. Tőlünk függ, hogy ezek a találkozások az Istennel felszínes, futó találkozások lesznek-e, vagy valóban a legmélyebb, legszemélyesebb találkozások.

„Te meg minek mész templomba?” Lackfi János költő verse segít választ találni:

„Te meg minek mész a templomba,

ahol az a sok bűnös, béna, vetélkedő,

kishibás lélek tobzódik?

Hát mert néha olyan elveszett vagyok,

és jól esik, ha megtalálnak.

Hát mert elesettnek érzem magam,

és nincs, aki felsegítsen.

Hát mert egy csomó szégyent és fájdalmat

cipelek, betolom oda, leborítom az Isten elé,

kiborulok az Isten előtt, és annyival könnyebben

megyek haza, üres a talicska.

Mert tele vagyok sebekkel, és rám fér időnként

egy kis átkötözés, fertőtlenítés, jobbfajta

kenetek és kenőcsök.

Mert szerelmes vagyok, és látni akarom

kedvesemet, az Istent, amint kijön az erkélyre,

és fogadja a szerenádomat.

Mert magányos vagyok, és egy csomó más

magányos ember jön ide, egyesítjük

a magányainkat, és az megtelik Istennel.

Mert túlontúl okos vagyok, és látnom kell

a helyet, ahol a part szakad, a sok okosság

véget ér, és Isten minden észszerűségre

fittyet hányva feláldozza értünk magát.

Mert a nagy hajtás kitekert belőlem

minden emberit, olyan szavak kellenek,

amelyek mögött nincsen érdek,

amelyek elevenembe vágnak.

Mert a hatalmasra hízott egóm

már egészen felfalta az érzéseimet,

a részvétemet, a békémet, a derűmet,

szétmar a sok meg nem bocsátás,

szívműtétre van szükségem.”

Az agg Simeon szíve a helyén volt, az Istennel való találkozás után a lehető legnagyobb nyugalommal térhetett haza: „Most bocsásd el Uram, a te szolgádat a te igéd szerint békességben, mert látták szemeim a tőled küldött Üdvözítőt, kit rendeltél minden népek színe elé, világosságul a pogányok megvilágosítására és dicsőségül a te népednek Izraelnek.”

 Kívánom, hogy az Istennel való találkozás után mi is a kőszív helyett hússzívvel térhessünk haza. Így legyen ez az ünnep a mi számunkra is valóban a Találkozás ünnepe.