Felnőtt keresztelést tartottak Nagyszombaton

„Akik Krisztusban keresztelkedtetek, Krisztusba öltözködtetek!” – hangzott el az ének, figyelmeztetve a szentségekhez járulókat, soha ne felejtsék el: rajtunk van Krisztus jele. Mi a Szentháromság nevére kereszteltettünk. S ez jelenti az Isten-gyermeki méltóságot, hogy a Mennyország várományosai és Krisztus társörökösei vagyunk, valamint szüntelenül megvalósítandó feladatként áll előttünk, hogy a Keresztség által megtisztított emberségünket minél inkább Krisztuséhoz tegyük hasonlóvá. A feladat nem könnyű, hisz a gonosz minden erejével azon munkálkodik, hogy elveszítsen bennünket. A keresztény ember feladata, hogy újra és újra felidézze magában: én Krisztusé vagyok! Bármilyen csábítással próbáljon bejutni, vagy bármilyen erősen döngessen is szívem kapuján a sátán, oda nem jöhet be, ott Krisztus az Úr!

- De vajon miért Nagyszombaton tartjuk ezt a szép szertartást? Dr. Urbán Evariszt atyát kérdeztük a felnőtt keresztelés hagyományairól.

- Elsősorban liturgikus szempontjai vannak ennek, ugyanis az ókorban, illetve a középkorban, a bizánci szertartású katolikus egyházakban a feltámadás volt a központi ünnepi esemény, amely Húsvéthoz kötődött. Így kézenfekvő volt, hogy akik megszerkesztették a liturgikus esztendőt, azok a szentéletű emberek a hitjelöltek keresztelkedését is ehhez a szép ünnephez csatolják, hiszen ők is az „óembert levévén” újba öltöztek, tehát elhagyták a régi, bűnös embert, és Krisztussal együtt föltámadnak egy új életre. Ezért volt az, hogy ehhez a szép ünnephez kapcsolták a megkeresztelendőknek a megvilágosodás szentségébe való beavatkozást.

- A keresztelkedéskor több szentséghez is hozzájárulhatnak. Miért és mióta van ez a gyakorlat?

- 2016-ban, amikor a Görögkatolikus Metropólia létrejöhetett Magyarországon, felvetődött annak az igénye, hogy a felnőtt keresztényeket ne csak külön-külön az év egyes időszakában meghatározott eseményeken keresztül kapcsoljuk be az egyházba, hanem ősi szokás szerint a főpásztor vezetésével járulhassanak ehhez a szentséghez. Ekkor vetődött fel egyházunk liturgikus szakembereiben az a kérdés, hogy visszatudnánk-e térni az ősi gyökerekhez, amikor az 5-6. századtól kezdve beavatták ezeket a hitjelölteket a keresztség szentségével az egyházba. Így történt az, hogy kifejlesztettük azt a gyakorlatot, ami jelen pillanatban is fennáll, és úgy látjuk, hogy nagyon sok gyümölcsöt hoz a megkeresztelendők életében. Nevezetesen, hogy a keresztség szentségének bevezető egységeit nem egyben szolgáltatjuk ki magával a szentséggel, hanem külön lépcsőfokokban. Ezzel is elősegítendő az ő elköteleződésüket az egyházhoz, illetve azt is elősegítjük, hogy érezzék, egy folyamatnak a részesei. Így van az, hogy külön van névadás, a hitjelöltek közé való felvétel, kapnak egy külön nevet a keresztség szentségében, az ördögűzés szertartásán is átesnek, tudatosan felnőttként ellene tudnak mondani a sátánnak és egyesülni tudnak Krisztussal, személyesen le tudják tenni a hitvallást. Így szép lassan elérkezünk az úgynevezett beavató szentségekhez, amely azt a három szentséget jelentik, amellyel Isten gyermekei leszünk, az egyház tagjaivá válunk, eltörlődik az áteredő bűn, illetve a felnőtt ember esetében az addig elkövetett személyes bűnök összessége. Tehát ez a három szentség, amit az egyházunkban bevezető szentségeknek hívunk, ez a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia szentsége. Szeretnénk a pápai instrukciók, a II. Vatikáni zsinat tanítása alapján visszatérni azokhoz a gyökerekhez, amelyet a katolikus egyház is szorgalmaz a keleti egyházak tekintetében, nevezetesen oda, hogy az első három beavató szentséget ne szakítsuk szét, mint megtörtént az elmúlt századokban, hanem a görögkatolikus egyház térjen vissza ezekhez a tradíciókhoz. És ez az eredménye, hogy Fülöp metropolitával, illetve Nyirán János fődiakónus atyával, aki a liturgia doktora, összeállítottuk ezt a programot.

- Mi a magyarázata annak, hogy ezt annak idején szétválasztották?

- A legjobb tudomásom szerint az lehetett, hogy a katolikus egyházban az értelemhez kötötték az Eucharisztia szentségének kiszolgáltatását, ami egészen napjainkig is megtalálható a római rítusú egyházban. A Görögkatolikus Metropólia főpásztorai is csak az elmúlt években szorgalmazták azt, hogy a gyermekeket is már meg lehet áldoztatni. Na most ennek a hátterében én úgy érzem, hogy körülbelül a negyedik, ötödik osztályos korban történő elsőáldoztatás hátterében az állhat, hogy bizonyos értelmi szintet érjenek el a gyermekek, meg tudják közelíteni a legméltóságosabb szentségnek a magukhoz vételét. Vagy ott van a bérmálás, ennek szentsége a római egyházban mindig is a püspök joga volt, tehát nem volt felhatalmazva a papság arra, hogy kiszolgáltassák ezt a szentséget. Ellentétben a bizánci rítusú egyházzal: mindig is kiszolgáltathattuk a keresztség szentségével együtt a bérmálás szentségét. De időközben - mivel egy olyan földrajzi lokalitásban élünk, hogy a római katolikus testvérekkel egy területen élünk - nyilvánvalóan hatással volt ránk az a hagyomány, amit a római rítusú katolikus testvérek vittek, és ezért volt az, hogy szétszakították a három bevezető szentséget. A II. Vatikáni zsinaton megkezdődtek a kétoldalú bilaterális egyeztetések. Jónak látták szorgalmazni, hogy a középkorban egyesült görögkatolikus egyházak is térjenek vissza ezekhez a szép hagyományokhoz, hogy megőrizzék a rítusnak a sajátságait, ezen túl pedig a szertartásokban megjelenő isteni misztériumot. Talán ezért válhatott el egymástól a római, illetve a görögkatolikus rítusú egyháznak a gyakorlata a bevezető szentségek kiszolgáltatásában.

- Gyönyörű mozzanatok voltak a szertartás alatt. Egyszer azonban halkan súgott valamit az egyik keresztelendőnek. Lehet-e tudni, mi volt az?

- A szertartás pillanatában csendben odafordultam a mellettem ülő, már beavatott felnőtt keresztényhez, és elárultam neki: egy napon van a születésnapunk. Erre ő rácsodálkozott: hogy lehetséges ez? Elárultam neki, hogy harminc évvel ezelőtt engem is ezen a napon kereszteltek meg felnőtt koromban. Együtt örültünk hát annak, hogy Nagyszombaton válhatott ő is kereszténnyé. Az egyik kiemelkedő szertartási mozzanat szerintem az alámerítés. Nagyon sokáig egyházunkban is a szentelt vízzel való leöntés volt gyakorlatban, de Fülöp metropolita szorgalmazására egyre több pap veszi át azt a hagyományt, hogy gyermekeknél is alámerítéssel történjen a keresztelés. 2022 decemberében karácsony alkalmával próbát tettünk egy arra vállalkozó és a hitjelölti státuszból felkészült fiatal hölgynél, hogy vállalja ezt a típusú keresztelést. Jó volt látni, hogy milyen mély, intenzív hatással volt az ő lelkére, éppen ezért javaslatot tettünk az idén Húsvétkor készülő keresztelendőknél, hogy szeretnék-e ezt a változatát. Mindenki elfogadta ezt a lehetőséget.

- Miért tartja ezt a mozzanatot kiemelkedően fontosnak?

- Azért, mert a keresztelendő átélheti az imádságokat. Éppen arról van szó, hogy Krisztussal meghalunk a bűnnek, és Krisztussal újjá születünk az isteni szép, tiszta életre. És maga az alámerítés szimbolikája éppen a meghalást és az újjászületést jelképezi. Hiszen, ha az ember víz alatt maradna, akkor megfulladna. De éppen azáltal, hogy a keresztség szentségében a főpásztor háromszor kiemeli a vízből a megvilágosodás szentségéhez járuló embert, azáltal, ahogy beszívja a levegőt - hogy így fogalmazzam - magába szippantja Krisztust, és új életre kel. Így a mondanivaló, ez a megszerkesztett, gyönyörű szertartás tartalma élővé válik, amikor látjuk ezeket az embereket felbukkanni a víz alól. Számomra a legmegragadóbb pillanat az alámerítés és a vízből való felemelkedés, ez a szertartás lényegi üzenete, hogy újjászületünk a mi Urunkban, Jézus Krisztusban.

Ne feledjük, hogy kihez tartozunk. Ne feledjük, hogy ha Vele együtt meghalunk a bűnnek, és szeretetben élünk, akkor Vele együtt fel is támadunk! Adja az Úr, hogy a most szentségekhez járult szolgái is tovább folytassák útjukat a megkezdett irányba, oltalmazza és védelmezze őket a Mindenható, s kísérje áldása minden nemes törekvésüket!