Fülöp metropolita: "Ami ma Nyugat-Európában tombol, az semmi jót nem vetít előre"

– A tavalyi karácsonykor azt mondta lapunknak, bár bizonyos irányok-folyamatok már látszanak, de az – akkor – elmúlt kilenc hónap még nem volt elég arra, hogy számvetést készítsen, milyen hatást keltett az egyházban és a hívőkben a pandémia. Most, egy esztendővel később mi a véleménye? 

– Azt látom, hogy a járványnak mind a négy hulláma egy-egy böjti időszakra esett. Ha másból nem, ebből azért kiolvasható egy erős üzenet. E jelek a lelkére ügyelő embert arra figyelmeztetik, hogy amikor lemond valamiről, s azt az Istennek ajánlja föl, akkor az nem szegényíti, hanem gazdagítja az életet. 

– Megbocsásson, de a haláleseteket is ide sorolja? 

– Nem a halálesetekről beszélek, az orvosok-ápolók hősies helytállását sem kívánom kisebbíteni. Pusztán arra utalok, hogy a betegség és a vele járó nehézségek az ember számára próbatételek. Nekünk ezeket a próbatételeket lehetőségként kell fogadni, s a járványra egyfajta olvasókönyvként tekinteni. A koronavírus legfőbb tanulsága számomra az, hogy sok-sok mindent el kell tudnunk engedni. Az első hullám idején rengeteget beszéltünk arról, hogy fejbe kólintott bennünket a jó Isten. Kiderült, nem kell nekünk annyi élvezet, mint hisszük. Akkor nemcsak a tények tisztultak le sokak számára, hanem a levegő is, egyszeriben zöldebb lett a világunk. Ez azonban hamar eltűnt, sajnos. Szemlátomást vajmi keveset tanultunk. Hiszen újra azt keressük, miként leszünk képesek visszavinni az életünket arra a szintre, ahol az a járvány előtt volt. 

– A görögkatolikus papságot mennyire érintette súlyosan a járvány? 

– Nálunk is többeket meggyötört a vírus, de szolgálatban lévő testvérünket nem vitt el. Néhány nyugdíjas, idős atyát viszont sajnos elveszítettünk. 

– A vakcinálással hogyan állnak? 

– Volt két oltástagadó papunk, akiket aztán el is kapott és rettenetesen megkínzott a betegség. Mivel felépülésük óta még nem találkoztam velük, nem tudtam megkérdezni őket, miként vélekednek most erről a kérdésről. Az egyházmegyénkben azonban minden áldozópap be van oltva. 

– Mit üzen az oltáselleneseknek? 

– Mit mondhatnék? A két említett paptestvérrel is folytonos vitában álltam, de végül rá kellett jöjjek, ugyanazok az érvek forognak, s így értelmét veszti a beszélgetés. Alapvetően figyelmeztető volna, hogy az ellenállás indokai különbözőek, ki erre, ki arra hivatkozik. Így azonban az ellenérvek sem tudnak elsöprőek lenni. Meggyőződésem, hogy a világhálón felénk áramló hamis információk állnak e káros jelenség mögött. Ha nem lenne az ember elbizonytalanítását célzó dömping, akkor fel sem vetődne, hogy valaki elutasítsa a védőoltást. 

– A kórházi szolgálatot miként rendezték? 

– A kórházlelkészek is a tevékenységük korlátozásáról számoltak be, annak ellenére, hogy ők azért legtöbb helyen bemehettek a kórtermekbe, de inkább átalakult a munkájuk. A megszokotton túl egyéb feladatok is hárultak rájuk. Például üzeneteket hoztak-vittek a családtagoknak, ráadásul a munkájuk kiegészült az orvosok és az ápolók lelki gondozásával. Soha nem látott szükség és igény mutatkozott a kórházi dolgozók lelki megerősítésére. 

– A templomok használata hogyan alakult a görögkatolikusoknál? 

– Úgy tudom, mi az utolsók között voltunk, akik korlátozásokat vezettünk be. Bevallom, én magam is sokat vívódtam, nehezen szántam rá magam. A legtöbb helyen nem is zártuk be a templomot, csak azt kértük a hívektől, maradjanak otthon. A gyóntatások is folyamatosak voltak, igaz, szabad térben és maszkhasználat mellett. Kerestük a lehető legkevésbé fájdalmas megoldásokat. S ahogy látjuk, nem történtek tömeges megbetegedések, a hitéletünk is talpon maradt. Persze nálunk is sokat segített, hogy a szertartásokat a világhálón keresztül lehetett követni. Nem épp felemelő érzés kevés hívő előtt szertartást végezni, de nálunk emberek híján nem is tudna működni egy énekelt szertartás, zsolozsma. 

– Tavaly említette, hogy bár nem a nulláról indultak, műszakilag mégis nagyot kellett ugrani a hibamentes közvetítésekért. Kibírta a rendszer a nyomást? 

– Nem tudok óriási hibákról. Az első hullám után minden technikai szakértőnk kiállt a bástyákra, s a maximálisat adva teljesített. 

– Mit tud arról, hogy miként élték meg a pandémiát az európai testvérközösségek? 

– Amikor a nyár elején találkoztam a többi görögkatolikus püspökkel, egy napot szántunk az eddigi tapasztalatok megbeszélésére. A módszerek országonként eltérnek, de ami különösen szembeszökő, legjobban hazánkban különült el az állami és egyházi rendelkezések viszonya. Nálunk az operatív törzs világossá tette, az állam és az egyház különválasztása miatt az utóbbi életébe nem szól bele. Kérések természetesen jöttek, egyeztetések is zajlottak, de ennél tovább nem léptek. A külföldi püspökök ezt a metódust irigykedve szemlélték, hiszen sok helyen akadtak túlkapások. Például a kormány előírta a szertartások hosszát vagy a megtartás módját. Ez meglehetősen visszás. Magyarországon ilyen nem történt.

– A járványhírek a Közel-Keletről érkező hírfolyamban is dominálnak, úgy tűnik, mintha az ott élő görögkatolikus közösségek egyszerűen eltűntek volna a térképről… 

– Pedig ott vannak. Csak nem veszünk róluk tudomást. Sajnos sem a háború, sem a keresztényüldözés mértéke, nyomorúsága nem csökkent. Szíria irányában például továbbra is embargó van érvényben, ami szerintem vérlázító jogtalanság. Ettől legjobban a helyi lakosság szenved, felekezetre való tekintet nélkül. Pakisztánban sem enyhült a feszültség, legfeljebb nem hallunk róla. Néha felhozom a híveknek a térségben élő hittársaink tanúságtételét. Amikor mi nyafogunk, hogy maszkot kell viselnünk vagy a számítógép elé kényszerülünk munka, tanulás, liturgián való részvétel miatt, akkor érdemes a szíriai testvéreinkre gondolnunk, kiknek szenvedései mérhetetlenek. Elismerem, ez nem vigasz, de azért erősen viszonylagossá teszi azt, amit nekünk kell átélnünk. 

– Milyen lesz az idei karácsonya? 

– Bennem most a csönd, a befelé fordulás szükségessége erősödött föl. Rég volt ily fontos, ennyire erős hiánycikk Isten jelenléte az életünkben. Jóllehet épp ebben a lemondásra késztető időszakban mutatkozhat meg még fényesebben a hívő ember előtt.

 – Mire számít a közeljövőben? 

– Hosszú távon nem sok reményt adok Európának. Nemrég kárpátaljai fiataloknak beszéltem erről, s úgy fogalmaztam, vigyázó szemünket ma már nem Párizsra kell vetnünk, s persze nem is Moszkvára, hanem Istenre. Tolsztojt idéztem: „Nyugat messze előttünk jár, de tévúton.” Ami ma Nyugat-Euró­pában tombol, az semmi jót nem vetít előre. Abban az egy tényben bizakodhatunk, hogy ami alaptalan és gyökértelen, az túl sokáig nem tud fennmaradni. Ez a kommunizmus esetében is beigazolódott, még úgy is, hogy több mint negyven éven át képes volt a nyakunkon ülni. Személy szerint nem adok ugyanennyi időt az LMBTQ-ideológia fennmaradásának, de addig is félelmetes rombolást végez a fiatalok lelkében. 

– Ennyire sötéten lát? 

– Ahhoz, hogy a nyugati társadalmak észre térjenek, a koronavírus kevés volt. Nem hiszem, hogy elkerülhető a világégés, legalábbis itt, Európában. Épp ezért én nem arra buzdítom a rám bízottakat, hogy mentsük, ami menthető, hanem arra, hogy ne féljünk a változásoktól. Isten kezében van minden, s ő minden hasznosat megáld. Amikor a Római Birodalom összeomlott, senki nem gondolta, hogy maga a keresztény Róma fog kiemelkedni, s egy új kultúra épül föl a romokon. Azt, hogy milyen lesz a 21. századi összeomlás utáni Európa, nem tudom megmondani. Viszont arra már most törekedhetünk, hogy annak élő részei legyünk, és ugyanazt a Krisztust valljuk, akit kétezer esztendeje hatékonyan hirdettek elődeink. Az üzenet nem változik: Isten nem felejtkezik el rólunk, ha az ő rendje szerint élünk, akkor új világ vár ránk.