Hazaszeretet

A Teremtő Isten úgy akarta, hogy az egyes ember tágabb közösségekben, nemzetekben bontakoztassa ki lehetőségeit, élje az életét (vö. Ter 10,1-32; MTörv 32,8). Ahogyan a növény szereti a földet, amelybe a gyökereit ereszti, ahogyan a gyermek szereti a szüleit, akiken keresztül az életet kapta, akiknek a génjeit hordozza, akiknek szeretete és bölcsessége nevelte őt, éppúgy természetes az, hogy az ember szereti a hazáját, az anyanyelvét, a kultúráját, a nemzete múltját és értékeit.

A Biblia különösen a közösség hitéhez, az atyák hitéhez való hűség fontosságát emeli ki: „Hogyan dalolhatnánk az Úr énekét idegen országban? Ha elfelednélek téged, ó, Jeruzsálem, száradjon el a jobb kezem! Tapadjon ínyemhez a nyelvem, ha nem emlékezem meg rólad!” (Zsolt 137,5-6) Ugyanez a népe hitéhez való hűség vezette Ábrahámot, amikor megeskette a szolgáját, hogy a saját népéből való feleséget hoz majd a fiának, Izsáknak (Ter 24,1-9).

A földi haza természetesen nem a legfőbb érték, nem abszolút. Ez a földi világ mulandó. A földi élet arra szolgál, hogy megtanuljunk szeretni, és így Isten örök szeretetébe beléphessünk, Őhozzá hazaérkezzünk. Ő a mi végső, igazi hazánk és otthonunk (vö. Zsid 11,14-16). A földi hazát fontosabb, életbevágó értékek miatt néha egyeseknek fájdalommal ugyan, de el kell hagynia. Így az élete megmentése érdekében menekül Mózes a midiániták földjére, vagy a Szent család Egyiptomba. Így hagyja el otthonát Pál apostol, hogy Jézus örömhírét vigye a rá szomjazó világnak.

Kedves Olvasó! Ma, amikor annyian hagyják el hazájukat a kicsit jobb megélhetés érdekében, fontos arra emlékeznünk, hogy a nemzeti közösségünk, az anyanyelvünk, a hazánk a Teremtő Isten ajándéka. Ha valamilyen nagyon fontos indok – mint a megélhetés teljes ellehetetlenülése, a személyes biztonság, a vallásszabadság teljes megszűnése, egy különleges küldetés a hit hirdetésére vagy a szeretet szolgálatára egy másik nemzet körében – nem áll fenn, akkor az ember természetes helye a szülőföldjén, a saját közösségének keretében van. Ez az az éltető közeg, mely táplálja és megtartja őt, mint a fát a gyökerei.

A hazánkat szeretni mindenekelőtt nem szép szavakat jelent. Azt jelenti, hogy az ember hálás azért, amit a közösségétől, az előtte élt nemzedékektől kapott, akik ezen a földön alkottak, szerettek, küzdöttek, szenvedtek. Mi az ő vállaikon állunk, nekik köszönhetjük a mai életünk nagyon sok vívmányát és értékét. Hazánk szeretete a hála érzésén túl, és mindenekelőtt azt jelenti, hogy valamit leteszek én is a közös asztalra. Nem, mert megfizetik, nem azért, mert megtapsolják, hanem felelősségtudatból, nagylelkűségből. Egy népnek addig van jövője, amíg vannak benne ilyen nagylelkű emberek, akik tudják a múlt értékeit, és bőkezűen, hittel tesznek is a közösségükért.

Amikor a Szentföldön tanultam, két éven át én voltam az egyetlen magyar a kis szalézi egyetemen, és haza sem tudtam látogatni. Nagyon hiányzott az anyanyelv. Igen gyakran, hazafelé az elhagyatott domboldalon magyarul énekeltem: a himnuszt, a szózatot, a Bánk bán egy-két részletét. Rendkívül jól esett, éreztem a gyökereimet. Ugyanezt az örömet kívánom minden kedves olvasónak, minden magyar testvéremnek, a föld minden jóakaratú emberének!

Székely János püspök