Az imádságot együttlétet Fülöp metropolita atya vezette, Boksay Péter atya pedig megszervezte. A nap a szokásos módon indult, a III. imaórával és a IX-kel zárult. Jobbára a hajdúdorogi Jézus-ima csoport tagjai voltak jelen, de érkeztek hozzánk a környező településekről, és még Budapestről is megtiszteltek bennünket a velünk imádkozók.
Érsek atya az imaalkalmat elmélkedésével segítette. A jelenlegi helyzetet párhuzamba állította a korábban más országokban tapasztalható bezártsággal. Bevezetőjében egy könyvet említett, Megmaradtam hírmondónak címmel. Immaculée Ilibagiza a ruandai népirtás borzalmait élte át és írta le. Egy belső polgárháború következtében iszonyatos vérontás indult el. Mindenkije meghalt, egy lelkész bujtatta ötödmagával egy zuhanyfülkébe. A folyamatos ima alatt is hallotta az áldozatok hangját, valamint egy sátáni kísértést is, hogy hagyja abba az imát, mert nincs értelme imádkozni. De ő tovább imádkozott, és csodás módon megmenekült.
Argentínában a kommunisták fogtak el két jezsuita atyát, zsákba kötötték őket, egyikük Jálics Ferenc atya volt, akinek egyetlen kapaszkodója az imádság volt. A Jézus-imát ekkor sajátította el, ezek a borzalmak csodálatos imatapasztalattá váltak.
„Egy picit mi is megéltük a bezártságot.” – tért át a mi életünkre metropolita atya. „Ebben a járványügyi helyzetben be vagyunk zárva, de nem félni kell, hanem okosnak lenni. A Jézus-ima is egy bezártság. Magamat zárom be egy belső cellába, egy szobába, ez egy önként vállalt egyedüllét, ahol senki más nincs. De mégsem vagyok egyedül, mert ott van velem Krisztus. Felismerem, hogy Vele vagyok bezárva. Ha össze vagyok zárva azzal, akit szeretek, akkor nem is hiányzik nekem más. A legnagyobb kincsem ott van velem. Jézus a legnagyobb kincs.” – emelte ki a főpásztor.
„Lehet, hogy leszünk még bezárva, de attól ne rettegjünk! Nincs értelme jajveszékelni, hanem annak van értelme, hogy örüljek, hogy az Úrral vagyok összezárva. Minél mélyebb tapasztalatom van erről, annál jobban tudom kezelni, ezeket a váratlan, értelmetlen helyzeteket. Fedezzem fel ennek az édességét, hogy az Úrral vagyok egy cellában. A cella a szívem, saját lényem, saját magam. Ha fölfedezem ezt a belső szobát, ahol az Úr ott van, ahol én is meghúzódhatok Vele, akkor kiderül, hogy ennél tágasabb hely nincs.” Majd Fülöp metropolita Máriát hozta fel példaként: „Az Istenszülőről szoktuk mondani, hogy Platytéra: a mennyeknél tágasabb (Πλατυτ?ρα των Ουραν?ν). Befogadta a teremtő Urat, a világ teremtőjét. Még ha egy szűk fülkébe is vagyok bezárva, a lelkem kitárul, ezt kell fölfedezni, a bennem lévő Krisztust, aki ki kitágítja az életet, aki minden más élethelyzetben is megmutatja a távlatokat. Csodálatos gyümölcsei vannak annak, ha nem félünk. Keressem ezt a nagyszerű lehetőséget!”
Végül kiemelte: „Minden körülmények között megélhető az isteni jelenlét. Félrevonulunk, külső-belső csendet teremtünk. De bárhol vagyok, bármit csinálok, bármilyen tevékenység közepette is ajkamon van Jézus neve. Ez a két pillér nagyon szépen erősíti egymást: a csöndesen végzett imádság és az egyéb tevékenységek melletti fohász. Az emberi fogalomkészlet véges, néha még az emberi értelem sem tudja fölfogni azt a mélységet, amit az Úr elénk tár, mintsem hogy beszélni tudnánk róla. Hagynunk kell, hogy az Úr munkálkodjon.” – fejezte be az imára ráhangoló elmélkedését Érsek atya.
Délben egy nagyon finom és bőséges ebéd várta az imádkozókat, melyet a hajdúdorogi Szent Bazil Oktatási Központ konyhája biztosított számunkra. A helyi asszonyok nagyon finom süteményekkel kínálták a vendégeket.
Egy nagyon szép, elmélyült napot tölthettünk együtt most már nem csak lélekben, hanem testben is. A viszontlátás öröme még meghittebbé tette az imát, a közösségformáló erő még hatékonyabb volt: az Úr munkálkodása közöttünk kézzelfoghatóbbá vált.
Fülöp atya megnyugtató szavai adjanak erőt a Jóisten által, hogy a mai viszontagságos körülmények között is legnagyobb kincsünket, Krisztust helyezzük lelkünk szobájának legfontosabb helyére!