Imádkozni tanultak a Görög Gödörben a GrFC-s fiatalok

Itt mindenki olyan szép! – állapítom meg pár perccel érkezésem után, miközben több szólamban éneklik az esti vecsernyét. Nem a reklám kedvéért mondom, de olyan fiatalokat ismertem meg ezen az estén, akiknek a társaságában fel lehet töltődni. Nem csoda, hogy nem csak görögkatolikusok járnak ide, vannak római katolikusok is, de bárkit szeretettel várnak, aki érdeklődik a meghirdetett témák iránt, és vágyik arra, hogy kiszakadjon a  hétköznapok mókuskerekéből, és mindezt a Jóisten közelében tegye.  

A GrFC vezetője, Kocsis Tamás atya nem hittanórákat tart, nem tanárként van itt jelen, alárendeltségnek, feszengésnek nincs semmi nyoma. Miközben a fiatalok kiszakadnak a zh-k és vizsgák világából számukra érdekes témákról gondolkozhatnak együtt: milyen az élet a fővárosban görögkatolikusként, lehet-e fogyatékkal boldogan élni. Volt már előadás a szeretetnyelvek jelentőségéről is, és sokszor meghívott előadók segítik a kalandozásokat.

Így volt ez a mostani kedd estén is, amikor a Loyolai Szent Ignác által népszerűvé tett szemlélődő ima került előtérbe, és erről ki más beszélt volna a fiataloknak, ha nem egy jezsuita szerzetes.

Az imádkozás tanulható

Sok felnőtt keresztény testvérünk keresi a számára megfelelő imamódot, mégis sokan nem találnak igazi útbaigazítást. Néha már abban is elbizonytalanodunk, hogy egyáltalán tudjuk-e mi is az az ima. Jálics Ferenc jezsuita szerzetes Hogyan tanuljunk imádkozni? című könyvében sok gyakorlati tanács mellett hiteles képet kaphatunk az imádkozás lényegéről. „Az ima szónak általános értelmet adva, azt mondhatjuk, hogy érintkezés Istennel, vagy értelmünk és szívünk felemelkedése az Úrhoz. Imádkozni annyit jelent, hogy hozzá fordulunk. Ezért nem állítom az imát szembe az élettel. Az élet gyakran maga is imádság. Az aktivitással sem helyezem szembe, mert nagyon sok tevékenység egyidejűleg imádság is.”

A Görög Gödörbe ellátogató Horváth Árpád jezsuita szerzetes is lehozta a földre az imádságot ezen az estén. Nem éreztük, hogy meg kellene változtatnunk aktuális lelkiállapotunkat ahhoz, hogy Istennel együtt lehessünk, jók voltunk neki és egymásnak éppen úgy, ahogy aznap éreztük magunkat. Árpi atya hangsúlyozta, hogy nagyon fontos, hogy az imát ne csak fejben tudjuk megélni. A szemlélődő ima épp abban segít, hogy a fej imádság közben se szakadjon el a szívtől, sem más érzékszervi tapasztalásainktól.

Egy nap során annyi impulzus, találkozás, érzés ér bennünket, amit fel sem bírunk ilyen tempóban dolgozni, így le sem tudnak rakódni bennünk. Az ima csendjében ezek az élmények elkezdenek mocorogni, a rendezetlenségek hirtelen figyelmet kérnek. Ha rendszeresen ilyen imákat végzünk, kialakul egy távolság, kitágul a tér, és lesz egyfajta rálátásunk az életre és ez szabadságérzést ad. A szemlélődés során is ez történik: bizonyos távolságból észreveszünk dolgokat, amik mellett addig simán elmentünk. 

Az imádkozásban olyan egyszerű dolgok is segíthetnek, mint az egyenes gerinc, ettől a testtartástól összeszedettebbek lehetünk, és könnyebben összpontosíthatunk. Amikor kezünket imára kulcsoljuk, megfigyelhetjük, hogy energia áramlik tenyereink között, ezekből a tapasztalásokból származó erőt érdemes beépíteni. Segíthet az is, ha mindig felajánljuk az elcsendesedésre szánt néhány percet, kérünk valamit Istentől vagy hálát adunk, és tudatosítjuk, hogy ez a mi lépésünk felé. Ahogy Jálics fogalmaz: „Mikor imádkozni akarunk, ha érintkezésbe akarunk jutni vele, mindig tudatosítanunk kell, mit is gondolunk róla. Enélkül a vele való viszonyunk képzelt és irreális.”

A ritmikus imádság

Horváth Árpád egy vezetett ritmikus imát hozott a csoportnak. Ezt az imamódot a jelenlét imájának is szokták nevezni, mert erre az időre Isten jelenlétébe helyezzük magunkat. Mindenki izgatottan nekikészült, kihúzta magát, letettük talpainkat a földre, és behunytuk a szemünket. Isten jelenlétébe helyeztük magunkat, igyekeztünk tudatosítani, hogy itt vagyunk, de itt van Isten is, Ő az, aki van.

Aki még soha nem végzett szemlélődő vagy ritmikus imát, biztos meglepődött, hogy a nyolc perces imádság első öt percében szinte csak a testünkkel foglalkoztunk. Megpróbáltuk megérezni a talpunk alatti padlót, a két lábunk között a súlypontot, a lábujjainkat külön-külön, vagy ahogy a csigolyáink felépítik a gerincünket, ahogy a ruha és vállunk érintkezik egymással. Nem elképzeltük a testünket és annak különféle érzeteit, hanem érezni akartuk mindet. A levegőt igyekeztünk nyugodtan beszívni és kifújni, és közben figyeltük az érzéseinket. Nagyon megnyugtató volt, éltető érzéseket adott.

A ritmikus imában nem okoz gondot, ha gondolataink elkalandoznak, ilyenkor rájuk nézünk, de megpróbálunk egy időre elköszönni tőlük. Ez nagy különbség a keleti vallások meditatív gyakorlataival szemben – mondta a jezsuita atya – ott az erős koncentrációval, sokszor egy kitartott hang éneklésével próbálják elűzni a nem oda való agyi futamokat. A keresztény gyakorlatban az ima közben agyunkat megrohamozó gondolatokat nem tekintjük ellenségnek, csak elbúcsúzunk tőlük, hogy visszataláljunk az érzéseinkhez.

Ahogy múlt az idő az imában, lassan tényleg elkezdtük érezni a fejbőrünket, a halántékunkat, az arcunkat, és azt, ahogy az orrnyílásunkon át friss levegő áramlik be a tüdőnkbe. Friss levegő be, elhasznált levegő ki. Belélegzésre mondhatjuk: Jézus, kilégzésre: Krisztus. 

Az ima tanulságai

A nyolc perc egy pillanatnak tűnt, és hirtelen Árpi atya már a ritmikus ima közben megélt élményeikről kérdezte a fiatalokat. Volt, akinek nehéz volt egyszerre imádkozni és a testére is figyelni, de az ima után mindenkiben nyugalom és boldogság volt, sokaknak sikerült a nap feszültségét is egy kis időre félretenni.

Az egyik legrégebbi keresztény ritmikus ima a rózsafűzér. Amikor az idős asszonyok gyors tempóban mondják, nem agyalnak közben a szavak értelmén, hanem alkalmat ad nekik arra, hogy ezt az időt kiszakítsák az életükből Istenre, és szívükkel, lelkükkel belemenjenek az üdvözlégy Máriák és Mi Atyánkok ritmusába. A zsoltárokat, a litániákat sem azért mondogatják napi több alkalommal a szerzetesek, hogy gondolkodjanak rajta, hanem, hogy ráhagyatkozzanak a ritmusára, és ezáltal kicsit a nap ritmusára is. Hoffer József jezsuita atya nem a lélegzetvételre mondja a Jézus imát, hanem sétával köti össze: nordic walking közben egyik lépésre azt mondják: Jézus, másikra Krisztus. Az El Camino-n ez milyen hatékonyan működhet… 

Hogy tegyük életünk részévé a ritmikus ima gyakorlatát?  

Horváth Árpád szerint ezt az imamódot legjobban lelkigyakorlatokon lehet elsajátítani, fontos lehet, hogy kezdetben egy tapasztaltabb ember vezesse az imádságot. Hétfő reggelenként vezetett ritmikus imát tartanak a Mária utcai jezsuita templom altemplomában, ahová bárkit szeretettel várnak, aki szeretne ilyen formában imádkozni.

„Akár a Mi atyánkból is kiragadhatunk egy-egy sort, „szenteltesség meg a te neved” és egy ideig csak azzal imádkozhatunk. Jártunkban keltünkben, a villamoson, ha valami sikerül, ha nem érjük el a buszt, mondjuk: „szenteltessék meg a te neved”, és biztosan lesz hatása az életünkben, kapunk általa az Istentől. Az ima egyszerűsége sokkal többet adhat, mint gondolnánk – zárta le az estét az atya.

Ferenc pápa frissen megjelent könyvében is az imádságról, sőt éppen a Mi atyánkról beszél. Egy olasz börtönlelkész kérésére sorról sorra magyarázza el az Úr imájának jelentését, sokszor személyes történeteket is megosztva az olvasóval. „Amikor segítségre van szükségünk, Jézus nem mondja, hogy törődjünk bele, és zárkózzunk magunkba, hanem arról beszél, hogy forduljunk az Atyához, és kérjük bizalommal.” (Ferenc pápa: Mi Atyánk –Gondolatok az Úr imádságáról)