Jézus Krisztus halála a nép hálátlanságának következménye - Nagypéntek a főszékesegyházban

A debreceni főszékesegyházban felállított üres sír emlékeztette szimbolikusan a híveket Jézus passiójára. A hagyományoknak megfelelően e napon sírbatételi vecsernyét végeznek a görögkatolikus templomokban.

Mit cselekedtem nektek, én népem? * Nem árasztottam-e el Júdeát csodákkal? * S nem támasztottam-e fel a holtakat puszta szóval? * Mindezeket mivel viszonozzátok nekem? * Miért nem emlékeztek vissza rám?

Mikor egyházunk ezeket a sorokat énekelteti velünk a nagypénteki vecsernyén, akkor Jézus fájdalmára mutat rá. Arra a fájdalomra, ami erősebb minden testi gyötrelemnél, amelyet Jézus akkor érzett, amikor a nép hálátlanságból halálra adta őt, mert ez volt halálának az oka: a hálátlanság – hívta fel a figyelmet prédikációja elején Dobos András atya, a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola dogmatika tanára. Persze a nép vezetői, az irigységtől elvakult farizeusok és főpapok úgyis addig mesterkedtek volna, amíg ki nem oltják a nagyhatású tanító életét. De, ha a nép ott és akkor kiáll Jézus mellett, nem kellett volna mindenkitől elhagyatva, meggyalázva meghalnia. De a nép akkor Barabást választotta, pontosabban dacból, hálátlanságból nem Jézust választotta – világított rá András atya, majd egy érdekes ellentétre hívta fel a figyelmet.

A Nagyhét evangéliumi szakaszait hallva talán feltűnhet, hogy mintha az evangélisták nem egyeznének a történések sorrendjét illetően. Mert az első három evangélista azt írja le, hogy Jézus a zsidók húsvétjának ünnepén halt kereszthalált; pontosan magán az ünnepen. S hogy az előestén még elfogyasztotta tanítványaival a pászkavacsorát, amit ősei évszázadok óta elfogyasztottak az Egyiptomból szabadulás emlékére. Ezen a vacsorán adta nekünk Jézus testét és vérét új szövetséget, örök szövetséget kötve velünk. János érdekes módon másként tárja elénk az eseményeket: nála Jézus az előkészület napján hal meg, erre utal az a megjegyzése is, hogy a zsidók vezetői nem mentek be Pilátus palotájába, nehogy tisztátalanná váljanak, mert így nem részesülhettek volna a húsvéti vacsorából.

„Vajon honnan ez az ellentmondás? Máté, Márk és Lukács evangélista emlékezne rosszul vagy János az, aki összekuszálja az eseményeket?” – vetette fel a kérdést András atya és hozzátette, hogy a Szentírás tudósai mindenféle magyarázattal álltak már elő, hogy feloldják ezt az ellentét, de valójában nincsen szó olyan éles ellentétről. Arról van szó, hogy mind a négy evangélista annyira egyben látja ezeknek a napoknak az eseményeit, hogy szinte minden eggyé olvad, és mindannyian azt akarják bizonyítani, hogy Jézus az igazi húsvéti bárány, csak máshová helyezik a hangsúlyt. Az első három evangélista úgy írja le az eseményeket, hogy Jézus a titkos vacsorán már a régi bárány helyett önmagát adja az apostoloknak, míg János figyelmét más köti le.

„Az ő időrendjében Jézus abban a pillanatban hal meg, amikor Jeruzsálemben a templom tövében kis bárányok ezreit vágják le a főpapok. Abban a pillanatban szúrja át szent oldalát a lándzsa, amikor kis bárányok sokasága áldoztatik fel a templom oldalában, azért, hogy a zarándokok családonként este elfogyaszthassák. Jánost megrendítik az előképeknek, a próféciáknak, a törvénynek ez a beteljesedése és ünnepélyes szavakkal írja le evangéliumában: egy a katonák közül lándzsával megnyitotta az Ő oldalát és legott vér és víz jött ki” (vö Jn19, 33)” – magyarázta András atya és hozzátette, Jézus az igazi húsvéti bárány, amint megmondta ott, az utolsó vacsoráján: „ez a test értetek adatik”. S ezt az érteteket nem úgy kell érteni, hogy a ti kedvetekért, hanem ti helyettetek, a ti bűneitekért, nektek kellene meghalnotok, de én halok meg.

De miért is rendelte el Isten Mózes által a Húsvét megünneplését? Azért mert tudta jól, hogy az ember szíve ingatag és feledékeny, ezért emlékeztetőül rendelte el. A húsvéti vacsora minden gesztusa, minden szava, cselekedete erre irányul, hogy emlékezetükbe véssék, hogy Isten hűséges és nem hagy el a legnehezebb pillanatban sem. Mihelyst a gyermekek értelme nyiladozik megtanítják őket erre. Miért nem emlékeztek vissza tetteimre? – utalt ismét a vecsernye énekére András atya és megjegyezte, hogy igen szörnyű bűn a hálátlanság, s mégis milyen könnyen esünk a hálátlanság bűnébe. Például akkor, amikor elégedetlenek vagyunk, csakúgy, mint a zsidók, akik épphogy kiszabadultak az egyiptomi fogságból, rálépett lábuk a szabad földre a Vörös-tenger után, s máris zúgolódni kezdtek, hogy nincsen vizük. S ekkor az Isten adott nekik vizet.

Majd azért zúgolódtak, hogy nincs mit enniük, megkapták a mannát, ám ráuntak az eledelre és másra vágytak. Isten ekkor fürjeket, tehát húst küldött, s mikor minden megvolt már és elérkeztek az ígéret földjének határához, akkor a kémek felderítették és megállapították, hogy csodás terület ez, amit Isten nekik készített, de úgy ítélték meg, elfoglalni nem tudják, mert a hatalmas és erős néphez képest a zsidók gyengék. Megtorpantak az ígéret földjénél, mert a hálátlanságból bizalmatlanság születik – részletezte tanítását András atya.

Ha Jézus egyik nagy fájdalma a kereszten a nép hálátlansága volt, szívének másik gyötrelme a bizalmatlanság volt, amelyet tanítványai részéről tapasztalt. Hiába jövendölte meg számos alkalommal, hogy ez vár rá, ne lepődjenek meg, hiába mutatta meg istenségét, dicsőségét bizalmas barátainak a tábor hegyén, hiába azon a titkos vacsorán többször elmondta: ne nyugtalankodjék a szívetek, higgyetek bennem, a tanítványok ott és akkor meg voltak győződve arról, hogy Jézus már nem fog győztesen kikerülni ebből a helyzetből.

„Nagy kísértés a bizalmatlanság, amikor nem vagyunk képesek hinni abban, hogy Isten meg tud változtatni egy helyzetet, amikor nem vagyunk képesek hinni a másikban, hogy meg tud változni. A bizalmatlanság kísértés, önmagában nem tehetünk róla, de ha hálátlan szívben ver gyökeret, akkor eluralkodik az emberen” – mondta András atya.

Jézust is megkísértette a bizalmatlanság, engedte, hogy az emberi létnek ez az egyik legnagyobb sötétsége meglepje Őt a kereszten, és mit csinál Jézus? Ajkára veszi a 22. zsoltár szavait: „Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem?” – ez az a zsoltár, amelyben az imádkozó megígéri, hogy ha Isten kiszabadítja őt a nehézségből, akkor örökké emlékezni fog és emlékeztetni fog másokat.

„Elképesztő, hogy milyen hálátlanokká, bizalmatlanokká tudunk válni, mintha Isten nem bizonyított volna már százszor, ezerszer a mi életünkben. S ha egy olyan helyzet áll elő, amit nem tapasztaltunk még, amihez nem vagyunk hozzászokva, akkor pánikba esünk, s olyankor szívünkben együtt kiáltjuk a néppel Barabás nevét. Gyakoroljuk hát a hálát, mégpedig úgy, hogy emlékezünk Isten jótetteire minden nap, mielőtt nyugovóra térünk, mikor felébredünk. S amikor a Húsvét nehéz, akkor emlékezzünk szép Húsvétjainkra, s akkor hálával telik meg szívünk és a bizalmatlanság nem ver benne gyökeret és megnyugvást találunk Jézus ígéretében” – zárult András atya homíliája.  

A sírbatételi vecsernyét követő szokásos körmenet sajnos a járvány miatt idén is elmaradt, így a szertartás zárásaként a plascsenyicát (sírlepel) csak a szentélyben és a templomban vitte körbe paptársaival Fülöp metropolita atya, majd helyezte el a síron.