Katekéták lelkigyakorlata Máriapócson

A hétvégén – számos más tartalmas programmal párhuzamosan – zajlott Máriapócson a katekéták lelkigyakorlata a Nyíregyházi Egyházmegye szervezésében, amire azonban mindhárom egyházmegyénk hittanárai hivatalosak voltak, és szép számban részt is vettek. Péntek délután a program kezdő akkordjaként a kegytemplomban Papp Tibor főhelynök atya köszöntötte a katekétákat (hála neki a záró tanúságtételért is). 

A szombat délutánig tartó programra összegyűlt csapat hamar megérezte, hogy ez most picit „más” alkalom. A lelkigyakorlatot Béri László Renátó atya tartotta, akit talán sokan ismerünk, hiszen munkássága széles körben ismert online apostolkodása végett, melyet podcast sorozatán, és a youtube-on egyaránt folytat már évek óta: a Kontemplatívok nevű csatornáján nagyon mély elmélkedéseket hallgathat meg minden érdeklődő. Hogy miért volt más ez az alkalom? Hogyan? Ezt akarom valahogy most visszaadni, ha ez egyáltalán lehetséges… 

A búvároknak, akiknek az a feladata, hogy leereszkedjenek, és ott elvégezzék a feladataikat, nem mindegy, hogy milyen mélyre kell merülni. És milyen emlékezetesek lehetnek azok a merülések, amikor extrém mélységekig mehetnek le, és az ott lévő ritkán látott világ tárul fel számukra. Valahogy így éreztük magunkat ezen a lelkigyakorlaton is. Talán sokan érkezünk úgy egy direkt célcsoportnak szóló lelkigyakorlatra, hogy ott majd gyakorlati tanácsokat és aprópénzre váltott praktikákat is szerezhetünk, és „hasznosan” akarjuk eltölteni az időt. De mikor a lelkiatya ott van velünk, és igazi, lelki mélységekbe – vagy magasságokba, kinek hogy tetszik – visz el minket, hirtelen megértjük, hogy minden kérdésünk kulcsa nem csupán a részletkérdésekben keresendő, hanem valahol sokkal gyökeresebb témákhoz visszanyúlva.

A lelkigyakorlat témája az istenkép volt, mely meghatározza egész életünket, s az istenkép tisztogatásának lehetősége, amely elementárisan fontos mindenki számára. És különösen fontos azoknak, akiknek hivatásszerűen feladata, hogy másokat Krisztushoz vezessenek – így a katekétáknak és a lelkipásztoroknak. Hiszen – ahogy Renátó atya fogalmazott – ez az istenkép árad át a katekétán és a papon is a körülötte levőkre, minden gesztusában, minden rezdülésében, és ez az, amivel igazán elvégzi –  vagy elvéti – a nagy feladatát, és csak másodsorban a tanítással, oktatással. Ezért fontos, hogy egy életen át tisztogassuk ezt a képet. Ez a lelkigyakorlat nem volt más, mint egy nagy első lépés, vagy egy eligazítás ezen az úton. 

Sok kérdésre kerestünk választ: Miért fontos az istenkép? Mi az egyáltalán? Mennyire lehet „hiteles” vagy „helyes”? Milyen istenképek vannak? Hogyan befolyásolja ez a pasztorális munkánkat? Az értelmünk és az érzelmünk milyen képet fest bennünk Istenről? Miért nincs e kettő mindig összhangban? Hogyan tudunk ezen dolgozni? A Szentháromság személyeiről milyen képek élnek bennünk? Mennyire fedhetik ezek a tiszta valóságot? Az Atyaistennek milyen különleges szerepe van? Hogyan befolyásolhatnak minket a szülői minták? Hogyan adódik át az istenkép? És az általunk feltett – olykor kegyetlenül őszinte és szívből jövő – kérdésekre meghökkentően alázatos, mély és  tiszta válaszokat kaphattunk. 

Lehet, nem is véletlen, hogy másnap, vasárnap azt hallottuk Jézustól, aki Péteren keresztül nekünk is finoman odaszólt és hívott: „evezz a mélyre!”. Talán ezen a vasárnapon, a hétvégi lelkigyakorlat után jobban értettük, jobban éreztük, miről beszél Jézus, és mire hív minket!

Nem mondhatok mást, mint hogy köszönöm. Köszönöm, mint pap, mint sok órában hitoktató, és köszönöm, mint Krisztust követni vágyó ember, hogy részünk lehetett ebben az élményben. Köszönöm a jó Istennek, hogy együtt lehettünk; Renátó atyának, hogy átadta nekünk a  lelki kincseit – amiket ő is ajándékba kapott. Köszönöm a szervezőknek a sok fáradozást azért, hogy mindez megvalósulhatott, és köszönöm minden lelkigyakorlatozó társamnak, hogy ott voltunk, együtt voltunk, és együtt botladoztunk egy nagyon fontos úton.