- Hogy lett belőled kántor?
András: Én nem végeztem kántor szakot, inkább belenőttem ebbe a foglalkozásba. Édesapám görögkatolikus pap, tizenhárom éves koromtól kántorkodtam vasárnaponként odahaza, aztán elkezdtem a papi szemináriumot, de végül a képzést az én koromban (nevet) már túl hosszúnak éreztem, és valószínűleg nem is az volt az én utam. Közvetlenül a szemináriumi tanulmányaimat követően sorsszerűen összefutottam egy esküvőn Kocsis Tamás atyával, aki elmondta, hogy a Fő utcán éppen szükség lenne egy kántorra, én pedig ezt követően másfél évre oda szerződtem. Főállású kántorrá a Rózsák terén válhattam, ahogy megüresedett a hely, átjöttem ide, Imola vette át a helyem a Fő utcán. Itt minden nap kántorizálok az esti hatos szertartáson, sokszor vannak reggeli imák is, és természetesen a temetéseken és az esküvőkön is rendelkezésre állok. A vasárnap egy nehezebb nap, mert hat szertartást kell vezetnem: utrenyét, vecsernyét és négy Liturgiát tartanak nálunk az Úr napján.
Imola: 2012-ben jelentkeztem Nyíregyházára a katekéta-lelkipásztori munkatárs szakra, és a felvételi előtt elmentem a parókusomhoz, mert a felesége, Dr. Jankáné Vajda Éva énektanár, és gondoltam, biztos, ami biztos, átnézek vele néhány tropárt és egyéb liturgikus dallamokat. Éva néni odahívott a zongorához, és életemben először vissza kellett dúdolnom, amit lejátszott a hangszeren, én örültem, hogy egyáltalán képes voltam erre, mert soha nem tanultam előtte zenét, és a gimnáziumi énekórákon is csak csendben elüldögéltem. Legnagyobb meglepetésemre néhány perc énekelgetés után azt mondta nekem, hogy “valamit hall”, ami azt jelentette, hogy szerinte egész jó hangi adottságaim vannak. Ezt követően csak néhány alap dallamot néztünk át és megtanultam tőle Apostolt olvasni, aztán, ahogy egyre jobban kezdett érdekelni a dolog, odaálltam az otthoni kántor mellé, és csak szívtam magamba a miliőt. Isteni sugallatnak, meghívásnak éreztem, hogy egyházi területre menjek, és harmadéves hittanárként már biztos voltam benne, hogy jelentkeznem kell a kántor szakra is. Így volt ideális, mert amit átadok hittanárként, azt a gyakorlati szinten is meg tudom élni kántorként.
- Milyen volt a képzés három éve és könnyen sikerült-e utána szolgálati helyet találnod?
Imola: Nagyon sokat adott hangilag és liturgikus szempontból is, hogy elvégeztem a kántor szakot Nyíregyházán. Volt magán énekóránk minden héten, egy-egy kurzus alkalmával pedig sokkal mélyebben megismerhettük a szertartásainkat. Heti egyszer zongora órán is részt kellett vennünk, ami annyira magával ragadott, hogy a kántor szak után is folytattam a zongora tanulást. Az alapszak elvégzése után először Újfehértóra kerültem, ez is elég sorsszerűen alakult, mert amikor odatelefonáltam, kiderült, hogy éppen az előző héten jelentette be a kántor, hogy nem tud többet ott szolgálni. Egy évig dolgoztam itt, majd tavaly januárban Pestre költöztem, és március óta vagyok a Fő utcán.
- Andris, te milyen zenei háttérrel rendelkeztél?
András: Nagyon sokat számít, hogy miben nő fel egy gyerek, milyen zene kíséri. Édesapám hangi adottsága és énektechnikája nagyon kedvező alapot adott a liturgikus énekek elsajátításához. Őt még Kodály Zoltán tanította gyerekként, nekem az iskolában a Kodály-Bárdos módszert próbálták átadni, amiért hálás vagyok. Az egyik legnagyobb élményem, hogy alig húsz évesen egy közel húsz fős kórust tudtam alakítani a Csepeli templomban. Nem a professzionalitása, zenei háttere, hanem a kórustagok motivációja emelte Isten felé ezt a felejthetetlen időszakot. Nekem természetes közegem volt tehát a görögkatolikus liturgikus zene, de hat évig hegedülni is tanultam, mellette zongoráztam, sőt egy évig még Meskó Ilonánál lestem bele a zeneszerzés rejtelmeibe. Folyamatosan igyekeztem és igyekszem képezni magam zeneileg.
- Hogy fogadtak a hívek az új budapesti szolgálati helyen?
András: A Rózsák téri templom hívei nagyon szépen énekelnek, könnyű őket vezetni, nem fárasztja el a hangot, és a templomnak különösen jó az akusztikája. Kántor elődeimnek, főleg a ma már nyugdíjazott Oláh Miklósnak köszönhetően, a hívek által kedvelt és megbecsült kántor állást vehettem át. E templomban a régről megszokott hagyományok alapján imádkozunk, azonban a Liturgikus bizottság által megalkotott és Metropolita atya részéről szorgalmazott változások is megtalálják helyüket a templomi énekekben. Ezek nem érintik a dallamainkat, nem is egy szokatlan ritmusképletet hoznak, hanem a szláv hagyományok miatt magyartalan szótagolás és hangsúlyozást szeretnék anyanyelvünk dallamához igazítani. A prozódikus, vagyis a szöveg javára tett zenei változások első hallásra furcsának tűnhetnek, az újdonság erejével hatnak, eltérnek a hosszú évek óta használttól. Az eddigi rutinból kitekintve elsőre nem tűnnek indokoltnak ezek a változások, viszont zeneileg korrektek, a harmonikus imádság eszközei. Ezért ha áttérünk egy új módra, általában bejelentjük a változást és a hívekkel közösen, lépésről lépésre, kottával gyakoroljuk át mielőtt “Liturgiára vinnénk”. Így senkit nem ér váratlanul az új mód, nem gondolják azt, hogy az eltéréssel a kántor bakizott. Egyébként is bele telik egy kis időbe, amíg legitimizálja magát a közösségben, aki újonnan éneket vezet, ezért sem mindegy mit és hogyan kommunikál a nép felé ilyen esetben. Bár nem pap, rá is vezetőként kell tekintsenek, és ezt egyfelől megkapja, másfelől ki kell érdemelnie. Az sem mindegy, hogy milyen kondíciókkal adom át a helyet évek múlva az utódomnak, hiszen én is formálom az itteni gyakorlatot.
Imola: Én is úgy gondolom, hogy amikor frissen bekerül az ember egy helyre, nem lehet egyből reformokkal kezdeni, előbb meg kell szokni egymást. Az elején izgultam azért egy kicsit, nőként talán egy kicsit nehezebb is elfogadtatni magam. Végül szerencsére semmi ellenállást nem tapasztaltam, a Fő utcán is nagyon szépen énekelnek a hívek. Persze ahány kántor, annyiféle szokás, nem egyszerű mindig alkalmazkodni a híveknek sem, de ha már engem kiképeztek erre, akkor szépen, fokozatosan igyekszem csepegtetni a legszebb, legkiműveltebb új irányokat.
- Mit szeretsz legjobban ebben a hivatásban?
András: Nagyon örülök, hogy rá vagyok kényszerítve, hogy mindennap szembesüljek Istennel, feltegyem azt a kérdést, hogy mi közünk egymáshoz, hiszen én is Őt keresem. A kötött Liturgikus imádságokban az embernek lehetősége van, hogy objektíven Istenre koncentráljon, ne csak a belső, szubjektív imádságaival kapcsolódjon hozzá. Nagyon nagy előnye a kántorkodásnak, hogy jelentős lelki mélységgel rendelkező emberek több száz év alatt kiércesedett gondolatait kell közvetítenünk.
Érdekes, hogy milyen minőséget énekelek ki magamból attól függően, hogy milyen lelkiállapotban vagyok éppen, és észre is vettem, hogy ez meghatározza, hogy milyen közösségi teret teremtek. Nem önámítás, hogy a szépen, kellő figyelemmel és fegyelemmel végzett kántori szolgálatnak is van közvetítő ereje. Nem a saját gondolataimat kell megosztanom a hívekkel, viszont igyekszem mindig átadni a bennem élő valódi szeretetet az Isten és az emberek felé, akik alattam énekelnek, hiszen ennek a jelenlétét, de a hiányát is megérzik. Kimondatlan tömeg pszichózis-szerű hatása van az egy lélegzetre való közös éneklésnek, és a papi imádság kísérésének.
Imola: Lelkigyakorlatainkon is beszéltük, hogy nagyon nem mindegy, hogy a kántor hogy van jelen, hogy vezet, hiszen ő az összekötő kapocs a nép és a pap között. A híveket fel is emelheti a mennyországba szép énekével, de ennek az ellenkezőjét is elérheti. Nekem teljes mértékben ez a hivatásom, nem mondom, hogy nem fáradok el vasárnap öt szertartás után, de segít, hogy tudom, az éneklésem imádság is, és az emberek általam még szebb imádságra lehetnek képesek. Nagymamám mindig azt mondta több évtized templomba járás után: “Tudja ő az énekeket, csak valakinek meg kell kezdeni”.
Két kiemelkedő élményben volt eddig részem kántorként. Az egyik a tavalyi Ifjúsági Gyalogos Zarándoklaton volt, ahol Seszi atya (Seszták István főhelynök atya – a szerk.) jóvoltából én lehettem a főkántor. A másik nagy esemény a januári Duna szentelés volt, ahol én is ott lehettem a mólón.
- A koronavírus miatt a kántorok lelkigyakorlatát is online tartotta meg Fülöp atya. Milyen volt így virtuálisan bekapcsolódni?
Imola: Nagyon hasznos kezdeményezésnek gondolom az internetes közvetítést, amit jó lenne majd a járvány lecsengése után is folytatni, mert így sok olyan ember otthonába is eljutott a Lelkigyakorlat, akik eddig nem mertek jelentkezni, mert nem kántorok, viszont érdekelte volna őket, és szerettek volna a Liturgikus énekről többet megtudni.
András: Egyfelől azért jelentett sokat számomra ez a lehetőség, mert különösen az idei böjtben olyan időszakban adott szervezett programkeretet, amikor a kötelezően javasolt otthonlét miatt már kezdtem úgy érezni, hogy a hétköznapjaim és velük lelki céljaim nagyobb próbatétel alá vannak téve, a karanténmagány alatt kezdett szétfolyni az időm. Ezért aznap már hajnalban izgatottan keltem fel, hogy ne maradjak le, mintha személyesen ott lennék, és így várakozással telve végig részt vettem a programokon. Jól esett “csak” bekapcsolódni a mások által vezetett szertartásokba, mivel kántori szolgálattevőként ritkán állhatok meg a templom hátulsó padsorainál, hogy egy szertartáson csendben, vagy a nekem kedvező hangerővel imádkozhassak, és hívőként magamba szállhassak. Kevés alkalom adódik rá, hogy liturgikus önkifejezés alatt és miatt megélhessem az átlagos hívő oldalam. Nem utolsó sorban ritkán tanulhatok más templomok kántoraitól, így nagy élmény volt hallgatni a pócsi szolgálattevők igényes munkáját.
Szereted a görögkatolikus liturgikus dallamokat? Szívesen vezeted a templomi szertartásokon az éneket? Jelentkezz kántor alapszakunkra, s elmélyülhetsz az egyházzene világában, elsajátíthatod a görögkatolikus dallam- és zenevilágot!
Jelentkezési határidő: 2020. május 25.
További információ:
https://szentatanaz.hu/index.php/kepzesi-kinalat/kantor-ba-2
szentatanaz@szentatanaz.hu