Koronavírusról, influenszer életről és a függőségekről is beszélt Bese Gergő atya az ifjúsági gyalogos zarándoklat lelki napján

„Több mint másfél éve élünk a korona-vírus árnyékában. A világot térdre kényszerítette az a láthatatlan ellenség, ami emberi kéz alkotásaként szabadult el és vált kontrolálhatatlan pusztítóvá. Képtelenség megjósolni hol üti fel a fejét, milyen mutánsok alakulnak ki az elkövetkező években, melyek időről-időre tönkretesznek mindent, amit addig felépítettünk. A világ fiai rettegésben vannak, vásárlási lázba kezdenek, gyűjtik a mammont a következő hullám érkezéséig, panaszkodnak, keresik a bűnöst, hogy aztán magukra zárják az ajtót és folytassák fogyasztói, önpusztító életüket, amit addig is műveltek. Azt már végkép nem látják, hogy a baj az ő készülékükben van. Lehet, hogy 38 évet kell várnunk, arra, hogy felismerjük az egyedüli szabadulásunkat?” – tette fel a kérdést Gergő atya utalva ezzel a bénára, aki 38 évet várt arra, hogy Jézus meggyógyítsa a Betesda fürdőnél.

Gergő atya szerint érdemes elgondolkodni ezen az emberen, azon, hogy valóban beteg volt-e? Hiszen talán béna volt, de azért egy kicsit tudott is járni, mivel valahogyan ott termett a fürdőben. Inkább a szívében volt ő beteg, a lelkében, mert borúlátó volt, a szomorúság, a restség betege. Az élni akarás noha benne volt, de a panaszkodásra mégis nagyobb gondot fordított:  „Mire én odaérek, már más lép be előttem” – mondta a béna, tehát 38 évet töltött el azzal, hogy mások ellen panaszkodjon, s közben ne tegyen semmit gyógyulásáért, világított rá Gergő atya. Majd arról elmélkedett, hogy rossz látni mennyien teszik tönkre az életüket, válnak depresszióssá az állandó panaszkodás miatt. Sokan mondják a magyarokra, hogy nekünk semmi sem jó. Mindig csak kritizálunk: a tanárokat, buszsofőrt, főnököt, papot, miniszterelnököt, pápát…..és ezzel észre sem vesszük mennyire tesszük tönkre az életünket.

„A nagy baj azonban az, hogy a tétlenségünk komoly veszélyeket hordoz magában. A tétlenség méreg, mely lassan elpusztítja az egyént, miután elválasztotta Istentől, embertársaktól egyaránt. A 21. század óriási kihívása a függőségek elleni küzdelem. (...) Az Ördög által mesterien elkészített csapdákba menetel a világ. Alkoholizmus, dohányzás, kábítószer, játék, pornográfia, mobiltelefon, online tér, egoizmus – mind-mind egy-egy rabság, mely bárkire, bárhol lecsap életkortól, anyagi állapottól, családi háttértől függetlenül. Szülők panaszkodásai, kitárt karjai hasonlítanak a 38 éve tétlenkedő szavaihoz.” – mondta Gergő atya.

Az elmélkedés folytatásában a példaképekről volt szó, vagyis arról, hogy a mai világ mennyire torz életutakat kínál fel követendőnek a fiatalok számára. Érdekes statisztikát osztott meg ezzel kapcsolatban Gergő atya.

„A Z és Új Alfa generációk naponta, 4,5 - 5 órát töltenek az online térben, ahol a filterekkel, photoshoppal megretusált képeik kelendőbbnek bizonyulnak, hiszen a like vadászat és szívecske gyűjtögetésben komoly eredményeket érnek el. A véleményvezérek hangja erősebbnek bizonyul, mint a kézzel fogható valóságban lévő barátoké, családtagoké.” – fejtegette Gergő atya és Ferenc pápa után szabadon – aki szerint a fiatalok az Egyház Jelene és Jövője – arra kérte őket, hogy állítsák meg a rossz tendenciát és tegyenek azért, hogy a normális dolgok ne tűnjenek abnormálisnak, az abnormalitás pedig ne legyen jó példa.

Végezetül Gergő atya két olyan történetet mesélt el, két olyan életutat, melyeknek alapjai a keresztény értékrendek voltak, ám az egyik sors mégis kisiklott és Jézust elhagyva ért véget. Utóbbi Rudolf Franz Ferdinand Höß, német SS-alezredesről szól, aki már az Ördög csatlósaként találkozott Isten emberével, Kolbe atyával a poklok poklában, Auschwiztban. Az egykor papnak(!) készülő Höß alezredes teljesen felháborodott azon, hogy egyik tábornoka engedte Kolbe atyának, hogy életét adja egy édesapáért. Kolbe atya végül nem az irgalmasság következtében halt meg, hanem egy halálos injekcióban, amit 1941. augusztus 14-én, Nagyboldogasszony vigíliáján adtak be neki. Höß alezredes pedig bűneit meggyónva kötél általi halált halt 1947-ben.

A lelki nap előadója ezekkel a tanításokkal engedte ki a templom kertjébe a fiatalokat, hogy kis csoportos beszélgetésekben gondolkozzanak el a hallottakon és beszéljék azokat át az atyákkal az alábbi kérdések mentén:

- Éreztél-e félelmet az elmúlt másfél évben? Mi aggasztott leginkább?

- Hogyan tudtál kapcsolatban maradni barátaiddal, vallási közösségeddel?

- Van jelen függőség vagy függőség irányába tartó szenvedély az életedben?

- Kit neveznél meg példaképednek? Miért pont őt?

- Az Egyház hogyan tudná hatékonyabban képviselni értékrendjét, példaképeit a mai világban?

Jó volt látni, hogy mindenki mennyire komolyan veszi a feladatot, aminek köszönhetően igazán bensőséges beszélgetések alakultak ki. Belehallgatva ezekbe összességében az rajzolódott ki, hogy a karantént, a bezártságot minden fiatal nagyon rosszul élte meg. Sokaknak hiányoztak a személyes találkozások, a nagy beszélgetések. Volt olyan zarándok, akinek ez idő alatt váltak el a szülei és ez nagyon megviselte, hite segítette át a legnehezebb napokon.

Az egyik zarándok édesanyja például egészségügyben dolgozik, egy olyan intézményben, ahol sérült gyerekekkel foglalkoznak és nagy arányban fertőződtek meg ott a lakók. Megviselte az édesanyát ez az időszak és ezt rossz volt látni gyermekének is. Ugyanakkor – mint mondta – öröm volt az ürömben, hogy soha ennyi időt nem töltött együtt a családja.

Egy másik zarándok maga dolgozik az egészségügyben, így a frontvonalban kellett szolgálnia, amit igazi „daraként” élt meg, és nyomasztotta az, hogy minden nap tudása legjavát legyen képes hozni, még akkor is, amikor már nagyon fáradt. De ennek köszönhetően nagyon tartalmas beszélgetéseket tudott folytatni a betegekkel, hiszen orvosnak és paciensnek is hiányzott a személyes kontakt.

A csoportokat vezető papok is őszintén beszéltek arról, hogy milyen nehezen élték meg a bezártságot, s rá kellett jönniük, hogy hivatásukat egyáltalán nem jó érzés az online térben gyakorolni.

Majd szó esett a zarándoklat idei mottójáról (Kelj fel…és menj!), ami sokakat világított rá arra, hogy elengedhetetlen napi kapcsolatban lenni a Jóistennel, s nem elég heti egyszer „letudni” azt a templomban. Sőt, arról sem szabad megfeledkezni, hogy naponta adjunk hálát életünkért. Sokaknak éppen ezért hasznos a zarándoklat, mert ha letérnének erről az útról, akkor ennek az egy hétnek köszönhetően visszatalálnak a Jóistenhez.

A mottó kapcsán az egyik fiatal – aki első alkalommal zarándokol – megjegyezte, hogy számára ez isteni jel volt, hiszen pont azért vállalta az utat, mert érezte valami nem kerek az életében, és ki akart szabadulni komfortzónájából. Hasonló jel volt másnak Fülöp metropolita atya kérdése, az egyik paraklisz során mi szerint „akarsz-e változni?” Ez pedig szépen összecsengett Gergő atya felvetésével, ami az elmélkedések alatt hangzott el: „akarsz-e gyógyulni?” – a szívekig ható kérdések, melyekre remélhetőleg megkapják a fiatalok a válaszokat.

A példaképekre vonatkozó témakör kapcsán a legtöbben azt mondták, hogy nem tudnak egy konkrét személyt megnevezni, inkább több ember jó tulajdonságit, tetteit ötvözik és tekintik követendőnek. Ilyen sokaknak szüleik, közeli hozzátartozóik, tanáraik vagy akár valamely szent ember. Egy valaki feltétlen követésében azonban mindenki egyetértett, ő pedig nem más, mint Jézus Krisztus.

A sok-sok hasznos gondolatot, jó szót ki így, ki úgy raktározta el magának és csomagolta bele útitáskájába, hogy aztán folytathassa zarándokútját. Hajdúdorogról Újfehértóra meneteltek csütörtökön a fiatalok, akik majd Nagykálló érintésével érkeznek meg az Istenszülőhöz Máripócsra szombaton.