Legyél a szolgálatban a legelső! - diakónusszentelés Budapesten

Az írások szerint Szent István első vértanút megkövezése után egy darabig temetetlenül hagyták. Gamáliel rabbi istenfélő embereket küldött, akik összeszedték a szent test maradványait. Az ő Kafargamala nevű birtokán temették el. A szent ereklyét később Gamáliel mutatta meg álomban Lukián papnak. Az első vértanú ereklyéi mellett megtalálták még Nikodémusnak, Gamálielnek és fiának, Abibnak ereklyéit is. Minnyájuk ereklyéit 428, augusztus 2-án vitték át Jeruzsálemből Konstantinápolyba. Ezen az emléknapon gyűltünk össze családias környezetben a budapesti Panágia Központban, ahol Tóth-Kormos Zoltánt Kocsis Fülöp metropolita szentelte diakónussá.

Alább olvashatják a teljes prédikációt:

Az Istenszülő böjti idejének kezdetén ünnepet tartunk. Nekünk, a Hajdúdorogi Főegyházmegye tagjainak különösen is jelentős ünnep ez, hiszen egyházmegyénk védőszentjének, Szent István első vértanú és fődiakónusnak az alakját idézzük ma föl. Ünnep, mégis a hallott szentírási szakaszok meglehetősen drámai hangvételűek.

Az apostoli szakaszban Szent István vértanúságának leírásáról hallottunk, az Evangéliumban pedig Jézusnak egyik legszomorúbb példabeszédéről, a gonosz szőlőmunkásoknak a történetéről. Mindkettő gyilkossággal fejeződik be. István diakónus egy hosszú, gyönyörű prédikációt tart, amelyben fölidézi a zsidó nép történetének legfőbb eseményeit, kiélezve a templomra, amely Isten és választott népe találkozásának helye, de belefoglalva a kemény szemrehányást is, hogy a nép viszont megmaradt keménynyakúnak és körülmetéletlen szívűnek. Így aztán az egész gyönyörű tanítás nyomtalanul elszállt, csak a szemrehányást hallották meg, amely kiváltotta eszeveszett dühüket. Ez vezetett a gyilkossághoz.

A gonosz szőlőmunkásoknak is elborult az elméjük, amikor a gazda kérte tőlük a neki járó részt. Előbb csak a hasznot akarták megszerezni, elzavarva a szolgákat, a végén azonban már az egész birtokra fájt a foguk: „Gyertek, öljük meg, és mienk lesz az öröksége!” Ez is eszeveszett gondolat, hiszen ezzel a gyilkossággal egészen biztosan nem ők lesznek az örökösök. De a gyűlölet felülír minden logikát.

Észrevehetjük, hogy mindkét halál Krisztus kereszthalálában értelmezhető. Egyrészt a példabeszédben Jézus saját halálát jövendöli meg, Szent István vértanúságának leírása pedig nagyon sok elemében hasonlít a szenvedéstörténethöz: hamis tanúk kerülnek elő, akik hazug módon vádolják, mégpedig azt vetik a szemére, hogy a Názáreti Jézusról beszél, aki lerombolja a templomot. Persze, azt nem teszik hozzá, hogy harmadnapra föl is építi, amely a kereszthalál utáni harmadik napon meg is történt Krisztus föltámadásával.

Ahhoz, hogy megértsük ezeket a szomorú történeteket, mindkettőnek nagyon pontosan és mélyen a végére kell néznünk, az igazi befejezésre. Mert bár a történetek gyilkossággal zárulnak, ahonnan nincs nagyon jó kilátás bármiféle happy end-re. De az Isten kezében mindig tovább szövődik a történet. István ugyan meghalt, de ez indította el a missziót az egész Római birodalomban, hiszen az elindult üldözés miatt a keresztények elmenekülve Jeruzsálemből mindenütt kezdték terjeszteni az Evangéliumot. Ráadásul István imája sem maradt hatástalan, amikor megkövezőiért imádkozott – ugyanúgy, mint Jézus az őt megfeszítőkért! –, hiszen az ott jelenlévő egyik ifjú az a Saul volt, aki később a népek apostolává vált. A gonosz szőlőmunkások pedig megölték ugyan a fiút, de az elvetett kő szegletkővé lett – ezzel fejeződik be a történet – tehát Isten vette kézbe az eseményeket, és a Fiú halála életet hozott minden ember számára.

A történet végét kell tehát nézni, amely mindig Isten kezében van.

Ma, Szent István napján diakónust is szentelünk. Én nem mondom, hogy ez valamiféle történetnek a vége lenne, de az biztos, hogy Zoltán életében hosszú út vezetett idáig. Ha úgy tetszik, egy hosszú készületnek a lezárása ez a mai nap. Persze, a folytatást még nem ismerjük, az is Isten kezében van. És azt sem mondanám, hogy Zoltán életútja a szentírási történetekhöz hasonló drámaisággal zajlott volna, de voltak benne fájdalmas, nehezen érthető pontok, amelyek mindig egy-egy kisebb meghalással értek föl. Az igaz, hogy Zoli – ahogyan ismerjük – ezeket nem valami nagy drámaisággal élte meg, de tagadhatatlan, hogy az eddig megtett szakasz nem nevezhető egyenesen fölfelé ívelő életútnak. Sok kanyar volt benne, sok kudarc, töprengés, egy-egy fordulat utáni újabb útkeresés. Ahogy említettem, ez most nem valaminek a vége, lezárása, mégis egyfajta megállás, az egyházi életben való útkeresésnek a lezárulása. Ez is az Isten kezében van. S ez az, ami a legfontosabb. A végéről visszatekintve tudjuk sokszor helyesen értelmezni a folyamatokat. Ami Zoltánt elvezette a diakónus szolgálathoz, abban mindennek megvolt, meglett a helye és értelme. Persze, ez nem hitelesíti az emberi gyarlóságokat, amelyek sokszor talán okozói is voltak a vargabetűknek, de a lényeg a végében van.

A kő, melyet az emberek elvetettek szegletkővé lett. Ezt a mondatot csakis úgy értelmezhetjük önmagunkra, ha Krisztussal egyesülünk, ha vállaljuk az ő áldozatát és kereszthalálát, és hozzá kötjük a mi saját sorsunkat. Igaz, egy diakónust nem neveznénk szegletkőnek, inkább csak egy kis része a nagy egésznek, aki szolgál, aki rendelkezésre áll, aki segíti a pap és a hívek imádságát, csakhogy Isten szemében, Isten rendjében minden egyes ember a legfontosabb, az ő architektúrájában ő a szegletkő. A mindig csöndes, visszahúzódó Zoltán testvérünk ma a legfontosabb személy a főegyházmegyében és az egész Metropóliában. És ez később sem felejtődik el. Legalábbis Isten előtt bizonyosan nem. A papi rendben való részesülés egészen magas piedesztálra állítja ezt a csöndes fiút. Ma őmiatta jöttünk össze ilyen sokan. Ez nem csak egyetlen napra szól. Zoli életében ennek a szakasznak a lezárulása az egyházunkban is új kezdetet jelent. Új gazdagodást, új reményt, új lehetőségeket. Hogy mindez hogyan bontakozik majd ki, egyelőre mi nem látjuk. Minden Isten kezében van. Mindenesetre nem véletlen az, hogy az első diakónus ünnepén indul el Zoltán a védőszentünk követésében. Bízunk abban, hogy a vértanúságban nem kell majd követnie, de a mindennapos meghalásokat, a teljes odaadást, Krisztusért akár az életének is az odaadását ebben a szolgálatban meg kell élnie. „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki elveszíti az Evangéliumért, az megmenti azt.” Ez a diakónusi szolgálat kicsi halál, önmagadnak az elvesztése, hogy szolga, az egyház, a liturgia, az emberek, az Isten szolgája legyél.

Ma örömteli és dicsőségesnek tűnő ez az esemény, miként valóban az is. Nem csak neked, a feleségednek, a szüleidnek, István atyának nagy öröm, hogy ma diakónussá válhatsz, hanem az egész egyházunknak. Velünk ujjonganak még a szentek is odafönt a mennyben az angyalokkal együtt, akik mind itt vannak jelen ezen a Szent Liturgián.

Ma tehát nem dráma van, hanem ujjongás. De éppen azért, mert ma a végéről látunk mindent. A végéről, ami Isten kezében van. Te is az egész életedet Isten kezébe tetted. Amikor az oltár sarkára tetted a kezedet és ráhajtottad a fejedet, attól kezdve odaadtad magadat Istennek, az ő szolgálatának. Azt a tanácsot adhatom még Neked, hogy ne is akard onnan kivenni. Ha nehézség, küzdelem, dráma adódik az életedben, tudd, hogy a vége Isten kezében van. Ezért érdemes önmagunkat, egymást és egész életünket Krisztus Istenünknek ajánlani. Mától fogva sokszor fogod énekelni ezeket a szavakat. Minden egyes alkalommal tedd bele magadat teljesen! Amilyen lelkülettel fogod énekelni az ekténiáknak ezt a befejezését, a téged hallgató, az énekedre válaszoló hívek életében is olyan erővel fog megjelenni ez a mindent betöltő igazság. Ha Istennek adjuk magunkat, akkor a lehető legjobbat tesszük az életünkben. Legyél ennek szószólója, az önátadás mintaképe, a szolgálatban a legelső. Ebben erősítsen téged a ma ünnepelt első vértanú és főszerpap, Szent István és segítse diakónusi szolgálatodat. Amen.

Zoltán így ír magáról:

Életem kalandos útvesztőiben mindig megmutatkozott Isten kegyelme, mely különösképpen megnyilvánult számomra a mai napon, a budapesti Teológus Szent Gergely kápolnában történt diákónusszentelésen. Talán életutam mérföldköveit szépen jelképezik a szentelésen kihelyezett ikonok.

Mint ahogy a balga Szent András az égre mutat, mert meglátta az Istenszülőt, amint védőn kiterjeszti a kezét a Város (Konstantinápoly) fölé, hasonlóan a szüleim, nagyszüleim már gyerekkoromban az élő hit felé tereltek. Később teológiai tanulmányaim során hála lelkiatyáimnak, tanáraimnak a szerzetesi hivatás felé indultam. Ezen az úton számos baráttal gazdagodtam a bencés szerzetesek között és a Szent Gergely kápolnában, és az elmélyült imádságos lelkület vált a mindennapjaim részévé. Hosszú ideig érleltem magamban ezt a hivatást, barangoltam számos monostorban, s amíg gondolkodtam, betegápolóként is segédkeztem. Eme ösvény keskenynek bizonyult gyarló lépteimnek, így talán céltalan és balgának tűnő döntéssel a világi életet választottam, hiszen ez igazán nehéz út a lelki életre törekvők számára. A kápolnában továbbra is lelki melegedőt találtam, itt ismertem meg a feleségemet is, és kettőnknek együtt már szárnyalóbbak a lépteink. A Krisztusért balgatag szentek házasságunk védőszentjei lettek, és oly annyira megszerettem őket, hogy a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán a szakdolgozatomban is őket kutattam. Életünkben mindig jelen vannak, sokszor rádöbbenünk, hogy csak az visz minket előre, ha Istenbe vetett őszinte hittel merünk balgák módjára viselkedni. Ez nem azt jelenti, hogy nagypénteken kolbászt eszünk a templomajtóban, vagy döglött kutyát húzunk magunk után, mint ahogy a megaláztatást kereső balga Szent Simeon fordulatos, polgárpukkasztó történeteiben megismerhettük. Hanem sokkal inkább mindennapi apróságokban is, amikor a világ szerint szomorkodni kellene, de vidámság bujkál bennünk, vagy ha a könnyebb út helyett a nehezebbet választjuk.

Mindezekben segítségért könyöröghetünk az Istenszülőhöz, aki oltalmába fogad kicsit és nagyot. Tetőkön ugrándozva, álmokat megvalósítva ácsként dolgozom, és hálás vagyok az Istenszülőnek, hogy megóv és gondoskodik rólam ebben a nehéz, de szép munkában is. A népies Istenszülő ikon a kápolna egykori buzgó tagja, Kovács János keze által készült.

A kápolnai közösség mindig is kicsiny, de imádkozni szerető emberekből áll, mindenki tehetségéhez mérten próbál szolgálni. Így a szép szertartásokon én is ráébredtem, hogy diakónusként mily jó lenne az Urat szolgálni. Ebben a szolgálatban példaként áll előttem az elsőként elhívott Szent András apostol, akinek ikonját kápolnánk ingyenes doktornője készítette.

Kacskaringós, talán zsákutcákon bukdácsolva jutottam el idáig, de hálás vagyok, hogy Fülöp atya elindított ezen az úton, és a mai nappal a kápolnában kezdhetem meg diakónusi szolgálatomat. Indulásom kettősfényű, mert a kápolnaigazgató Baán István atya ma adott hálát az 50 éves papi szolgálatáért.

A Szent Liturgián dr. Jaczkó Sándor budapesti helynök atya olvasta fel a dispozíciót, miszerint Zoltán diakónus a jövőben a Panágia Központ állandó szolgálattevője lesz.

Isten áldása kísérje életét!