Amikor az ember beleveti magát valami nagyobb volumenű feladatba, legyen szó kert rendbetételéről, felújításról, vagy valami nagy dolog véghezviteléről, elképzelhetetlen lelkesedéssel tesszük ezt. Tettre készen, szinte beleugrunk a feladatban, látva az elérendő szép célt, amihez el szeretnénk jutni.
Sokszor így vagyunk a nagyböjttel is. A farsangi időszak vége felé már érezzük, hogy jó lenne egy kicsit megállni. Szükségünk lenne egy kis csendre. Hogy eltüntessük azokat a dolgokat, amik közém és az Isten közé állnak. Hogy begyógyítsuk azokat a sebeket, amik fájnak.
De amint telik az idő, a munka egyre fárasztóbbá, kilátástalanabbá válik. Nem látjuk a végét, a lelkesedésünk egyre inkább fogy. Elvesztjük a célt, nem is tudjuk miért vágtunk az egészbe bele. Fel akarjuk adni.
Nagyböjt közepe felé érkezve mi is ez érezhetjük. A csend egyre inkább teherré válik, a fal köztem és Isten között nem akar leomlani, a sebeim ahelyett, hogy begyógyulnának, egyre jobban fájnak. Miért is ne adnánk fel? Miért is ne próbálnánk feladni? Hisz úgy érezzük, ehhez kevesek vagyunk.
Egy nagyon érdekes dolog jelenik meg különböző sportágak szurkolóinak szójárásában is: ha nyer a csapat, akkor győztünk, ha nem, akkor veszítettek. Mert a nehézségtől próbálunk menekülni. Úgy érezzük a nehézségben egyedül maradunk. De ez nem igaz. Mert ezt nem egyedül csináljuk. Nem egyedül haladunk a nagyböjti úton. Nem egyedül küzdünk ezekkel a problémákkal. Hanem másokkal. A társaimmal. Istennel. Ha elveszteném a lelkesedésem, nézzek rájuk, azokra, akik velem cipelik terheiket a cél felé. De én itt nem egyedül böjtölök. Hanem böjtölünk. Böjtölünk a társaimmal. Böjtölünk az Istennel. Böjtölünk, hogy eljussunk az Istenhez.