Egyetlen ilyen sztihiránk van, amelynek nem lehet meghatározni a hangját, ugyanis mind a nyolc hangot magába foglalja. Egész egyszerűen 1. hangon indul, majd néhány soronként váltogatni kezdi a hangokat. Akár arra is lehetne gondolni, hogy végigzongorázza a skálát, és következik a második, majd a harmadik, szépen végig a nyolcadikig. De nem ez történik. Valami más logika szerint következnek a hangok, s ezek összessége egészen érdekes összhatást nyújt.
Mint mondtuk, egyszerű dallamvezetéssel 1. hangon kezdi, majd az 5-dikre váltva meséli az eseményt, hogyan jöttek össze az apostolok. Majd amikor az angyalok szolgálata is szóba kerül, azt már a 2. hang emelkedő dallamvezetésével énekli, s az ő feladatuk ellátásáról a titokzatos 6. hangon szól, amelyen a Mennyei Király Szentlélekhez szóló himnuszunkat is szoktuk énekelni. Itt aztán hirtelen a 3. hang ékes magasságába emelkedik a dallam, mely méltó a felkiáltáshoz: "Emeljétek fel, egek, a kapukat..." Ezt a 23. zsoltárból származó verset Krisztus mennybemenetelének ünnepéhez szoktuk kötni, de ő az édesanyját is ilyen megtiszteltetésben akarván részesíteni, az egyházat ugyanerre az imára készteti: Mária mennybevitelekor is nyíljanak meg azok az égi kapuk! Aztán a szintén magasban szárnyaló 7. hangon halljuk az értelmezést, hogy miért is ez a kiemelt megtiszteltetés. Ehhez kötve szólal meg a magunk méltatlanságának kifejezése is. S ezzel már visszajövünk a földre, ahová a 4. hang vezet minket. Végül a 8. hangon szólítjuk meg magát az imént megénekelt Istenszülőt, hogy nekünk is segítsen megszabadulni földhöz ragadottságunktól. S ezzel vissza is érkeztünk a kiinduló pontra, 1. hangon fejezzük be a himnuszt, ezen kifejezve, hogy ezt a hozzá való kötődésünket szeretnénk örökre állandósítani, véglegesíteni.
A váltóhangú dallamvezetésnek érdekessége, hogy ezt a mienktől teljesen eltérő görög dallamokra szerkesztette annak idején a himnuszköltő. S lám, a mi dallamainkon is ugyanolyan ékességgel, a szöveg tartalmának követésével, a közepén megjelenő csúcs kiemelésével csendül föl. Bizánci liturgikus dallamvilágunknak egyfajta titokzatos, mély összefüggésére mutatva rá.