Odaát könnyebb lenne, de itt van feladatom - anyák napja Kárptalján

A legrosszabb, hogy az ember mindenhez hozzászokik. A háborúhoz is. A menekültekhez is. A bizonytalansághoz is. Marosi Anita (45) ezért abba kapaszkodik, ami biztos: a hitébe, a családjába, a munkájába. 

A beregszászi Ortutay Elemér Görögkatolikus Szakkollégium igazgatójának feleségeként, papnéként a háború kitörése óta rengeteg teendője akadt. Ő vezeti a könyvtárat, ám a háború miatt nyolc munkatársukból öt Magyarországra menekült, ezért egyre több a munka. Emellett gondoskodni kell a Kollégiumban elhelyezett 35 menekültről, édesanyáról és gyermekről is. A legkisebbek négy, hét és 15 hónaposak. A négyhónapos baba koraszülött, 90 dekával született, érkezésekor, egy hónapja alig érte el a két kilót, akkora volt, mint egy kismacska. 

Habár négy gyermekük van, és a hadköteles korú férfiak három kiskorú gyermek esetén mentesülnek a behívás alól, nekik pechjük van: a négyből már csak kettő kiskorú. Hárman  Magyarországon tanulnak. “Félelmetes belegondolni, hogy ha bármi bajuk esik, csak én tudok segíteni. István nem lépheti át a határt.” 

Nehéz végignézni, hogy sok barát hagyja el Kárpátalját. “Minduntalan felmerül a kérdés: mit keresek én itt? Nagy a kísértés, hogy odaát könnyebb lenne. De erősebb, hogy itt van feladatom. A hajót is a kapitány hagyja el utolsóként, egy pap sem fordít hátat a nyájának.” 

Megyünk tovább az életünkkel

Anita nem Kárpátalján született, hanem a hajdú-bihari Álmosdon, csak ide ment férjhez. “Bolondnak néztek már akkor: mindenki menekül el Kárpátaljáról, te meg idejössz?”.

A papnék egyébként a legjobb változásmanagerek: ha a püspök új helyre osztja be a férjüket, csomagolnak és menni kell. Az első gyermekük Tiszaújlakon született, a második és harmadik Karácsfalván, a negyedik Nagybégányban. Azután kerültek Beregszászba. 

Anita tehát rutinos csomagoló. De a legnehezebb a február 24i pakolás volt, amikor tétovázva, férje unszolására összerakott egy bőröndnyi ruhát és egy másik bőröndnyi iratot. Nem akart menni sehova. 

Ezt lassan elfogadta a Magyarországon tanuló három gyerek is, akik februárban pánikszerűen hívogatták őket naponta többször, hogy mi a helyzet, és hogy nem akar-e az édesanyjuk átjönni. A tervezés szó törlődött a szótárból.  Karácsonykor bele szokott kerülni a naptárba az a bizonyos egy hét, amit ha törik-ha szakad együtt tölt a család. Zsófi lányuk Prágára szavazott, Anita Görögországba vágyott, felmerült Róma is. Anita néha odalapoz a naptárban. Ki nem húzza. 

A légiriadókat is megszokták az első rettegés után: a letölthető appot, amelyen megszólal a sziréna, csak kinyomja félálomban, és nyugodtan alszik tovább. Le azért nem törli. 

“Fejben eldöntöttem, hogy ezzel élünk együtt. Pont mint a COVID-nál. Nem lógunk állandóan a híreken, napi kétszer követjük. Megyünk tovább az életünkkel”. 

Többet mondjuk egymásnak: szeretlek

Anita hálás a Gondviselésnek, hogy van otthonuk, hogy Kárpátalján nem zúgnak a fegyverek, gyermekeik biztonságban vannak és tudják tenni a dolgukat. “De nehéz szembenézni azzal, mi és ki maradt meg. A templomaink konganak, a hívek egy része Magyarországon van. Mi lesz, ha nem jönnek vissza? Tavaly hetven kosár pászkát áldott meg István atya húsvétkor, most ötvenet.” 

Beköszöntött a hosszú imák, lassú teázások és nagy beszélgetések ideje. “A munkát bármikor félretesszük, az most nem fontos. Beszélgetünk. Szentimentálisak lettünk, sokkal többet mondjuk egymásnak, szeretlek.” 

Álomszerű volt, amikor húsvétkor itthon volt az összes gyerek: hozzá kellett szokni, hogy mind együtt vannak, feje tetejére állt a ház. A COVID miatt Anita édesanyja két évig nem jöhetett, húsvétra tervezte.

Most eltolták karácsonyra.