Róma püspöke az egységet szolgálja: vatikáni dokumentum a keresztények egységéről

„Róma püspöke. Primátus és szinodalitás az ökumenikus párbeszédben és az Ut unum sint – kezdetű enciklikára adott válaszokban” – ezt a címet viseli a dokumentum, mely összegyűjti a II. János Pál pápa közel harminc évvel ezelőtti egység-felhívására született gyümölcsöket a II. vatikáni zsinat és az azóta történt lépések nyomán. A cél az, hogy olyan formát találjanak a primátus gyakorlására, amelyet a többi keresztény egyház is oszt. Még ha nem is valamennyi teológiai párbeszéd tárgyalta azonos szinten vagy mélységben a témát, lehetséges bizonyos új megközelítéseket találni a legvitatottabb teológiai kérdésekre. A teológiai párbeszédek egyik gyümölcse a péteri szövegek újra olvasása, amelyek történelmileg akadállyá váltak a keresztények egységében. A beszédpartnerektől azt kérték, hogy igyekezzenek elkerülni az anakronisztikus megközelítést a későbbi doktrinális kérdésekre vonatkozóan, valamint, hogy vegyék figyelembe újból Péter szerepét az apostolok között.

A primátus eredete

Az egyik vitatott kérdés abban áll, hogy a katolikus felfogás Róma püspökének primátusát isteni jogú intézménynek tartja, míg a többi keresztény nagy része azt csupán emberi jogi intézménynek fogja fel. A hermeneutikai magyarázatok hozzájárultak ahhoz, hogy új távlatba helyezzék ezt a hagyományos szembeállítást, azzal, hogy a primátust egyszerre isteni és emberi jogúnak tekintik, vagyis úgy, mint Isten akaratának részét az egyház számára, amelyet az emberi történelmen keresztül közvetít.

Az I. vatikáni zsinat

Az egyik fő akadályt a kérdésben az I. vatikáni zsinat dogmatikai definíciói jelentették. Egyes ökumenikus párbeszédek ígéretes előrehaladást mutattak ennek a zsinatnak az újra olvasásában, a történelmi kontextusok és a II. vatikáni zsinat tanításának fényében is. Másfajta olvasatot adtak tehát a pápa egyetemes joghatósága dogmatikai definíciójának, mely meghatározza annak kiterjedését és határait. Ugyanakkor sikerült tisztázni a tévedhetetlenség dogmájának megfogalmazását és ezen túlmenően megegyezni céljának bizonyos szempontjairól, elismerve, hogy bizonyos körülmények között szükséges a tanítás szolgálatának személyes gyakorlása, ugyanis a keresztények egysége az igazságban és a szeretetben való egység. Mindezen tisztázások dacára a dokumentum elismeri, hogy a párbeszédekben még mindig aggodalom tapasztalható a pápai tévedhetetlenség és az evangélium primátusa közötti kapcsolatot, az egész egyház feddhetetlenségét, a püspöki kollegialitás gyakorlását és a fogadtatás szükségességét illetően.

Szolgálat a kiengesztelődött egyház érdekében

Sok teológiai párbeszédben elismerték, hogy szükség van egy egyetemes szintű primátusra. Az apostoli hagyományra hivatkozva egyes párbeszédek során alátámasztották, hogy már az egyház kezdeteitől fogva a kereszténység fő apostoli székhelyekre alapult, amelyek sajátos rendet foglaltak el, s ezekből Róma széke volt az első. Néhány teológiai párbeszédben kiemelték, hogy létezik egy kölcsönös függés a primátus és a szinodalitás között az egyház életének minden szintjén. Egy másik, gyakorlatibb természetű érv e mellett a globalizáció mai kontextusából és a missziós igényekből fakad.

Primátus és szinodalitás

Meghatároztak néhány alapelvet a primátus gyakorlására a XXI. században: Az első általános megegyezés a primátus és a szinodalitás kölcsönös összefüggéséről, és ebből fakadóan a primátus szinodális gyakorlásának szükségességéről született. További egyetértés mutatkozott a közösségi dimenzió felosztására vonatkozóan, mely valamennyi megkeresztelt hitérzékén alapul; emellett a kollegiális dimenziót illetően, mely főként a püspöki kollegialitásban fejeződik ki, és a személyes dimenziót tekintve, amelyet a prímási funkció fejez ki. Sok párbeszédben aláhúzták, hogy egyensúlyt kell teremteni a primátus regionális és egyetemes szintén való gyakorlása között, mivel a keresztény közösségek nagy részében a regionális szint a fontosabb a primátus gyakorlásában és a missziós tevékenységben egyaránt. Kívánatosnak mutatkozik egy olyan típusú decentralizáció, ami az ősi patriarchális egyházakat jellemezte. Kiemelték meg a szubszidiaritás elvének fontosságát: egyetlen olyan kérdést sem szabad felsőbb szintre vinni, amit megfelelően lehet kezelni alsóbb szinten. Egyes párbeszédek ezt az elvet egy elfogadható modell meghatározására alkalmazzák a katolikus egyházzal a különbözőségben való egységre.

Gyakorlati tanácsok

Az első javaslat az I. vatikáni zsinat tanításának új értelmezése a katolikus egyház részéről. Ezen túl azt tanácsolják, hogy világosabban válasszák szét Róma püspökének különböző felelősségi köreit, főként a nyugati egyházban való patriarchális szolgálata és az egyházak közösségében való primátusi egységszolgálata között. Javasolt nagyobb hangsúlyt fektetni a pápa részegyháza, vagyis a Római Egyházmegye szolgálatában való gyakorlatára. A harmadik javaslat a szinodalitás fejlődésére vonatkozik a katolikus egyházon belül. Ez különösen a nemzeti és regionális püspöki konferenciák tekintélyét, azoknak a püspöki szinódussal és a Római Kúriával való kapcsolatuk további elmélyítését érinti. Egyetemes szinten szükség van arra, hogy Isten népét jobban bevonják a szinodális folyamatokba. Végezetül tanácsosnak tartják a zsinati szeretetközösség előmozdítását világszinten az egyházak vezetői közötti rendszeres találkozókon keresztül.