Újraélesztette embertársát a lelkipásztor

Hányszor adódik alkalom életünkben arra, hogy valami igazán jót tegyünk? Hogy megértsük: cselekednünk kell? És vajon meg is tesszük?

Bárány Péter piricsei parókus atya egy temetés végén ismerte fel a helyzetet, mely sorsfordító alkalom volt: különösen embertársa számára. Amikor az atya a temetés szertartását befejezte, a részvétnyilvánítások után az egyik sírásó eldőlt, a fejét beverte a járdába. Péter atya először arra gondolt, hogy az illető elájult, leesett a vérnyomása, hiszen sápadtnak tűnt. Az atya ez alapján próbálta orvosolni a bajt: égnek emelte a férfi lábát, hogy minél több vér kerüljön a fejébe. De hamar rájött, hogy se pulzusa, se szívverése nincs a betegnek, a mellkasa sem emelkedik: ekkor telefonáltak a mentőknek, hiszen ebben az esetben komoly a baj, szakemberre van szükség.

A mentőautó negyed óra alatt ért a helyszínre. A mellkaskompressziót a telefonálástól a mentő megérkezéséig végig végezte Péter atya. Körülöttük azok, akik eddig elhunyt szerettük elvesztését siratták, most egy másik ember miatt kezdtek aggódni.

„Egy-két bordáját szerintem eltörtem, de úgy voltam vele, hogy ne egy egészséges csontozatú embert temessünk el, inkább egy repedt bordájú ember maradjon közöttük élve” – emlékezett vissza a parókus.

Miután a mentősök megérkeztek, gépi mellkaskompresszort kötöttek a férfi mellkasára, egyszer defibrillátort is használtak, majd a gép már gyenge pulzust is mutatott.  Miután a szakemberek elvégezték feladatukat, közölték az atyával, hogy a betegnek meglepően jók az eredményei. A betegre sok műtét vár, folyamatosan javul az állapota, de még súlyos a helyzet – tolmácsolta Péter atya, amit a férfi hogylétéről azóta megtudott.

Aznap Szent Liturgiát tartottak a férfi gyógyulásáért.

Péter atya azt tette, amit a helyzet megoldásához tőle telhetően tehetett. Közben higgadt maradt. S ez már nem az első ilyen kiélezett helyzet az életében: töltött fegyverrel hadakozó embert is megnyugtatott már korábban.  

A minap átélt történések lenyomatát így fogalmazta meg: 

„Isten eszközének lenni nem újdonság a vallásos ember számára. Millióféleképpen be tudunk kapcsolódni az ő gondviselő tervébe, illetve a lehetőségek tárházába, amit felkínál nekünk, hogy szabad akaratunknál fogva döntsünk és éljünk a lehetőségekkel. Ha úgy érezzük, hogy Tedd ezt!, akkor Máriához hasonlóan igent kell mondanunk. Teljesen mindegy a helyzet, vagy a körülmény. Ha dolog van, meg kell oldani. A legnagyobb baj, ha az ember nem csinál semmit. Utána már ráérünk gondolkodni azon, mi lett volna másképpen egy másik helyzetben, de a bizonytalanság és a kétségbeesés komoly károkat tud okozni. Az ember az égre emelje mindig a tekintetét, mert különben az üdvös célt eltéveszíti. Lehetünk akár az áldozat, akár az Isten választott eszközének szerepében, mindig csak fölfelé!”

S ha most visszatérünk az elején feltett kérdéshez, hányszor adódik alkalom életünkben arra, hogy valami igazán jót tegyünk, követve Péter atya magatartását így válaszolhatunk: életet menteni talán csak egyszer, de helyesen dönteni és hűségesen tenni, ami feladatunk, minden pillanatban.

Ábel püspök atya ezüst papi mellkereszttel köszönte meg életmentő segítségét Bárány Péter parókus atyának.