Végső búcsút vettek Erdei József bazilita szerzetes atyától

Szerzetesi temetése július 5-én este volt, másnap a pócsi bazilikában gyászliturgiát tartottak sírbatétellel, melyet négy magyar és egy amerikai püspök végzett. Kocsis Fülöp érsek-metropolita, Szocska A. Ábel nyíregyházi megyéspüspök, dr. Orosz Atanáz miskolci megyéspüspök és dr. Keresztes Szilárd emeritus püspök mellett eljött Amerikából Kurt R. Burnette atya, a Passaic-i egyházmegye püspöke, hiszen ebben az egyházmegyében szolgált Erdei atya több mint ötven évig. Vele érkeztek néhányan New Jersey-ből olyan paptestvérek (magyar és nyíregyházi származással), akik jól ismerték az elhunyt szerzetes atyát. Ugyanígy tiszteletüket tették és együtt imádkoztak a gyászliturgián a Nagy Szent Bazil Rend szerzetes atyái Kárpátalja és Erdély területéről is: többek között az ukrán Szent Miklós-tartományból Francisk Onysko OSBM protoigumen (tartományfőnök) atya, Luka Bunyak OSBM atya, a kisbereznai Szent Miklós-monostor apátja. Meletii Rishko OSBM atya a munkácsi Szent Nicholaus-monostorból, valamint Mykhailo Stanko OSBM atya és Andriy Belekanych OSBM atya, a Szent István-tartományból, Magyarországról. Jelen voltak magyar szerzetesnővérek és a bazilita harmadrend képviselői is.

Az evangéliumban Jézus szavait hallgatta a gyászoló közösség:

»Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, és aki hozzám jön, nem utasítom el, mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon. Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon.«

Majd Keresztes püspök atya búcsúztatta homíliájában Erdei József szerzetes atyát, akit a szeminárium első két évéből személyesen is ismert, s akit Amerikában is többször meglátogatott. Életpályájának fontosabb állomásait vette sorra, azt a testi-lelki zarándokutat, melyet földi élete során bejárt kezdve a kalocsai kisszeminárium, a hajdúdorogi noviciátus majd a papnevelő intézet éveivel.  

A szerzetesrendek feloszlatásakor, amikor a bazilita szerzetesek elkerültek Máriapócsról, Erdei atya Rómába ment, ahol diakónussá szentelték, s ahonnan Kanadába és Amerikába küldték szolgálatot teljesíteni. 1968-ban szentelték pappá, tíz év múlva került vissza Magyarországra. Választott jelmondata a Szent Pál-i szavak lettek: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek.”

Ebből a jelmondatból kiindulva gondolkodott tovább Szilárd püspök. „Mindenkire vonatkozhat e célkitűzés, de nem tudhatjuk, ebbe milyen vándorlások tartoznak bele. Nekünk egy a dolgunk: megtalálni a szolgálatot, amit éppen most nekem rendelt az Isten.” Majd Szent Pál mondatát folytató kijelentésre hívta fel a figyelmet: „Mindezt az evangéliumért teszem, hogy nekem is részem legyen benne.”

„Az Isten ránk bízta az egyházat, az evangéliumot, annak a hirdetését, az evangéliumi élet keresztényi módon való megélését, de mindennek az a célja, hogy részesüljünk abban az életben, amit az Isten öröktől fogva rendelt nekünk.” Erdei atya életpályáját tovább szemlélve a Matawanban, az ott élő katolikus testvérek számára létrehozott lelki központról beszélt, hogy hogyan építette a kolostort, ami kitöltötte szinte egész életét, s hogy milyen megfeszített munkát végzett mindezen doglozva.

Amikor végül idős korában hazakerült, készen volt a létesítmény, melyet végül ott kellett hagynia. „Isten a szolgálat rendjét, amit nekünk adott, összekötötte a kimenet törvényével: a kimenet áll egész üdvösségünk mögött. Ábrahámot így szólította meg az Isten: menj ki földedről arra a helyre, amit majd mutatok neked. Ábrahám elindult, nem volt semmije, bízott az ígéretben, s eljutott az ígéret földjére” – mutatott rá az ősatya által adott mintára Szilárd püspök.

„Az életünk egy állandó kimenet, sehol nem érezhetjük azt, hogy már befejeztük, hogy már biztonságban vagyunk, mindig el kell hagynunk valamit a munkánkból az életünkből, az egészségünkből, a szórakozásunkból. Kifelé megyünk, mert csak így megyünk befelé. Ki kell vonulni eddigi életünkből, hogy részünk lehessen az örök életben.”

Ennek a kimenetnek adta példáját Jézus, amikor a városon kívül elfogták, a kapun kívül szenvedett és keresztre feszítették, hogy vérével megszentelje a népet.

„Menjünk ki hozzá a táboron kívülre, viseljük gyalázatát, hiszen nincsen itt maradandó hazánk, hanem jövendő hazánkat keressük: minden kivonulásnak ez a lényege, nem szégyen kirekesztettnek lenni, nem szégyen a peremen élni. Ez Jézus gyalázata és Jézus dicsősége, s nekünk tudnunk kell alázattal a keresztjét cipelő Jézussal kivonulni mindig, mert tudjuk, hogy minden kivonulás, egyben egy bevonulás is, mikor életünk valamely szakaszából kivonulunk, akkor eggyel közelebb lépünk az Isten országának a dicsőségéhez.”

A kivonulással együtt a hiábavalóság is tapasztalata az életnek. A végső cél tekintetében, ha valami hiábavalónak tűnik is, tudnunk kell, Isten teremtett rendjében nincs hiábavalóság. Így vigasztal Szent Pál: »Legyetek állhatatosak és kitartók. Tegyetek mindig minél többet az Úr ügyéért, hiszen tudjátok, hogy az Úr ügyében való fáradozástok nem hiábavaló.« 

„Fáradozás minden, amit Istenért, az egyházért, a szerzeteserendért, az embertársainkért teszünk – egészítette ki az apostol szavait. Aki tudja magát, mint a gyertya, állandóan fogyasztani, ahogyan József atya is tette, akkor az, amit az ő életében hiábavalónak látunk, értékes az Isten örök szemében, és az elkíséri oda, ahol vár rá az Atyának ölelő karja.”

Lelki életútját áttekintve és imádkozva érte, közösen vonultak át a temetőbe, hogy végső nyughelyére, Krisztus lábaihoz helyezzék földi porhüvelyét. 

Végezetül Ábel püspök hívta közös együttlétre a jelenlévőket: „József atya minden betérőt vendégül látott – mondta a főpásztor. Ez az ő utolsó vendéglátása.”