Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi nyolc meg tizenöt? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya! Nem igazán tudom, hogyan kell "jól" gyónni. Általában úgy szoktam, hogy csak általánosan mondom el a bűneimet: hazudtam egyszer, megbántottam másokat pár alkalommal, kibeszéltem a kollégáimat egyszer stb. Így kell ezt csinálni, vagy el kell mondani a sztorit is röviden? Tehát nem elég az, hogy "megbántottam másokat", hanem el is kell mondani, hogy ekkor és ekkor ezt csináltam? Ha pedig én csak általánosságokat mondtam el gyónáskor, nem tudván, hogy hogyan kell "rendesen" gyónni, akkor nem kaptam érvényes feloldozást?
A szentgyónásban az első és legfontosabb a bűnbánó lelkiállapot, az őszinte törekvés a bocsánatkérésre. A fölkészülésben nem is annyira a bűnök tételes átgondolása a fontos, hanem ennek tudatosítása, hogy most lehetőségem van Istentől bocsánatot kérni, és az a biztos tudás, hogy Isten irgalommal fogad és meg is bocsát. Ebből az őszinte törekvésből fakad, hogy nem akarok semmit sem eltitkolni, szeretnék mindent valóban föltárni. Az lehetetlen, hogy az ember minden bűnét és rossz tettét fölsorolja a szentgyónásban. Amennyire az emberi emlékezet engedi, visszagondolok az elmúlt időszakra, és elmondom azokat, amik eszembe jutnak. Nyugodtan lehet ezeket csoportosítani. Ha önző voltam, akkor nem kell fölsorolni minden egyes esetet, amikor ezt az alantas késztetést követtem. Persze, néha fontosak lehetnek a körülmények is. Mondhatom azt, hogy loptam, de nem mindegy, hogy a boltból egy üdítőt, vagy egy bűnszervezet részeként egy bankot kiraboltunk. Józan bölcsességgel kell ezeket mérlegelni. Van, hogy a gyóntató atya rá is kérdez. Akkor kell esetleg kicsit részletesebben elmondani, hogy mi is volt az akkori tettem indítéka. A végén azzal szoktuk zárni, hogy mindezeket a bűnöket, s azokat is amelyeket itt nem mondtam el, töredelmesen megbánom. Ezzel tesszük teljessé a bocsánatkérésünket.
Jajj Kedves Lelki Atya! Nagyon mérges vagyok. Ma az történt, hogy az egyik osztálytársam beszólt nekem, hogy egy rossz keresztény vagyok, és hogy a pokolra jutok, és hogy minden bűnt elkövettem, de amikor a böjtre jön a dolog, akkor meg komolyan veszem. Tehát így leszólt nekem a vallásommal. Nem szóltam neki semmit vissza, de akartam. Megakartam ütni. Most nagyon mérges vagyok, szenvedek emiatt, mert ugye én érzékeny vagyok, és érdekel, hogy mit gondolnak rólam mások. Azt akarom, hogy ő is szenvedjen, mint hogy én szenvedek. De tudom, hogy ez nem helyes. Próbálok neki megbocsátani, de nagyon nehéz. Azt akarom, hogy szenvedjen, és rossz legyen neki. Segítsen, hogy megbocsássak neki. Nagyon rosszul vagyok, annyira szorngok azon hogy mit gondolnak mások, szenvedek, a pszichológusom nem tudd nekem segíteni, nem válnak be a technikái, tudom hogy Isten nem akar nekem rosszat ha most ezt kell szenvednem akkor ő eszt akarja, de nem bírom legyőzni ezt és sírok.
Kedves Testvérem! Csak néhány nap késéssel tudok válaszolni, s lehet, hogy az a nagy harag azóta csillapult, talán már el is szállt. Legalábbis reménykedem benne. Nem titkolhatom el meglátásomat, miszerint ennek az osztálytársnak igazat kell, hogy adjunk. Lehet, Ön szeretne jó keresztény lenni, ezért is böjtöl, igyekszik a haragot jól kezelni, megbocsátani, de amint a mellékelt ábra mutatja, ez még egyelőre nem sikerül. Szokták mondani, hogy az igazság fáj leginkább. Talán ezért is lett ennyire heves az érzelmi reakciója, mert az illető az elevenére tapintott. De nincsen ezzel semmi baj. Olykor az ellenségeink megnyilvánulásait is meg kell köszönnünk, hiszen azok is segíthetnek a tisztánlátásban. Nem hiszem el Önnek, hogy őszintén azt akarná ennek az osztálytársának, hogy szenvedjen. Csak indulatában ilyen gondolatok is fölmerültek Önben. Ha meg is akarta ütni, ez is csak az indulat gesztusa, de nem az igazi szándék megnyilvánulása lett volna. Szerencsére nem is történt meg, tehát sikeres volt az önuralma. Már ez is jó. Ezt kell tovább folytatni. Javaslom, hogy imádozzék ezért az osztálytársáért, hogy Isten segítse meg őt. Hisz hálás lehet neki, hogy rámutatott erre a fájó igazságra. S ha már elég erős lesz, akkor azt fogja neki mondani: "Köszönöm, hogy ezt mondtad, belátom, igazad volt." Ez az igazán keresztény válasz. Eljön majd az idő, amikor önmagától is tudni fogja, hogy ez a helyes reakció, s ez sokkal nagyobb békét tud teremteni a lelkében is meg a kapcsolataiban is. Amíg pedig ez még nem megy, kérje Istentől ezt a kegyelmet, hogy sikerüljön.
Kedves lelkiatya elég régóta foglalkoztat a kérdés, kíváncsi vagyok az atyák válaszára... Mi a véleménye arról hogy Beer Miklós püspök atya Úr vacsorázni volt egy protestáns gyülekezetben? Ez nem tilos? Ide vezet az ökumenizmus erőltetése? Megerősített abban hogy az ökumenizmus rossz! Miért nem reagáltak az egyház vezetői? Ha egy püspöknek lehet Úr vacsorázni akkor egy sima hívőnek is lehet? A gyermekem vőlegénye protestáns de nem szokott áldozni pedig konfirmált is, de tiszteletben tartja a mi előírásainkat, pedig hiszi az Eukarisztiaban jelen lévő Krisztust. A protestánsok szerint a Szentmise kárhozatos bálványimádás akkor miért erőltetjük az ökumenizmust és miért nem inkább a tridentisták felé nyitunk?
Érdemes tisztázni azt a különbséget, hogy a protestáns testvéreinknél az úrvacsoravétel a közösség kifejezője, közösségre lépés Krisztussal és a testvérekkel, anélkül, hogy a valóságos jelenlét kérdését nagyon feszegetnék. Nem az a hangsúlyos, hanem a közösségi aktus. Ezért, amikor egy katolikus ember részt vesz a protestáns úrvacsorán, ez egy nagyon szép gesztus feléjük a közösségbe tartozás kifejeződéseként. Számunkra a protestáns úrvacsora nem Eucharisztia, tehát nem követ el szentségtörést az, aki katolikus létére részt vesz benne. De jobb inkább kerülni a helyes látásmód érdekében. A fordított eset egészen más. A katolikusoknál a valóságos jelenlét az egyik leghangsúlyosabb az Eucharisztia vételénél, ezért szigorúan tilos abból olyanokat részesíteni, akik nem a katolikus egyház szentségi kötelékébe tartoznak (például a szentgyónással arra fölkészültek). Tehát a fordított esetben az egyházunk titkainak lefokozását jelentené, ha egy nem katolikus (vagy ortodox) ember részesülni akarna belőle. Látjuk, értjük a jelentős különbséget a kettő között: a protestánsoknál megtiszteltetés a más felekezetűek bekapcsolódása, a katolikusoknál botrány, ha más felekezetű akarna áldozni. Beer Miklós püspök atyát minden bizonnyal az evangélikus testvérekkel való szoros közösségvállalás vezette abban, hogy ő is részesülni akart az úrvacsorában. A hibát azzal követte el, hogy ezt teljesen nyilvánosan, püspökként tette, amely - mint az Ön leveléből is kítűnik - sokakban zavart, sőt megbotránkozást eredményezett. Ezt jobb lett volna elkerülni. Ez azonban nem minősíti egyáltalán az ökumenikus törekvéseket. Egy hiba nem rontja meg az egész folyamatot. Sőt, arra hívja föl a figyelmet, hogy jóra törekvésünk közben is nagyon bölcsnek és körültekintőnek kell lennünk. Az ökumené nagyon helyes, de helyesen kell azt gyakorolnunk.
Kedves Lelkiatya! Mit tetszik gondolni a Marvel-DC filmekről? Tehát igy alapvetően a szuperhős filmekről!
Biztos megvan annak lélektani magyarázata annak, hogy a társadalomban - különösen a fiatalok körében - miért élveznek ekkora népszerűséget a szuperhősös alkotások (nemcsak a filmek, de a képregények, regények is, sőt a videójátékok is általában ezekre a karakterekre épülnek). Egyre elszigeteltebb életet élünk, be vagyunk zárkózva a magunk világába, s hiányoznak az életünkből a hősök, akikre felnézhetünk. Inkább véleményvezérek, megmondó emberek vannak körülöttünk, s a csendes, hétköznapi hősöket így még nehezebben vesszük észre, miközben a világ szomjazza az igazi hősöket, akik nemesek és síkra szállnak az elesettekért vagy egyéb jó ügyekért. Mindegyik Marcel-DC film más értéket emel ki, és sok, a szuperhősöket jellemző pozitív tulajdonságot felsorakoztat az adott főhősben, azonban nem szabad elfeledkezni arról, hogy ezek nagyban erőszakos jelenetekre, harcra, verekedésre épülnek. Ha ilyen filmeket nézünk, mindenképp észre kell vennünk a nem keresztény elemeket (agresszió, igazságtalanságok, sematikus megközelítések, leegyszerűsítések). Illetve azt is fontos tudni, hogy ezek a filmek a nagy bevétel termelésére és elsősorban szórakoztatásra készülnek, így tempójuk erősen pörgős, és kevésbé az ember lelki oldalára, az érzelmekre koncentrálnak. Egyszer-egyszer jelenthetnek kikapcsolódást, de nem nagyon javaslom ezek gyakori nézését.
Kedves Lelkiatya! Szabad e a papnak a parókián, híveivel együtt proszforát sütnie? Vagy ez inkább magán program? Köszönöm a választ! A.
Igen, szabad. Ez nagyon is szép gyakorlat, ha együtt készítik el a proszforát. Csak ügyelni kell arra, hogy ha közösen is dolgoznak rajta, megmaradjon az imádságos légkör. Lehetőleg ilyenkor közösen imádkozzanak is, pl. az 50. zsoltárt mondják vagy más zsoltárokat. Hogy közben cseverészés folyjon, az mindenképp kerülendő.
Meg kell e gyónnom,hogy rendzeres házaséletet élek feleségemmel?
Nem is értem a kérdést. Hiszen ez a házastársak kötelessége is. A házastársi testi kapcsolat Isten akarata szerint való. Ezt teljesíteni nem bűn, tehát meggyónni sem kell. Ennek kapcsán esetleg azt kell olykor meggyónni, ha valamelyik fél önzően viselkedik, és csak vagy akár csupán főként a maga örömét keresi. Hiszen a házastársi testi kapcsolat arra való, hogy azzal egymásnak okozzanak örömet. Ráadásul ebből a kölcsönös örömből olykor új emberi élet születik. Csodálatos ez az isteni rend!
Tisztelt Lelkiatya! Jézus megkísértéséhez: de; feljegyezte a Szentírás a további megkísértéseket, csak birkoltabb formában. A keresztrefeszítés után: Ha te vagy az Isten Fia; szabadítsd meg magadat, és minket is!
Igen, Önnek igaza van, akár ezt is egyfajta megkísértésnek lehet tekinteni. Erre eddig nem is gondoltam. Köszönöm. De vélhetően a Lk 4,13 vers ennél mélyebb értelmű, nem csak erre az életvégi utolsó megkísértésre utal.
Kedves Lelkiatya! Hipotetikus kérdés következik. Dönthet úgy egy szülő, hogy feláldozza az életét a gyermekéért? Ha a gyermeknek új szívre lenne szüksége rövid időn belül, de nem kap, mert nincs, a szülő pedig orvosi szempontból alkalmas donor lenne, akkor morálisan odaadhatná a szívét, hogy éljen a gyermeke? Ezt a törvények nem teszik lehetővé. Bűn lenne ilyen esetben az öngyilkosság azzal a megfontolással, hogy a gyerek megkaphassa a szívet? (Vö. Jn 15,13) Várom a válaszát, köszönöm.
Igen, az öngyilkosság minden esetben bűn. Persze, végső helyzetekben lehet önfeláldozásból, de egy ilyen helyzet nem csak önfeláldozás, hanem élettorzítás. Szívesen odaadná a szívét és az életét a gyermekének, ez nemes szándék, csakhogy utána a gyermekének lesz megnyomorítva az élete, mert nem lesz édesanyja. Vállalhatunk sok áldozatot a gyermekünkért, akár szerv átadásával is, de az életünket nem kockáztathatjuk ilyen céllal. Az életünk nincs a mi kezünkben, azzal mi nem rendelkezünk. Sem az elejét, sem a végét nem tudjuk befolyásolni, az Isten kezében van.
Tisztelt Lelkiatya! A nagyjából egy-másfél hónapja feltett kérdésem nem jelent meg, gondolom elkeveredett a sok más kérdés között, ezért ismét felteszem, hátha válasz érkezik rá, mert úgy érzem, fontos dolog és nem kéne figyelmen kívül hagyni. Az utóbbi években, a környezetemben élő emberek véleményét és megnyilvánulásait hallva/olvasva, egyre gyakrabban hallok olyan kritikát az Egyházról, hogy hiteltelenné vált. Ez nem a szokásos Isten létét vitató, a Biblia tanítását megkérdőjelező kritikus gondolkodás, amivel gyakran találkozunk, hanem egy új irány, ahonnan támadás éri az Egyházat. Általánosak az olyan megjegyzések, mint pl.: "Nem lehet keresztény, mert nem elég képmutató hozzá." "Keresztény? Isten ments!" (Érezzük ennek a furcsaságát.) "Normális embert nem érdekel a kereszténység." "Manapság a nagy egyházaknak nincs már sok köze a kereszténységhez vagy hithűséghez." Stb. És sokan kifogásolják, hogy az Egyház nem szólal fel komoly kérdésekben, súlyos esetekben és olyan visszaéléseknél, amelyek a krisztusi tanítással összeegyeztethetetlenek. Konkrétan egyre gyakoribb kritika, hogy a magyarországi egyházak kifeküdtek a hatalomnak és támogatásokért, felújításokért, átvehető ineltézményekért cserébe szemet hunynak a hatalom vállalhatatlan tettei fölött. És emiatt az átlag világi ember képmutatónak, álszentnek, hamisnak és hiteltelennek tekinti a kereszténységet. Nem könnyítik meg ezt a politikai hatalom oldalán nyilatkozó, annak narratíváit visszamondó egyházi személyek (esetünkben, katolikus papok, de más egyházaknál is vannak ilyen, inkább párthoz, mint Krisztushoz hű lelkészek) sem. Pláne akkor, amikor ezek a szolgálattevők súlyos botrányokba keverednek, így még jobban megroppan az Egyház hitelessége az emberek előtt. A kérdésem az lenne mindezeket figyelembe véve, hogy mit akar tenni az Egyház azért, hogy vissza tudja kapni az emberek előtt az elveszített (eljátszott?) hitelességét? Ezt a problémát már nem szabad a szőnyeg alá söpörni, nem lenne tanácsos a püspöki karnak homokba dugni a fejét mondván, hogy valójában nincs ilyen gond. Rohamosan csökken a magukat egyházakhoz tartozó keresztényeknek a száma és úgy látom, tapasztalom, hogy ez nem a divatos elméletek, vagy ezoterikus hatások, hanem a kereszténység hitelességének elvesztése miatt van. Több olyan ismerősöm van, aki elhagyta a hitét, mert csalódott az Egyházban. Kétezer év alatt sok külső támadás érte a kereszténységet, de most (a középkor mélypontja óta először és ismét) belső romlás okozza a bajt. Remélem, ez az írásom meg is jelenik majd az oldalon és választ is kapok rá. Tisztelettel: Máté
Kedves Máté! Elnézést kérek, valóban sok kérdés vár még válaszra, igyekszem, tehetségem szerint megválaszolni őket, de sokkal el vagyok maradva. A föltett kérdését azonban kissé világias megközelítésnek érzem: "Mit akar tenni az Egyház azért, hogy vissza tudja kapni az emberek előtt az elveszített (eljátszott?) hitelességét?" Az biztos, hogy nagyon fájdalmas jelenség, ha az egyházi vezetők nem hitelesek. Ami még rosszabb, hogy ez nem újkeletű jelenség, hiszen elég régi a mondás, amelyet legtöbbször papokra szoktak mondani: "vizet prédikál és bort iszik". A papoknak, püspököknek ez mindig súlyos felelősség, hogy ezzel szembesüljenek. Ugyanakkor nem az a feladatuk, hogy az emberek előtt nyerjék vissza hitelességüket, hanem, hogy Krisztus előtt álljanak meg tiszta lelkiismerettel. Az emberek hol ezt, hol azt várják el tőlük, annak képtelenség mindig megfelelni. Ez fokozottan érvényes most, amikor a média szinte irányítani tudja az emberek gondolkodását, és uralni akarja azt, hogy miről beszéljenek. Sokszor ebből fakad az elvárás, hogy az Egyház, az egyházi vezetőknek erről vagy arról kellene beszélniük. Ez nem mindig célravezető. Tény, hogy vannak, akik csalódnak bennünk, s ez mindig nagy lelkiismereti kérdés kell, hogy legyen. Lehet, nem vagyunk kellően fölkészülek a mostani, egyházat üldöző közegre. Szentebbnek, aszketikusabbnak kellene lennünk, hogy ezeket az olykor igaz, máskor alaptalan vagy rosszindulatú vádaskodásoknak tiszta lélekkel meg tudjunk felelni. A mai világ, Magyarországon éppen úgy, mint a nyugati országokban, nem segíti a társadalmi közeg az egyház értékeinek megismerését, befogadását. Erre mondom, hogy Európában ha nem is keresztényüldözés de kereszténység-üldözés van. Erre talán nem vagyunk eléggé erősek, hogy jó feleletet adjunk. Még nagyobb elszántságra, életszentségre, aszketikus életre volna szükség. Legtöbbször azt gondoljuk, azt reméljük, hogy az eddigi, szelíden megélt kereszténységünk elegendő a támadások kivédésére. Látjuk, hogy nem. Támadva van az egyházunk, nekünk pedig, mint a fáknak, amelyek a viharra a gyökerekkel válaszolnak, nekünk a még erőteljesebb Krisztusba kapaszkodással kellene válaszolnunk.
Tisztelt Lelkiatya! Miért kellett, hogy Jézus átélje a bukott angyal kísértéseit a sivatagban? S utána miért volt, hogy csak egy időre hagyta el nem véglegesen? Köszönve: Tünde
Jézus a mi teljes emberségünket vette magára, kivéve a bűnt. De az embernek az egyik legnagyobb nyomorúsága a kísértéssel való küzdelem, ezt Jézus viszont vállalta velünk és értünk. Persze, ő mindig tudta rá a választ, s ezzel példát is adott nekünk. Ez is magyarázata annak, hogy nem kerülte el a kísértést. Ilyen módon is segít nekünk. Ez a rejtélyes mondat pedig, hogy "...egy időre elhagyta őt az ördög", csak sejteti velünk, hogy minden bizonnyal máskor is szenvedett el kísértéseket, de azokat nem jegyezte föl a Szentírás. Jézus mindenben osztozott velünk, hogy életünk minden részét és pontját megszentelje.
Tisztelt Lelkiatya! Szomorúan olvasom a munkahelyekkel kapcsolatos írásokat. Engem két hónappal ezelőtt elküldtek az óvodámból. Nem végeztem rosszul a munkámat. Valaki ismerősének kellett a hely! Óvodapedagógus állást keresek, de Szabolcs megyében nem könnyű. Nem csak anyagilag, hanem lelkileg is megvisel ez a helyzet.
Az anyagi hátrányban nem tudok segítséget nyújtani. A lelki megpróbáltatás kapcsán annyit szeretnék a lelkére kötni, hogy semmi sem történik velünk véletlenül, csak úgy, balszerencse folytán. Persze, nem minden rosszra kell azt mondanunk, hogy azok okozója Isten, de mindenre rá lehet mondani, hogy Isten ebből valami jobbat akar és tud kihozni. Ezért kell nagyon mélyen Istenben bíznunk, hogy minél előbb és minél nagyobb bizonyossággal föl tudjuk fedezni, hogy mi is ez az isteni megoldás, amelyet ő az adott helyzetben tartogat nekünk. Ezt keresse most Ön is! Persze, új állást is keressen, de tudnia kell, hogy Isten ott van Ön mellett, ebben a nehéz helyzetben is. Ha esetleg azt látja, akár ennek az esetnek a kapcsán, hogy szükség van az Istennel való kapcsolatának az erősítésére, akkor itt az alkalom. Gondolja át, főként a böjti idő kegyelmeit fölhasználva, hogy milyen lépéseket kell tennie a hite, az Isten-kapcsolata megerősítése érdekében! Ez még fontosabb is, mint az, hogy megtalálja az új állását.
Kedves Lelkiatya! Nem tudom, hogy mikor fog tudni erre a levélre válaszolni és akkor egyáltalán aktuális lesz-e még a kérdésem, de megírom. Elkezdődött a nagyböjt és volt néhány elgondolásom, hogy mit ajánlanék fel Istennek, de kezdek kételkedni ezekben. Lehet, hogy gyengeség és szégyen, de gondolkodok azon, hogy feladom. Az utóbbi napokban egészen sikerült is a böjt, terveztem felajánlani heti 2 húsmentes napot és a nagypénteken kenyéren és vízen. Az utóbbi napokban sikerült 1-1 fél napot kenyéren és vízen úgy, hogy ebédeltem, de mást nem ettem aznap. Azt is vállaltam, hogy heti 1x eszek édességet és lehet ez is sikerülne. Eddig elég jó volt az önuralmam. Meg vállaltam bizonyos számú liturgiát is, de mindegy. Azt érzem, hogy fizikailag lehet menne nekem az egész, de lelkileg még jobban megterhel. Őszintén szólva az édesanyám nem úgy áll az egész nagyböjthöz mint én. Nekem pár éve volt egy nagyon látványos megtérésem, egy idő után napi liturgiával, mentem szentségimádásokra, igyekeztem a felebaráti szeretetemet is megvalósítani mások felé. Az édesanyám nem jár templomba, csak évente talán kétszer, az egész családomban én vagyok az egyetlen, aki részesülök az eucharisztiában, megyek a liturgiára, böjtölök. Ez korábban egyébként is okozott nekem elszomorító pillanatokat. A hitemet meg a döntéseimet elfogadta már anyukám, de most a nagyböjtben kicsit nehezebb. Amikor például este csak egy szelet kenyeret ettem (amivel egyébként túlteljesítettem az eredeti tervet), először nem is gondolta, hogy talán a böjtöm miatt, meg nem is tetszett neki. Mikor megértette, hogy a böjt miatt, akkor már jobban beletörődött, de ő eleve azt sem tudta, hogy annyiféle módon lehet böjtölni. Még nem is mondtam neki, hogy a nagypénteket megpróbálnám kenyéren és vízen, mert szerintem vagy teljesen mérges lenne vagy nem tudom mi lenne. Lehet aggódna folyamatosan, ami még érthető is lenne, de azt nem akarnám, hogy mérges legyen. Egy időben egyébként a napi liturgia se tetszett neki, nem értette miért lett nekem olyan fontos. Azt már úgy elfogadta. Beszéltem más görögkatolikusokkal és azért sokan úgy böjtölnek meg úgy közelednek Istenhez, hogy ők ott valahogy a családon belül megértőek egymással és természetes dolog nekik. Bocsásson meg, amiért ezt mondom, de ezerszer könnyebb úgy vállalni dolgokat, mint az én helyzetemben. Én a lelki dolgaimat is igazán csak az atyákkal tudom megbeszélni a templomban, a barátaim egy része nem vallásos egyáltalán, a másik része nem katolikus, a szeretteim szintén nem gyakorolják a vallásukat, kivéve esetleg édesanyám, aki legalább otthon imádkozik, de sok mindent ő sem ért meg. Ma látta is rajtam, hogy nagyon szomorú vagyok és kérdezte miért, én meg azt mondtam neki, hogy nem mondom meg, mert úgyse értené meg. Minek mondjam, ha úgysincs értelme? Ebben a helyzetben például arról van szó, hogy szomorú vagyok a méltatlanságom miatt. Nagyon sok kegyelmet kaptam az Istentől, nagyon sokat közeledtem Jézushoz és minden egyes bűnöm nagyon bánt és tudom, hogy nem érdemeltem, amit kaptam, hálakönnyeket sírtam tegnap is emiatt, de ami még nehezebb az az, hogy tudom, hogy fogok kapni egy hatalmas kegyelmet. Kaptam több kinyilatkoztatást ezzel kapcsolatban, saját élményből, egy atyával való beszélgetésből, egy katolikus hölgy fiának maga Jézus mondta ezt (mikor az egész családjuk imádkozott értem) és még egy nagyon tapasztalt és nagy tiszteletben álló atya is ugyanezt mondta. Különben is tényleg erős hittel kértem és tudom, hogy megkapom. Éppen emiatt annál jobban szomorú vagyok, ha azt érzem, nem elég amit teszek Istennek. Annyira örültem, örülök annak a hatalmas kegyelemnek, meg is osztottam az édesanyámmal, de nem kellett volna, illetve nem tudom, mert ő nem hiszi, hogy megkapom. Azt mondja, akkor hiszi, ha majd tényleg megtörténik. Mint Tamás apostol. Még az is kiderült, hogy abban sem biztos, hogy Jézus feltámadt. Ettől is csak elszomorodtam. De amikor meg imádkoztam érte, annak örült. Ha anyukám azt sem hiszi, hogy megkapom azt a hatalmas kegyelmet, akkor mi értelme megosztani vele ha emiatt vagyok szomorú és méltatlannak érzem magam rá? Ezért nem mondtam el neki. Már máskor is jártam úgy, hogy valakivel, akár katolikussal megosztottam a Jézussal való kapcsolatom egy részletét, mert tanácsot szerettem volna és csak rossz lett a vége, mert az illető nem hitt a szavaimnak, azt hitte dicsekszek, hogy kitalálom, hogy nem vagyok normális. Szóval egyedül érzem magam a lelki dolgaimmal, a böjttől elment minden kedvem és nem vagyok biztos abban, hogy szeretném felajánlani Istennek, amit elterveztem. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy lehet mást kellene felajánlanom. A sok böjt helyett meg komoly nagypénteki megpróbáltatás helyett meg más nehézkes dolgok helyett inkább olyat, amivel ki tudom mutatni a szeretetem Jézusnak, de nem fizikailag megterhelő dolog: együtt töltött idő, virrasztás éjszaka (akkor csend van, tudok csak Jézusra figyelni, még meghittebb) meg más dolgok, amikkel ki tudom fejezni neki a szeretetem, például szívesen viszek neki virágot (a templomba, vittem már többször is). Vagy a csókjaimmal kimutatni a szeretetem. Egy időben rendszeresen megcsókoltam az ikonon a lábait. Nem tudom, baj lenne-e ha én inkább ilyesmiket ajánlanám fel. Azt mondta Jézus, hogy aki apját, anyját jobban szereti nála, nem méltó hozzá. De lehet jobb könnyebb dolgokat vállalni, ha az embernek attól kevesebb kísértése van és akkor nem esik bűnbe annyira, mint nehezebbet vállalni és több esélyt adni a bűnnek. Csak a szenvedéssel és a lemondással mutathatom ki Jézusnak, hogy szeretem? Ugyebár azt szokás mondani, hogy részt vállalunk az ő szenvedéséből nagyböjtben. Akkor ha én inkább a kevésbé szenvedős, de egyébként őszinte felajánlásaimat adom neki, akkor az már nem számít? Nem tudom, mi az igazság. Azon is gondolkodtam, hogy talán nem is muszáj mindannyiunknak ugyanúgy szeretni őt. Talán csak azért, mert a legtöbb ember így vagy úgy csinálja, nem muszáj nekem is úgy. Nem biztos, hogy tőlem is csak azt fogadja el. Közelebb kerülni szeretnék hozzá, de azt nem hiszem, hogy csak ez az egy módja lenne, a lemondás és a szenvedés. Azt tudom, hogy örül neki, amikor gyengéden mutatom ki neki az érzéseimet, de vajon elfogadná-e ezt tőlem a nehezebb felajánlások helyett? Hogy a szeretetemen legyen a hangsúly és háttérbe szorítsam a lemondást? Nagyon sokan egyáltalán nem is szeretik őt. Nem jobb az, ha én szeretem, akkor is ha a magam módján? Azt még nem is említettem, hogy az utóbbi időben nagyon-nagyon kevés időt töltöttem az imában, nem mentem szentségimádásra, liturgiára heti egyszer, de volt, hogy vasárnap se, mert volt egy nagyon stresszes és elfoglalt időszakom és azután egyébként sem könnyű visszajutni Istenhez, főleg, hogy bajom is van elég.....szóval ahhoz képest nekem már az is egy teljesítmény, ha rendszeresen időt töltök az Úrral...Nem tudom kitalálni, hogy most Istennek mi tetszene és mi nem. Igazságtalan lenne ez a többi hívővel szemben? Csak egy példa: Jézust az ikonon megcsókolni sokkal kisebb teljesítmény és fizikailag sokkal kevésbé megterhelő, ez egyértelmű, mint valakinek egy húsmentes böjti nap...vagy egy óra szentségimádás/éjszakai ima, amikor csak úgy ott vagyok Jézussal vagy eltöltök vele egy meghitt órát, az biztos nem olyan szenvedés (nem is szenvedés igazából), mint másnak más felajánlása, például a lemondani az alkoholról vagy az édességről azon a napon. Nem beszélve a kenyéren és vízen böjtölésről. Amit még hozzátennék az az, hogy az utóbbi időben egyébként tényleg nagyon kevés időm volt az imára, ezt megsínylette a lelkiéletem és bajom is van mindig elég és vágynék amúgy arra, hogy a Jézussal való kapcsolatom más legyen. Hogy máshogy éljem meg a hitem. De nem tudom, lehet-e ez az Atya akarata. Mostanában amúgy is arra gondolok, hogy szeretnék inkább több örömöt a Jézussal való kapcsolatomba, inkább a jó dolgokat, a közös időt, a szentáldozás örömét akár naponta, a szentségimádást, az éjszakai imát. Szeretném azt, hogy közvetlenebb legyen vele a kapcsolatom, személyesebb, meghittebb. Csak úgy örülni egymásnak sok stresszelés, bűntudat, aggodalom nélkül. Olyan, mintha nem bánná ezt, hogy én inkább a szeretetemet akarnám neki adni az örömökkel együtt. Nemrég magamhoz vettem a liturgián és miután megtörtént, mintha azt hallottam volna, hogy azt mondja "Annyira szeretlek". Amikor pedig megosztottam ezt vele, hogy én a szívem mélyén csak a közelségére, a közös időre, az örömre vágyok, akkor azt mondta, szerintem, hogy ő is akarja, amit én. Biztos csak képzelődök. De ha meg én nem olyan felajánlásokat teszek mint mások és nem követem a hagyományos módszereket, az nem baj? Az egyház éppen arról szól, hogy egy közösség vagyunk, mindenkire vonatkoznak ugyanazok a dolgok, azért nem nagyon szokás ettől annyira eltérni. Elnézést kérek a hosszú levélért, de ez így a böjt elején nagyon foglalkoztat.
Az utolsó előtti mondatával nemigen értek egyet. Nem a közös szokások tartanak minket össze, hanem az egy Jézus Krisztus, akit viszont mindenki másképpen szeret. Nem csak más mértékben, de más-más módon is. Sorai elején utalt is rá, hogy mennyire sokféle módon lehet böjtölni. Igen, ebben is nagyon színes az egyházunk. Különbözőek vagyunk és mindenki megtalálhatja a maga útját. A fölvetésében azt nem értem, hogy miért állítja szembe a lemondásokat az Isten iránti szeretet kifejezéseivel. Miért csak akkor csókolná meg többször az ikont, ha elhagyja ezt vagy azt a lemondását? Egymás mellett a kettő nem lehet? Azt igazán nem javaslom, hogy elhagyja a böjtöt, a lemondásokat. Ezek nyilván nehezek, dehát épp ez teszi széppé, értékessé. Közösségben könnyebb, ez igaz. Például a szerzeteseknek sokkal könnyebb, hiszen az egész közösség ezt éli meg. Viszont ezért is vállalhatnak sokkal szigorúbb böjtöt. Nem vezethet minket az, hogy minél könnyebb legyen a Jézusnak való fölajánlásunk. Azt mondja, a családi környezete nem segíti ebben. Sajnos, sok hasonló élethelyzet van. De ez nem ok arra, hogy el is hagyja a lemondásokat. Ami az édesanyjával való kapcsolatát illeti, én arról is kicsit másként gondolkodom. Azt természetesnek tartom, hogy nem osztja meg vele a legbelső lelki élményeit. Valóban, én sem javaslom, hogy azokról a lelki adományokról beszéljen neki, amelyeket kapott. Viszont azt sosem válaszolnám neki, hogy nem mondom meg, úgysem értenéd. Honnan tudható, hogy mit ért meg, mit nem, mennyi érinti meg a szavaiból? Ha kérdez, akkor mindenképp érdemes neki válaszolni. Nem saját maga miatt, hanem őmiatta. Tehát, nem javaslom, hogy beszéljen neki a lelki dolgairól, terveiről. Jobb ezekről senkivel nem beszélni, még hívő emberekkel sem. Nem rájuk tartozik. Egyedül csak a lelki atyával érdemes megbeszélni, hogy ő áldását adja rá, másnak nem. Ám, ha kérdez valaki, főként, ha az édesanyja, akkor mindenképp jó válaszolni neki. Ez egyfajta nyitottság lehet a részéről. Az édesanyjától tehát ne megértést várjon, hanem azt lássa benne, hogy ő is keresi Istent, s ott tart ebben, ahol tart. Ami a böjti gyakorlatokat illeti, azt javaslom, minél egyszerűbben fogalmazza meg ezeket saját magának. Ha túl bonyolult rendszert állít föl, akkor még követni is nehéz, meg nem igazán imádságos lelkiállapotot eredményez, hanem szétszórja a figyelmet, hogy mit lehet, mit nem. Ha hústalanul szeretné tölteni a nagyböjtöt, ez már elég jó, nagyon nem kell hozzátenni mást. Ha nagypénteken kenyeret és vizet fogyaszt, ez is jó. Nem kell erről senkinek beszélni. Ha az édesanyja kérdezi, megmondja neki. Ha kérdezi, hogy miért, az már még jobb kérdés, akkor beszélhet neki Jézus iránti szeretetéről. Nyilván ez a legfontosabb. De azt sehogysem tudom pártolni, hogy lemondások helyett szeretet gesztusokkal kapcsolódjék az Úrhoz. A kettőt együtt érdemes megélni.
Kedves Lelkiatya!Ön mennyire ért ezzel egyet amit lentebb küldök leírást?Olyan sok az olyan munkahely ahol kihasználják az embert!Négy gyermekes anyukaként felmondtam a boltban mert mikor betegek voltak a gyerekek semmi segítséget nem kaptam nem létezett ott táppénz mert hogy muszáj mennem mincs helyettem ember nem tudtuk már fenntartani férjemmel ezt a rendszert egyébként lelkileg megnyugodtam mert ha nehezebb is lesz a családom választottam!!Ön szerint azért mert helyesen döntöttem? Ezt olvastam és megérintett A jó dolgozók nem balhéznak. Nem könyörögnek. Nem magyarázkodnak. Egyszerűen csak egy nap eltűnnek. Csendben összepakolják a tudásukat, a lojalitásukat, a plusz energiát, amit mindig beletettek… és elviszik oda, ahol ez nem természetes elvárás, hanem érték. Nem vitatkoznak a tiszteletért. Nem harcolnak azért, hogy végre észrevegyék őket. Mert ahol bizonygatni kell az értékedet, ott már rég nem vagy megbecsülve. És amikor elmennek, akkor derül ki igazán, mennyit is értek. Köszönettel !Minden jót!
Ha békét talált a szívében a döntés miatt, akkor minden bizonnyal jól tette. Az Úr gondoskodik, és fog találni helyette másik munkát. Az idézett szöveggel alapvetően egyetértek. Talán annyi kiegészítéssel, hogy szabad föllépni saját érdekeinkben, kell tudni félelem nélkül kimondani az elképzeléseinket. De ha valóban falra hányt borsó, akkor jobb csöndben távozni.
Kedves Lelkiatya!!! Azt szeretném kérdezni hogy mikor áll helyre a Szent Misék rendje az Attila téri templomba értem ezalatt hogy a hétköznapi Misék is mikortól lessznek a Templomba tartva???
Várhatóan október 3-a után, amikor végérvényesen vissza lehet költözni a főszékesegyházba. Ha esetleg a nagyböjt miatti egyéb szertartásokra utal, azok, értelemszerűen csak nagyhétig tartanak. Akkor még egész héten különleges imarend lesz, de azok után visszaáll a korábbi rend. De október 3-áig még a hétköznaponként a Szent István kápolnában lesznek a szertartások.
Kedves Kelkiatya! Nem lenne szükség egy hiteles, katolikus egyházat belülről, egy, de inkább több püspök vagy bíboros segítségével, de az ifjú pápa vagy a két pápa minőségében bemutató, modern filmre vagy sorozatra? Érezhetően igény van a témára, a sok milliós egyházban biztosan vannak tehetséges rendezők. Nem dokumentum film, hanem a fenti példák szerinti játékfilmként. Ez sokat segítene az egyház megismerésében.
Számtalan ilyen film van, amely az Egyháznak egy-egy tanítását, életének egy-egy mozzanatát szépen és hitelesen feldologozza, bemutatja. Hogy az egészet milyen film vagy filmsorozat tudná bemutatni, nem tudom. Azt hiszem, ez meghaladná, szétfeszítené a filmművészet kereteit.
1
  2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 ...