Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tizenöt meg tizenhárom? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Azért fordulok Önhöz, tisztelt Lelkiatya, mert egyébként jó a kapcsolatom Istennel és igyekszem is Istennek tetsző életet élni, de valami nincs rendben. A Jézussal való kapcsolatom, a Jézushoz kapcsolódó gondolataim, érzelmeim az, ami nincs rendben. Azért emeltem ki Jézust, mert én ugyan hiszek a Szentháromságban, de Jézusra nem úgy tekintek ahogy a Szentháromság másik két tagjára. Elismerem Jézus valódiságát, keresztáldozatát és imádkozni is szoktam hozzá, illetve az ő nevében az Atyához. A probléma nem itt rejlik. Olyan gondolataim, érzéseim vannak Jézus kapcsán, melyek nem helyesek, nem a valóságot tükrözik. Erre több példát is tudnék hozni, szeretném is jobban megvilágítani ha nem baj. Lehet, hogy kicsit kusza lesz a levelem, de bizonyára azért mert a gondolataim is azok. Tudom, hogy bennem van a hiba de sajnos nem úgy nézek Jézusra ahogy kellene. Az Atyáról elhiszem, hogy szeret, hogy megbocsát, hogy bízhatok benne, hogy tökéletes, de Jézusra néha úgy tekintek mintha ő is olyan lenne mint az emberek. Elismerem, hogy ő a Szentháromság része, elfogadtam Megváltónak és igyekszem követni a tanításait, tökéletesnek is tartom de közben mégsem úgy tekintek rá mint a keresztény emberek szoktak. Néha-néha például valamiért arra gondolok, hogy ha ilyen vagy olyan lenne a külsőm, lehet jobban szeretne vagy szimpatikusabb lennék neki. A mai nap is ima közben az jutott eszembe, vajon nem tartja-e csúnyának a hajamat vagy mit gondol a nadrágomról vagy a fenekemről vagy a combomról, mert kicsit husis vagyok és felszedtem pár kilót. Biztos nevetségesen hangzik. Ha tükörbe nézek, akkor is az jut eszembe, hogy vajon a külsőmről mit gondolhat. Tudom, hogy a belső számít csak neki de mégis jönnek ezek a gondolatok a külsőmről. Lehet összefügg ezzel, minden esetre a másik jellegzetessége a Jézussal való kapcsolatomnak az, hogy vágyom rá, hogy egyénileg szeressen engem és ne egy tömeg részének tekintsen. Igyekszem másokkal megismertetni őt és másokat Jézushoz közelebb vinni mert szerintem ez nagyon fontos, de közben meg elszomorít, hogy én Jézusnak csak egy vagyok a sok közül és nekem meg ő az egyetlen. Mármint pótolhatatlan. Szóval hogy az embernek, az egyénnek egy Megváltója van de a Megváltónak nagyon sok megváltott embere van, ahhoz tudnám hasonlítani mintha lenne valami kedvenc énekesem és nekem ő olyan egyedi és olyan egyetlen vagy nem tudom, de neki meg van rengeteg nézője a koncertjein és én egy vagyok közülük. Másképp fogalmazva arra vágyok, hogy azért szeressen aki vagyok - tulajdonságaim, személyiségem, cselekedeteim, külsőm, egyedi gondolataim, iránta érzett szeretetem miatt is szóval minden amiben más vagyok mint mások - és ne csak azért mert megváltott engem és Isten teremtménye vagyok. Persze azért is de ne csak ezért. Nem tudom érti-e mire célzok. A harmadik, amit szeretnék kiemelni az az, hogy mivel Jézus tökéletes minden tekintetben ezért olyan furcsa nekem és nem olyan természetes, hogy ő mindennel együtt elfogad. Itt részben testi dolgokra gondolok, részben pedig a bűneimre. A bűneimet is nagyon meg tudom bánni de többek között azt sem értem vagy nehezen fogadom el, hogy Jézus nem undorodik tőlem ha mondjuk vérzik az orrom, elhányom magam (elnézést kérek ezért a megfogalmazásért) vagy van egy bőrbetegségem és emiatt tele van a kezem sebekkel és piros meg sokféle ilyen eset amikor valami testtel kapcsolatos nem olyan kellemes látvány. Csak hogy értse mire gondolok. Ugyanis azt leszámítva, hogy a kereszten mennyit szenvedett értünk ( onnantól kezdve, hogy letartóztatták) gondolom neki nem voltak egészségügyi problémái és olyan "undorító" dolgai meg főleg nem. De még ha voltak is.... mondjuk akkor jobban el tudnám hinni, hogy szeret de ő valahogy minden formájában tökéletes. Láttam már képeket a keresztre feszített Jézusról ahol sebekkel, véresen, szenvedve ábrázolták, de számomra ő még akkor is tökéletes és szeretetre méltó. Magammal kapcsolatban viszont ezt (saját testem) hátránynak érzem. Szóval ezek amiket leírtam azt mutatják feltételezem, hogy nem egészen úgy tekintek Jézusra ahogy keresztény emberek szoktak. Hiszek benne mint keresztény de máshogy nézek rá. Annak ellenére, hogy elismerem az isteni hatalmát, természetét, mindenét. Imádkozok hozzá, bocsánatot kérek tőle a bűneimért szóval nem veszíti el az igazi funkcióját sem. No igen, az imádkozás és bűnbocsánattal kapcsolatban el is jutottam a harmadik tényezőig. Mivel sejtem, hogy nem teljesen helyénvaló a Jézussal való viselkedésem, ahogy rá tekintek ezért aztán szoktam attól tartani, hogy haragszik rám. Már azt is éreztem, hogy emiatt nem érdemlem hogy üdvözüljek. Meg elgondoltam mit mondanék neki ha az ítélőszéke előtt állnék vagy találkoznék vele szóval például ha a mennybe kerülnék mert meghalnék (ha oda jutnék egyáltalán). Hogy hogy fogalmaznám meg neki, hogy hát én nagyon szeretem őt és én igyekeztem követni őt és mennyi bűnömet elhagytam és imádkoztam hozzá de ő nem szerethet engem és én nem is akarok üdvözülni mert én nem érdemlem meg. Aztán meg hogy ő mit mondana nekem ha találkoznánk, hogy nem mondaná-e nekem azt amit Péternek mondott, hogy "Távozz tőlem sátán!" mikor Péter nem akarta, nem tudta elhinni, hogy keresztre fogják feszíteni és Jézus azt mondta neki, hogy ezzel megbotránkoztatja őt mert nem azt akarja amit az Atya hanem amit az emberek. És tartottam tőle, hogy nem így van-e ezzel amikor azt látja én mit gondolok és mit érzek mert hogy én ugyan keresztény vagyok de nem úgy nézek rá ahogy elvileg kellene. Biztos tud minden gondolatomról még akkor is ha nem mondom ki. Biztos azt is tudja, hogy most megírom ezt a levelet. Hozzátenném, hogy amiket leírtam azokat csak vele kapcsolatban tapasztalom és az Atyával való kapcsolatomban nincsenek ilyen dolgok. Én azt hiszem azért is vagyok így Jézussal mert amellett, hogy Isten volt, illetve ma is az, amellett ember is. Vagy például abban is kételkedek, hogy mindenkit ugyanúgy szeret. János tudtam az a tanítvány, akit Jézus szeret. Most akkor ha Jánost jobban szerette mint a többieket akkor minket mostani embereket se ugyanúgy szeret, nem? Másutt meg azt írják Júdás volt a kedvenc tanítványa, aki elárulta, máshol meg hogy Mária Magdolna a felesége volt. Ezek alapján, bár azt én kétlem, hogy felesége lett volna, az embernek az a benyomása, hogy bizony Jézus is olyan mint bármelyik ember aki valakit jobban szeret és valakit kevésbé. És ha már az emberekhez hasonlítom, már csak egy dolgot jegyeznék meg: ugyebár nagyon sok film készült Jézusról meg képek is és ott is ha megfigyeljük Jézus külsejét, akkor szerintem elmondhatjuk, hogy sokszor vagy átlagos férfinak vagy kifejezetten gyönyörűnek ábrázolják. Nem véletlen, hogy ezekről cikkeket is írtak, hogy egy-egy filmben Jézus milyen szép és egy bizonyos színész megkapta a "szexi Jézus" elnevezést, pontosabban a Jézus-karakter a filmben. Őszinte leszek: én szeretem Jézust akár szép volt, akár nem, én a cselekedeteiért szeretem, de ezek a képek is azt erősítették bennem, hogy Jézus szép, gyönyörű, mármint úgy mint férfi gyönyörű és hát egy gyönyörű férfinek lehet hogy fontos az ember külseje. Igen, tudom, hogy nagyon nem jó az ami a fejemben van és nem szabad Jézusra ráruházni az emberek tulajdonságait. Nem szándékosak ezek a gondolatok nálam. Bűntudatom is szokott lenni miatta. Én kicsi korom óta keresztény vagyok. Most 25 éves és még tini koromban sem voltak ilyen furcsaságok a fejemben, pedig akkor aztán az ember sok hülyeségre fogékony. Igazából ez nálam már egy éve kezdődött, de nem folyamatosan tart hanem időszakos. Nem tudom mitől függ. Valamikor úgy tekintek Jézusra ahogy szokás, úgy ahogy régen, máskor meg jönnek ezek a gondolatok amiket fent írtam. És az az érdekes, hogy pont azóta jöttek ezek elő, azóta jellemző mióta közelebb kerültem Jézushoz, az Atyához, mióta jobban igyekszem betartani a Bibliában leírtakat, imádkozni, adakozni, másokat Jézushoz vezetni, a bűneim megbánni, elkerülni. Volt egy időszak mikor nem érdekelt Isten. Utána már igen és ahogy mélyült el a hitem és igyekeztem egyre jobban kifejezni és cselekedeteimmel is akár, úgy jöttek előre gyakrabban ezek a gondolatok, amik olyan furcsák és amiket úgy szégyellek. Nem lehet tehát azt mondani, hogy én Jézust csak egy embernek tartom és semmilyen hatással nincs rám mert sokkal jobb ember lettem általa. De hát ez van, amit leírtam. Ilyenkor amikor szégyellem magam a dolgok miatt akkor vagy nem imádkozok és persze akkor eltávolodok Istentől vagy máskor imádkozok a szégyenem ellenére, ez változó. Az imáimban már volt, hogy ezt részben meg is fogalmaztam, de ha kimondom, akkor is szégyellem magam és ha nem mondom ki akkor is. Lelkiatya szerint ez súlyos bűn? Ez az egész amit leírtam? Haragszik az Úr érte? Ezt muszáj meggyónni? Mi okozhatja? Nagyon komplex a kérdésem, tudok róla, de már régóta gyűlik ez bennem és most szedtem össze a bátorságom, hogy elmondjam valakinek. Őszintén sajnálok mindent. Kérem, ne ítéljen el, nem szándékosak ezek a részemről.
Arról szó sincs, hogy e gondolatok miatt az Úr Jézus neheztelne Önre. Természetesen bennem sincsen emiatt semmi megvetés vagy szemrehányás. Nagyon részletesen és érzékletesen leírta, hogy Ön is szenved ettől a jelenségtől, szégyelli, nem is meri elmondani másnak. Jól tette, hogy most kiírta magából. Viszont ez azt jelenti, hogy Ön sem akar azonosulni ezzel a nyilvánvalóan téves gondolattal. A szíve mélyén tudja, hogy Jézus, aki persze, valóságos ember volt, de valóságos Isten is, tehát nincsen benne efféle gyarló emberi érzés, hogy a külső miatt ítélné meg, vagy ez befolyásolná az érzelmeit. Mi emberek vagyunk ilyenek, s az Ön esetében arról van szó, hogy ezt a fájó emberi tapasztalatot vetíti rá arra a Jézus-képre, amely az utóbbi időben, illetve már gyermekkorától fogva lassan kialakult. Ön is tudja, hogy ez téves kép. Jézus nem ilyen. Ez nem Jézus, amely alakról Ön beszél. Jézust nem lehet valami földi sztárral összehasonlítani. Ő egészen más, egészen másként szeret. Azt föltételezem, hogy miközben egyre erősödött az Ön szeretete Jézus iránt, közben kialakult Önben egy ön-elfogadási hiány. Valami miatt saját magát is nehezen tudja elfogadni, szeretni, s ez késztet Önben ilyen gondolatokat, hogy talán Jézus is talál Önben kivetnivalókat. Ismétlem, ez nem Jézus. Mit is tegyen? Lehet, hogy tanulnia kellene teológiát, hogy más oldalról ismerje meg, mélyebben, szélesebb látással ismerje meg az Urat, a teljes Szentháromságot és az egyes isteni Személyeket. Ha Ön görögkatolikus, akkor azt javaslom, kezdjen el járni vecsernyékre. Ha olyan helyen lakik, ahol hétköznap is van vecsernye, akkor azokra is. De legalábbis szombat és vasárnap. Ugyanis ezeken olyan tartalmas és teológiailag tiszta szövegeket énekelünk, amelyek helyreteszik az ember gondolkodását. Kiénekeljük a hittételeket, s közben azok maguktól a lelkünkbe, értelmünkbe szívódnak. Ha erre nincs módja, akkor azt javaslom, hogy olvasson sokat zsoltárokat. Ezek is sokszor Jézusról szólnak, csak egészen rejtett módon. Állítom, ha egy éven át minden nap elolvas 2-3 zsoltárt, akkor ez már jelentősen segíteni fogja Önt a helyesebb Isten-kép kialakulásában. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy önmagát is szépen lassan jobban el fogja tudni fogadni, jobban meg fogja önmagát szeretni. Mert megérti, vagy legalábbis közelebb kerül ahhoz az igazsághoz, hogy Isten feltétel nélkül szeret minket. Önt is! Mindezzel együtt javaslom azt is, hogy gyónja meg, ha az efféle gondolatok túlburjánzanak. Nem mintha halálos bűn volna, hisz nem az, de legalább időről-időre leteszi, mígnem aztán végképp megszabadul, végképp meggyógyul ebből a torz Isten-képből.
Kedves Lelkiatya! Miért van az,hogy egyházunkban is előbb alkalmaznak ismerőst egy adott munkakörben, mintsem alkalmaznak egy képzett, valóban rászoruló dolgozót. Tapasztaltam már olyat is,hogy barát /rokon kedvéért elküldtek munkatársat, pedig jó munkaerő volt. Volt olyan ismerősöm, akit megaláztak a végén. Olvastam az itteni kérdések között is hasonlót.
Ha ilyen történik, az egyértelműen az áteredő bűn, az ember rosszra hajló természetének a következménye. Különösen fájó, ha ilyesmi az egyházban, egyházi intézményben történik. Nyilván azok sem mentesek ettől, hiszen ott is ugyanolyan emberek vannak, mint más intézményekben. A tanácsom itt is az, mint bármely más igazságtalan vagy annak érzett helyzetben: Elsősorban az értünk és velünk együtt szenvedett Krisztus elé kell vinni a bánatot, sérelmet, vele megbeszélni, hogy ezzel mi a teendő. Van, amikor ki kell állnunk az igazunkért, vagy éppen mások igazáért, és nem szabad félni, nem szabad gyávának lenni az érdekérvényesítésben. S van, amikor viszont inkább tűrni kell a jogtalanságot, imádkozni a minket megbántókért, és Istenre bízni a fejleményeket, tőle kérni, hogy a rossz dologból is hozzon ki áldást. Így imádság előzi meg a cselekvést is, az elszenvedést is. Ez jó reménységet ad, hogy megfelelő választ adjunk az ilyen helyzetekre.
Kedves Lelkiatya! Számomra nagyon sértő és a kollégáim előtt rendkívül megalázó, hogy egy katolikus egyház által fenntartott intézményben a római katolikus atya, templom kerülnek nevez. Vasárnaponként részt veszek utrenyen és Szent Liturgian is. Mit tegyek ebben a nem könnyű helyzetben? Köszönöm válaszát.
Legyen sokkal erősebb annál, semhogy az ilyen véleményalkotás a lelkét megérintené! Jézusra sokkal súlyosabb vádakat szórtak, holott ő végtelenül ártatlanabb. Szóval, sajnos, elkerülhetetlen, hogy érjenek bennünket vádak, bántások, sebek. Nyilván attól még jobban fáj, akitől nem várnánk, akiket szeretünk, akiket tisztelünk vagy tisztelnünk kellene. Ez a helyzet serkentse Önt arra, hogy még buzgóbban jár utrenyére és Szent Liturgiára, és gyakran gyújtson gyertyát az említett atyáért és más munkatársaiért. Én ezt tanácsolom.
Tisztelettel érdeklődnék, hogy egy sok éve római katolikus pap lehet-e görög katolikus pap csak azért, hogy felesége legyen? Köszönettel.
Nem, ez nem lehetséges. Hiszen még az eredetileg görögkatolikus személyek esetében sem lehet már házas emberként szentelődni.
Kedves Lelkiatya! Köszönöm válaszát a házasság érvényességével kapcsolatban. Félreérthető voltam: a sógornőmék esküvőjén nem volt jelen katolikus pap, hanem csak egy protestáns lelkész. Ekkor mi a helyzet? Válaszát előre is köszönöm!
Katolikus Krisztus-hívő esetén csak a katolikus szertartású esküvő érvényes. Létezik ma már ökumenikus szertartású esküvő is római katolikus és protestáns egyházi személyek közös végzése esetén, s természetesen ez is érvényes. De katolikus fél számára csak protestáns szertartású esküvő nem jelent érvényes köteléket.
Tisztelt Lelkiatya! Mit tegyek, ha úgy érzem érettebb vagyok a korosztályomnál lelkileg, mert Isten sok kegyelmével sokat munkált rajtam. Társas?gban alpvetően vidám cserfes alaptermészetem van, de mikor Istenről van szó és a társaságban sok a fájdalom és értetlenség, én mintha valahogy a Lélek indításából védeni kezdeném az Urat és tanúságot teszek az Ő szeretetéről. Ha a lelki dolgokban előrébb is vagyok mint a 30as korosztályom (50-70 évesekkel tudunk mélyen beszélni) a világi dolgokról lemaradtam, se smink, se ékszerek..se testi-lelki társam, bár vágyom rá. Mit javasol hogy tegyek így fiatal testben idős lélekkel? Csilla
Kedves Csilla! Hogy mit tegyen ebben a helyzetben? Adjon nagy-nagy hálát az Úrnak, hogy Ön ilyen! Ez lelki érettségre vall. Ez sokat segít Önnek, hogy jobban lássa a világot, annak folyamatait, adott esetben hamarabb fölismerje Isten gondolatait. A világ mit tud ezzel szemben fölkínálni? Ékszereket, sminket? Azokra igazán ne vágyakozzék! De tudom, nem is teszi. Ez a bölcsessége segítse ahhoz is, hogy meg tudja válogatni, mikor, kinek mit érdemes mondania. Bátorítom, hogy tegyen bátran tanúságot a kortársai előtt is. Persze, nem kell nyakra-főre, mert az csak elveszi a szavainak az erejét. Éljen vidáman, élénken, élvezze az életet, és ha mélységekbe jut, annak még jobban örüljön!
Kedves Lelkiatya! Mit lehet tenni, ha kiscsoportos beszélgetés alatt olyan lelki vallomást oszt meg valaki, ami már lelket is terhelő súlyú még a hallgatóságnak is? Fáj a szívem az illetőért, szinte megbénított, ahogy elmondta, hogy eleget imádkozott már és csak azt kaptam meg az élettől, amit Ő maga beletett. Mikor én kerültem sorra csak azt tudtam tenni, hogy az én életpéldámmal kiálltam az Úr megvallása mellett, már mint hogy engem pont Ő tartott meg. De ez nem érintette meg, Jó akkor Nálad ez fordítva van, mondta. Ő egy kisebb, összetartozóbb felekezethez tartozik, mint én és mintha menekülne tőle, de hát el lehet menekülni Istentől? Nem tudom mit tehettem volna érte? Kioktatni nem akartam, de úgy éreztem közömbössé lett a szíve és bár segíthettem volna! Mit lehet ilyenkor tenni? Hogyan lehet feldolgozni ezt a fajta nemteheteksemmit érzést, a gyóntató atyák hogy teszik le az ilyen terheket? Köszönve: Rózsa
Kedves Rózsa! Nem láthatunk bele egymás életébe. Ha embertársunk meg is oszt abból egy szeletet, annak hihetetlen szövevényes mélységeit nem ismerhetjük. Így aztán a segítségnyújtásunk is nagyon esetleges. Ön megpróbált jó irányba hatni az illetőre. Azt hiszem, ezzel megtette, amit érte tehetett. Természetesen, ha még imádkozik érte, az még több. Javaslom is. De utána le kell tenni ezt a terhet. Nekünk a magunkét kell cipelnünk, annak megoldásait megtalálni. Ez ?elegendő munka?. Igaz, Szent Pál kifjezetten buzdít arra, hogy ?hordozzátok egymás terhét?, tehát nem lehetünk közömbösek mások szenvedései iránt. Amiben tudunk, segítenünk kell. Amiben viszont nem tudunk, azt Istenre kell bízni. Ő jól látja az illető szenvedését. Igazán segíteni csak ő fog tudni. Ezért érdemes őrá bízni. A pap feladata is elsősorban az, hogy Isten elé vigye a rábízott lelkeket. A terheiket nem neki kell hordozni, hanem hittel teli imádságban Istenre bízni.
Kedves Atya! Gyerekneveléssel kapcsolatban szeretnék kérdezni. A gyülekezetben lévő családoktól és idősebb atyáktól is kapjuk a sok jó tanácsot, hogy "csak nehogy elkényeztessétek a gyereket." (Pl.: ne aludjon velünk, ne akkor etessem, amikor ő akar, hanem amikor én, ne vegyem fel mindig, ha sír és még sorolhatnám az ehhez hasonló tippeket) Ennek ellenére sok könyvet olvastam és sok előadáson vettem részt, ahol híres neveléskutató, pedagógus, orvos, pszichológusok, is azt mondták, hogy a fentebb leírt módszerekkel (együtt alvás, igény szerinti szoptatás stb.) nem lehet elkényeztetni a gyerekeket. Össze vagyok zavarodva...kezdjem el felvilágosítani a tanácsokat osztogatókat? Bár lehet, hogy még ők sértődnének meg, hiába támasztanám alá szakirodalommal.
Azt hiszem, a szakirodalomban erre is, arra is talál szövegeket. Bár kétségtelen, az újabbak inkább a szabadabb magatartást javasolják. Ebben jelentős szerepet játszik a korszellem, de bizonyára vannak mögötte újabb kutatási eredmények is. A gyermeknevelés nagy művészet. Érdemes könyveket is olvasni róla, másoktól is tanácsot kérni. Ugyanakkor ezek csak impulzusok, ismeretek és hatások, melyek nyomán az embernek a saját nevelési szemléletét kell kialakítani. A legfontosabb, hogy komolyan gondolják végig ? a házaspárok külön-külön és együtt is! ? hogy szerintük mi a megfelelő. Ha gondolkodás nélkül átveszik az éppen hallott vagy olvasott tanácsot, az szinte biztos, hogy nem lesz jó. Az még nem lesz a sajátjuk. A kéretlenül adott tanácsokat meg majdnem mindet el kell engedni a fülük mellett. Az teljesen szerteágazó lehet. Arra pedig végképp nincs szükség, hogy győzködje őket, ha Ön másként gondolja. Mindenkinek a maga felelőssége ? persze, a háztárssal együtt közös felelősség ? hogy a gyermekeit hogyan nevelje. Tegye legjobb belátása szerint!
Kedves Lelkiatya! Jézus azt mondta, hogy megadja nekünk az Atya azt, amit az ő (Jézus) nevében kérünk. Én mondhatni már tapasztaltam is ezt, de azon gondolkodom, hogy valóban bármit megad nekünk ha az ő nevében kérjük? Az nyilvánvaló, hogy a kérésnek nem szabad ellenkeznie az Atya akaratával, de amúgy van-e túl kicsi vagy túl nagy kérés? Ha például megkérem Jézus nevében, hogy gyógyítsa meg a lyukas fogam, elvileg megteszi ezt nekem? Ha ezt kérem, akkor az tiszteletlenség felé? Nem gondolja azt, hogy én udvariatlan és tiszteletlen vagyok, amiért egy ilyen dologban kérek segítséget? Bevallom pont ilyen helyzetben vagyok. Egy másik alkalommal szintén a fogaim kapcsán kértem a segítségét, de az másabb probléma volt. Sajnos sok bajom volt már a fogaimmal. Ma már sima ügy betömni egy lyukas fogat, ezért lehet, hogy nem tűnik elég komolynak a kérés, de ha számomra fontos és igazi hittel kérem, akkor csak nem lehet olyan nagy bűn ez, nem? Önnek mi a véleménye erről? Bátorkodom feltenni egy valamelyest ide kapcsolódó második kérdést is. Fogszabályzóm van évek óta. Egy ideig állandó volt, utána csak éjszaka kellett hordanom. Egy ideig hordtam is szorgalmasan, de én buta egy idő után abbahagytam. Azt hittem, hogy akkor se lesz semmi baja a fogamnak, már egyébként is jól áll. Tényleg jó volt az eredmény. Én meg felelőtlen voltam és nem hordtam. A napokban próbáltam volna ismét hordani, de nem illeszkedett a fogaimra, vagyis az alsó fogaimra és valahogy visszapattant meg nem fért rá. Ez elvileg akkor van így, amikor elmozdultak a fogak és nem abban a pozícióban vannak már, ahogy elvileg lenniük kellene a kezelés hatására (mivel abbahagyta az illető). Nagyon elkeseredtem, de tudtam, hogy az én hibám. Többször is próbálkoztam és nem sikerült. Imádkoztam és bevallottam az imában, hogy elismerem a felelősségem és nagyon megbántam a hanyagságom és szeretnék egy második esélyt, szeretném újra hordani a fogszabályzómat, meggyógyítani a fogaimat és nagyon szomorú lennék ha kárba menne az eddigi munka. Jézus nevében kértem az Atya segítségét és nagyon őszinte voltam, azt is mondtam, hogy én hiszek abban, hogy segít rajtam. Nem sokkal ezután ismét próbálkoztam és sikerrel jártam a fogszabályzómmal, még ha nem is teljesen fért fel, csak félig. Pontosabban, azért jobban mint félig, de nem is teljesen. Az alsó fogaimra korábban nem tudtam egyáltalán feltenni, mert mindig lepattant, pedig többször próbálkoztam. A fogorvosomhoz egyébként van már időpontom, de addig is szerettem volna próbálkozni és nagyon megijedtem és elkeseredtem, ezért is kértem segítséget az imában. Annyira elszomorított a helyzet, hogy nem tudtam semmi másra sem gondolni, a tanulással sem haladtam semmit és állandóan mintha valami kő nyomta volna a szívemet átvitt értelemben. Én biztos vagyok benne, hogy azért jártam úgy-ahogy sikerrel, mert az imáim meghallgatást nyertek. Az, hogy nem tudtam először használni a fogszabályzóm, az elvileg arra utal, mint írtam is, hogy elmozdultak a fogaim a korábbihoz képest és kárba ment az addigi eredmény, de ahhoz, hogy ne pattanjon le és fel tudjam tenni és megmaradjon a helyén, ahhoz is az kell, hogy ahhoz képest amikor nem sikerült megváltozzon a fogak helyzete. Csak azt akarom mondani, hogy ez elég meglepő, mert csak úgy maguktól ez a helyzet nem változik meg, én pedig magamnak nem tudom elmozdítani a fogaim, főleg nem minden eszköz nélkül. Elnézést kérek ha esetleg bosszantó a kérdésem, tudom, hogy az orvostudomány nem a papok szakterülete, de én hiszek is benne, hogy meghallgattattak az imáim, de nem is tudom máshogy elképzelni ezt az egészet, még akkor se ha nem 100%-os siker történt, csak úgy, hogy Isten segített rajtam. Lehet benne valami vagy én vagyok túl naiv?
Valóban bármit kérhetünk, kicsit és nagyot egyaránt. A hitünk ereje azonban nem arra vonatkozik, hogy amit kérünk, az valóban bekövetkezik-e, vagyis, ha nagy a hitem, akkor teljesül, ha kicsi, akkor meg nem. A hit nem egy megnyújtott kar, amivel olyan dolgokat tudunk csinálni, melyeket a természetes adottságainkkal nem volnánk képesek. A hit Istenhöz kapcsol. A nagy hit inkább arra vonatkozik, hogy hamar fölismerem, hogy mi az Úr akarata, akár már a kérés megfogalmazásakor, de legalábbis az eredmény elfogadásakor minél hamarabb. Ismétlem, bármit kérhetünk. A gyermeki lelkületű emberek mindenféle csip-csup dologgal is Istenhöz fordulnak. Nincs ebben semmi megvetendő. Azt végképp nem szabad gondolni, hogy ilyesmikkel nem ?illik? zavarni a Jóistent. Bármivel fordulhatunk hozzá. Talán a felnőttebb hitszemlélet része, hogy az élet folyamatába nem beleszólni akarok, ehhöz kérve a Mindenható segítségét, hanem inkább törekszem azt megérteni, elfogadni, feldolgozni. Teljesen elfogadható az is, hogy a hívő ember Isten munkáját akarja látni mindenben, akár egy ilyen apróságban is, hogy sikerül-e föltenni a fogszabályzót vagy nem. Az nem túl valószínű, hogy néhány perc alatt, az ima hatására a fogai elmozdultak volna a kellő irányban. Inkább más okai lehetnek, melyet nem tudhatunk, amelynek eredményeképpen sikerült a művelet. Viszont ezért hálát adni Istennek a legjobb lépés. Ugyanakkor, mint tudja is, azért el kell menni a fogorvoshoz, tehát Isten segítségével nem pótolhatjuk a szükséges emberi közreműködést. Ez az, ami nem volna illő. Például el kellene mosogatnom, de se időm, se kedvem, s helyette imádkozom Istenhöz, hogy tegyen csodát. Ez nem volna rendjénvaló. Az emberi munkát és feladatvégzést nem helyettesíthetem az imával. Eisten jutott eszembe, akiről azt olvastam, hogy ő egy kísérlet során soha nem azért imádkozott, hogy az sikerüljön. Ő nem irányítani akarta a folyamatokat, hanem megérteni.
Tisztelt Lelkiatya! Hogy lehet észre venni Isten akaratat és hogy az hogy mondjuk az az ördög akarata. Volt egy férfi kozepsuliba nagyon tetszettem neki de már több éve nem beszéltünk. Egyszer téve nézés közbe ő a semmiből eszembe jutott hogy vajon mi ljet vele rá kellene keresni. De a gyerek miatt ez feledésbe merült... Pár napra rá ő írt rám magától! Nem tudom hogy ezt Isten akarta e mert a semmiből jutott ő az eszembe és erre a rám írt. A férfi egy roppant jó szívű mindenkit szerető hívő férfi.
Ha jól értem, Ön már családos, és a saját gyermekére utal, amikor azt írja, hogy a gyerek miatt ez a fölmerülő gondolat ?feledésbe merült?. Nyilván ez a tény, hogy Önnek férje, gyermeke van, összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint az, hogy milyen gondolatok, netán érzelmek jelentek meg egy régi iskolatársával kapcsolatban. Az egészen bizonyos, hogy nem szabad e gondolat és jelenség mögé Istent betenni, hogy talán tőle jön mindez, s ezzel aztán hitelesíteni egy rossz lépést. A két egymásra találó dolog, hogy erre a régi férfira gondolt, majd pedig üzenetet kapott tőle, lehet a véletlen műve, lehet esetleg valamilyen kikutathatatlan pszichés jelenség, nem egyéb. Ha Istent gondoljuk mögé, akkor pedig leginkább próbatételnek lehet tekinteni, mely a hűségében és józanságában akarja Önt megerősíteni. Ugyanis minden próbatétel - ha jól használjuk - megerősítésül szolgál.
Kedves Lelkiatya! A párkapcsolatommal kapcsolatban foglalkoztat egy bizonyos dolog. Valójában két dolog. Én vagyok a nő, ő a férfi. Öt éve a párom. Egy éve együtt lakok vele. Nem volt tervezve, bár beszéltünk róla, de úgy alakult, hogy én albérletben lakok és a lakótársam hirtelen közölte, hogy kiköltözik és a párom beköltözött a helyére. Én örültem, hogy olyannal lakok, akivel biztosan kijövök, nem akartam megint idegennel és neki is jó volt, mert abba a házba ahol addig lakott, odaköltöztek a szülei mert már amúgy is tervezték a költözést de az édesapja egy betegsége miatt is jobb volt így mert itt helyben műtötték, kezelték. Évek óta ismerjük tehát egymást. Sajnos sokszor veszekedtünk sok minden miatt, de végül valahogy megoldódott mindig minden. Az utóbbi időben egyáltalán nem veszekszünk. Ő nem hívő, én keresztény (katolikus) vagyok. Ő nem zárkózik el teljesen a hit elől, de nem hisz szóval ő úgy van ezzel az egésszel, hogy talán nekem van igazam, talán nem. Az egyik kérdésem az lenne, hogy ha már éltem vele szexuális életet és együtt lakok vele, akkor már biztos a pokolra jutok? Nem lehet örök életem? Az utóbbi időben, nagyjából hónapok óta, féléve is van már mondjuk nem éltünk szexuális életet mert egyszerűen volt egyéb dolgunk is, más problémáink, elég tennivaló és valahogy nem igényeltük. Ami engem illet, én mióta visszatértem Jézushoz és az Atyához rajta keresztül, azóta engem nem érdekel a szex. Ez a páromat nem nagyon zavarja. Nem az a fajta akinek ez lenne a legfontosabb. Csinálunk közös programokat, azokat szeretem, közös vacsora étteremben, nyaralás, séta az erdőben és hasonlók. Csak a szex nem érdekel. Nemcsak vele hanem más férfi mellett sem. Ha más lenne a párom, akkor sem érdekelne. Nem azért mert ez egy megfelelési vágy lenne az Isten felé, hogy márpedig a hitem szerint nem lehet hanem ez nekem így természetesen jön, egyszerűen így van, hogy engem már nem érdekel. Hozzátenném, hogy mikor összejöttünk, akkor a hitem nagyon gyenge volt, hiába voltam keresztény, utána elbizonytalanodtam és nem is érdekelt. Azóta sok minden változott. A másik kérdésem az lenne, hogy Ön szerint muszáj-e elhagynom a páromat azért mert már szexeltünk de most én még nem akarok házasodni és hogy mennyire van ez így rendjén, hogy nekem van párkapcsolatom és nem érdekel a szex? Őszintén megmondom, hogy valahogy az nem érdekel, hogy én úgy nézzek férfira mint férfira. Nővel sem jönnék össze, nem ez az oka. Amióta hiszek, azóta én úgy nézek mindenkire mint emberre és másodrangú lett számomra, hogy férfi vagy nő az illető. Egyébként a párommal együtt lakva előfordult nagyon sokszor, hogy bizony meglátott meztelenül vagy fehérneműben, de ahogy írtam, az utóbbi időben nem volt szexuális életünk. Amikor meglátott úgy (ahogy írtam), akkor sem volt igazán katasztrófa belőle, mert vagy felizgatta, de túltette magát rajta pár perc alatt vagy nem is igazán volt hatással rá, mintha ruhában lettem volna. Talán azért mert egy idő után megszokott lett meg lehet elfoglalt volt. Nem azért csináltam én ezeket, hogy bosszantsam, csak ha például nekem ott volt kényelmes öltözni az én szobámban ahol ő épp a gépen dolgozott, akkor oda mentem. És persze már úgyis tudta, hogy nézek ki. Ön szerint elkárhozok amiért szexeltem már vele és együtt is élek vele? Amúgy az első párkapcsolatom. (Neki nem én vagyok az első.) Házasodni nem akarok vele, legalábbis most még biztos nem, de nem komolytalan kapcsolat szóval régóta is tart és tényleg érzelmileg is mellettem állt sokszor. Közeli családtag halálakor, mikor depressziós voltam, mikor járvány volt tehát nem csak kihasznált. Remélem érthető mire gondolok. Nem váltogatom a férfiakat hetente és nem csak egy éjszakára kellenek. Nyilván én is kitartottam mikor neki voltak problémái. Például mikor az édesapja rákos volt és műteni kellett meg amikor évente kellett őt műteni a szeme miatt. Az nagyon elítélendő, hogy ő nem hívő? Én bízom benne, hogy hátha megtér egyszer. Már annak is örültem amikor eljött velem a templomba. Igaz, ő nem imádkozott, csak leült és nézelődött de tudom, hogy van olyan nem hívő, aki be nem tenné a lábát a templomba egyszer sem. A legnagyobb teljesítmény az volt, amikor megkértem, hogy imádkozzon értem egy egészségügyi probléma miatt és megtette. Én nem szoktam kényszeríteni dolgokra, de akkor az a probléma nagyon bosszantott és ezért kértem rá. Ugye azért az egy hitetlen (nem hívő) embernél elég nagy dolog ha imádkozik, még ha nem is úgy mint egy hívő? Nem tudhatom hogyan imádkozott, milyen szöveggel, de azt mondta megtette nekem és én elhiszem neki. Szerintem a személyisége is változott mióta én elkezdtem hinni és azóta is, hogy velem van, de a hitem mintha hatott volna rá. Egyébként alapvetően jó ember. Segít a szüleinek, nagymamájának ha kell, szereti az állatokat, az én anyukámnak is sokat segít, bár sokszor megbántott de sok mindent meg is tett miattam. A személyiségének a változása többek között abból látszik, hogy régen többet káromkodott mint most, igazából most szinte soha nem szokott, régen nem nagyon segített a kéregetőknek vagy csak kicsikét de az utóbbi alkalommal 1000 forintot adott egy kéregető tolószékes embernek, ami nagy dolognak tűnik nekem és hát régen egy időben nagyon foglalkoztatták a testi dolgok, nőket is kibeszélt a hátam mögött, de szerencsére már nem ilyen, megvagyunk együtt és ennyi. És igyekszik megbocsátó lenni velem ha megbántom. Sokat beszéltem neki Jézusról és a tanításairól és volt, hogy megbocsátott nekem és ebben szerepe volt annak a történetnek is, ami Jézusról szól, amikor azt mondta, hogy meg kell bocsátani hetvenszer hétszer. Elmondtam neki ezt és megjegyezte. Egy időben úgy éreztem mintha kicsit kezdett volna nyitottabb lenni az ilyesmik iránt, azóta lehet ez enyhült, de én nem adtam fel a reményt, hogy egyszer hinni fog. Talán csak nem jött el az ideje. De akárhogy is, én nem kényszeríthetem. Megfigyeltem, hogy ha én is igyekszem Jézusra hasonlítani és megismertetni vele kicsit őt és szeretettel beszélek neki Jézusról, akkor mintha ő is nyitottabb lenne, még akkor is ha nem keresztény. Úgy nem tud "érezni Jézus iránt" ahogy én, de ezt nem is várhatom mert én a Jézus feltámadásába vetett hitem miatt tudtam meggyógyulni lelkileg miután elveszítettem valakit egy betegség miatt és ő ilyeneken nem ment keresztül. Ezzel kapcsolatban is lenne két kérdésem. Az egyik az, hogy esetleg közelebb tudom-e vinni őt Istenhez, a kereszténységhez ha Jézust tükrözi az, amilyen én vagyok, tudok-e hatni én erre az egész folyamatra vagy aki nem hisz, annak teljesen mindegy? A másik kérdés, hogy ha esetleg nem jutna el oda, hogy hisz és biztos benne, hogy Jézus a Megváltó, akkor biztosan nem üdvözülhet? Sajnálnám ha nem üdvözülhetne mert azért csak fontos nekem.
Hogy ki üdvözülhet és ki nem, az nagy rejtély. Ezt nem is érdemes találgatni. Igyekezzünk úgy élni, hogy Krisztushoz tartozzunk már itt a földön, akkor jó reményünk lehet, hogy életünk utolsó pillanatában is mellette fogunk dönteni, s azon múlik minden, akkor ő magához ölel. Ez azokra is vonatkozik, akik nem hisznek, nem imádkoznak, nem járnak templomba. A nem hívő embernek a szeretet felé kell törekednie, ez a feladata mindenkinek. Így tehát azok is üdvözülhetnek, akik nem hisznek, de életükben törekszenek a szeretetre, akár tudatosan, akár tudatosság nélkül, öntudatlanul is. Visszafelé haladva a levelében, a következő válaszom, hogy nagyon is sok múlik az Ön magatartásán, hozzáállásán, hogy a párja fölismeri-e, hogy Jézus a szeretet, hogy ő szeret minket és érdemes őt szeretni. Ezt azzal segítheti, ha egyrészt lelke mélyén mindig törekszik Jézust követni, másrészt erről szívesen beszél a barátjának is, mintegy tanúságot téve arról, hogy milyen jó Jézushoz tartozni. Ez tehát Önnek feladata is, és nagy öröme is lesz, ha a barátja eljut Jézushoz és ő is fölismeri, hogy milyen nagyszerű dolog hinni benne. Arra kérdezett még, hogy ha nem hívő, akkor az imája mennyit ér. Nagyon is sokat. Hogy az Ön kedvéért hajlandó volt erre, azt mutatja, hogy azért őbenne is van erre hajlandóság. Lehet, hogy most még csupán az Ön kedvéért teszi, de legalábbis ez nagyon jó alap arra, hogy egyszer önmagától is imádkozzék. Mindazonáltal azt javaslom, ne kérje őt ilyenre, hagyja meg neki, hogy akkor lépjen ebbe az irányba, amikor már megérett rá. Az, hogy nem hívő, egyáltalán nem ítélendő el. Most itt tart, de még minden bizonnyal sokat fog ő is változni, miként Ön is sokmindenben megváltozott a megtérése óta. Az, hogy volt már testi kapcsolatuk, még önmagában nem juttatja Önt a kárhozatra. Ezt meg lehet bánni, és azzal helyreállítható minden. Az vinné a kárhozatra, ha ezzel egyáltalán nem törődne. Hogy praktikus okokból már összeköltöztek, ez viszont egyáltalán nem jó. Nem azért, mert ez kárhozatra juttatná Önt, hanem, mert gondolkodásában emiatt teljesen el fog veszni a házasság súlya. Ezt tartom nagyon veszélyesnek. Nem is tudom mire vélni a szexuális kapcsolat iránti közönyösségüket. Attól tartok, hogy már ez is annak tünete, hogy a házasságot nem sokra becsüli. Talán még végig sem gondolta soha az életében, hogy mit is jelent a házasság. Javaslom, hogy vegyen részt olyan képzésen, inkább lelkigyakorlaton, ahol sokat hallhat a keresztény házasságról. Most sok mindent úgy tesznek, mintha már házasok lennének, még ha nincs is Önök között szexuális kapcsolat. Kicsit olyan ez, mint amikor az elrejtett születésnapi tortából az ember már előre elcsen egyes részeket. Finom, jólesik, de a születésnapi köszöntést teljesen tönkreteszi. Már örülni sem fog a tortának annyira, hiszen már evett belőle, meg az ünnepet teljesen tönkretette vele. S itt nem csak az esküvő szép pillanatairól, hanem az egész életre szóló házasság szépségéről van szó. Azt veszíthetik el, vagy legalábbis csorbítják ezzel, hogy már előre eljátszák a házasságot. Ami nyilván nem csak a testi kapcsolatból áll, hanem nagyon sok egyéb fontos összetevője van. Nem tudom, mi az oka, hogy még nem akarnak házasságra lépni. Ha nem akarnak, akkor költözzenek külön. Az anyagi és egyéb praktikus érvek ne legyenek fontosabb, mint a házasság végtelen magasztossága, mely életük és gyermekeik boldogságát adja. Ez a tanácsom, hogy gondolják át mélyen és alaposan, nem érkeztek-e még el a házasságkötésig. Én azt javaslom, ne várjanak vele. Ha pedig nem, akkor azzal készüljenek rá, hogy addig nem laknak együtt.
Kedves Gyülekezet ! Imát szeretnék kérni újra Tibor ikertestvéremért, skizofréniában szenved, démonoktól szenved, dührohamai vannak, és drogokat is szed. hogy mindezeket a dolgokat Jézus szent vére alá tegyem. Megszabaduljon. A Tárgyalása Kedves Gyülekezet ! Imát szeretnék kérni újra Tibor ikertestvéremért, skizofréniában szenved, démonoktól szenved, dührohamai vannak, és drogokat is szed. hogy mindezeket a dolgokat Jézus szent vére alá tegyem. Megszabaduljon. A Tárgyalása holnap lesz amit már kétszer eltolt, és hogy kényszerkezelésre küldjék és ne a börtönbe. Jézus szent vére alatt legyen a bíró az ügyész asz ügyvéd és Tibor is. Köszönöm szépen Áldottak Legyenek, Jézus Neve legyen áldott.. Ámenholnap lesz amit már kétszer eltolt, és hogy kényszerkezelésre küldjék és ne a börtönbe. Jézus szent vére alatt legyen a bíró az ügyész az ügyvéd és Tibor is. Köszönöm szépen Áldottak Legyenek, Jézus Neve legyen áldott.. Ámen
Imádkozunk Önökért.
Kedves Lelkiatya! Honan lehet megtudni mely szent a védő szentünk.
Kereszteléskor kapunk védőszentet. Aki a védőszentünk, annak nevét kapjuk a kereszteléskor. Ezért fontos, hogy mindig keresztény nevet válasszunk, mert a névadáskor alapvetően védőszentet választunk a gyermekünknek, nem pedig pusztán egy jól hangzó nevet. Felnőtt keresztelés esetén természetesen a keresztelendő választja ki azt a szentet, aki ezzel megkér, hogy egész életén át vezesse, segítse. Ennek mintájára, ha valaki már meg van keresztelve, de nem kapott keresztény nevet, így ő is választhat magának egy védőszentet. De ezt alaposan megimádkozva kell tenni, nem pedig csak felelőtlen ötleteléssel.
Kedves Lelkiatya! Egy további kérdésem is akadt a házasságok érvényességével kapcsolatban. Ha a katolikus fél ordináriusi engedély nélkül akatolikus templomban köt házasságot, az érvénytelen? (Sógornőm így esküdött engedély nélkül egy protestáns templomban.) Ugyanez igaz akkor is, ha egy katolikus engedély nélkül ortodox templomban házasodik? Ha igen, akkor az ortodox egyházzal szemben, ahol a szentségek érvényesek, eléggé következetlen... Válaszát ismét köszönöm!
A házasságkötés helye nem érinti a házasság érvényességét, de annak megengedettségét igen. Azaz, ha egy katolikus pap nem kér és kap a helyileg illetékes püspöktől engedélyt arra, hogy katolikus hívőt eskessen protestáns vagy ortodox templomban a házasság érvényes lesz, de az atya komoly szabálytalanságot követett el. Ezt jelenti a meg nem engedettség kifejezése.
Kedves Lelkiatya! Kicsit furcsának tartom Egyházunk azon elvét, hogy két nem megkeresztelt (sőt, két nem-katolikus keresztény) házasságát érvényesnek ismeri el, holott semmi garancia nincs arra, hogy a felek tisztában vannak a házasság ortodox jelentésével, és ténylegesen "holtomiglan, holtodiglan" (nem pedig "untomiglan, untodiglan") hűséget esküdtek egymásnak az aktő előtt. Egyébként is, ha így is van, a házastársakat Isten köti egybe az Úr Jézus szavai szerint, Isten gyermekévé viszont a keresztség teszi az embert, ami pogány házasulók esetében hiányzik. Mi ezzel szemben az érv az ilyen kötések érvényessége mellett a Katolikus Egyház szerint? Válaszát előre is köszönöm!
A Katolikus Egyház valóban elismeri a más vallású felek saját vallásukban kötött házasságát érvényesnek, hiszen a saját hitük és jogrendszerük szerint külső fórumon tettek esküt vagy ígéretet. Ugyanakkor ezt nem nevezzük szentségi köteléknek, hiszen teológiai értelemben szentségi házasság csak két megkeresztelt között jöhet létre. A meg nem kereszteltek külső fórumon (polgári házasságkötés) létrejött házassága ugyanígy érvényes (de nem szentségi) a Katolikus Egyház szerint, mivel ők nem keresztényként a rájuk vonatkozó hivatalos fórumon tettek ígéretet. A jogelv az, hogy mindenki a rá vonatkozó jogrendszer szerint vizsgálandó.
1
  2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 ...