Kedves Lelkiatya! Szeretnék reagálni a szentségimádással kapcsolatos levélre. Egy görögkatolikus testvér írta, hogy szereti a szentségimádást és szívesen menne erre görögkatolikus templomban is. Csak azt szeretném kifejezni ezzel a válaszommal, hogy nincs teljesen egyedül ezzel a gondolatával. Én magam is járok szentségimádásra, amikor tudok, bár már régen tudtam elmenni. Hatalmas lehetőségnek tartom és szerintem felfoghatatlanul nagy dolog, hogy ennyire közelről találkozhatunk Jézussal és tulajdonképpen úgy imádkozhatunk, ahogy máskor nem. Már volt lehetőségem máskor is fizikailag közel kerülni hozzá, hogy így mondjam, de a szentségimádást leszámítva azok az alkalmak sokkal rövidebb ideig tartottak és amikor van lehetőség tovább mellette lenni, hosszabban imádkozni a jelenlétében, az úgy kicsit más. Szóval a testvérnek üzenem, hogy nincs ezzel egyedül. Ráadásul ott ahol én lakok, a római katolikus templomban állandó szentségimádás van, tehát szó szerint bármikor lehet menni (kivéve éjszaka és késő este) és ez egy nagyszerű dolog, jó azt tudni, hogy bármikor mehetek, bármikor érzem, hogy hiányzik, bármikor szeretnék megosztani vele valamit, az Úr ott lesz. Vagy, ha eltervezem mikor megyek, de mégse sikerül, újratervezhetek és mehetek máskor. Elismerem, hogy nagyon kell figyelni arra, hogy az ember ezt ne vegye természetesnek és ne szokjon nagyon bele. Az is igaz, hogy nem mindenki él ezzel a lehetőséggel vagy valaki úgy jön-megy az Úr jelenlétében, mintha mi sem történt volna, csak átmegy a kápolnán és azt sem tudja, ki van előtte. Persze, ezt is meg lehet érteni, kell a Szentlélek és a kegyelem ahhoz, hogy mindenki megértse ezt. Azt is tudom, hogy a görögkatolikus templomokban is ott van a szentség, csak nem mindenki által látható módon, hanem a szentélyben. Tegyük hozzá, a római katolikus templomok között is ritkaság az, amit írtam, hogy mindig lehet menni szentségimádásra, többnyire azért ez nem így van, ott sincs mindig látható módon elhelyezve a szentség. Ezzel a levelemmel igazából csak azt szerettem volna kifejezni, hogy valószínűleg nem a levélíró testvér az egyetlen, aki görögkatolikusként szívesen menne akár nálunk, a mi templomainkban is szentségimádásra. Azt viszon szeretném leszögezni, hogy nem azért írtam most ide, hogy követeljem a szentségimádást és azt mondjam, a görögkatolikus egyház rosszul csinálja. Engedetlenség lenne követelni valamit, amit nincs jogom eldönteni. Ugyanakkor teljesen érthetőnek tartom a testvér kérdését és azt sem mondom, hogy szerintem ne lenne igaza. Talán hasznos is, ha kiderül, nem egyetlen ember véleményéről van szó. Csak a saját érzéseit szerettem volna kifejezni, viszont a fő kérdést én magára Jézusra bízom. Ha ő maga nem akarja a szentségimádást a mi görögkatolikus egyházunkban, akkor nem adja meg és az úgy a jó, hiszen tökéletes az akarata. Ha mégis szeretné, hogy ismét legyen nálunk szentségimádási lehetőség, mint akkor valamikor régen és inkább az ezt igénylő testvérek kérésére hallgat, akkor majd úgyis gondoskodik róla, hogy legyen. Én azt hiszem, hogy ezt nem is atyáknak, híveknek, püspöknek, a levélírónak vagy nekem kell eldöntenünk. Nekünk annyi a dolgunk, hogy rábízzuk az Úrra, addig pedig ott élünk a szentségimádás lehetőségével ahol és ahogy tudunk (értem ez alatt a közvetlenebb módot a római katolikus templomban vagy egy rejtélyesebb, függöny és ajtók mögé zárt Jézust a görögkatolikus templomban, aki nincs felfedve teljesen, de jelen van mégis). Maga Jézus gondoskodik erről akarata szerint, különösképpen ha tényleg rábízzuk.
Köszönöm szépen, hogy ilyen szépen és lelkesen írt a szentségimádás értékéről. Teljesen egyetértek Önnel. Én is nem egyszer vettem már részt szentségimádáson. Persze, ennek is van többféle módja. Én azt szeretem, amikor teljes csönd van. Az majdnem olyan, mint amikor az ikon előtt imádkozik az ember. Igaza van abban is, hogy minden bizonnyal más görögkatolikus testvérünk is hasonló módon van ezzel. Szép szertartás, szeretik a hívek. Hozzáteszem, amiről korábban talán írtam is, hogy nálunk amolyan "görögkatolikusosan" volt ez megszerkesztve, gyakorlatilag végig énekelték a hívek ezt a szertartást. Akkor, meg úgy sejtem, több más alkalommal is kifejtettem, hogy ez a szép szertartás a latin egyház lelkiségének a gyümölcse. Egyébként a XIII. századtól indult el, tehát ott sem ennél ősibb gyakorlat. De hát, sok szépség és értékes imádság van a keleti egyházban is. Mégsem kérjük számon a latin testvéreket, hogy miért nem vezetik be a vecsernyét, utrenyét, virrasztás szertartását. Igaz, az akathisztosz himnuszt náluk is sokfelé végzik. A Szentszéknek azonban teljesen világos az irányelve, hogy ne keverjük az egyes rítusokat. Hosszú távon az teljes összekavarodást eredményezne. (Van egy szerzetesi közösség, ahol az alapítók szerettek volna a keleti és a nyugati rítusból is, sőt a zsidó szertartásokból is bevenni elemeket a rendszeres imaéletükbe, de egyértelmű iránymutatást kaptam a pápától, XIV. Benedek volt ekkor, hogy dönteniök kell, hogy melyik rítust választják, és azt kell követniök.) Ha valaki szereti a szentségimádást, menjen el a római katolikus templomokba, és ott vegyen részt ezeken. Ha valaki szereti a mi keleti szertartásainkat, jöjjön el a mi templomainkba, és ott vegyen részt rajta. Szerintem ez így tiszta, világos és egyszerű.
Kedves Lelkiatya! A szentliturgia a legértékesebb felajánlás? Liturgiát kértem egy szándékomért, amiért igyekeztem már sokat tenni én magam és jobb lett a helyzetem, közelebb kerültem a célhoz, de úgy érzem, már nem tudok többet tenni, belefáradtam, mostanában fizikai erőm is kevesebb van és ha teszek is valamit, az úgysem "ér fel" Isten kegyelmével, amit szeretnék és amire szükségem lenne. Gondoltam, hogy jobb akkor már azt felajánlani, amit Jézus tett és ajánlott fel értünk, mert ő úgyis tökéleten szent, az Isten fia, az egész világnak elég volt az áldozata, én meg akármit tennék, az nem lenne olyan értékes.
Egyet is értek meg nem is. Természetesen a legértékesebb áldozat Krisztusé. Ennek megjelenítése minden egyes Szent Liturgia, melyben való részesülésünk ebből a legértékesebb kincsből való részesedés. Amikor Szent Liturgiát kérünk, akkor nem Krisztus áldozatát ajánljuk föl, azt ő már megtette, hanem ahhoz kötjük a mi kérésünket, abba fűzzük a magunkét. Ez a "belefűzés" nem csak maga a Szent Liturgia kérésének aktusa, hanem az egész életünk, egész imaéletünk, ezt kapcsoljuk bele az Egyház imádságába, Krisztus testének vérkeringésébe. De azért kell nekünk is küzdenünk, egyéni lemondásokat, fölajánlásokat tennünk, hogy legyen mit belefűzni Krisztus életébe (szenvedésébe, halálába és föltámadásába). Régen jobban érzékelhető volt ez, mert a hívek maguk hozták a kenyeret, a bort, maguk járultak hozzá a templomi szükségletekhez. Ennek kissé lebutított változata a "mise-intenció", amikor valamekkora pénzt ajánlunk föl áldozatként. De amint ez a kis pénzecske vagy a hozott kenyérke, amivel hozzájárulhatunk a Szent Liturgiához viszonyul a Szent Liturgia teljességéhöz, úgy viszonyul a mi törekvésünk, ami odaadásunk Krisztus önfeláldozásához. Tehát valóban nagyon csekélyke az, amit mi hozzá tudunk tenni Krisztus áldozatához, mégis hozzá kell tennünk. Szent Pál, igen meglepő és bátor módon így fogalmaz: "Kiegészítem testemben azt, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik" (Kol 1,24).
Kedves Lelkiatya. Mostanában elvesztettem a hitemet.
Munkehelyemen sok az ateista. És újabban vita forrás az univerzum. Dinók, csillagok stb.
És mindig szóba jön ki vagy mi teremtette a világot.
Én azonnal mondom hogy Isten, kérdezik és Istent ki? Utána olvastam, és állítólag csak véletlen lett minden. Nem tudtam megcáfolni egyik érvet sem.Számomra felfoghatatlan ez az egész tökéletesség az űrben és a földön is. Azt mondták régi buta naiv emberek hittek csak Istenben,mert nem értették a világot. Egyszerű kvantumfizika az egész, .miért nem értem meg hogy nem lesz semmi odaát. Csak úgy véletlenül lett minden. Néha úgy érzem tényleg így lesz. Elgondolkodok hogy a szentek, mennyire másak voltak. Én nem tudok ennyire hinni. Olyan szomorú vagyok. Miért nem tudok úgy hinni kint ők? Bárcsak lenne jel személyes jel hogy van Isten és Jézus Krisztus.
Tudom hogy van, és sajnálom is hogy ezeket a sorokat írom. De olyan gyorsan kételkedni kezdek.Most már ciki ha misére megyek, néznek rám, mintha valami földönkívüli lennék. Állandóan csipkelődnek, amit hallanak interneten azt hozzám vágják.Ön mit gondol?
Semmiképp se engedjen ezeknek a hitellenes támadásoknak, ezeknek a kísértéseknek. Igen, olykor próbára teszik a hitünket, de ezek sokkal inkább megerősítsenek minket, mint elgyöngítenek. Amikor nem igazi vitáról, közös válasz-keresésről van szó, hanem vagdalkozva sorolják az érveket, olykor vádakat, akkor igazán nem érdemes belemenni ezekbe a beszélgetésekbe. Érdemes annyit mondani, ezt ti úgysem értitek. Napjainkban számtalan előadás, tanítás hangzik el a világmindenségről, a kvantummechanikáról, a csillagászatról, s ezek egy része valóban ateizmust sugall. Holott ez teljes félremagyarázás, a természettudományos és filozófiai kérdések összekeverése. Igaz, a kvantumechanika kapcsán éppen azt kezdik el újra hangsúlyozni, hogy a természettudományos kérdések összefonódnak filozófiai kérdésekkel, csakhogy a hitet ezen a szinten nem lehet megmagyarázni. Ezért érzi magát tehetetlennek ezekben a meddő vitákban. Ezért mondom, hogy ne is menjen bele. Nyilván ilyen módon nem lehet megragadni Isten létét. Hiszen, ha azt állítjuk, hogy a világmindenség csak úgy van, véletlenszerűen kialakult, vagy mindig volt, és mindig lesz, ehhez legalább akkora hitre van szükség, mint arra, hogy mindezt egy lángelme gondolta ki és hozta létre, mégpedig értünk, szeretetből. Isten léte mellett alapvetően nem filozófiai érvek szólnak, hanem egzisztenciális tapasztalatunk: amikor imádkozunk, akkor azzal beszélgetünk, aki mindezt megalkotta, aki értelmet adott a világmindenségnek, az életnek, az embernek, illetve személy szerint nekem. Ezzel, persze, nem tud mit kezdeni az, akinek erről nincs tapasztalata. Ezért érdemes lezárni annyival, hogy "ezt úgysem érted".
Pontosan arra bíztatom Önt, hogy még elszántabban járjon templomba imádkozzék, s ha bántják emiatt, akkor legyen büszke, hogy Krisztushoz tartozásáért még egy picit szenvedhet is. Ez sokkal nagyobb erő, mint a buta, korlátolt érvek ütköztetése. Ha gyengülni érzi a hitét, imádkozzék, kérje Istent, hogy ő erősítse meg azt. Ezért is menjen templomba minél többször, hogy erösödjék a hite!
Kedves Lelkiatya!
Miért van az, hogy ha akármit szeretnék elérni ebben az életben, mindenről azt érzem, hogy bűn?
Már arra is gondoltam, hogy túl szigorú a papunk. Mások is szokták mondani, hogy hozzánk szigorú, magával szemben pedig nem annyira. Jómagam figyelni szoktam a templomban, teljes szívvel-lélekkel. Látom közben, mert csak bevillan más is, hogy sokan ásitoznak, nem figyelnek.
Már elmúltam 50, de nagyon szeretnék elvégezni egy egyetemet. Akárhányszor eszembe jut ez a legnagyobb vágyam, mindig visszariadok. Legyek jó, vonuljak háttérbe mindig? Így viszont keserűvé fogok válni, attól félek. Családot nem akartam, az volt az egyetlen vágyam ebben a földi létben, hogy egy olyan felsőfokú végzettséget szerezzek, aminek a felhasználásával valamennyire boldog lehetek.
Kérem szépen, segítsen nekem, mert így csak vegetáció az életem!
Az egyetem elvégzése nyilvánvalóan nem bűnös dolog. Kötve hiszem, hogy szembe menne Isten akaratával. Nem szabad ezeket a dolgokat összekeverni. Én mindenképp arra bíztatom, hogy ne féljen lépni tovább. Sőt, a Krisztus követése sokkal inkább arra késztet minket, hogy hozzunk ki magunkból minél többet. Isten szívesen veszi az Ön törekvését és meg is akarja áldani azt. De hozzá kell tennem, hogy ez önmagában nem túl szerencsés célkitűzés, hogy felsőfokú végzetsséget szerezzen. Ugyanis az biztos, hogy nem ez a boldogságnak a kulcsa. Lehet diplomával is boldogtalannak lenni és anélkül is boldognak. Az életünk céljának megtalálása, megfogalmazása terén alapvető dolog, hogy ne a magunk boldogságát keressük. Aki azt keresi, sosem találja meg. Az a feladatunk, hogy másokat boldoggá tegyünk, másoknak szolgáljunk, másoknak segítsünk. A tanulásunknak is az a célja, hogy minél teljesebb életet élve minél hatékonyabban tudjuk teljesíteni ezt a szolgálatot. Ebből is jól megértheti, hogy lehet diplomával, de lehet anélkül is mások segítségére lenni. Így fogja Ön is megtalálni élete értelmét, ha megfordítja a dolgot, és nem a saját boldogulását keresi, hanem azt, hogy hogyan tud minél több embernek segíteni. Ha ehhez jól jön a diploma, akkor végezze el az egyetemet, de ha enélkül is hasznos tud lenni, akkor lehet, nem arra kell az energiáját ráfordítani.
Kedves lekiatya. Szilárd vagyok és azt szeretném kérdezni hogy akkor most a magyar görögkatolikus egyház nem hisz a tisztítőtűzben?
Kedves Szilárd! A tisztítótűz képe egy hasonlat csupán. A katolikus egyház sem azt tanítja, hogy valóságos tűz volna ott, ez inkább egy kép, amely érzékeltetni próbálja a megtisztulás folyamatát. A keleti egyházban is imádkoznak az elhunytakért, tehát az ő teológiájuk szerint is szükség van megtisztulásra, csak nem ezt a tűz képét használják. Vannak teológiai elképzelések, hogy hogyan megy végbe ez a tisztulás, de nem szerepel a hittételek között. Csak annyi, hogy a halottainkért imádkoznunk kell. A nyugati egyház jobban pontosítja ezt a tisztuló folyamatot, de a legtöbb teológus ott is a tűz képét csak hasonlatnak tartja. Ma már a katolikus egyházban is többféle értelmezéssel találkozunk. A lényeg ebben a tanításban az elhunytakért való imádság, amely azonban mindkét egyház hitében és hitgyakorlatában benne van. (Ebben térnek el például mindketten a protestáns tanítástól. A tisztitótűz mikéntje nem a lényegi kérdések közé tartozik. Korábban, amikor nem a teológiai harmonizálás, hanem az éles különbségtétel volt a fontos, akkor élére állították, hogy a görögkatolikusoknak is ugyanúgy vallaniuk kell a tisztiítótűz létét. Ma, amikor a közeledés fontosabb, mint a szembenállás, akkor a teológiai különbségeknél erőteljesebben figyelembe veszik, hogy mely tanítások milyen súlyúak. A tisztitótűz létezése egyáltalán nem ezen hangsúlyos tanítások közé tartozik. A lényegben azonos a keleti és nyugati egyház tanítása, csak a részletekben van különbség.
Kedves Lelkiatya! Szépen kérem, hogy levelemet ne közölje ...
...a családalapítás, gyermeknevelés és a házas élet nem bír el egy ekkora különbözőséget közöttünk. Kérem az Ön segítségét, hogy mit tegyek?
Ön a megtérés révén nagyon jelentős változásokon ment át. Nem egyedi eset ez, hogy ilyenkor a másik fél, a párja, a házastársa nem is ismer rá. Amikor már összeházasodtak, akkor ezt nagyon nehéz jól kezelni. Nem véletlen, hogy Szent Pál még azt is bátor megfogalmazni, hogy ilyenkor jobb, ha elválnak a felek: 1Kor 7,12-16. Érdemes végigolvasni ezt a néhány verset a Bibliából, mert nem csak a hitetlenségből hitre tért embernek ad tanácsot, hanem arra is buzdít, hogy a hívő fél imádságaival megszentelheti a hitetlen házastársát. De lehetőséget ad arra is, hogy ha erre nincs remény, akkor elváljanak. Ön azonban még nem házas. Elhiszem, hogy erős kötelék fűzi a párjához, de legalábbis nagyon alaposan meg kell fontolnia, hogy belép-e ebbe a házasságba. Szerintem csakis akkor tegye, ha a párja jóváhagyja az Ön vallási törekvéseit. Ha ellenzi, akkor valóban egy kettejük közötti szakadékkal együtt kötik egymáshoz az életüket.
Tisztelt Lelkiatya!
Ön hogyan viszonyul személyesen a kritikákhoz? Hogyan tudja ezeket feldolgozni? Mi a válasza erre? Szokott-e megsértődni, ha nem mindig olyan válasz jön, amire számol, vagy ami Önnek nem megfelelő?
Üdvözlettel,
Tóth Márk
Kedves Márk! Hadd ne tárjam fel a magam gyarlóságait ezen a téren, az ugyanis nem volna épületes. Inkább a hasonlóan küszködő ember tanácsait fogalmazom meg, mire érdemes törekedni. Az atyák arra tanítanak, hogy az igazi alázat az, ha önmagamat mindenkinél hitványabbnak tartom. Ettől frászt kap a pszichológia, pedig teljesen jól működik. Az alapja pedig az, hogy Isten teremtményei vagyunk, és mindent Istennek köszönhetünk. Egyedül ő az egyetlen és igazi viszonyítási pont, senki más. Hozzá képest viszont valóban távol vagyunk attól, amik vele együtt lehetnénk. Ez az alapállás. Ha valaki kritikával illet, akkor azon azonnal el kell gondolkodnom, hogy abból mi igaz és mi nem. Ugyanis nem biztos, hogy minden igaz, amit bírálatként kapok. De ami igaz, ami jogos vád, az ellen egy szavam sem lehet. Ami meg nem igaz, azzal mitsem törődöm, hiszen csupán egy félreértés, tévedés eredménye.
Ezt akkor tudom így kezelni, ha valóban él bennem az igazi alázatra való törekvés, vagyis, hogy magamat hitványabbnak tartom mindenkinél. Amikor megsértődöm, méltatlankodom az engem ért bírálat miatt, ez egy világos jelzés arról, hogy nem vagyok elég alázatos. Ezt mindig meg kell gyónnom, mert csak akkor fogok tudni belőle előrelépni.
Egyébként a sértődéssel kapcsolatban hallottam egy igen találó mondást, amely nem is föltétlenül csak keresztény szempontból értelmezhető: A sértődékenység fordítottan arányos az intelligenciával. Ha valóban értelmes, bölcs életet akarok élni, akkor minden körülmények között tartózkodom a sértődésektől.
Még egy dolgot hozzáteszek. Ez nem mindenkinek egyformán sikerül, van akinek ez könnyebb, van, akinek kutyanehéz. Ugyanis nagy mértékben függ az egyéni vérmérséklettől. De akármilyen tipusú személyiség vagyok is, mindig törekednem kell arra, hogy sértődés helyett tanuljak a kritikákból. Ebben nagyon sokat segít az elején említett nagy fokú alázat.
Kedves Lelkiatya!
Ebben a nagy melegben engedélyezve van a papoknak is a szertartás közbeni folyadékpótlás, ha az indokolt?
Nincsen. Ahhoz nagyon vészhelyzetnek kell kialakulnia, hogy egy rosszullét miatt a pap vagy a hívő megszegje az az eucharisztikus böjt előírását. Persze, jogi értelemben, a vízivás nem szegi meg a böjtöt, én mégis azt javaslom híveknek is, de főként a szertartást végző atyáknak, hogy tanuljanak meg magukon uralkodni, viseljék el a pillanatnyi kellemetlenségeket, és ha csak orvosi javaslat nem mond mást, mindnyájan tartózkodjunk a Szent Liturgia megkezdése előtt egy órával minden táplálék és folyadék fogyasztásától. Azt a néhány órát ki lehet bírni. Idős emberek esetén esetleg lehet vizet inni még a Szent Liturgia megkezdése előtt, de közben mindnyájan tartózkodjunk ettől. Ha nehéznek tűnik, gondoljunk Krisztus Urunkra, aki a kereszten szintén szomjazott.
Kedves Lelkiatya! Kérem, levelemet ne közölje! A munkám miatt...
De ennek ellenére tovább nyomta a süket dumáját. Mit javasol, mit lehetne tennem?
Engedje el a füle mellett ezt a süket dumát, ne is törődjék vele! Hogy az illető ilyen hevesen reagált arra, hogy őt a háta mögött bírálták, csak azt árulja el, hogy ő maga nem képes az önvizsgálatra, jelentős hiányosságai vannak az önismeretben. Mindenképpen imádkozzék érte, mert nagyon rászorul erre az imádságra. Egyébként pedig kerülje vele a konfliktust. Hagyja rá a dolgokat, már amit lehet. Eléggé nyilvánvaló már most a munkatársak számára is, vagy ha nem, hát hamarosan azzá válik, hogy milyen személyiséggel is van dolguk. Viszont keresztényként Ön legyen az első, aki megpróbálja őt megérteni, elfogadni és - horribile dictu - szeretni. Az ilyen, nehezen szerethető emberek mindig nagy ajándék az életünkben. Egyrészt szembesít minket saját szeretetképességünk határaival, másrészt lehetőséget ad, hogy azt mégiscsak tágítsuk. A szeretetet lehet gyakorolni. Ez most itt nehezített pálya, amelyen azonban nem kell megtorpanni, hanem szépen lassan, nagy hittel haladni rajta tovább. Ez az élethelyzet késztesse Önt arra, hogy akarjon növekedni a szeretetben! Kérje ehhöz Isten segítségét, erejét, s eljön az idő, amikor hálát fog adni neki, hogy ezt az embert az Ön életébe vezette.
Kedves Lelkiatya!
Mikor várható a következő egyházi év szertartási útmutatójának közzététele a honlapon? (A korábbi évek gyakorlatához hasonlóan.)
Gondolom, a korábbi évek gyakorlatához hasonlóan.
Kedves Lelkiatya!
Sajnos nagyon stresszes ember vagyok, és rengetegszer vannak álmatlan éjszakáim, csak mert nagyon túlstresszelem magamat az élet dolgain. Mit tud tanácsolni, hogyan tudnám teljesen elengedni azt a sok stresszt, ami megnyomorítja az életemet?
Attól tartok, néhány mondatban nem fogok tudni Önnek erre megoldást kínálni. Nem tudom, hogy nincs-e szüksége szakember segítségére, pszichológusra, mentálos tanácsadóra. Ez egyébként sohasem árt (feltéve, ha keresztény szakemberhöz fordul!). De az igazi megoldás, persze, Istennél van. A tanácsok segíthetnek, de a megoldás Isten kezében van. Az csupán a kérdés, hogy erre hogyan tud eljutni, hogyan találja meg Isten gondolatait, hogyan tud ráérezni Isten terveire. Ugyanis nála van a megváltás, nála van a megnyugvás, nála van a megoldás. Azt mondhatom, imádkozzék többet. Nem tudom, mennyire járja át az életét az ima. Ha csak kevéssé, napi 5-10 perc, akkor egyértelmű, hogy Önnek sokkal több imára, rendszeres szertartásokra van szüksége. Legyen jobban jelen az Istenben, Isten legyen jobban jelen az Ön életében! Ha netán épp az ellenkezője igaz, és Ön nagyon is sokat imádkozik, akkor azt kell mondanom, hogy rosszul imádkozik. Van, hogy az ember riadalmában, kétségebesésében nagy imádságokba, kilencedekbe, hosszú böjtökbe fog. Ez ritkán célravezető. Ez nem igazi hit, inkább kétségbeesett kapaszkodás, emberi próbálkozás. Persze, az irgalmas Isten ezeket a kapaszkodásokat is meg tudja áldani, s van, hogy ezek vezetik előre az embert. De alapvetően nem kapkodva kell imádkoznunk, hanem elmerülni Isten csendjébe, elmélyülni Isten szeretetében. Erre, ezekre törekedjék, és a lelke gyógyulásra lel.
Kedves Lelkiatya! Az normális, hogy valakinek néha meginog a hite? Isten kinyilatkoztatott nekem egy kegyelmet nagyon sokszor, de bizonytalan voltam. Egy tapasztalat után teljesen erős hitem volt. Mintha terméteszesen jött volna, kétely semmi. Szerintem kegyelemből lehetett. Azóta kaptam újabb megerősítéseket atyákon keresztül és mégis inog a hitem. Szerintem az az oka, hogy próbálom racionálisan megközelíteni és nem lehet, ezért egy helyben toporgok. Ráadásul olyan helyzet, hogy meglepő nekem, nem feltételeznék Istenről ilyet. Kértem Istentől és akartam is, de mégis hihetetlen. Egyszerre régi és új. Amikor az atyákon keresztül kaptam a megerősítéseket, akkor nem volt bennem meglepődés, de hazaérve, gondolkodva nem tudtam elfogadni. Utána már nyitottabb lettem, csak hiába nyilatkoztatta ki Isten korábban sokszor, nehezen tudom beleilleszteni az Istenről alkotott elképzeléseimbe. Az is tény, hogy nagyon befolyásol mások hogyan látják Istent és az, hogy egyszerű teremtményként nem is tudom felfogni a misztériumokat. Meg elkezdek gondolkodni, hogy biztos úgy volt-e, de akkor is, amikor Isten egyértelműen mondja. Amikor volt egy bizonyos tapasztalatom, akkor tudtam hinni. Ugyanaz a téma. Mintha akkor nem magamtól hittem volna, hanem valaki belémültette a hitet. Azóta össze-vissza. Olyan ez, mint amikor egy nő szerelmes egy férfiba, a férfi utalgat rá, egyre többször jelzi, végül ki is van mondva és a nő nem hiszi el, hogy a férfinak ő kell. Vagy amikor az ember kér Istentől valamit, amit nagyon szeretne és amikor megkapja, akkor nem hiszi el, mert nem méltó meg nem számított rá. Annyira butaságnak tűnik ez a magatartás, mégis én magam belekerültem ebbe. Tegnap meg is mondtam Istennek, hogy elfogadom, igent mondok, hinni fogok, mégis nehéz. Mit tegyek? Lehet az is az oka, hogy egy dolog valamit kérni és elképzelni és más dolog valóságosan megélni? Lehet arra még nem vagyok felkészülve? Már nem egy atyán keresztül kinyilatkoztatta nekem Isten, nagyon tapasztalt és kifejezetten "elismert" atyák is voltak közöttük. A kételkedésem olyan, mintha őket is megkérdőjelezném, emiatt meg annál furcsábban érzem magam.
Igen, hitünkben, sajnos, vannak megingások. Legjobb ezeknek semmi jelentőséget tulajdonítani. Mivel az emberi lélek csapongó, állhatatlan, sokszor gyönge, ezért ezekre a megingásokra nem kell sokat adni. Hol erre, hol arra hajlik a lélek. A lényeg azonban a szív szándékában van: Uram, szeretlek, add, hogy szerethesselek jobban! Érdemes olykor így imádkozni.
Az Ön esetében azonban újra fölhívom a figyelmét, hogy nem érdemes ezeket a belső érzéseket, vizsgálgatni. Ha Önnek volt arról lelki tapasztalata, hogy kapott vagy kapni fog lelki ajándékot, ezért adjon hálát, és ne is foglalkozzék vele tovább. Könnyen elterelheti ugyanis ez az egyébként szép és fontos gondolat a még fontosabbról, a cselekvő keresztény életről. Én azt javaslom, hogy a lelki életében inkább erre helyezzen hangsúlyt. Keresse, hogy hol tud segíteni rászorulókon, öregeken, betegeken. Az a hit és istenkapcsolat, amely Önben él, amelyre eljutott, amit kapott az Úrtól, késztesse ilyen cselekedetekre. Ez sokkal jobban meg fogja erősíteni a hitét, mint az, ha a lelkét vizsgálgatja, hogy éppen milyen állapotban van.
Dicsőség Jézus Krisztus, kedves lelki atya nem vagyok nyugodt az elhunytak kapcsolatban, egy ismerősöm azt állítja hogy meg lehet rontani vagy mágikus erővel átkot szórtni az elhunytak ra, én ebben nem hiszek, mert két féle módon távoznak az elhunytak, az egyik hogy az anya Szentegyház nak részesült szentségében, a másik pedig van minden egyházi felekeznek imája amit arra végeznek el hogy elhunytak át költözzenek a nekik készített országba, Jézus evangéliuma írja hogy aki hiszbene ha meg is hal élni fog, kérem atyát hogy nyutason meg hogy az elhunytak minden rendben és hogy nem lehet őket mágikus erővel megrontani.
Nyugodt lehet. Az elhunytak sorsa teljes egészében Isten kezében van. A Krisztussal való találkozásuk a kritikus pillanat, hogy akkor Krisztus kérdésére milyen feleletet adnak, mellette vagy ellene döntenek. Persze, nagy rejtély, hogy ez hogyan is történik. S az is, hogy ehhez a végső, egyetlen, döntő pillanathoz hogyan járul hozzá a mi imádságunk. Erre vannak mindenféle történetek, de szerintem ezek mind csak emberi próbálkozások - még ha szentek látták is ezeket álmukban - ez számunkra titok marad. Szóval, nem tudjuk, hogy odaát hogy s mint lesz. De az egészen bizonyos, hogy csak imáinkkal tudunk segíteni nekik, ez az egyetlen ami a kezünkben van. Rájuk átkot mondani, effélét utánuk küldeni nevetséges próbálkozás. Mint ha valaki dühösen követ hajigálna a napra, hogy ne süssön már olyan nagyon. Ám, miként a fölfelé hajigált kövek mégsem veszélytelenek, aki ilyesmivel próbálkozik, önmagának azért árthat vele.
Kedves Lelkiatya, abszolùt tiszteletteljes és jòszándékù kérdésem az, hogy miért jelent meg a görögkatolikus közbeszédben, hogy a rózsafűzér a ròmai katolikusok imádsága? Hallottam ilyet is hogy "a Jézus ima olyan mint a ròmai katolikusoknál a rôzsafűzér..."
Vélemenyem szerint a ròzsafűzér közös kincse mindkét rìtusnak, és évszázadokon át az volt.
A korabeli sajtó tanúsága szerint a magyar görögkatolikusoknál a rózsafüzér az 1930-as években kezdett el terjedni. Nagyon érdekes ezeket a cikkeket olvasva megismerni, hogy milyen vitákat indított ez a lelki jámborság. Voltak ellenzői és pártolói szép számmal, mind a két oldalon. Például voltak, akik azt javasolták, hogy ha már terjed ez a római katolikus szokás, akkor is legalább a bizánci egyházban használt változatot mondják az imádkozók, amely így kezdődik: Üdvözlégy, Istenszülő Szűz Mária..., a vége pedig: ..., mert szülted nekünk Krisztust... Szóval ekkor, mintegy száz évvel ezelőtt még nem volt teljesen világos, hogy merre alakul ez a római katolikus szokás. De szépen elterjedt, és sok görögkatolikus imakönyvbe is bekerült. (Benne volt régebbiekben is, de akkor még nem volt annyira elterjedt.) Kétségtelen, hogy az eltelt száz évben nagy lelki buzgóságot eredményezett, sok gyermek is beletanult, sokak napi imájává vált. Azonban ennek a száz évnek az eredménye az is, hogy a korábban sokkal természetesebb keleti imádságok viszont jelentős mértékben háttérbe szorultak. Annak idején természetes volt, hogy a vasárnapi szertartásokhoz szervesen kapcsolódott a szombat esti és vasárnap délutáni vecsernye, illetve reggel, a Szent Liturgiához kötődő utrenye is. Az nagyon sajnálatos, hogy ezek mára kiveszőben vannak, illetve csak az utóbbi években kezdjük fölfedezni újra. A Jézus-ima nem volt elterjedve a görögkatolikus egyházunkban. Európában,az orosz egyház hatására csak a XVIII-XIX. században élte reneszánszát, amikor már nem voltunk egységben a pravoszlávokkal. Viszont a 80-as évektől kezdve egyre ismertebb lett Nyugaton, így nálunk is a Jézus-ima, és most ez van terjedőben, nem is csak a görögkatolikusoknál. Ez az imamód, ha nem is azonos, de sok elemében hasonló a rózsafüzérhöz, ezért szokták keleti rózsafüzérnek nevezni. Mind a kettő jó, mindkettő helyes, de a Jézus-ima közelebb áll a keleti lelkiségi hagyományhoz.
Kedves Lelkiatya! Kérem imátkozon egy veszélyeztetet várandós kismamáért Erikáért és a magzatájért!
Imádkozzunk többen is értük!
