Tisztelt Lelkiatya! Nagyon köszönöm a válaszait! Tudom hogy több ember is válaszol kérdésekre, úgyhogy nekik is köszönök mindent hogy ilyen kedvessek és segítőek!
Minthogy több olvasónak is szól ez az üzenet, közzéteszem.
Kedves Lelkiatya!
Kezdő hitoktatóként a következő kérdést kaptam középiskolàban mikor kértem írjanak olyan kérdéseket amelyek őket foglalkoztatjàk: Hogy lehet az, hogy egy huzamosabb ideig nagyon közel éreztem magamhoz Istent, és a magaménak éreztem a vallásom, de már lassan egy éve, hogy egyre távolabbnak érzem? Érzem, hogy egyszer vissza fogok térni a helyes útra, de jelenleg nagyon nehéz.
Hogyan tudnàm megközelíteni ezt a kérdést illetve hogyan tudnék erről beszélni hittanóràn? 17-18 éves korosztàlyról van szó.
Egy hitiktató
Nem tudom, mennyire lehet kamasz fiataljainkat fölkészíteni erre a hullámvölgyre. Ha már rákérdeztek, akkor fontos erről beszélni. Minden bizonnyal a kamaszkori lázadásnak része az is, hogy a fiatalok 16-18 éves koruk táján, szinte törvényszerűen, ellanyhulnak a hitben. Elhiszem, hogy nem mindenkinél, de tapasztalataim szerint a fiatalok 90 %-ánál igen. Ez a felnőtté válás folyamata, ha úgy tetszik, küszöbe. Az addigi lelkes gyermeki hit már nem elég, új ismeretek társulnak hozzá, amelyek inkább megkérdőjelezik a hitet, mintsem megerősítenék azt. Ilyenkor azt tudom tanácsolni, hogy kérdezzenek bátran tovább és tovább. Nem kell semmilyen kérdéstől félni. Az a jó, ha a végére járnak a dolgoknak. A végén ugyanis, értelemszerűen, ott van Isten. Ha kitartanak a keresésben, a kérdések föltevésében, őszintén átélik a belső érzéseiket, ezek elvezetik őket a mélyebb, személyesebb hitre. Ezt tanácsolhatom, hogy bátorítsa őket minden kérdés föltételére. Csak törekedjenek mindig hiteles forrásból találni választ. A Szentírás ebben mindig megbízható. Az Egyház tanítása is, csak éppen lehet, hogy azt ebben az időszakban visszakézből elutasítják. Szóval, nem kell félni, jó és előre vivő ez a jelenség, csak járják végig az utat.
Kedves Lelkiatya! A szabad akarat és az engedelmesség összefüggését szeretném megérteni. Ádám és Éva ellentmondtak Istennek, szabad akaratukat használva ettek a tiltott gyümölcsből. Megtehették volna, hogy nem esznek. Mária, az Istenszülő igent mondott a kapott kegyelemre, pedig szabad akarata volt, Isten nem csak ráerőltette a kegyelmét, neki kellett igent mondani. Amit nem értek az az, hogy Isten szabad akaratot ad és ennek folytán mi döntjük el mit fogadunk el és mit nem, mit teszünk és mit nem. Isten azért adta, hogy ne rabságban legyünk, hanem szabadságunk legyen. Mégis, amikor ellentmondunk Istennek, az bűn. Az engedetlenség bűn. Ha Mária nemet mondott volna, akkor az bűn lett volna, gondolom. Ádám és Éva bűnbe estek az engedetlenségükkel. Hogy lehet ezt összeegyeztetni? Isten azt szeretné, hogy szabad akaratunkból engedelmeskedjünk és nem valami rabszolgák módjára? Ezt még érteném is, de ha meg szabad akaratunk van, akkor Isten hogyan várhatja, hogy mindig engedelmeskedjünk és ugyanazt akarjuk, mint amit ő? Kegyelem által? Ahogy írom ezt a kérdést, jönnek a sugallatok a fejembe, mintha Isten akarna engem erre rávezetni. Ön mit tudna mondani erről, hogy lehet ezt megérteni? A saját korábbi bűneim jutottak eszembe. Több alkalommal utasítottam vissza ilyen vagy olyan kísértést és engedhettem volna neki, de nem akartam, mert tudtam, hogy bűn lenne és nem csináltam. Önkielégítés, irigység, ítélkezés, mikor mi. Ez az, amit Isten vár, hogy válasszuk őt, amikor választhatnánk mást is? Csak az nem teljesen tiszta nekem, hogy ha tudja, hogy nem biztos, hogy őt választjuk, miért haragszik, amikor ellentmondunk. Nem olyan ez, mint amikor egy férfi megkéri egy nő kezét és tudja, hogy a nő igent és nemet is mondhat, de amikor a nő nemet mond, akkor meg a férfi mérges lesz? Nem a legjobb példa kérdésem megvilágítására, ezt elismerem. Kérem, segítsen értelmeznem ezt.
Elsőként azt kell tisztáznunk, hogy amikor bűnt követünk el, akkor Isten nem haragszik - például hogy nem találtuk el, ő mit szeretne. Ha maradunk ennél az emberi érzés rávetítésnél - mert ugyanakkor tudnunk kell, hogy Istenben egészen másként vannak ezek az érzések, mint nálunk, embereknél! -, akkor inkább azt mondhatjuk, hogy Isten szomorú ilyenkor. De nem azért, mert nem találtuk el, hogy ő mit szeretne (mint a szülinapra készülő gyermek lekonyuló hangulata, ha nem a kedvére való ajándékot kapott), hanem azért, mert tudja, hogy az nekünk rossz. Isten mindig minden körülmények között a legjobbat akarja nekünk. Ha Isten akaratát követjük, akkor járunk a legjobban, akkor épül, fejlődik, a boldogságban is akkor növekszik az életünk. Ezzel szeretne minket Isten megajándékozni. De nem erőlteti ránk. Választhatunk mást is. Csak abból nem sül ki semmi jó. Isten tanít minket, vezet, tanácsokkal lát el, ha figyelünk rá. De éppen azért, hogy megtaláljuk a saját boldogságunk útját. Ádám és Éva, amikor nem követték Isten szavát, akkor nem a büntetést kellett elviselniük, hanem saját tettük következményeit. A széthúzás, a bizalmatlanság már akkor megtörtént, amikor a csábítónak hittek, nem pedig Istennek. Ez indította el a bűn láncreakcióját: elbújtak, féltek, szégyenkeztek, egymásra tologatták a felelősséget, stb. Az Ön példájánál maradva, ha a vőlegény megkéri a menyasszonya kezét, azért teszi, mert szeretné őt egy egész életre boldoggá tenni. Ha ezt a leány visszautasítja, az ezért szomorítja el a legényt, mert elesik ettől a kölcsönös boldogságtól. Isten is erre a kölcsönös boldogságra hív mindnyájunkat. És - emberi szóval fogalmazva - szomorú, ha ezt visszautasítjuk.
Tisztelt Lelkiatya! Egy atyának akarok ajándékot adni, aki segít nekem a jó úton előre haladni. Sajnos csak télen látom őt, mert külföldön élek, de online beszélünk. Az lenne a kérdésem amire talán nem tud válaszolni és nem is tartom ön ellen mert fura kérdés. Tudd ajánlani ajándékokat? Mivel nem ismerik nehéz, tudom, tudom hogy szeret biciklizni, de nem akarok nagyon drágát mert kiskorú vagyok és nem az én pénzemet költöm. De azért írok mert hátha ti tudtok valamit ami örömöt tud szerezni egy atyának!
Köszönöm!
Azt javaslom, ajéndékozzon neki egy ikont. Az mindig találó ajándék egy lelki embernek. Lehet Krisztus ikon, Istenszülő vagy bármi más szentet vagy ünnepet ábrázoló. Ebből sohasem lehet elég. Ha van is már neki, akkor is kihelyezheti a szobájában, az imasarokban. Ha egy kerékpárt vesz, lehet, hogy van már neki, s vélhetően majd tovább ajándékozza. Az ikont nem feltétlenül.
Kedves Lelkiatya!
Szeretnék tanácsot kérni.
Hogy lehet megtalálni az egyensúlyt a társammal és az Istennel való kapcsolat megélése között?
Nekem ez nagyon nehéznek tűnik.
Úgy értem, hogy szeretem és becsülöm a társam, akit Isten mellém ad, de ahogy Isten szeret engem és ahogyan engedi Őt viszontszeretnem az valami egészen más.
A társam olyan mintha átfognék egy faágat ahhoz képest, hogy Istent szeretni olyasmi, mintha egy hatalmas fatörzset ölelnék, amelyet nem érek át, de mégis érzem, hogy Ő átölel.
Hogy lehet ezt a 2 nagyon más szeretetet jól megélni együtt, egyszerre?
Szeretettel Krisztusban:
Adél
Kedves Adél! A szeretetünk nem lineáris, hanem térszerű. Persze, ez a kép sem eléggé kifejező, hiszen a tér is jelent bizonyos lehatároltságot. Ha ennél a képnél maradunk, úgy fejleszthetjük tovább, hogy amint a síkszerű látásmód aránylik a térszerűhöz, akként bővül a szeretet köre mintegy negyedik dimenzióként a mi három dimenziós látásmódunkhoz. Bocsánat, lehet, hogy ez így túl bonyolult. A lényeg, hogy a szeretetbe minden és mindenki belefér, korlátozás nélkül. Az is fontos tényező, hogy minden egyes embert más és más módon szeretünk. Édesanyánkat másként mint édesapánkat vagy testvérünket. Bátyánkat másként mint öcsénket vagy nővérünket, húgunkat. Máskét a szerelmünket és másként a barátunkat, munkatársunkat (ha sikerül szeretni...). És természetesen egészen másként Istent, aki mindent betölt, aki minket kívül és belül átölel. Szóval, ezt az isteni szereretetet nem lehet összehasonlítani semmivel. Egészen más. Minél jobban tudjuk szeretni Istent, annál nagyobb a képességünk szeretni embertársainkat. A kérdésére leszűkítve visszatérve, el kell fogadni, hogy embertársunkat, még a házastársunkat sem tudjuk úgy szeretni, mint Istent. Kell a teljes odaadás a szerelemben, a házasságkötésben, mégis, ez egészen más, mint az Istennek odaadottság. Szoktuk mondani, hogy a szerzetesnek, akinek nincs családja, az ő házas- és élet-társa Isten. Ez igaz. Mégis, ez egészen más, mint a földi házasságkötés. Hasonlít, de messze nem ugyanaz. A társkapcsolatban érdemes az önzetlenségre törekedni, persze, kölcsönösen. Akkor tud kibontakozni az a növekvő szeretet, amelyre föl lehet építeni egy egész életre vállalt egyesülést.
Kedves Lelkiatya!
Mennyire hiteles a metropolita.hu-n szereplő, imák, jelenések stb? A szent sebek rózsafüzért ajánlották ott nekem, 17 ígérettel. Nekem ezek mindig gyanúsak. Pláne, hogy mindig nőknek van látomása...
Másik kérdés 50 évhez közel, mit tehetek, megkérdőjelezek sok, hit dolgot? Valami közép utat keresek. A karizmatikus, mint a szeretetláng-mozgalom túlzás, de a másik véglet is, hogy kegyhelyeken érintgetik a szobrokat, képeket, mint valami babonás kabalát. Én már csak arra törekszem, hogy ember maradjak. Valakivel találkozom, jobban menjen el, tehát valahogy a viselkedésemen az életemen lássák, a vallást, ne ilyen külsőségekben. Gondolom ez egy idő után kitisztul. Szilvi
Kedves Szilvi!
Amennyire én látom, ennek az említett oldalnak a tartalmához a görögkatolikus egyházunknak nem sok köze van. Sokszor megjelennek olyan írások is, amelyeknek vajmi kevés köze van hozzánk. De nem csak, hogy hozzánk, némelyikük még a katolikus egyház tanításának sem felelnek meg. Ilyen azért riktán fordul elő, de azt hiszem, még erre is volt példa. De nem kell elvetni, leszólni ezt az oldalt. Minden bizonnyal nagyon jó szándékú emberek dolgoznak rajta. Ha Önnek nem felel meg, egész egyszerűen lapozzon máshová, vagy még jobb, ha becsukja az elektronikus szerkezetet, és nem nézegeti tovább.
Kedves Lelkiatya! Kedves testvér!
"Kedves Lelkiatya, és kedves testvérem, aki segíteni akar nekem abban, hogy ne viszolyogjak a hitünket semmibe vevő emberektől! ... "
Nekem a rokonságban van a hitet semmibe vevő.
Meg kell próbálni elfogadni, attól még szeretni.
Igen. Ha hozzánk közel álló, főként, ha fizikai térben is közeli személy az, akit nagyon nehéz elfogadnunk és szeretnünk, akkor még inkább ott van a feladat, hogy nekiveselkedjünk a szeretet parancsának teljesítéséhöz. De az ilyen nehéz esetek szinte rákényszerítenek minket arra, hogy ehhöz a kemény munkához Isten segítségét is kérjük. Nélküle bizonyosan nem megy. Vele egész biztosan.
Kedves Lelkiatya! Egyik ismerősömtől hallotam hogy nem keresztelték meg se a Katolikus templomba se a Református templomba a 9 hónapos babájukat mert nincsenek Szentségi házaságba akkor keresztelték volna meg ha egházilag is összeházasodnak így egy Evangélikus templomba keresztelték végül meg a kisfiút! Na most engem ez elgondolkodtatot mert minekünk nem lehet Szentségi házaságunk mivel mind a kettőnknek van a múltból érvényes Szentségi házaság 26 ével ezelőt a Debreceni Attila téri templomba mégis meg keresztelték mind a két gyermekünket ugyanis az akkori Atyák azt mondták hogy a szülők büne miatt nem lehet büntetni a gyermeket! Így meg lettek keresztelve illetve elsőáldozók is voltak Kérdésem a következő Az akkori Atyák tévedtek vagy a mostaniak??? És ha tévedtek érvényes e a már felnőt gyermekeim keresztsége??? Válaszát előre is köszönöm
Abban az esetben lehet indokolt a keresztelés elutasítása, ha a szülők egyáltalán nem tartják fontosnak, hogy az Evangélium és az Egyház tanítása szerint éljenek. Ha nem is akarják rendezni a házasságukat, holott lehetne, ez annak a jele, hogy nem veszik komolyan az egyházi előírásokat. Ez esetben miért is kérnék a gyermekük számára a keresztséget, ha nekik nem fontos az Egyház? Egészen más a helyzet, hogy ha a házasság nem rendezhető. Ha megvan ugyan a helyes szándék a szülőkben, hogy kövessék az Egyház tanítását, de súlyos életkörülményi okok miatt ezt nem tudják megtenni. Ebben az esetben nyugodtan meg lehet keresztelni a gyermeket, sőt, meg is kell, ha kérik. Ahogy írja, az Önök esete sokkal inkább ilyen. Nem lehet szentségi házasságuk, de azért követik az egyházi tanítást. Legalábbis annak idején az akkori atyák így ítélték meg, s ezért keresztelték meg a gyermekeiket. Mindez azonban egyáltalán nem érinti a keresztelés érvényességét. Az Önök gyermekei megengedett módon és érvényesen lettek megkeresztelve.
Kedves Lelkiatya! Sok levelet kap, de ha tudna nekem hamarabb válaszolni, az sokat jelentene nekem. Mit tehetek, ha Isten kinyilatkoztatta, hogy mit szeretne tőlem, de én meg rettegek tőle? Olyan, amire már évek óta érzek vágyat a szívemben, de nem voltam biztos benne, hogy Isten akarata. Utólag rájöttem, hogy már akkor is folyamatosan mondta, csak szerintem tudta, hogy még nem állok készen rá és ezért nem úgy nyilatkoztatta ki, ahogy most. Ez most sokkal egyértelműbb volt. Inkább úgy mondom, hogy eddig annyit engedett felfognom belőle, amennyit el tudtam viselni. Most legelőször béke és hála volt bennem, döbbenet is, mert váratlanul ért és egyébként nagy kegyelem is ez az elhívás. Azóta, amióta jobban felfogom, hogy mire is hív az Isten, azóta meg félek. A béke és a félelem váltakozik. Ilyen lehetséges? Mit tehet, aki ilyen helyzetben van? Megbeszélni sem tudom kivel, mert nincs lelkivezetőm. Ismerek sok atyát,de nem mindegyikőjüknek tudnám nyugodtan elmondani és nem tudom hinnének-e nekem. Mióta a lelkivezetői kapcsolatom megszűnt, nem lett újabb. Szerettem volna az egyik atyát felkérni, de éppen 1-2 hete derült ki, hogy áthelyezik máshová. Egyébként ő volt az, akivel meg tudtam beszélni a legutóbb és rajta keresztül erősített meg Isten. Isten azt is mondta, hogy majd segít, hogy higgyenek nekem (nem tudom mikor). Most kezdek rájönni arra, hogy egy nagy kegyelem meg elhívás nem csak annyit jelent, hogy milyen jó, milyen áldott vagyok, micsoda ajándék, hanem azt is, hogy Isten annál többet kér tőlem és annál félelmetesebb is amikor közel van. Egy gondolatomban már az is ott volt, hogy könnyebb lenne nemet mondani, de azt nem akarok, mert szeretem Istent és engedelmes szeretnék lenni. A szívem mélyén szeretném én is, amit ő, csak félek. Tanácsra szorulok.
Egyáltalán nem látom indokoltnak a sürgetését, de kérésének megfelelően igyekszem hamar válaszolni. Sajnos azonban abban nem mondhatok többet, mint az előző, csaknem ugyanerre vonatkozó kérdéseire. Szép, ha kegyelmeket, különleges kegyelmet kap Istentől. De ezzel nem kell foglalkoznia előre. Majd, ha eljön az ideje, akkor tudni fogja, hogy mi vele a teendő, hogyan kell vele bánni. Félelemre kivált nincs semmi oka. Amit félelemnek érez, az a felesleges aggódás, amit erre a feltételezett érzésre pazarol. A tanácsom, hogy ne foglalkozzék egyáltalán ezzel a gondolattal, érzéssel, mert nem viszi Önt előre. Lehet, hogy Isten valóban Önnek különleges kegyelmet, ajándékot szán. De ha nem a helyes úton jár, akkor akár el is veszítheti ezt. A helyes út pedig, már többször leírtam: az imádságos élet és a tevékeny testvéri szolgálat. Ezekben fejlessze magát!
Kedves Lelkiatya!
Ha görögkatolikusként elmegyek egy örmény katolikus Szent Liturgiára, akkor áldozhatok?
Az örmény katolikus egyház éppen úgy része a katolikus egyháznak, mint a görögkatolikus. Teljes szentségi egységben vagyunk velük. Semmi akadálya nincs annak, hogy náluk részesüljünk a szentségekben, szentgyónásban, szentáldozásban, betegek szentségében.
Kedves Lelkiatya! A tanácsát kérem egy helyzethez, melyet nem tudok jól kezelni. Az előző leveleimben arról kérdeztem, mit tegyek, ha félek az első együttléttől, függetlenül attól, hogy szeretem a jegyesem. Odáig sikerült eljutnom, hogy már nem félek tőle. Onnantól kezdve, hogy érzelmileg közeledtem hozzá és összességében véve jobb lett érzelmileg az egész, már bátrabban mondtam neki igent a testi együttlétre is, egyre kevésbé féltem. Ehhez kellett az is, hogy kicsit közelebb engedett magához ilyen téren, jobban jelen vannak már az érintések, csók, ilyesmi. Ne értsen félre, más nem volt. Amikor ezeket elfogadtam és konkrétan kimondtam neki, hogy ez részemről rendben van, szeretném én is majd ezeket teljesen megélni meg már nem félek, akkor ő ismét még jobban közeledett, de az a nagy dolog nem történt meg. Ez eddig így jó hatással volt rám és lelki békét is adott, de nehezebb is lett, mert más pillanatokban is arra gondolok, hogy milyen volt fizikailag közel lenni hozzá és milyen lesz majd akkor. Ez már így azért nem könnyű. Hogy lehet megtalálni a határt aközött, ami először jellemző volt rám és a mostani között? Vagy nem is kell, mert ez így jó? Mi erre a jó módszer? Ezen kívül, honnan tudom, hogy bűnbe estem a vágyaimmal? Ami még fontos lenne, ha van is egy intimebb élmény, hogy lehet utána kiverni a fejemből? Egy apróság (teljes egyesüléshez képest apróság) is teljesen hatással van rám és aznap utána is többször az eszemben van és emiatt meg arra gondolok, ami majd akkor lesz.
Attól tartok, egy kicsit túlzásba viszi a gondolatainak fontosságát. Ha volt egy intim élménye a kedvesével, ez nyilvánvalóan igen sokáig ott marad az emlékezetében. Ezzel nem kell semmit sem kezdeni. Sem kiverni a fejéből, sem túlgondolni, erővel vagy tudatosan fölöblögetni. Ez a múltra is meg a jövőre is vonatkozik. Nem kell azon rágódni, hogy hogy lesz majd akkor. Arra mindenképp ügyeljenek, hogy a házasságkötésig tartsák meg a kellő távolságot. Utána sem lesz egy csapásra minden magától értetődő. Akkor is fokozatosan fognak majd testileg is egymáshoz közeledni. Nem kell ettől előre félni, sem előre róla ábrándozni. Mindig a jelenben éljen! Máris könnyebb lesz, mert sok fölösleges gondolattól meg tud szabadulni.
Egy félárva vagyok, engem a rokonaim nem fognak álláshoz juttatni.
Telemarketingeztem, foglalkoztam övi sokkal, soha nem tétlenkedtem.
Kilátástalan itt Szabolcs megyében. Imáikat kérem, én is imádkozom minden sors társ ért.
Adja Isten, hogy kapjon munkát mielőbb! Amíg nem kap szakmájához illő munkahelyet, addig nyugodtan vállalhat alantasabbnak látszót is, dolgozhat gyárban, vállalhat takarítást, stb. Hirtelen ránéztem a világhálóra, és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében számtalan állást kínálnak. Imádkozzék Ön is, és legyen bátor!
Kedves lelkiatya, azt szeretném kérdezni, hogy engedelmeskedjünk a lelkiatya tanácsainak, ha az üdvösségünkbe kerűl is? mert ugye nem egyszer, van olyan hogy a lelkiismeretem megkérdőjelezi, hogy engedelmeskedjek, mert egyszerűen nem engedi, mert az üdvösségembe kerűlhet, és ezalatt azt értem, hogy a körülöttem lévők, és minden ember számára is megkérdőjeleztetik, mert ha nem hozok olyan döntéseket az életemben, akkor evégget az emberiség élete is forogna.. Üdv: B.D.Sz.
Az engedelmesség mindennél többet jelent. Ha arra a gondolatra jutok, hogy a lelkiatya rossz tanácsot ad, amely az üdvösségembe kerülhet, ergo a lelkiatya taszítana a kárhozatba, ezt a gondolatot, mint szennyes cafatot azonnal le kell vetni és az alázat tüzébe dobni. Persze, az engedelmesség nem teszi fölöslegessé a lelkiismeretet, sőt, tisztítja azt. Tehát nem úgy engedelmeskedünk a lelki atyának, mint katonaságnál a közlegény a parancsnoknak. A lelkünket kell ráhangolni arra, amit a lelkiatyán keresztül Isten mond nekünk. Ha egy gondolat azt súgja, hogy ne bízzak a lelkiatyámban, ez az egyik legravaszabb kísértések egyike, nem szabad hinni neki. Kétségtelen, hogy döntéseink kihatnak másokra, mások lelki javát vagy kárát okozhatják, de az üdvösség Isten kezében van. Az nem a mi tetteink következménye, hanem Isten irgalmának ajándéka. Így kell rá tekinteni, s akkor a saját tetteim súlya mindjárt eltörpül. Nem azért, mert nem járna együtt a komoly felelősséggel, hanem azért, mert Isten irgalma mindent felülhalad.
Tisztelt Lelkiatya! Középkorú házaspár vagyunk, két huszonéves fiunkkal lakunk egy két szoba-konyhás lakásban. Jelenleg egyik fiunknak sincs állása, így napközben szinte sose tudunk elég hosszú időre kettesben maradni, csak késő este tudunk házaséletet élni, mikor ők már alszanak. Ez két problémát is okoz:1. Többször előfordult, hogy mikor közeledtem feleségemhez, ő először beleegyezett, majd egy idő után azt mondta, elálmosodott, inkább hagyjuk abba.Ilyenkor köteles vagyok ezt elfogadni, vagy mondhatom azt: "Ha már eddig eljutottunk, csináljuk végig?"2. Egyszer pszichológussal beszéltem, és megemlítettem, hogy ez így elég problémás, hogy rendszeresen választani kell, hogy vagy házaséletet élünk, és nagy valószínűséggel keveset tudunk aludni, vagy többet alszunk és nem élünk házaséletet.Azt javasolta, néha menjünk el kettesben valahova, pl szállodába, ahol nem kell késő estig várni. Eltekintve attól, hogy a jövedelmi helyzetünkhöz képest ez elég drága lenne, az is problémát jelent, - a fiaink vagy nem kapcsolnának, hogy miért akarunk kettesben elmenni otthonról,és ők is jönnének-vagy ennyi erővel nyíltan is megmondhatnánk nekik, hogy hagyjanak minket kettesben egy időre,és ez esetleg lelki kárt okozna .
Nem hiszem, hogy titkolniuk kellene a fiaik előtt, hogy Önök szeretnének házaséletet élni. Lelki kárt pedig bizonyosan nem jelentene számukra, sőt. Ez az élet része, nagyon szép része. Felnött fiaik előtt ezt egyáltalán nem kell letagadni, kivált nem szégyellni. Akár elmennek máshová ennek érdekében, akár megkérik a fiaikat, hogy olykor olykor máshol töltsék az éjszakát - ha ez lehetséges -, nyugodtan megmondhatják nekik, hogy miért kérik ezt. Talán jobb, ha az édesapa mondja meg ezt a fiainak, általában az édesanya pedig a lányainak. Ami az együttlét intenzitását illeti, ez a korosodó pároknak nem kis nehézséget jelent. Általában a férfiak még tovább szeretnének élni ezzel az örömmel, a nők, hamarabb elveszítik erre való vágyukat. Ezzel fontos számolni. Ha figyelnek egymásra, főként, ha az évtizedek során ezt együtt kialakították, akkor nem csak az egyik fél érzéki igénye irányítja az együttlétet, hanem azt kölcsönösen alakítják. Házasságon belül lehetséges az is, hogy egymásnak segítenek eljutni a végsőkig, még ha a másik ezt nem is igényli. Hangsúlyozom, mindig a másik örömét kell szem előtt tartani, sohasem önző módon a sajátot. Szép dolog, ha előtte imádkoznak is. Ez is arra utal, hogy nem valami szégyellnivaló, bűnös dologról van szó, hanem Isten akarata szerint való ez is.
DJK!Kedves Lelkiatya! Úgy érzem, hogy tartós életszakasz-elakadásban vagyok, semmitsemérőnek, sehovánemhaladónak érzem életem. Olyan mintha menne az ember, de mégsem halad, hanem egyhelyben toporog. Mostanában leginkább a tartós bizonytalanság hatja át mindennapjaim főként a munka miatt, ahol elbocsátások voltak, vannak s valószínűleg lesznek is még. A fővárosban próbálok boldogulni már öt éve. Sok segítséget nem kaptam. jobbára hibáimból, nehézségekből tanultam. Rosszul esik, hogy nem sikerül jól teljesítenem a munkában, lassan vagy egyáltalán nem tudom megoldani a feladatokat emiatt frusztrált, szorongó leszek, önmarcangolás lesz úrrá rajtam. És gondolatban káromkodom is ilyenkor, ezt egy lelkiatyának is mondtam szentgyónás alkalmával. Erőforrásgyűjtésként szoktam olvasni a mindennapi evangéliumot, a Szent József ideje elérkezett könyvet, imádkozom is, de sokszor hadarósan, és amint tudok szentmisére is elmegyek. Nemrég zarándoklaton is részt vettem, s bár sokaknak nehéz a majd ötven kilométer megtétele, én azt szoktam mondani, bárcsak a minennapi élet lenne ilyen könnyű. Sokszor kikandikálnak gondolataim az ezotéria felé is, reaxációs gyakorlatok, különféle mentális technikák alkalmazása, de sehovásem vezetnek inkább csak bosszantóak. Egyre inkább azt érzem, hogy a depresszió kerített be, ami nem akarja, hogy levegőhöz jussak. Szoktam szentségimádáson is részt venni ideig-óráig, s más aki hihetetlen tapasztalatról, jó/meleg érzés tapasztalatáról számol be, bennem mérhetetlen üresség kong. Nem érzem Isten jelenlétét sem a templomban, sem a templm falain kívül. Biztosan azért, mert roszzul imádkozom vagy mert nem tiszta a szívem és így nem láthatom meg Istent. Lelkiatya mit tanácsolna? Mi segíthet ki a tartós szorongásból, a munka/megélhetési bizonytalanságból? Mégha sokba is kerül, lellkiségi könyveket szoktam vásárolni, főleg akkor, amikor nem vagyok jól. Nemrég vettem meg a Légy az, akinek Isten megálmodott című könyvecskét. Ezt fogom olvasni terápiaként. De hálás lennék, lelkiatya tanácsaiért.
Láthatóan törekszik a lelki forrásokat megtalálni, mégis úgy tűnik, ezek nem nyújtanak igazán megerősítést. Mi lehet ennek az oka? Persze, sokféle, amelyek latolgatásába, elemzésébe nem érdemes belekezdeni sem. Inkább azt kell keresni, merre van a kiút. Nem írt a gyónásról. Vajon szokott-e rendszeresen gyónni? Ha igen, érdemes mindig ugyanannál az atyánál, aki lelki tanácsokkal is ellátja. Ön törekvő lélek, mindenképpen szüksége van lelki atyára, lelki vezetőre. Sok olyan dolog éri, amelyek akár meg is változtathatnák az életét, mégsem történik meg a fordulat. Nem javaslom, hogy a szentségimádásra vegye rá magát. Azt viszont annál inkább, hogy részesüljön a Szentségből minél gyakrabban. És egészen nyíltan fogalmazza is meg a kérését az Úrnak: Uram, üres a lelkem, mit tegyek, hogy te be tudd azt tölteni? Ezzel a kéréssel bátran ostromolja az Eget! Istentől kérje, hogy változzék meg az élete. A földi körülményekkel ne sokat törődjék. Van boldog hajléktalan és kegyetlenül boldog milliárdos is. Nem ezen múlik. Úgyhogy a munkája, megélhetése miatt egyáltalán ne aggódjék. Ezzel máris jelentős feszültséggenerátort kapcsolt ki. A zarándoklat jó. Javaslom, ha teheti, jöjjön el egyszer Máriapócsra. De ami igazán számít, az a napi küzdelem. Javaslom még a JÉzus-ima megkóstolását. Ismételgesse egymás után többször is ezt a fohászt: Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam! Ezek mind élő építőkövek: a gyakori szentáldozás, a rendszeres gyónás, a napi szentírásolvasás, Jézus-ima. De a legfontosabb, hogy kérje Istentől a lelki megújulás kegyelmét. Ha kéri, egészen biztosan nem tagadja meg Öntől.
