Talán ezt így általánosságban nem lehet kijelenteni. Helye válogatja, hol, milyen lehetőségek adódnak. Szavaiból azt érzékelem, hogy sok személyes kudarca volt már ezen a téren. Lelki tanácsom, hogy ne engedje a lgondolataiban elhatalmasodni ezt a keserűséget. Már csak azért sem, mert ez a lelkiállapot nem segít a munkahely keresésben. Legyen türelme és bizalma! Valakinek a minap hasonló tanácsot adtam, hogy azzal segítheti az életét, ha elmélyül a hitében és jobban bízik Istenben. Akkor látjuk meg a csodát, ha bízunk.

Az emigrációban élő oroszok egyik kísérlete volt; lényege az, hogy ők most nyugaton élnek, tehát nem a rítust, hanem az ortodoxia szellemét kell megőrizniük. Tehát létezik ilyen, de hogy mennyire lesz hosszú távú, az még nem látszik. Általában egy vagy két generációt ér meg az ilyes fajta kezdeményezés.

Helyes megállapítás, hogy a Szentlélek eredésének kérdésében a görög atyák közül Szent Atanáz alexandriai püspök álláspontja állt a legközelebb ahhoz a később a nyugati területeken kibontakozó teológiai nézethöz, amelyet Szent Ágoston és a követői képviseltek. Hogy 386-ban, a vita kiéleződésekor milyen álláspontot képviselt volna, követte volna a kappadókiai atyák nézetét vagy ellenezte volna, ezt ma nincs ember, aki bizonyossággal állíthatná. Mindenesetre tény, hogy a konstantinápolyi egyetemes zsinaton nem az ő, korábbi nézete kapott hitelesítést. A nicea-konstantinápolyi hitvallás hosszú évszázadokra rögzült mind Keleten, mind Nyugaton. III. Leó pápa a 800-as években még erőteljesen érvelt a Filioque nélküli hitvallás rögzítése mellett. Egészen annyira, hogy annak szövegét egy aranytáblára íratta és kifüggesztette a Szent Péter bazilika mai helyén korábban álló templom falára.

Nem tudom, ennek mi lehet az oka. Talán a helyszűke miatt szerkesztették így? Nem tudom. De az bizonyos, hogy mind a szerkesztők, mint a kiadó szentként tiszteli ezeket a személyeket. Remélem, ezt a bejegyzést ők is olvassák, s ha lehetséges, a jövő évi kiadványban már így fog szerepelni. Köszönjük a jelzést.

Ne reménykedjék, hogy ez egyedül, saját erejéből menni fog. Ehhöz mi gyöngék vagyunk. Abban viszont bizonyos lehet, hogy Isten Önnek segíteni tud és akar is. Ezt a nagy elhatározását elsősorban őneki tegye, neki ajánlja föl, és tőle kérje hozzá a segítséget. Ez azt is jelentheti, hogy azonnal le tudja tenni ezt a bűnt, de azt is, hogy még egy folyamaton kell átmennie, tehát nem biztos, hogy nyomban sikerül. De az egész folyamat arra lesz jó, hogy Istenben, a belé vetett bizalmában fog megerősödni. Talán furcsa, de ez sokkal fontosabb, mint a bűn minden áron való kerülése. Persze, idővel ez majd együtt jár. De ha nem sikerül még legyőznie a bűnt, ez azt jelzi, hogy még nem tud kellő erővel belékapaszkodni az Úrba. Ezen gyakorolja magát, ebben mélyüljön, ehhöz kérje Isten Szentlelkét. Szép folyamat lesz, nem küzdés nélküli. De a legszebb éppen az, amikor az ember előtt föltárul, hogy micsoda segítséget kaphatunk a Mindenhatótól. Imádkozzék azért is, hogy ez sikerüljön!

A római és görögkatolikus egyház ugyanahhoz az egy, szent, katolikus és apostoli anyaszentegyházhoz tartozik, egymással teljes közösségben, szentségi közösségben van. Ezen semmit nem változtatott a szeptember 1-jétől a hitvallásban bevezetett két szavas eltérés. Annál is inkább, mert a római katolikus templomokban eddig is az "egylényegű" kifejezést használtak, amely a görögkatolikus szövegekben eddig nem pontos fordítással "egyvalóságú"-ként szerepelt. Tehát eddig is volt szóhasználatbeli eltérés a két rítus között, és ez az eltérő szóhasználat nem okozott semmi nehézséget. Ugyanígy a Filioque használata vagy annak elhagyása sem eredményez semmilyen valós hitbeli különbséget. Ennek a szembeállítása a keleti és nyugati egyházfél évszázadokon át tartó szembenállásának, egymással szembeni meg nem értésének és ellenségeskedésének volt az eredménye. Minthogy - Istennek hála - ma már nem ez a kölcsönös meg nem értés, hanem épp ellenkezőleg a másik álláspontjának értő megközelítése jellemzi a komolyan gondolkodó teológusokat és egyházi vezetőket, ezért juthattunk el oda, hogy ugyanazon katolikus egyházon belül mindkét teológiai álláspont érvényesülhet.

Kedves Sándor! A magyar görögkatolikus egyházban szeptember 1-jétől bevezetett két szavas módosítás a hitvallásban nem jelent igazán jelentős elmozdulást az ortodox testvérekkel való szervezeti kapcsolatban. A szentségi közösség sajnos ezen apró lépés eredményeképpen még nem tud helyreállni. Mégis, az egymáshoz való közeledés jelének tekinthető.

Ha egy püspöknél az eretnekség gyanúja merül fel, akkor arról értesíteni kell a feljebbvalóját. Magyarország esetében a pápai nunciust.

Igen, az erről szóló híradásban megtalálható a hitvallás teljes szövege is. https://hd.gorogkatolikus.hu/Szeptember-1-jetol-visszaterunk-a-Hiszekegy-eredeti-szovegehez-2025-augusztus-29

Teljesen elszigetelődött, önszerveződő csapat. Igaz, vannak határon kívüli kapcsolataik is, de attól, hogy határokon átnyúló, még nem biztos, hogy egyetemes, azaz, a katolikus egyházzal egységben van. Óva intem Önt bármilyen velük való együttműködéstől. Minthogy a püspökszenteléseik érvénytelenek, mert a pápa nem hagyta jóvá, így valószínű, a papszenteléseik is azok, legalábbis, akiket ezek az érvénytelenül püspökké lett személyek próbáltak pappá szentelni.

Bízom abban, hogy igen. Volt már rá példa, még ha nem is hivatalosan is. Úgy érzem, hogy ebbe az irányba haladunk, mégha egyelőre nagyon lassan is.

Egyik bűn a másikat generálja. Egyikünk bűne följogosít minket is a bűnre. Ezek, sajnos, nagyon gyakori jelenségek. Gyakori, ismerjük a kísértő stratégiáját, mégis újra és újra belesétálunk a csapdájába. Kedves Anita! Ha követi ezt a gyakorlatot, akkor sem lesz békéje, semmivel sem lesz jobb a lelkiállapota, egyáltalán nem jelent megoldást a házasélet fájó hiányára, önbecsülése sebeire. Semmiben sem segít. Hazudja, hogy majd jobb lesz, de a pillantnyi örömérzet áraként hosszú távra beköltözik szívébe a békétlenség. S nem azért, mert a keresztény gondolkodás bűntudatot sulykol, hanem, mert nem természetes, nem az Isten rendje szerint való, és ezt a kicsit is mélyebben érző ember lelkiismerete bizony, érzékeli, jelzi. Külön kell választani a házasélet kudarcait ettől az érzéki művelettől. Az egyiket is, a másikat is kezelni, ha lehet, gyógyítani kell, de nem gyógyír az egyik a másikra. Önnek szeretetre van szüksége, amelyet ez a cselekedet nem ad meg. Ne hagyja, hogy becsapja saját magát. Ha pedig külön választotta, akkor egyrészt harcoljon, hogy ne uralkodjék el a gondolatain, az életén ez a helytelen, semmit meg nem oldó dolog. Másrészt keressen megoldást a férje szeretetlenségének helyretételére. A pótcselekvés, legyen az bármilyen jellegű vagy tartalmú, nem hoz megoldást, legföljebb ideig-óráig elfedi a tüneteket. A szeretethiányra az szokott orvosság lenni, ha az ember elkezd viszonzás nélkül szeretni. Akár a családon belül, akár azon kívül. Ha teleszívja magát azzal a szeretetettel, amit másoknak ad. Nem kérve, nem várva viszonzást. Ez igenis lehetséges, de csakis Isten segítségével. Ennek számtalan módja lehet, most nem kezdek bele a sorolásába. Inkább azt javaslom, hogy lásson hozzá ehhöz a feladathoz. Ha már ilyen élethelyzetbe, szeretet nélküli férj mellé került, azzal lépjen ki belőle, hogy kezdjen el - Isten segítségével - intenzíven szeretni. Gondolja végig, hogy ez hogyan lehetséges, milyen területeken megvalósítható. Míg ezeken töpreng, már akkor is alábbhagy a hazug érzéki késztetés, és ha a tettek mezejére lép, akkor végképp el is felejti. Sok szép feladat vár Önre, és sok szeretetéhes ember a szeretetére. Ebbe az irányba induljon, ez az Isten megoldása.

Kedves Tamara! Miközben az Egyházunk teljes mértékben a házassági kötelék megtartása, ápolása, építése mellett van, jól ismeri azokat a nagyon nehéz élethelyzeteket, amelyekben ezek mégsem tarthatók meg. Úgy gondolom, az Ön esete is ilyen. Ma már nem élő gyakorlat, de szellemiéségében megvalósítható az "ágytól és asztaltól való elválás" formája. Ilyenkor az egyház jóváhagyja, sőt, áldásával segíti is az emberileg tarthatatlan, másként nem orvosolható élethelyzetet. Azt hiszem, Önnek is ilyen megoldást érdemes választania. Én magam is azt tanácsolom, hogy lépjen ebbe az irányba. Ne legyen emiatt lelkiismeretfurdalása. Isten nem csak nagyra értékeli az Ön évtizedeken át való kitartását, de meg is jutalmazza érte. Hogy ennek milyen egyéb gyakorlati következményei lesznek, ezt Önnek kell átgondolnia, erre vonatkozóan nem tudok tanácsot adni. De a lelki vetületét látva megnyugtatom Önt, hogy valószínű, ez lesz a helyes megoldás. Az átfogóbb értelmezés végett azért hozzáteszem, hogy az ilyen asszimetrikus kapcsolatok kialakulásának nagyon sok összetevője van. Egy szemernyit sem akarván Önt hibáztatni, mégis szeretnék rávilágítani arra a lélektani jelenségre, hogy bizonyos esetekben az egyik ember magatartása váltja ki vagy erősíti föl a másikét. Egy erőszakos ember, ha áldozat tipusú személlyel kerül kapcsolatba, akkor állandó késztetést kap erőszakosságának fokozására. Hogy ilyenkor kinek mi a felelőssége, azt egyedül csak a Mindenható Isten tudja, mi képtelenek vagyunk ebben tisztán látni. Bízom benne, hogy nem veszi rossz néven ezt a gondolatot. Csupán azért hoztam elő, hogy valamelyest a férjét is mentegessem. Ne haraggal, gyűlölettel váljon el tőle, hanem érte való imádkozással.

Nem pontosan így van, hogy a férfiak bemehetnek a szentélybe, a nők meg nem. Ez inkább arra vezethető vissza, hogy a szentélybe nem léphet be bárki, csak az, akinek arra jogosultsága van. Minthogy az oltár és a szentély szolgálatát évszázadokon át klerikusok látták el, akik viszont csak férfiak lehetnek, innen tevődött át ez a nemek megkülönböztetése. A szentély különleges hely, az Isten Országának jelképe, amelyet ikonosztázionnal, függönnyel különítünk el. Ennek az elkülönítésnek része, hogy e titokzatos helyre nem léphet be akárki. Ebből fakad az is, hogy a bizánci rítusban nincsenek leány ministránsok. Pontosabban, ha vannak, akkor ők kívül szolgálnak. Elég sok olyan esemény van a Szent Liturgiában, amely a szentélyen kívül zajlik. Ezekbe a cselekményekbe kapcsolódhatnak be a lányok. Ám az is igaz, hogy ezt az elvet, sajnos nem mindenütt követik. Ha már a sekrestyések szóba kerültek, azt mondhatom, hogy a legtöbbet nekik kell dolgozniuk. Mindent elő kell készíteni a Szent Lutirgiához: kenyeret, bort, könyveket, ruhákat mécseket, gyertyákat, tömjénezőt és még sorolhatnánk. Ehhöz általában rendet kell tartani, ami igen hosszadalmas munka. Tehát a sekrestyés feladata nem csak a szertartás előtt néhány perccel kezdődik, hanem még a pap megérkezte előtt a helyszínen kell lennie, és többnyire utolsóként is ő távozik. Lám, már ezen a helyen is megtört a régi hagyomány, hiszen legtöbb helyen nem férfiak, hanem nők látják el a serkestyési feladatokat. Nekik óhatatlanul be kell lépniök a szentélybe, de erre ők jogosultak is. Igen, vannak olyan személyek, akik elhivatottsággal végzik ezt a nem könnyű de nagyon szép szolgálatot.

Az Úr nagyon világos tanítást adott nekünk, embereknek, kezdve az Ószövetségtől az Újszövetségen át egészen az Egyházig. Hogy ebből mit értünk meg, ki mit fog fel, hogyan magyarázza, az már az emberi oldal. Ott nagyon sok eltévelyedés történt az elmúlt kétezer év alatt. Azt hiszem, az Ön kérdésére ugyanazt válaszolhatjuk, mint magára a bűn valóságát feszegető kérdésre: Isten szabadságot adott nekünk. Ez nem csak az egyéni döntéseinkre vonatkozik, hanem a közösségben megélt cselekvésekre is. Számtalan tévtanítás jelent meg az egyháztörténelem során. Isten azért engedte meg ezeket, mert mindent megengedett nekünk. Minél engedelmesebben kezeljük ezt a szabadságunkat, annál jobban értjük Isten igazságait is. Az engedelmesség és az alázat kulcsfontosságú Isten kinyilatkoztatásának befogadásában.