Kedves Lelkiatya! Lehetséges az, hogy Isten egy bizonyos emberen keresztül többet segít és rajta keresztül többet beszél hozzánk vagy vele küldi el az üzeneteit? Felfigyeltem valamire, amit kicsit furcsállok. Szoktam több apostolhoz, néhány szenthez imádkozni, Szűz Máriához is szóval nem csak közvetlenül Istenhez. Kérem az említett személyek közbenjáró imáit és sokszor az érzéseimet is megosztom velük. Sokszor van úgy, hogy az adott helyzetben valakihez húz a szívem és közülük ennek vagy annak jobban el tudom mondani a problémáim, kérdéseim, érzéseim. Ez változó, hogy ez pontosan kicsoda, valahol a helyzettől is függ. Ha az adott apostol vagy szent volt hozzám hasonló helyzetben, akkor ahhoz a személyhez tudok jobban odamenni segítségért. Ez mikor ki. De olyan is van, hogy más okból közelítek valakihez. Nem is ez lenne a lényege a kérdésemnek. Sokkal inkább az, hogy mostanában felfigyeltem valamire. Amikor kérem az említett személyek segítségét, akkor szoktam azt érezni, hogy meghallgattak és imádkoznak értem. Ennek természetesen örülök és ez még így nem is lenne furcsa. Amit különösnek tartok az inkább az, hogy van egy valaki, akihez ha fordulok, akkor nagyon sokszor megnyugszok. Elkezdem teljesen idegesen vagy szomorúan mondani neki, ami bánt és mire a végére jutok, kimegy belőlem minden idegesség szinte. Nem Szűz Máriáról vagy Jézusról van szó és pont azért csodálkozok, mert azért ők szoktak ilyen hatással lenni emberekre, nem a "kisebb" személyek. Akiről szó van, ő még csak nem is egy híres és annyira közkedvelt személy, mint például Péter. Ő az apostolok vezetője volt, szóval ő a "nagyobbak" között van ha mondhatok ilyet. Ez még nem az egyetlen furcsaság. Amit nem értek az az, hogy amikor "imádkozok" ehhez a személyhez, bár ez inkább egy beszélgetés, nem annyira imádság részemről, akkor kapok sugallatokat, jó gondolatokat, ami egyébként nem mond ellent Isten akaratának, közelebb visz Istenhez, segít az imában, de az utóbbi 1-2 hétben főleg csak ennél az egy személynél tapasztalom. Nála biztosan gyakrabban. Többek között olyan volt már, hogy elmondtam neki bizonyos aggodalmaimat, ami miatt nem mertem elmenni az önkéntes munkára, ahova addig jártam, nem voltak ott azok az emberek, akikkel jóban voltam, de valaki más meg igen, akivel meg kicsit féltem találkozni bizonyos okokból és akkor jött egy sugallat, hogy "Ők nem lesznek ott, de Jézus veled lesz." Valami ilyesmi. Meg, mondtam neki, hogy nem tudom Jézus akarná-e, hogy menjek oda újra és erre jött a válaszféleség, hogy "Ha ő vezetett oda és eddig akarta, most miért ne akarná? Nem változtatja meg a véleményét." Máskor pedig elpanaszoltam az illetőnek, hogy nagyon bánt, hogy nem vagyok olyan, amilyen szeretnék lenni és nem vagyok még tisztább, pedig már így is rengeteget tisztultam, felfoghatatlan kegyelmeket kaptam már eddig is, és annyira igyekszek, erre jött egy sugallat, hogy "Pont az a baj, hogy annyira akarod." Már nem tudom, hogy volt pontosan, de az volt a lényege, hogy könnyebb lenne ha nem stresszelnék rajta és nyugodtabban próbálkoznék a szentté válás útján. Meg volt egy olyan gondolat is ugyanezen témában, hogy Jézussal kellene több időt töltenem, mert a többi imám nem adja meg azt, amit a Jézussal töltött idő. Máskor meg kiöntöttem neki a szívemet, hogy néha elgyengülök, elegem van a nehézségekből, meg minden efféle, hogy azon gondolkodtam, feladom, és jött akkor is egy sugallat, akkor nem annyira szavakkal hanem valami érzés, ami erőt adott még miközben beszéltem ehhez az illetőhöz és akkor hirtelen eldöntöttem, hogy nem adom fel, meg fogok próbálni szent lenni, nem hagyom, hogy a Sátán hazugságai akadályozzanak. Olyan is volt, hogy elmondtam ugyanazt a dolgot két személynek, egy kanonizált szentnek és egy apostolnak is (bevallom, az utóbbi, akiről eddig írtam) de a sugallatokat, segítő válaszokat csak az utóbbi esetben kaptam meg. Amikor a szenthez beszéltem, akkor is éreztem, hogy nem vagyok egyedül, jó volt neki elmondani és tudtam, hogy számíthatok az imáira, de nem kaptam olyan konkrét válaszokat mint a másik esetben. Amikor vannak ezek a sugallatok, akkor nem a hangját hallom valakinek, hanem gondolatként jelenik meg a fejemben, nem másnak a hangján, de mintha mégsem saját magamtól jönne a gondolat. Létezik ilyen vagy csak én értek félre valamit? Közvetlenül Istentől lehet ez vagy inkább a személytől, akit megszólítottam? Azon gondolkodtam, hogy ha Istentől és nem a személytől, akkor ezeket mondhatná nekem máskor is, amikor másokhoz fordulok, nem csak ennél az egynél. Persze nem tudom, én nem értek ehhez. A legutolsó kérdésem az lenne, hogy ha van sugallata az embernek és az erőt ad neki a jót tenni, a szegényeken segíteni, a hűséget választani a félelem helyett, segít neki imádkozni, noszogatja Jézus felé, akkor ugye az biztosan nem lehet a Sátántól? Vagy akár az is? Bonyolult ez nekem, mert amúgy szerintem nem lehet az ellenségtől, de a békére is azt szokták mondani, hogy a lelki béke is jöhet Istentől meg a Sátántól is. Meg hogy ideiglenesen a Sátán is tud az embernek jó dolgokat adni, megoldást a helyzetekre, jó érzést, hasonlókat, csak az nem tartós. Valahogy olyan hihetetlen nekem, hogy a Sátánnak megérné, hogy én menjek a szegényeken segíteni meg imádkozzak...hiába adna nekem hamis békét és örülne, hogy bedőltem neki, ha ehhez járulnak ilyen Isten akarata szerint való dolgok, akkor szerintem neki nem érné meg. Lelkiatya mit gondol erről? Van olyan, hogy Isten kiválaszt egy személyt és rajta keresztül üzen nekem vagy általa többet segít? Korábban is volt hasonló, hogy valakiken keresztül segített, de akkor nagyon változó volt, hogy mikor ki volt az, mostanában meg főleg egy bizonyos személy.
Igen, van ilyen. Ezen egyáltalán nem kell csodálkozni. Voltaképpen a szentek tisztelete pontosan erre vonatkozik, hogy színesítse, gazdagítsa, formálja az Istennel való kapcsolatunkat, az imaéletünket. Van, akinek ez a szent kedves, van, akinek egy másik. Mi magunknak is, egy időben egyik, máskor meg másik szenthez esik jobban odafordulni. Azt fontos megérteni azonban, hogy mindig Isten van a háttérben. Mindig ő segít. A szentek csak közvetítők.
A másik fontos dolog, hogy a sátán nem tud békét adni. Éppen erről ismerhető föl a mesterkedése. Valami ahhoz hasonlót igen, de aki kicsit is mélyebben odafigyel, az tüstént megérzi, hogy ez a béke nem is béke. Általában hagyjuk magunkat félrevezetni, csak ezért diadalmaskodhat fölöttünk. Ha kitartunk az imában, a szeretetben, az alázatban, akkor az ellenség nemigen tud hozzánk férkőzni semmivel. De az a helyzet, hogy könnyen és gyakran talál rést a pajzson.
Mindenesetre megerősíthetem, hogy ezeket a jó dolgokat, amelyeket megosztott velem, szerintem is a Jóisten adta az adott szenten keresztül.
Tisztelt Lelkiatya!
Hogyan kell érteni Jézus alábbi szavait Kafarnaumra vonatkozóan? Mikor fognak bekövetkezni szavai vagy már megtörténtek e várossal?
És te Kafarnaum? Vajon az égig emelkedel? Egészen az alvilágig fogsz süllyedni.
Amikor Jézus Jeruzsálem pusztulásáról beszél, akkor ezt kettős értelemben vehetjük. Egyrészt prófétai jövendölésként teljesen nyíltan vonatkozik a templom, a város pusztulására, a zsidó nép szétszéledésére, amely 70-ben történt Titusz császár idejében. (Illetve 73-ban véglegesült a zsidó állam megszűnése. Kafarnaum pedig néhány évvel korábban, 67-ben esett el.) Ugyanakkor sokkal inkább a végidőre vonatkoznak Jézusnak ezek a szavai. Hogy pontosan mire gondolhatott, azt nem tudhatjuk. Az említett történelmi eseményekben már megvalósult, de lehetséges, hogy a végidőhöz kötődve is tartalmaz utalást a bekövetkezendőkre.
Kedves atya! 29 éves római katolikus férfi vagyok,1 éve mélyültem el a hitben. Azóta járok vasárnapi misére,imádkozom minden nap,próbálok Krisztus tanításai szerint élni. Nagyon fontos számomra a hit és leirhatatlanul szeretem Istent. Viszont néha azt érzem,hogy kételkedem a hitemben..pedig nem akarok. Sokszor főleg imádkozás közben...olyan gondolatok jönnek,hogy "kihez imádkozom?",,Létezik Isten? Ha igen akkor hall engem és figyel rám?" Nagyon zavar ez...nem szoktam abba hagyni az imát ilyenkor sem és ettől függetlenül imádkozom minden nap. De mit tehetnék ez ellen? Nem akarok kételkedni,teljes szívvel hinni akarok Istenben és szeretni őt. Mit tudna tanácsolni?
Semmi egyebet, mint azt, hogy tartson ki a hitben. Tekintse ezeket az érkező gondolatokat viharos széllökéseknek. Kellemesebb volna ezektől mentesen sétálni, de vannak olyan szakaszok, amikor ezeken kell átvergődnünk. Semmi jelentőséget nem kell tulajdonítani neki. Ne is törődjék vele! Szépen folytassa mindig az imádságot, és amikor megengedi az Úr, elcsendesedik a szél és ki fog sütni a nap. Ez most a próbatétel ideje. Csak tartson ki bátran!
Kedves Lelkiatya! A kérdésem az imával kapcsolatos. Görögkatolikus vagyok és nagyon szeretek imádkozni, egyáltalán minél több módon kimutatni az Isten iránti tiszteletem. Arról szeretném a véleményét, hogy megengedett-e, nem ellenzi-e Isten ha többféle rítus egyesül az imaéletemben, értem ez alatt, hogy nem csak görögkatolikus imákat imádkozok. Azok kapcsán is bővítem az imaéletemet, már korábban is, egyébként éppen az Ön segítségével sikerült ez mert egyszer kértem Öntől javaslatokat, és mostanában is egy imakönyvnek köszönhetően, de szeretem a rózsafüzért is, azt is szoktam imádkozni, több római katolikus imát is (Szent sebek rózsafüzér, Hétfájdalmas rózsafüzér). Számomra ezek is lehetőségek, hogy kimutassam Jézusnak a szeretetem és fontos nekem a mondanivalójuk. Az utóbbi időben érdekelnek az ortodox imák és ha lehet, talán be is építenék egyet-kettőt az imáim közé. Szabad ilyet tenni vagy nem ajánlatos? Valahogy véletlenül találtam rá és néhány ima vagy ének nagyon megtetszett. Az ortodox egyház nem teljesen olyan, mint a katolikus, de Istennek talán ezek az imák is tetszenének, gondolom nem utasítaná el. Olyan imákat nézegettem, amik igazából semmi olyat nem tartalmaznak, amit a katolikus egyház máshogy tanítana. Legalábbis nem vettem észre. Nem baj az ha (a görögkatolikus mellett) római katolikus és ortodox imák is vannak az imaéletemben ha egyébként megmaradok görögkatolikusnak? Ez inkább jó vagy inkább rossz ha több rítus imái is megvannak az imáim között?
Természetesen ez egyáltalán nem baj, sőt, nagyon is jó. Gazdagítja az imaéletet. Az ortodox imádságokat azért is ajánlom különösen, mert azok jó része általában sokkal ősibb, mint az egyébként nálunk használt legtöbb imádság. Hogy régi, attól még nem jobb, de ami az idő próbáját kiállta, több száz, esetleg több mint ezer éves, akkor azok valóban veretesen értékes imádságok, melyeket általában szentek írtak és már sokan imádkoztak. Ugyanakkor annak is van értéke, ha az ember egy valamely lelkiség mellett marad, és nem sok helyről válogatja össze az imáit, hanem a sajátjában igyekszik minél inkább elmélyülni. Értelemszerűen, ha sok helyről szedegetjük össze a kincseinket, akkor jobban a felszínen maradunk, míg, ha egy lelkiségben tanul és gyarapodik az ember, akkor abban az egyben sokkal mélyebbre tud jutni. Ha Ön görögkatolikus, akkor javaslom, hogy minél jobban ismerje meg a keleti lelkiséget (görögkatolikus és ortodox), lehetőleg ne csak egyéni imákat mondjon, hanem vegyen részt közösségi imádságokon is, hisz ez is egyik lehetősége az imádság gazdagításának. Ezzel együtt is nem rossz, és nyilván nem bűn máshonnan is átvenni imádságokat, és azokkal élni.
Kedves Lelkiatya,
Gyakorlatilag szerelmes lettem Jézusba és mindenbe ami hozzá köthető a szó legnemesebb értelmében. Természetesen ez nem hasonlìtható a földi szerelemhez mert mentes minden testi vágytól. Késő kamaszkorban kezdődött és abban nyilvánult meg hogy "hat lóval "húzott magához az Úr. Nekem muszáj volt szentmisére menni. Ha vétkeztem nem tudtam megmaradni a bűn állapotában. Környezetem ennek nem örült. Volt aki aggódott mert nem értette. Végül elérték céljukat és eltávolodtam Tőle...10 évig nem is gyakoroltam a vallásomat míg az Úr újra megtalált. Most ismét szembesülök az állítólag vallásos emberek értetlen arckifejezésével és beszólásaival. Ismerősömet idézve most is ( férjes asszonyként közel a negyvenhez) úgy kúszok mászok utána ( Jézus) mint egy szerelmes kamaszlány..Nem értem mi baj ezzel hiszen senki nem látja kárát. Inkább az aggaszt hogy erről senkivel sem tudok beszélni. Vagy nem tapasztaltak ilyet, vagy bolondnak néznek.
Ha értetlenséggel találkozik, javaslom, kezelje ezt megértéssel, türelemmel. Látszólag Önnek rossz, hogy meg nem értést tapasztal, de valójában egészen bizonyosan nem cserélne velük, tehát inkább őket sajnálja meg az ember, hogy még nem részesültek ebben a csodálatos tapasztalatban. Azt javaslom, hogy azt a rosszat, szenvedést, amit Önnek jelentenek ezek a bántások, ajánlja föl, mégpedig éppen értük. Váljék imádsággá, másokért való fölajánlássá ez a nehéz helyzete!
Hogy nem tudja mással megosztani, ez bizony, nem könnyű. Szerintem idővel lesz majd ilyen személy a környezetében. Vagy egy mélyen gondolkodó atya vagy egy világi ember, akit szintén hajt Isten szeretete. Látja, tudja az Úr, hogy mire van Önnek szüksége: néha próbatételre, néha szárnyakat adó lendületre. Maradjon meg Isten szeretetében, s ekként kezelje azt, mint fentebb leírtam.
Kedves Lelkiatya!
Lehet-e már tudni esetleg, hogy mikor lesz a 2025-ös Metropóliai Bál, és ismét Nyíregyházán lesz?
Minden bizonnyal Nyíregyházán lesz most is, de nem tudom, hogy már megtalálták-e ennek időpontját. Mindenesetre, ha a szervezők közül ezt valaki olvassa, bizonyára késztetést kap, hogy minél előbb rögzítsék a napját.
Kedves Lelkiatya! Ortodox testvéreink imádkozzák a rózsafűzért?
Nem jellemző. De vannak helyek, ahol igen. Ezek a hívek korábban katolikusok voltak, és visszatértek az ortodox egyházhoz, de ezt a szép, latin hagyományt nem akarták elvetni. Tehát, van rá példa, de nem elterjedt szokás.
Kedves Lelkiatya!
Milyen ruhában illik misére menni?
Bevallom, én nem szeretem az alkalmi ruhákat, nem érzem magam jól benne. Van, de csak akkor veszem fel, ha nincs más választási lehetőségem. Volt már rá példa, hogy délutáni séta alkalmával tértem be templomba, ahol éppen mise volt, akkor is sima hétköznapi ruhában, mert eredetileg nem az volt az uticélom.
Nőként elmehetek egy egyszerű, hagyományos, fekete farmerban, sötét bőrcipőben, világos, egyszínű felsőben egy vasárnap reggeli misére? Vagy ez tiszteletlenség volna?
Nem fogok a közösség előtt szolgálni, csak a padban ülök, stb. hallgatom a misét.
Üdvözlettel: Emese
Bemenni a templomba bármilyen - egyébként illendő - ruhában lehetséges. (Akinek van alkalma közvetlenül is betérni oda, például szerzeteseknél, szemináriumban, olykor még pizsamában is bemennek az ott lakók. Ezzel sincs semmi baj.) A vasárnapi Szent Liturgiára, szentmisére azonban javaslom az ünnepi öltözetet. Hadd ne részletezzem, mert ez mindenkinél más és más. Annál inkább lesz ünnep számunkra, a családunk számára is a vasárnapi imádság, minél jobban fölkészülünk rá (szép ruha, időben indulás, utána lehetőség szerinti ottmaradás, stb.)
Tisztelt Lelkiatya!
Eredetileg református vagyok, de az utóbbi időben egyre inkább a katolikusság felé fordulok, járok misére, szeretnék gyónni, tartom az egyház előírásait. Ez a fordulat viszonylag új az életemben, és a családomnak elsőre nehezére esik elfogadni. Én viszont aggódom az ő lelki üdvükért, ők ugyanis nálam kevésbé hívők, és nem tartanak meg minden vallási előírást.
Az utóbbi pár napban elkezdtem azon gondolkodni, hogy papnak kéne lennem. Nem azért, mert szeretnék, sőt, nem is szeretnék, pusztán az jutott eszembe, ha egyre kevesebb a pap, nem kellene-e nekem beáldozni erre az életem, hogy így az embereken tudjak segíteni. Úgy hiszem, sokféle tehetséget kaptam, melyek közül néhányat a papságban is tudnék használni, kiteljesíteni, néhányat viszont elhanyagolnék, sőt, sok adottságom vagy gyengeségem kifejezetten gyengítene a papságban. Az egyik legnagyobb problémám, hogy hosszú ideje van barátnőm, akivel már lassan az esküvőt terveztük (bár nekem ez a drasztikusabb vallás felé fordulás kicsit megakasztotta ezt a folyamatot, hiszen így lemondok az eddig jellemző szexuális aktivitásról a házasságig, amit a barátnőmnek időbe telik feldolgozni). Szeretjük egymást, nagyon összeillünk, és szeretnék vele élni, szeretném, ha jönne velem Isten felé is. Szeretném a gyerekeinket keresztény hitben nevelni.
Ezentúl öt évig tanultam egyetemen, amivel olyan munkát tudtam szereznem, amivel társadalom hasznára tudok végezni.
Mindezeket nem szeretném feladni, nehezemre esne újra elkezdeni tanulni, még legalább ennyi ideig, és mindent elhagyni a papságért. A katolikusság is idegen még nekem. De ha már alig lesznek papok az emberek, és én felismertem ezt a problémát, akkor lelkiismereti kötelességem mindent eldobni ezért? Vagy lehetséges, hogy a saját családomban, a saját, már meglévő hivatásomban és kapcsolataimban, a barátnőmet el nem hagyva is a vallás felé lehet vezetni a szeretteimet, példamutató élettel?
Úgy érzem, sok munkára képes lennék, akár papnak is, viszont meglehetősen bizonytalan és ingatag lelkű vagyok, ami egy papnak nem jelent előnyt. Kiskoromban el tudtam magam képzelni valamiféle vezetőként, akár lelki vezetőként, de a jelenlegi helyzetben ez már elég nehéz. Szóval világosan a kérdés:
Lelkiismereti kötelességem papnak menni, és mindent elhagyni, ha látom, hogy milyen kevesen vannak, és nekem akár lenne tehetségem is hozzá? Vagy maradjak meg a helyemen, és a jelenlegi helyzetben próbáljam a szeretteimet Isten felé vezetni, hiszen erre már megvan az élethelyzetem, és vannak adottságaim, amik viszont nem segítenének a papságban? Kockáztatom az üdvösségemet, ha nem leszek pap, hanem a családommal, a barátnőmmel maradok?
A papsághoz nem tehetség, képesség és adottság kell, hanem Istentől jövő hivatás. Szavai alapján nemigen érzékelem, hogy az Ön esetében valóban erről volna szó. Persze, bármi lehetséges, de azért ésszerű érvek és tudati döntés alapján nem lehet a papságot vállalni. Azt kell eldönteni, hogy Isten mit vár Öntől. Ez nem csak a papi és szerzetesi hivatásra igaz, hanem életünk minden döntésére, kicsikre és nagyokra egyaránt. Azt tanácsolom Önnek, hogy maradjon meg nyugodtan jelenlegi élethelyzetében. Haladjon előre továbbra is a hitben. Még azt sem mondom, hogy kedvesét és rokonait is efelé terelgesse. Ha hitelesen megéli az Istennel való együttlétet, akkor ennek olyan vonzereje lesz, hogy jövendőbelije és mások is az Ön környezetében el fognak jutni a hitre, de legalábbis alapos elgondolkodásra fogja őket késztetni. Persze, ha ez a gondolat továbbra sem hagyja nyugodni, s idővel tovább erősödik, tovább mélyül ez a belső késztetés a papságra, akkor újra át kell gondolni. De azért is javaslom nagy fordulat nélkül folytatni jelenlegi életét, hogy ezt próbára tegye. Ha az egyre erősödő hittel is megtalálja önmagát a mostani életállapotában, akkor ez azt jelenti, hogy Ön a helyén van, csak azt a hittel fogja bearanyozni. Ennek ragyogása lesz majd missziós hatással másokra.
Ha egy égő autóból kimászó, és éppen égő ember könyörög, hogy lőjem le a borzasztó szenvedései miatt, és lelövöm, akkor bűnös vagyok? Vagy nézzem tétlenül, ahogy elég és nem tudok segíteni.
Meglehetősen kicsi az esélye annak, hogy Ön éppen akkor ott terem, amikor épp kimászik egy ember az égő autóból, éppen van Önnél egy lőfegyver, s ráadásul ebben a borzasztó és drámai helyzetben meg tudja állapítani, hogy ennek az embernek nincs esélye az életre, jobb, ha meghal. Nem beszélve arról, hogy ha történetesen egy ilyen szélsőséges pszichés helyzetben meggyilkolja az illetőt, mérget vehet rá, hogy egész életében azon fog töprengeni, hogy vajon jól tette-e vagy sem, hogy megölte ezt az embertársát. Úgyhogy azt javaslom, hogy inkább ne készítsen ilyen képzelt helyzeteket, mert csak fölösleges vívódásokat okoz vele saját magának. Egyszerűen nem érdemes effélén töprengeni. Teljesen hiábavaló. Ha most beszélgetünk is róla, semmi nem garantálja, hogy ilyen vagy hasonló helyzetben azt is teszi, amit hideg fejjel előre kigondol. Amit leszögezhetünk: 1. gyilkolni nagyon súlyos bűn, minden körülmények között el kell kerülni; 2. a másik ember szenvedése bármilyen rossz, nem tudom megítélni, hogy az neki javára válik-e vagy sem. Nyilván azt sem állíthatjuk, hogy az éppen égő ember jól jár, hogy iszonyú fájdalmakat él át, erről szó sincs. De nincs látásunk arra vonatkozóan, hogy neki éppen mire van szüksége. Hozzáteszem, lehet ennél életszerűbb határhelyzeteket is kitalálni, de mondom, nem érdemes. Nem ez a kazuisztika visz közelebb az igazság megértéséhöz. Törekedjünk arra, hogy minden élethelyzetben Isten akaratát teljesítsük. Ha ez állandó törekvésünk, akkor joggal remélhetjük, hogy az effélre rendkívüli helyzetekben is megkapjuk azt a bölcsességet, hogy tudni fogjuk, éppen akkor mit kell tennünk.
Kedves Lelkiatya és a kedves levélíró, aki gondolt rám, és imádkozott értem! A tisztasági fogadalmat tett nő vagyok, és nagyon köszönöm mindenkinek, aki eddig is imádkozott értem!
A fogadalmat tartom, de még nagyon friss ez az egész állapot, nagyobb kísértések meg nem értek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bizonytalan vagyok a jövőt illetően, de egyáltalán nem szabad elbízni magam. Az a baj, hogy több téren is(ami a lelki életet illeti), súlyos hiányosságokat élek meg.
Majdhogynem céltalan lettem. Az Istennel való kapcsolatomban is még nagyon küzdeni kell, hogy jobban elmélyüljön.
Nem vontam be senkit a fogadalom letételekor a döntésembe, de miután letettem, megkérdeztem a plébánosomat,ahogy egyáltalán lehetséges-e ilyet és ilyen formában letenni. Azt mondta, hogy igen, de szerinte még várjak vele. Nem mertem megmondani neki, hogy már túl vagyok a fogadalom letételén.
Köszönöm szépen még egyszer, hogy gondoltak rám!
Margit
Hogy ezt mással, külső személlyel is érdemes megosztani, illetve akkor válik valóban érvényessé, ha egy pap is áldását adja rá, ez azt a bölcsességet is magába fogadja, hogy a külső személy jobban tudja mérlegelni, hogy helyes-e ez a döntés, elég érett-e már rá az illető személy, eljött-e már az ideje ennek a súlyos lépésnek vagy sem. Én mindenképp azt javaslom Önnek, hogy az atyával beszélje át töviről-hegyire a belső indíttasát, a vele kapcsolatos töprengéseit, vívódásait. Ezt nem szabad egyedül hordozni. Mert bármilyen szépnek és értékesnek is tűnik, a gonosz nagyon könnyen bele tud rondítani. Mindenképpen szükséges a külső támasz, a másokon keresztül is érkező lelki megerősítés. És ha azt mondja az atya, hogy még várjon vele, akkor érdemes követni a szavát. Ami, persze, nem azt jelenti, hogy vétkezhetne a tisztaság ellen, hanem, hogy még jobban megfontolja, átgondolja, átelmélkedi, átimádkozza, hogy mit is jelent voltaképpen ez a fogadalom, ez a fölajánlás. Meg kell, hogy mondjam, nem igazán jó jel, amit említ, hogy céltalanná lett e fogadalomtétele után. Nem biztos, hogy rosszat jelez, de át kell gondolni, meg kell vizsgálni. Vonja be tehát az atyát ebbe a belső törekvésébe. Én ezt tanácsolom.
Kedves Lelkiatya!
Hogy lehet egyszerű szavakkal megfogalmazni az Úr imájának azon szavainak jelentését, hogy "aki a mennyekben vagy"? Ilyenkor önkéntelenül egy felhők mögött lakó, szakállas bácsi képe jelenik meg előttem, hiába taposom már a harmincas éveimet. Isten számomra Teremtő és Úr, az egyetlen, aki őszintén, teljes valójával, minden pillanatban azt akarja, hogy létezzem, és a halált is vállalta, hogy megmutassa, mennyire szeret. Mire asszociáljak olyankor, amikor a "mennyekben lakó" Istent szólítom meg, kerülve minden olyan társítást, amely növeli, és nem csökkenti a távolságot a Teremtő és a teremtménye között?
Válaszát előre is köszönöm!
Jézusnak egy másik szavából talán meg lehet érteni ezt a kifejezést. Keresztelő Szent János így kezdte hirdetését: "Térjetek meg, mert közel van a mennyek országa!” (Mt, 3,2) Jézus is ugyanezekkel a szavakkal kezdte működését (Mt 4,17) Aztán, amikor a tanítványokat elküldte igehirdetésre, szintén ezeket a szavakat adta ajkaikra: "Amerre jártok, hirdessétek: „Közel van a mennyek országa! (Mt 10,7) Ezekkel a szavakkal nyilván nem a felhőkön túli országról beszél, hanem arról, hogy maga Isten kerül hozzánk közel. Voltaképpen maga Jézus az, aki nem csak beszél a közelgő mennyek országáról, hanem az ő személyében Isten kerül közel hozzánk. Ez az "ország" tehát nem messze van. Ott van, ahol Isten van. Isten uralma, Isten hatalma. Arról beszél ez a kifejezés, hogy Isten hatalmas, aki - az Evangéliumból tudjuk - mégis közel van hozzánk. Ha nem értenénk meg ezt a hatalmát, akkor nem értenénk ennek óriási jelentőségét sem, hogy micsoda ajándékot kapunk ezzel a közelséggel. Azért kell az országról is beszélnünk, hogy megértsük Isten ajándékát. Igen, Isten közel van hozzánk, de ez nem természetes, nem magától értetődő. Nem sokkal később hozzá is tesszük: "Jöjjön el a te országod." Tehát tudjuk, hogy szükségünk van erre a közelségre. Ez a kifejezés, illetve, ahogy el van helyezve ebben a könyörgéssorban, azt érteti meg velünk, hogy micsoda magasztos ajándékban van részünk azzal, hogy Istent Atyánknak szólíthatjuk és mi az ő gyermekei vagyunk.
Kedves Lelkiatya!
Milyen szerepe van az ima közben a kéz és testmozdulatoknak, mint keresztvetés, meghajlások, térdre ereszkedés abban, hogy Isten kegyelmi erejét befogadjuk? Hogyan segíthet a test a léleknek Isten jelenlétébe kerülni és benne megmaradni?
Köszönve: Lívia
Fontos szerepe van, segítő eszköz lehet, ha a testünket vagy valamely testrészünket az imádságba bevonhatjuk. A test és a lélek egymástól elválaszthatatlan, egymással összefüggő két valóság. Sőt, az sem biztos, hogy két külön valóságnak tekinthetjük, hiszen nincs meg egyik sem a másika nélkül. Test nincsen lélek nélkül, az már tetem, és lélek nincsen test nélkül, csak az angyalok ilyenek. Tehát a testünket nagyon is fontos bekapcsolni az imádságainkba. Lehetőleg végezzünk leborulásokat, megcsókolhatjuk az ikonokat, keresztet vethetünk, amikor a szövegek erre késztetnek. Ezek nagyban segítenek nekünk, hogy még összeszedettebben imádkozzunk.
Tisztelt Lelkiatya!
Gondolom hallot Bódog daniel haláláról hogy egy egész ország őt kereste stb...
Nem tud kimenni a fejemből ő. Állandóan rá gondolok hogy mi lett vele mi történt stb..imádkoztam is érte. És most is a csaladjaert és az ő lelke üdvösségéert.
Úgy tudja mindenki áramütés érte és villanyoszlop által. Azt szeretném kérdezni hogy mikor ő már halott volt de keresték ő tudta hogy milyen nagy felhajtast csinált ezzel vagy tudja mit okozott? És azt szeretem még hogy, az ördög müvelte ezt vele hogy halljon meg. Több alapitvany tagja volt mindenki szerette nem tudom elhinni ezt.
Én nem ismertem ezt a személyt, de hogy fölhívta rá a figyelmemet, rákerestem. Végtelenül sajnálatos esemény. Ha volt is valami tudati visszatekintése, ha lehetett erre módja, akkor is egészen bizonyosan a saját lelke üdvösségével törődött, nem pedig azzal, hogy mi lehet a teste körül odalent. Az élet ura egyedül Isten. Az viszont lehetséges, hogy valamilyen kísértésbe vitte bele a gonosz, ezt végképp nem tudhatjuk. Érdemes érte imádkozni, ennyit tehetünk, s ez bizony, nem kevés!
Kedves Lelkiatya! Az lenne a kérdésem, hogy a szentségtörést meg lehet-e bocsátani, Isten azt is megbocsáthatja? Nem követtem el, más oka van a kérdésemnek. Valójában valakiről megtudtam, hogy elkövette. Gyónás nélkül részesült az eucharisztiában többször is és úgy, hogy nem is szakít a bűneivel, legalábbis biztosan nem mindegyikkel. Az illetőben van egy kettősség, mert igazából vágyik a gyónásra, a szentáldozásra, nem tartja magát tökéletesnek és bűn nélkülinek, de közben meg nem gondolja magát bűnösnek minden tekintetben és azt se tartja annak, hogy ilyen körülmények között volt szentáldozáson. Valójában nem is személyesen ismerem az illetőt, csak közvetett úton derült ki ez nekem. Ugye van értelme érte is imádkozni? Azért, hogy letérjen a bűnös útról és úgy részesüljön az eucharisztiában, hogy tényleg szakít a bűneivel. Azt nem tudom, hogy rokonai, ismerősei mennyire imádkoznak érte, de szerintem hatalmas szüksége lenne az imákra és arra, hogy igazán megtérjen. Igazából bár jó egészségnek örvend, nem fiatal már, idős emberről van szó és így talán még sürgetőbb lenne a megtérése, hogy eljusson gyónni, szakítson azokkal a bűneivel is, amikkel még nem tette és részesüljön legalább egyszer úgy Krisztus testében, hogy az rendben legyen. Nem tudhatom, hogy Isten hogy gondol most rá, mennyire bocsát meg neki, mennyire haragszik rá vagy nem, de jobb mindig biztosra menni. Ha tegyük fel a rokonai, barátai nem imádkoznak érte, csak tegyük fel, akkor érnek valamit egy ember imái? Jelen esetben az enyémek. Kérem, engedjen meg egy másik kérdést is: Nagyon sok olyan emberért szoktam imádkozni, akik egyáltalán nem hisznek Istenben vagy bizonytalanok vagy olyan katolikusok, akiknek nagyon meggyengült a hite, de néha aggódok, hogy tényleg meghallgat-e Isten, biztosra vehetem-e, hogy meg fognak mindannyian térni. Nem nagyképűségből mondom, de 99%, hogy csak én imádkozok értük, mert eleve olyan az egész környezetük (szüleik, testvéreik barátaik), akik nem hiszen Istenben vagy ha meg is lettek keresztelve, teljesen eltávolodtak Istentől. Megkaphatom Istentől azt a kegyelmet, hogy meghallgatja az ilyen emberekért mondott imáimat és akkor is megtérnek és üdvözülnek ha más földi ember nem imádkozik értük? Még ha kérem is az Istenszülőt és a szenteket, hogy imádkozzanak értük ők is, akkor is olyan hatalmas kegyelemnek érezném ezt, hogy megtérjen minden ember akiért imádkozok, és sokan, mert bizony nagyon sokan vannak (több, mint 10-en), hogy az már szinte túl szép, hogy igaz legyen. Látom már most is, hogy 1-2 köztük közeledik a katolikus hithez vagy Istenhez, de még ők is messze vannak. Nagyon lassan jönnek a kicsi változások, amiknek örülök, hogy vannak, de még így is úgy érzem, vért kellene izzadnom, annyi ima kellene a megtérésükhöz. Még így is, hogy kérem mások (szentek, Szűz Mária), közbenjárását.
Minden imánk meghallgatásra talál, kivétel nélkül. Ezért nem hogy nem hiábavaló, de nagyon fontos is, hogy imádkozzunk egymásért. Ha Ön arra kapott indíttatást, hogy imádkozzék ezért vagy azért az emberért, akkor mindenképp tegye is meg, mert Isten számít az Ön imádságára, beépíti a kegyelemtervébe. Hogy egyedül csak Ön imádkoznék ezért vagy azért az emberért, effélén igazán fölösleges töprengenie. Egyrészt a pápa rendszeresen imádkozik az Egyház minden tagjáért, a világ minden emberéért. De nem csak ő teszi ezt, hanem más, szent emberek is. Egyáltalán, teljesen ki kellene hagynia saját magát ebből a folyamatból. Miért fontos az, hogy Önön kívül valaki más is imádkozik-e értük? Azt a félrevivő gondolatot teljesen felejtse el, hogy ha jó irányban mennek a dolgok az imádkozott személyek életében, akkor az Önnek, az Ön imáinak köszönhető! Fontos, hogy imádkozzék, ha erre kap indíttatást, de ne az eredményt nézze, hanem saját hozzáállását, hogy az minél odaadóbb, minél önzetlenebb legyen.
Természetesen Isten minden bűnt megbocsát, a szentségtörést is, ha az elkövető bűnbánatot tart. Azonban, hogy ki követ el szentségtörést és ki nem, azt mi egyáltalán nem tudjuk megállapítani. Honnan tudhatnánk, hogy az illető milyen lelkülettel megy áldozni? Lehet, hogy tételesen tudja - bár ez honnan tudható? - hogy az illető nem gyónt, vagy már nagyon régen gyónt, de hogy milyen mélyen van benne a bűnbánat, hogy mi az oka annak, hogy nem megy gyónni, hogy Isten hogyan rendezi el ezt neki, mit számít be, mit nem, mindezekről nekünk, kívülállóknak fogalmunk sincs, ezekbe egyáltalán nem látunk bele.
Imádkozzék tehát érte, ezt nagyon jól teszi. A többit bízza hittel az Úrra!