Köszönjük szépen, hogy ezt megosztotta velünk. Legyen áldás minden további törekvésén, küzdelmént!

Ez a bölcsesség, hogy fogadjuk el, szeressük a másikat úgy ahogy van, elsősorban nem arra irányul, hogy mi megtartsuk a lelki békénket. Szeretni gyakran küzdelmet jelent. A toporzékoló kisgyermek vagy a segíteni rest felnőtt inkább idegesít minket, de azért biztosan nem mondanánk, hogy nem szeretjük őt. Nem is szabad mondanunk, sem gondolnunk, még ha a pillanatnyi érzések ezt is diktálnák. Pontosan ezek azok a helyzetek, amikor a szeretetért meg kell küzdenünk. Azt kérdi, hogyan? Leginkább imádsággal. Amikor zűrös a helyzet, pontosan akkor kell Jézushoz fordulni: "Uram, segíts szeretni!" Azt nem tudjuk elkerülni, hogy ezek az idegesítő magatartások hassanak ránk. Ahhoz szenvtelenné kellene válnunk. Tegyünk egy látást hátrébb (akár fizikailag is), és úgy tekintsünk a helyzetre, mint lehetőségre: most akarok szeretni, ehhöz kérem Jézus erejét. Nem garantálom, hogy első próbálkozásra sikerülni fog, de hosszabb távon ez a törekvés sok mindent megváltoztathat a magatartásában és főként a lelkében.

Egyáltalán nem. Inkább igényességre. Nyugodtan olvashatja a protestáns fordítású Bibliát is. Arra kell figyelnie, hogy a hozzáfűzött magyarázatok - amelyeket szintén szabad és érdemes is megismerni - ne távolítsák el katolikus hitétől. A többféle fordítás, esetleg több nyelven való olvasás is hasznos lehet. Ha nem is mindig, de néha érdemes ezzel a megoldással is élni. Körültekintőbben tudunk ilyenkor foglalkozni a bibliai szöveggel. Ami viszont elengedhetetlen és mindennél fontosabb, az az imádságos olvasás. Mindig imádságban, Istenre figyelve kell értelmezni a szentírási szövegeket. A pusztán értelmi kiváncsiskodás könnyen félrevezethet.

Nem ismerve az Ön életkörülményeit és személyiségét, sajnos, nem tudok Önnek tanácsot adni. Egyetlen fogódzópont, amiből valamelyest következtethetek a helyzetére, hogy azt írja, Ön olyan ember, aki nem változtatja meg a szavát, még ha később be is látja, hogy másként kellene, mint korábban kimondta. Ez így nem helyes. Az igen-igen, nem-nem jézusi figyelmeztetés nem arra vonatkozik, hogy nem volna szabad megváltoztatnunk a véleményünket. Bizonyos helyzetben van bizonyos ismeretünk, amely alapján mondunk vagy döntünk valamit. Ám idővel ez változhat, jobban megismerjük a helyzetet, annak hátterét, világosabban látjuk következményeit. Ilyenkor az álláspontunkon változtatni nem hogy helytelen, hanem a legtöbb esetben ez az egyenes út. Alázat kell ahhoz, hogy az ember belássa, változtatnia kell a korábban mondottakon. Persze, ha valakinél ez túl gyakran történik, akkor lehet sejteni, hogy az illető meggondolatlan, könnyelműen beszél vagy cselekszik. Tehát az a másik oldal túlzása volna. De attól tartok, az Ön hajlíthatatlannak tűnő magatartása is véglet. Ennél rugalmasabbnak kell lenni. Nem tudom, hogy ennek hiánya okozza-e azt, hogy eddig nem találta meg a helyét, hiszen ezzel együttjárhat az, hogy nem hajlandó kompromisszumokra, de könnyen elképzelhetőnek tartom. Tökéletes élethelyzet nincs. Mindenütt el kell fogadni dolgokat, amelyek nem tetszenek. Ennek mértékét kell helyesen megtalálni, de kizárni teljesen biztosan nem szabad. Persze, ismerek olyan életutat is, hogy valaki nem találta helyét a világban, és elment szerzetesnek, mert ott találta meg a helyét. Ennyit tudok mondani, de tanácsot nem tudok adni.

Ha a magzat maradványairól van szó, természetes, hogy azokat minél hamarabb el kell távolítani. Hiszen már nem élő gyermekről van szó, Isten már magához vette őt. Ha a magzat még él, akkor kell megfontolni a lépést és azt, hogy mikor. De nyugodtan hagyatkozzanak az orvos tanácsára. Ha bizonyossággal megállípítható, hogy a magzat életképtelen, de bentléte az édesanya életét veszélyezteti, akkor is mihamarabb cselekedni kell. A magzat életképességének és az édesanya életveszélyének mérlegelése itt a kulcs. Ez az, amit csak orvos tud megállapítani. De az orvosnak erre irányuló véleményét nem kell megkérdőjelezni, hagyatkozzanak arra, amit ő tanácsol.

Igen, ez jó megfogalmazás arra, ha az ember szeretné elkerülni, hogy ítéletet mondjon valamiről, hogy egyik vagy másik oldalra álljon. De az is igaz, hogy vannak olyan helyzetek, amikor viszont ki kell mondanunk a magunk igazát. De szerintem az ilyen helyzet ritka. Inkább akkor adódhat, ha kifejezetten rákérdeznek fontos, hitünket, elveinket érintő dologra. De ha nem kérdeznek, ha csak beszélgetünk erről-arról, akkor nyugodtan megtarthatom ezt a nyitottságomat mindkét oldal felé. A legjobb, persze, hallgatni.

Köszönjük szépen.

Elképzelhető, hogy az eddigi évek során valóban túlságosan nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy a fia milyen jegyeket hoz haza az iskolából. Be kell látni, hogy vegyülhet ebbe némi hiúság is. A szülő saját kudarcaként éli meg, ha a gyermeke nem jó, sőt inkább nem kitűnő tanuló, és ekként kezeli is. Szeretne saját kortásai előtt azzal büszkéldeni, hogy a gyermeke milyen jól tanul, de sajnos ez nem adatik meg. Azért hozom ezt szóba, mert bizony, sok szülő beleesik ebbe a hibába. S a gyermek ezt érzi. Megérzi, hogy nem igazán ő a fontos, hanem a jegyek, amelyekkel majd büszkélkedni lehet. Legalábbis vizsgálja meg ezt Ön is önmagában! Nem kizárt, hogy ezért is alakult ki olyan erős ellenállás az egyébként jófejű gyermekében. Azt javaslom, hogy valamilyen jelentős változtatást hozzon a kapcsolatukban ezen a téren. Mondja neki azt, hogy fiam, mindegy, milyen jegyeket hozol haza, csak ember légy. A szorgalom nem arra való, hogy jó jegyek szülessenek, hanem, hogy az ember megtanuljon tanulni. A tudást sokféleképpen meg lehet szerezni, de nem mindig a kényelmes úton. Az értékes dolgokért meg kell küzdeni. Lehet, ezek a mondatok most halovány közhelyeknek tűnnek, csak próbálom a tanuláshoz való viszonyt kicsit más megközelítésbe helyezni. Tanácsom még, hogy sokat beszélgessen a fiával más dolgokról. Ne mindig a suli, a tanulás, a jegyek legyen a téma. Sőt, az mostanában minél kevesebbszer jöjjön elő. Más módon próbálja rávezetni a gyermekét, hogy értékes emberré váljon. Igen, úgy van, ahogy Ön is mondja, a szeretet a legfontosabb. Érezze a fia, hogy Ön szereti őt, elfogadja úgy, ahogy van. Erre van a kamasz fiataloknak legnagyobb szüksége. És mindennél fontosabb az imádság. Buzgón és hittel imádkozzék a gyermekéért. Hacsak lehet, tegyék ezt együtt a férjével.

Sajnos ebben egyáltalán nem vagyok tájékozott. Ez a római katolikus rítus sajátossága, ehhöz egyáltalán nem értek. Mástól kell tanácsot kérnie ebben a kérdésben.

Nagyon fontos felismerést tett. Pontosan így van. A rossz gondolataink, lefelé húznak, rossz kedvűvé tesznek, a jó gondolataink pedig, főként az Istennel kapcsolatosak felvidítanak, békét teremtenek a szívünkben. Hogy ennek ellenére miért vannak mégis rossz gondolataink, ennek oka a rosszra hajló emberi természetben keresendő. Szent Pál írja: "Nem azt teszem, amit szeretnék, a jót, hanem, amit nem akarok, a rosszat" (Róm 7,19). Pedig ő szent lett, mégis ismerte ezt a tapasztalatot. Ezzel kell megküzdenünk. Fontos, hogy tudatosan irányítsuk a gondolatainkat Isten dolgaira (mindarra, ami szép a teremtésben: a zene, mindenféle igazi művészet, a szeretetteli együttlétek, a természet és még ezer dolog), és szépen, lassan megtisztul a lelkünk, a szemléletünk, egyre könnyebbé válik ez a jóra törekvésünk.

Imádkozzunk eltévelyedett testvérünkért!

Igen, de csak akkor, ha előtte megkeresztelkedik. Addig nem. Ha szeretne ministrálni, akkor tegye meg az ehhöz szükséges lépéseket.

Igen hasonló kérdések érkeztek nemrégiben. Ott részletesebben is kifejtettem, hogy valóban nem biztos, hogy azzal teszünk jót, ha azt adjuk a kéregető embereknek, amiket kívánságaikban megfogalmaznak. Ha követelőzéssel, manipulációval lépnek föl, akkor még inkább körültekintőnek kell lennünk. Nyugodtan megteheti, hogy leáll ennek a családnak a támogatásával. Imádkozzék értük, és kezdjen el más módon, másokon segíteni. Más családoknak vagy az egyházon keresztül a szegényeknek. Ez a rossz érzés, amiről beszél, inkább a saját józan gondolatainak eredménye. (Nem kell mindent Istenre hárítanunk.) Jogosan lépnek föl ezek a kérdések, és én az Ön helyében az itt említett módon cselekednék.

A napi, esti lelkiismeretvizsgálat nagyon jó gyakorlat, a lelkiatyák mindig ajánlják. De ez nem arra való, hogy összebogarásszam a bűneimet, hanem, hogy tudatosítsam magamban, hogyan élek, ma mit tettem. Nagyon fontos ehhöz az esti önvizsgálathoz azt is hozzátenni, hogy mit tett ma velem az Úr. Vagyis számbavenni a sikereket, az örömöket is, és ezekért hálát is kell adni. Javaslom, hogy inkább ezzel kezdje a nap áttekintését. Előbb a hálaadás, utána a bűnbánat. S a bűnök fölismerése is csupán azt a célt szolgálja, hogy kifejezze bűnbánatát, azaz Isten iránti szeretetét. Kérjen bocsánatot és máris köszönje meg, hogy a végtelenül szerető Isten már meg is bocsátotta azokat. Hogy fölírja ezeket a föllelt bűnöket, egyáltalán nem ajánlom, sőt, inkább lebeszélem róla. Ez valóban túlzás volna. Éljen vidáman, bátran, hálatelt szívvel minden nap! Amikor pedig a szentgyónásra készül, akkor nem az a fontos, hogy minden föl legyen sorolva, amit csak elkövetett, hanem a mély, bűnbánó lelkület. A napi lelkiismeretvizsgálat - kiegészítve a napi hálaadással - megtanítja a lelkét, hogy Isten elé mindig őszintén álljon. A szentgyónásban akár az is elegendő volna, ha tiszta szívvel, mély bánattal megbánja minden elkövetett bűnét, és kész. Kéri a feloldozást is meg is kaphatja. Az aggályos lelkiismeretű embereknek olykor szoktam is tanácsolni, hogy csak általánosságban fejezze ki a bűnbánatát és kérjen bocsánatot és feloldozást. Épp azért, hogy ne a bűnöket akarjuk szemezgetni. Ez önmagában nem visz előre. Persze, azt tanítjuk, hogy a gyónásban a bűnöket föl kell sorolni. Ez így is van. Amire az ember emlékszik, elmondja. És ami akkor, ott nem jutott eszébe, azért is bocsánatot kér. A gyónás célja sem a bűnök összeszedése, hanem találkozás Isten irgalmas szeretetével.

Ha jól értem, jószándékkal tett valamit, ami valahogyan rosszul sült el, s emiatt egyesek megnehezteltek Önre, és még átokszerűen rosszat is kívántak. A kérdése pedig, hogy van-e foganatja ennek az átoknak. Jól értem? Előbb a jószándékról. Váci Mihály jól ismert versében megírta, hogy a jó szándék kevés. Amikor cselekszünk, főként, ha másoknak akarunk segíteni, azt nagyon körültekintően, bölcsen, megfontoltan kell tennünk. Ha ezek kimaradnak, akkor a jó szándékunk akár visszájára is fordulhat. Ha jól értem, valami ilyesmi történhetett az Ön életében is. Első lépésként azt tanácsolom, hogy vizsgálja meg alaposan a saját tettét, saját magatartását. Lássa be, hol rontotta el. Ha arra jut, hogy sehol, hanem a másik nem fogadta be a segítséget, akkor meg az volt a hiba, hogy ezt nem látta előre. Szóval, semmiképp se akarja önmagát fölmenteni, hanem épp ellenkezőleg, keresse meg az eseményben a saját hibáját. Ha van módja rá, akkor kérjen is bocsánatot, valamiképp fejezze ki, hogy belátja a maga oldalán elkövetett hibát - még ha csekélynek tűnik is - és azt igyekszik kijavítani, de legalábbis bocsánatot kérni miatta. Ne röstellje megtenni ezt a lépést! Ami az átkot illeti, attól egyáltalán nem kell félni. Két módon tud ártani nekünk az átok. Az egyik éppen az, ha félünk tőle. Akkor nem is a kimondott átok hat, hanem az a félelem, amelyet oktalan módon beengedek a lelkembe, gondolataimba, és ez a félelem bénít, mérgez meg engem és esetleg a környezetemet is. A másik mód pedig, ha már valaha is beengedtem ezeket a sötét erőket. Aki incselkedik a gonosz erőkkel, kártyavetőt kérdez, kuruzslóhoz fordul, kiváncsiságból ilyen jellegű szeánszon vesz részt, az kaput nyitott, amelyet az ellenség ki is használ. Ha ilyen előfordult, azt meg kell gyónni, az Eucharisztia szentségével, rendszeres vételével kiépíteni újra az isteni védelmet. Ha azonban sem egyik, sem másik nem áll fönn, akkor az átok teljesen hatástalan. Csupán kimondott szó, amely elszáll. Ha úgy látja, úgy érzi, hogy rossz dolgok történtek az Ön életében, akkor ennek okát ne ebben az átokban keresse, hanem vigye Isten elé a szenvedését, ajánlja föl neki, és kérje, hogy ezt a rosszat is fordítsa a Mindenható az üdvösségére és mások javára!