Kedves Lelkiatya! Férjemmel a menstruációm alatt nem tudok közvetlenül együtt lenni, ezért olyankor más formában szoktunk egymáshoz érni. Az lenne a kérdésem, hogy ha ilyen esetben ejakuláció történik, azt meg kell gyónnia neki, illetve nekem? Bűnt követünk el, ha ilyen formában foglalkozunk egymással? Próbáltam úgy körülírni, hogy ne legyen közönséges, amit írok, a fórumon megjelenő témák mélységéhez képest. Talán más házaspárokban is lehetnek kérdések ezzel kapcsolatban, s így az ő nevükben is köszönöm megtisztelő válaszát!

Kedves lelkiatya az alábbi cikk sokat segített nekem hogy eltudjam fogadni hogy egy súlyos értelmi sérült nem beszélő autista fiam van. Kérem segítsen megállapítani, hogy katolikus szemmel mennyire elfogadható teológiailag a cikk. Esetleg tartalmaz olyan állítást ami nem katolikus tanítás? Válaszát előre is köszönöm: Piroska

Kedves Lelkiatya! Egyik barátom illetlen megjegyzéseket tett és ilyen témában kezdett beszélgetni velem többször. Tudja, hogy a hitem miatt én nem szeretnék házasságig semmit. Én nem reagáltam ezt le erőteljesen csak úgy hogy ... De most valahogy mégis bűntudatom van. Helyes ez így? Az egész kérdést ne tegye ki kérem. Válaszát várva!

Kedves lelkiatya! Igaz hogy a Jó Isten nem teremt selejtet? Akkor miért van az hogy selejtnek érzem magam? Nem értem az embereket, képtelen vagyok a megszokott dolgokon változtatni, frászt kapok a változásoktól (más útvonalon menni, orgonás mise helyett gitáros...), nem tudok az emberekhez kötődni. Viszont nagyon szeretem a rózsafűzért és a megszokott módon tartott miséket, megnyugtatnak és biztonságban érzem magam.... A megszokott módon tartott miséket megfogják szüntetni? Miért van olyan sokszor gitáros mise? Miért nem jelzik előre? Bűn lenne, ha otthagynám a misét és a kedvenc atyám kedvenc misém nézném a YouTube-on?

Kedves Lelkiatya! Mit jelent ez a szeles hasonlat? Abban az időben: Nikodémus éjnek idején felkereste Jézust, aki így szólt hozzá: ?Ne csodálkozzál, hogy azt mondtam neked: újjá kell születnetek! A szél ott fúj, ahol akar: hallod ugyan a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van ez mindenkivel, aki a Lélekből született.?

Kedves Lelkiatya! Milyen a tiszta szívű ember? Honnan tudhatom, hogy tiszta-e vagy nem? Ha nem vagyok tiszta szívű, hogyan legyek az?

Kedves Lelkiatya! A szentek iránt sokan érdeklődnek, példát vehetünk hitükről, magatartásukról, szerénységükről, tudásukról, sok jót tettek, de valami nem érthető nekem velük kapcsolatban. Azt az egyet nem értem, mégsem, inkább kettő tényezőt nem értek, hogy egyrészt, miért volt sokuknak fontos saját maguknak fizikai fájdalom okozása, másrészt a nagyon komoly böjt és nem csak az hanem a lemondás minden jóról. A fizikai fájdalom gondolom segít alázatosnak lenni, a bűntudat kifejezésében, de maga Jézus, az ő tanítványai és Keresztelő János nem ostorozták saját magukat. Keresztelő János felszólította a tanítványait a böjtre és Jézus pedig megmondta, majd akkor kell böjtölni ha nem lesz már köztünk, de annyira komoly böjtöket szerintem nem várt el és nem csinált egyikőjük sem mint amit sok szent, hogy szinte éhen halt, nem egy szent csinált ilyet és sokan évekig nem ettek mást, csak az Eucharisztiát, amihez persze isteni csoda is kellett, hogy ne legyenek rosszul az éhezéstől, de akik nem csak az Eucharisztiára korlátozták az étkezésüket szintén nagyon keveset ettek. Jézus tényleg böjtölt negyven napig de ezt nem rendszeresen csinálta, neki ez felkészülés volt a szolgálatára. A szentek rendszeresen csinálták, szinte éheztették magukat. Ma ez nem szokás az egyházban, sokan csak Húsvét előtt böjtölnek, akkor sem éhezésig. Hatalmas ellentétet látok a szentek éhezése és Jézus viselkedése között, hiszen Jézusról tudjuk, hogy szerette a jó bort, volt a kánai menyegzőn, a tanítványaival is együtt evett, elfogadta ha valaki meghívta magához ebédre vagy vacsorára. Érthető, hogy nem éheztette magát hiszen a tanítványoknak is megmondta, hogy ők se böjtöljenek míg velük van a vőlegény és maga ráadásul bűntelen volt, de tudtommal soha egy szóval se mondta, hogy annyira komolyan böjtöljön valaki, hogy éheztesse magát. A fizikai fájdalomra visszatérve, még ha figyelembe is veszem Jézus bűntelenségét, az nem magyarázza meg azt, hogy a szentek életében miért volt kifejezetten jó a fizikai fájdalom, önostorozás, vezeklés bármiféle formája hiszen Jézus tanítványai sem csináltak semmi ilyet, az akkori zsidó társadalomban sem volt ennek hagyománya, szerintem épp ellenkezőleg, a testükre igyekeztek odafigyelni, védeni, ékesíteni amennyire tudták, gyógyítani. Maga Jézus is félt a haláltól, ő maga rengeteg embert meggyógyított betegségéből. Megbocsátotta a bűneiket és meggyógyította őket. Nem úgy tűnik nekem, hogy Jézust örömmel töltené el ha azt látja, hogy aki hisz benne, az magának szándékosan fizikai fájdalmat okoz. Azt biztos méltányolja ha az ember megbánja a bűneit, de ehhez nem szükséges fizikai fájdalom és inkább pont az lenne a lényeg, hogy higgyünk a megbocsátásban és Krisztus által az örök életben. Már eljött Jézus mint Megváltó, megváltott minket a kereszten a bűneinktől, nem attól lesz nekünk nagyobb megbocsátás, hogy éheztetjük és ostorozzuk magunkat. Akkor mi értelme volt a szentek életében ennek, ha Jézus sosem buzdított önmagunk fizikai fájdalmának okozására, miért kell annyira dicsőíteni a szenteket emiatt, hogy ők ezt csinálták? Félreértés ne essék, tudom, ez csak egy töredéke a szentek életének, mert a mások iránti szeretetük, önzetlenségük, a nagy hitük, bátorságuk is nagyon fontos, de általában úgy beszélnek a vezeklésükről és nagyon durva böjtjükről mintha ez őket még magasabbra emelné. A dicsőítés helyett hirtelen nem találtam jobb szót. Értsem ezt úgy, hogy akkor ezt én is csinálhatom és érdemes is csinálnom tehát ha ki akarom fejezni Jézusnak a szeretetem iránta, akkor érdemes felajánlanom neki, hogy hetente egyszer ostorozom magam 20 percen keresztül és csak annyit fogok enni, hogy ne haljak éhen? Ennek komolyan örülne hiszen a szentek mindent jól csináltak és azok is csinálták, maga Jézus is egy elég lemondó életet élt az ételt-italt leszámítva vagy inkább szomorú lenne amiért kínzom magam? Ez tényleg hozzátesz valamit ahhoz, hogy kifejezzem mennyire szeretem nyilvánvalóan a mások iránti szeretet, önzetlenség, szerénység mellett vagy ez nem jelent semmit és csak a szentek túlozták el nagyon?Már többször komolyan úgy éreztem, hogy ha én is ostoroznám és éheztetném magam, akkor Jézus jobban szeretne engem és nekem is jobban elhinné, hogy szeretem. Hogy akkor úgy gondolná, jobban kifejezem mennyire fontos nekem mint jelen helyzetben önostorozás és éhezés nélkül, de lehet tévesen gondolom. Rosszul esett a szívemnek azt érezni, hogy attól függ a szeretete irántam, hogy mennyire követem a szenteknek a példáját és én is ostorozom-e, éheztetem-e magam. Hogy azt gondolhatja, jobban bizonyítom mennyire szeretem ha ezt fizikai fájdalom által teszem. Ennek ellentmond, hogy számtalanszor kértem rá, hogy gyógyítson meg mert rosszul vagyok, fáj valamim, beteg vagyok, mikor mi volt a bajom és nagyon hamar segített rajtam. Bőrproblémámat, fejfájásomat, hányingeremet, nőgyógyászati problémámat is meggyógyította már (ezáltal persze annyit elárulok magamról, hogy nem vagyok férfi). Onnan tudom, hogy meggyógyított, hogy vagy a fájdalom múlt el vagy szemmel látható problémám volt és eltűnt. Amikor viszont kértem tőle, hogy a bűntudatomat hadd fejezzem ki az ő sebeinek átélésével mert megbántam a bűnöm és tudom, megadhatja nekem az ő sebeit, akkor nem adta meg. Ha gyógyulást kérek, megadja, ha sebeket kérek, nem adja. Nem is csoda persze, hogy nem adja egy olyan embernek, akit sokszor meggyógyított és megsegített a bajában, biztos látja, hogy nem egy nagyon szenvedésszerető, szenvedéstűrő alkat vagyok, de ha akarta volna a fájdalmam, megadhatta volna nekem. Hasonló érzések kavarognak bennem azokat az egyébként nagyon szokatlan és ritka hagyományokat látva, amikor keresztények Húsvétkor megostorozzák és keresztre feszíttetik magukat. Az ember nem váltja meg magát a saját keresztrefeszítésével, de mikor meglátok egy ilyet, az jut eszembe, hogy vajon Jézus többe nézi-e annak az embernek az iránta való szeretetét, aki vállalja ezt, hogy keresztrefeszítteti magát, jobb keresztény-e az ő szemében egy olyan mint én? Nagyon nagy butaság ez? Elsősorban a Fülöp-szigetek hagyományaira gondolok, ott évente minden Húsvétkor csinálják, de másutt is előfordulhat hasonló, amiről nem tudok. Valaki azt mondja, a Szentlélek hívja erre, hogy feszíttesse keresztre magát, valaki a betegségeket akarja így távol tartani a családjától, valaki meg Jézus szenvedésén akar osztozni. Olyan is van, aki elmondása szerint semmit nem remél ettől, Istenért teszi. Ilyenkor úgy érzem magam, hogy az én keresztény életem, hitem, igyekezetem, mások felé irányuló szeretetem, önzetlenségem, imádságom olyan kis semmiség ahhoz képest, hogy valaki keresztrefeszítteti magát, nem teszek Jézusért eleget, kevesebbet teszek érte mint ők, én olyan kis átlagos vagyok, azok meg olyan kiemelkedők. A szentek is ostorozták magukat a középkorban, ma egyesek egy keresztre feszíttetik magukat, lassan kezdek elbizonytalanodni, hogy az én ehhez képest kényelmes életem menyire jó Isten szerint, Jézus hogyan viszonyulhat hozzám azokhoz képest. A mai önkéntes keresztrefeszítéseket az egyház nem támogatja, néhol azt írják a cikkek, hogy elítéli, máshol azt, hogy nem is ítéli el és nem is támogatja, többféle megfogalmazást találtam erről. Most akkor ez a Szentlélektől van, amit egyes keresztények csinálnak vagy a Sátántól? Jó vagy rossz? Bátorságra és Isten iránti szeretetre vall ha az ember ilyet csinál vagy felháborító, kerülendő, hasztalan? Ha én is át lennék szegezve és csüngenék egy kereszten pár percig, akkor Jézus jobban érezné, hogy szeretem őt? A mártírhalál más, itt önkéntességről van szó.

Kedves Lelkiatya! Köszönöm levelét, sokat segített nekem válaszával. Azt írta, a túlzó vágyam a Jézussal való találkozásra nem a szeretet kifejezője és félrevisz és ne is akarjam előírni, hogyan történjék a találkozás. Ami azt illeti, már nem is akarok vele találkozni. Elmúlt ez a kívánságom. A korábbi levelem megírásakor is csak ideiglenes vágy volt ez részemről, utána elmúlt. Különben is úgy veszem észre, hogy minél jobban haladok előre a vele való kapcsolatomban, annál kevésbé akarok vele találkozni. Néha jön egy ilyen intenzív érzés, amiről a múltkor is írtam, azóta nem is volt, de mégis azt mondhatom, egyre kevésbé akarok vele találkozni, egyre kevésbé akarom látni. Az egész kapcsolatom vele egy ellentmondás. Egyre többet segít nekem, egyre jobban bízok benne, egyre fontosabb nekem, de ezzel párhuzamosan egyre inkább látom a méltatlanságom, a bűneim egyre jobban idegesítenek, a hibáim egyre jobban elszomorítanak és ezzel együtt egyre inkább azt érzem, nem kellene neki engem szeretni. Nincs miért. Belőle fakad, azért szeret, mert olyan amilyen, nem kiérdemlem a szeretetét, de attól még látom mindezt és látom, mennyire nem érdemlem és ez nekem nagyon fáj. Az, hogy olyan vagyok, amilyen. Fekete báránynak érzem magam a keresztények között, mert mások sokkal könnyebben elfogadják, hogy Jézus a méltatlanságuk ellenére szereti őket, valaki még méltónak is gondolják magukat és azt mondták nekem, ne gondoljam, hogy nem vagyok méltó, hát én épp ellenkezőleg. Sok olyan keresztényt ismerek, akik azt mondják, úgy szeretnének Jézustól egy ölelést, persze a mennyben majd és hogy megcsókolnák a kezét. Legalábbis sokan, akiket ismerek. Akkor került ez elő mikor beszéltünk egy Jézus-filmről, amiben van több ilyen jelenet, így jött elő, hogy szívesen csinálnának olyat majd ha lenne alkalom és Jézussal lennénk. Igaz, én azt írtam múltkor, szeretném Jézust látni, de ezt is olyan szégyenkezve éreztem, akartam. Ha valóban látnám, akkor inkább tartanék tőle öt lépés távolságot minthogy megöleljem mert annyira méltatlan vagyok. Ha magamra gondolok, azt gondolom, hogy még arra se vagyok méltó, hogy meghallgasson, beszéljen velem, a közelébe kerüljek és szoktam is mondani ezt neki, hogy nem vagyok méltó rá, hogy meghallgasson. Imádságban. Talán a túlzott szégyenkezésem sem helyes, de így van. Érdekes is ez, hogy látni akartam őt, szerettem volna nagyon, de közben meg azt mondom, arra se vagyok méltó, hogy meghallgasson és tartanék tőle pár lépés távolságot. Mikor még nem láttam ennyire a saját méltatlanságom, bűneim, még akkor nem éreztem ezt. Ezen kívül szégyellem is magam Jézus előtt. Szégyellem az érzéseim. Szégyellem, hogy ennyire szeretem őt. Imáimban sokszor adok hálát mindenért, amit eddig kaptam. Ez belülről fakad bennem. Részben tudatni is szeretném vele, hogy nem felejtettem el, hogy nem múlt el a hálám. Olyan is van, hogy valaki nem emlékszik rá hosszútávon, mintha mi sem történt volna és tudatni akarom vele, hogy nekem ez számít, nem felejtem el. Részben úgy vagyok ezzel, hogy tényleg értékelem, nagyon örülök neki és ezért adok hálát. A problémám az, hogy az utóbbi időben amikor hálát adok mindazért, amit eddig kaptam, rám jön a sírás. Nagyon szégyellem magam emiatt is. Nem akarok imába nem való érzelmeket. Nem tehetek róla, különben nem szándékos, nem is megjátszom. Sírni kezdek ahogy elönti a hála a szívem és eszembe jut az a sok minden, amit kaptam. Hálát adok egy valamiért, de mikor kimondom, eszembe jut arról a második, arról a harmadik és van, hogy eltörik a mécses. Olyan is történt már, hogy nem is éppen hálát adtam hanem csak imádkoztam és először csak elkezdtem könnyezni és aztán egyre jobban sírtam. Úgy szégyellem. Nem volt semmi bajom, amiért sírnom kellett volna, de ha valaki látott volna, azt hihette volna, valami bajom van és azért sírok. Nem csak könnyeztem, hanem zokogtam már a végén. Úgy éreztem, annyira szeretem Jézust, hogy ez a szeretet kiváltja belőlem a sírást. Az a tény, hogy meghallgat, imában vele lehetek akkora öröm volt nekem, hogy elsírtam magam. Az egész imádságomnak akkor valami érdekes hangulata volt. Csak arra figyeltem, egyedül is voltam otthon, olyan meghitt volt az egész. A lényeg, hogy szégyellem magam. Az érzelmeimért és a szeretetemért már eleve szégyellem magam mert nem akarom őt túlságosan szeretni, nem akarok neki nyűgöt ezzel az én nagy szeretetemmel és akkor még a sírás is olyan szégyellnivaló hiszen minek sírok ha egyszer nincs miért. Látszólag semmi okom nem volt rá. A hála és a szeretet csak, de az meg mit számít. Napjainkban egyébként is szégyen ha az embernek vannak érzései és Jézus meg lehet, hogy meghalt értem a kereszten, de nem akarom túlzásba vinni a szeretetem feléje. Félek, hogy egy teher leszek neki, egy nyűg, emiatt. Tartok tőle, hogy zavaró is számára amikor elkezdek sírni imádság közben. Nem volt ez mindig így, ez a sírás. Nem szándékos pedig. Nem is tudok szándékosan sírni, megjátszani sem. Biztosan van akinek ez sikerül, nálam ez őszinte és nem szándékos. Nem sírom végig az egész imádságomat, de sírok. Elnézést is szoktam tőle kérni, mondom neki, hogy nézze el nekem a könnyeimet. Minél jobban szeretem Jézust, annál jobban szégyellem magam előtte és annál jobban látom a saját hibáimat. Többek között az érzéseimet is nagyon szégyellem, pedig nem tehetek róla... Fogadjam el magam úgy ahogy vagyok vagy változtassak? Mit tegyek, hogy Jézusnak ne legyek nyűg a könnyeimmel, hálámmal, érzéseimmel? Nagyon el tud szomorítani, hogy ahogy egyre fontosabb lett nekem, egyre jobb ember lettem miatta, egyre több ajándékot kaptam tőle, úgy tudtam magam egyre kevésbé elfogadni, úgy szégyelltem magam egyre jobban. Nem érdemes magunkat másokhoz hasonlítani, tudom jól, de az is kellemetlen érzés nekem, valahogy érthetetlen is, hogy sok embernek azért sincs bűntudata ha elkövet egy bűnt, még a keresztényeknek sem mindig, mert közöttük is van mindenféle és ahogy én sem, úgy ők sem tökéletesek és ehhez képest kissé elszomorító, hogy a szeretetem nem bűn és mégis szégyellem magam, mégis bűntudatom van és hogy rossz az én szeretetem, pedig nem bűn, de mégis rossz. Természetesen amiatt is szégyenlem magam, hogy szégyenlem magam.... Nem vagyok tökéletes vagy jobb másoknál, ezt tudom is.

Kedves Lelkiatya! Várhatóan mikor lesz zsolozsmastabor? Köszönöm szépen a válaszát..

Kedves Lelkiatya! Anya-magzat kapcsolatanalízissel kapcsolatban szeretnék kérdezni. Van erről véleménye az egyháznak, esetleg a Lelkiatyának? A Férjemmel próbáltam beszélni erről, Ő viszont elzárkózott ettől mert számára ismeretlen és furcsa. Én nem tartom ördögtől valónak, mert ez tudomány, pszichológia. A Férjem kerdezte, hogy ez nem egyházellenes-e. Köszönöm a válaszát!

Kedves Lelkiatya! Ez a nagyét rávilágított az egyik legnagyobb bűnömre: nem Istent helyezem életemben az első helyre. minden és mindenki más fontosabb. Csak akkor "bújok oda nagyon hozzá", ha nincs más, vagy gondjaim vannak, szomorú vagyok. Hogyan tudnék ezen változtatni?

Üdvözlet! Lehet gyónni egy apácánál is?

Tisztelt Lelkiatya! Még mindig az emmauszi tanítványok viselkedése foglalkoztat illetve pontosabban ez a rész: azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak? kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. Miért voltak akadályozva látásukban? Miért nyitotta meg szemüket a kenyértörés? Mi az, ami a mi szívünket meg tudja nyitni?

Kedves Lelkiatya! A Görögkatolikus Metropólia az idei pápalátogatásra miért nem szervez különvonatot. Az előző alkalommal nagyon jó volt a különvonat. Most mindenki menjen ahogy tud, vagy bejut a Kossuth térre vagy nem. Nincs belépő, csak beléptetési rendszer. Vagy jut hely a téren vagy nem. Úgy érzem, hogy igen nagy a fejetlenség ezen a téren. Persze a vezetők minden hova el fognak jutni, nekik mindenütt lesz helyük. Lesz aki vidékről felutazik Budapestre és jöhet haza anélkül, hogy legalább látta volna Ferenc pápát. Miért van ez így?

Kedves Lelkiatya! Szabad gyónnunk egy piuszos papnál? Az egyik ismerősöm azt mondta, hogy szabad, ami furcsa, hiszen ezek a papok fel vannak függesztve. Válaszát előre is köszönöm!