Kedves Lelkiatya!
Férjemmel a menstruációm alatt nem tudok közvetlenül együtt lenni, ezért olyankor más formában szoktunk egymáshoz érni. Az lenne a kérdésem, hogy ha ilyen esetben ejakuláció történik, azt meg kell gyónnia neki, illetve nekem? Bűnt követünk el, ha ilyen formában foglalkozunk egymással? Próbáltam úgy körülírni, hogy ne legyen közönséges, amit írok, a fórumon megjelenő témák mélységéhez képest.
Talán más házaspárokban is lehetnek kérdések ezzel kapcsolatban, s így az ő nevükben is köszönöm megtisztelő válaszát!
Ha az önzetlen és tiszta szeretet vezeti Önöket ebben, akkor ez nagyon is szép dolog, nincs benne semmi kivetni vagy szégyellni való. Nem kell meggyónni ezt semelyiküknek sem. A házasságon belül a szexben minden megengedett, amit az önzetlen szeretet vezérel. Érdemes, illetve fontos is erről beszélgetniük egymás között. Ez még természetesebbé teszi azt, amit persze, körülfon a szemérem, és még tisztábban látják egymást ebben a tekintetben is. Azért is fontos ez, mert kialakulhat az a nem őszinte kapcsolat, hogy elfedik egymás előtt, hogy kinek mi a jó. Főként a nőknél szokott ez jelentkezni, hogy odaadásból nem vallják be, hogy mi az, amit nem szeretnének, esetleg, ami fájdalmat okoz. S ezt egy ideig meg is lehet tartani, de olyan súlyos elhidegülést okozhat, amit egyébként a kapcsolatuk egyáltalán nem indokolna. Szóval, őszintén kell tudni erről beszélgetni egymás között. Főként a férfinak kell tudni nagyobb önuralmat gyakorolni, hogy ne váljék önzővé ebben a testi kapcsolatban. Ugyanakkor sok játékosságot is lehet belevinni, szabad leleményesnek lenni, egymás örömét keresni. A kulcsszó az önzetlenség, az önzetlen szeretet. Azt hiszem, erre is alkalmazható Szent Ágoston mondása, noha nyilvánvalóan nem erre az aktusra vonatkoztatta: Szeress, és tégy amit akarsz!
Kedves lelkiatya az alábbi cikk sokat segített nekem hogy eltudjam fogadni hogy egy súlyos értelmi sérült nem beszélő autista fiam van. Kérem segítsen megállapítani, hogy katolikus szemmel mennyire elfogadható teológiailag a cikk. Esetleg tartalmaz olyan állítást ami nem katolikus tanítás? Válaszát előre is köszönöm: Piroska
Az Ön által említett cikk nagyon mély egzegézist ad. Szinte az egyházatyákat idézi föl, akik szintén meglátták az Írásban rejlő összefüggéseket, s ezek által tudtak megfogalmazni és megerősíteni nagy igazságokat. Még ha nem is katolikus szerzőről van szó, szinte minden szavát helyesnek és elfogadhatónak tartok. Kivált, ha Önnek segített a saját trauma földolgozásában, akkor bízvást remélhetjük, hogy a Lélek munkálkodott a cikk írójában is.
Kedves Lelkiatya! Egyik barátom illetlen megjegyzéseket tett és ilyen témában kezdett beszélgetni velem többször. Tudja, hogy a hitem miatt én nem szeretnék házasságig semmit. Én nem reagáltam ezt le erőteljesen csak úgy hogy ...
De most valahogy mégis bűntudatom van. Helyes ez így? Az egész kérdést ne tegye ki kérem. Válaszát várva!
Szerintem nagyon bölcsen járt el. Finoman érzékeltette, hogy másként gondolkodik, de ezt nem erőltette a beszélgetőtársára, utóbb pedig, még higgadtabb módon eljuttatta hozzá az érveit. Nem is tudnék kitalálni ennél jobb megoldást. Persze, ha van nyitottság a másikban, akkor érdemes nyíltan is vitázni, érvelni. De amikor az a tapasztalatunk, hogy a másik csak szajkózza a magáét, és nem érdemi beszélgetés folyik, akkor nincs is értelme komolyan beleszállni. Ez hatványozottan igaz, amikor a másik személy gondolkodását az alkohol bódítja. Tehát helyesen járt el ebben az esetben. Azzal egészítheti ki még, hogy imádkozik ezért az illetőért.
Kedves lelkiatya! Igaz hogy a Jó Isten nem teremt selejtet? Akkor miért van az hogy selejtnek érzem magam? Nem értem az embereket, képtelen vagyok a megszokott dolgokon változtatni, frászt kapok a változásoktól (más útvonalon menni, orgonás mise helyett gitáros...), nem tudok az emberekhez kötődni. Viszont nagyon szeretem a rózsafűzért és a megszokott módon tartott miséket, megnyugtatnak és biztonságban érzem magam.... A megszokott módon tartott miséket megfogják szüntetni? Miért van olyan sokszor gitáros mise? Miért nem jelzik előre? Bűn lenne, ha otthagynám a misét és a kedvenc atyám kedvenc misém nézném a YouTube-on?
1. válaszom: Igen, igaz, hogy Isten nem teremt selejtet. 2. válaszom: Azért, mert Ön annak tartja magát. 3. kérdésére a válaszom: egészen bizonyosan nem fogják megszüntetni a régi módon tartot miséket. 4. válasz visszautal az előzőre. Lehet, hogy háttérbe szorul a megszokott módon tartott mise, de a világi zene dömpingjében nem lehet csodálkozni azon, hogy akik ebben a zenei környezetben nőttek föl, azok számára sokkal jobban emészthető a könnyűzene. 5. kérdésére nem tudok válaszolni. Nem tudom, miért nem jelzik előre. Talán, ha megkéri a plébánosát, hogy mindig legyen előre jelezve a gitáros mise, lehet, megteszi, s már meg is van a megoldás. A 6. utolsó kérdésére nem azt válaszolom, hogy bűn-e vagy sem, mert a tettekben nagyon sok az egyéni elem, ezért kívülről legtöbbször nem lehet igazán megítélni egy tettet. De azt bizton mondhatom Önnek, hogy a tévés misét nem részesítheti előnyben. Kiegészítheti vele a liturgikus élményét, de az igazi szentmisén való részvételt nem pótolja. Tehát ne helyette válassza azt, hanem utána nézzen, hallgasson meg egy másik misét vagy ott elhangzott prédikációt. A mi Urunk nem útált beleszállni a mi emberi nyomorúságunkba. Ezt el kell fogadnunk. Ha tehát nyomorúságról van élményünk, akár a szentmise celebrálása esetén, akkor is ott kell maradnunk, nem kivonulni belőle, hanem odaadó lélekkel megszentelni azt.
Visszatérve azonban az első fölvetésére, igazán nem értem, hogy miért kellene önmagát selejtnek tekintenie, ha szereti a régebben megszokott, szép szertartásokat. Ez is nagy kincs. Az egyháznak ilyen emberekre is szüksége van, mint Ön. Úgyhogy ne fossza meg a közösséget a saját gazdagságától, amit Ön beléadhat. Hogy nem kap érte elismerést? Istenem, úgy sejtem, hogy nem is azért menne. Akkor meg mit törődik azzal, hogy másoknak mi a véleménye az Ön magatartásáról, vágyairól? Keresse és szeresse Istent, a Mindenhatót és előbb vagy utóbb megtalálja szíve vágyát.
Kedves Lelkiatya! Mit jelent ez a szeles hasonlat?
Abban az időben: Nikodémus éjnek idején felkereste Jézust, aki így szólt hozzá: ?Ne csodálkozzál, hogy azt mondtam neked: újjá kell születnetek! A szél ott fúj, ahol akar: hallod ugyan a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van ez mindenkivel, aki a Lélekből született.?
Nem egyszerű szakasz. Több féle magyarázata lehet. (Tudom, gyakran kezdem ezzel a bibliai részek értelmezését. Bocsánat!) Hogy lelki újjászületésről beszél Jézus, ez egyértelmű. Ez az akkori korban még nem volt világos. Jézus itt a Szentlélek munkájára hívja föl a figyelmet, amelynek léte végképp teljesen ismeretlen volt még a nagyon okos írástudó előtt is. A tanítás keresztény értelmezése arra utal(hat), hogy a megtérés, az újjászületés a Szentlélek munkája, amely nem kiszámítható.
Érdekes, hogy ebben az éjszakai beszélgetésben még a zsidó vezető föl sem tesz semmilyen kérdést, Jézus máris a megtérésről, az újjászületésről beszél. Úgy látszik, ezt tartotta ekkor legfontosabbnak, hogy új hitre, új látásmódra van szükség. S ennek kapcsán utalt arra, hogy ehhöz a Szentlélek kell. Hogy az újjászületés gondolata mennyire újszerű volt, ez nyilvánvaló az írástudó első reakciójából. Egészen naturalisztikusan képzelte el, illetve el sem tudta képzelni, hogy hogyan lehet másodszor is megszületni. "Bemehet talán újra anyja méhébe?" (Jn 3,4). A mi szóhasználatunkban ez már korántsem olyan képtelenség, mi már a Lélekben való újjászületést szinte természetesnek vesszük. Pedig nagy ajándék, isteni ajándék! Amelyért, természetesen nekünk is tennünk kell, de Jézus ezzel a "szeles" hasonlattal arra is utal, hogy mégis marad az Isten műve, az Isten cselekedete.
Kedves Lelkiatya!
Milyen a tiszta szívű ember? Honnan tudhatom, hogy tiszta-e vagy nem? Ha nem vagyok tiszta szívű, hogyan legyek az?
Két szó, két jelző jut eszembe, amellyel rendelkezik a tiszta szívű ember: az őszinteség és az alázat. Őszinte, mert semmit nem rejt el, nem mutat mást, nem fél a megszégyenüléstől sem, mert annál fontosabb neki a tiszta, egyenes út. S ehhöz kapcsolódik az alázat, amely nélkül ezt az őszinteséget nem lehet képviselni. Alázat, amely elfogadja azt, ami van, amit kap vagy amit éppen nem kap. Ha szeretne tiszta szívű lenni, akkor kérje ezt az ajándékot és törekedjék az őszinteségre és alázatra!
Kedves Lelkiatya! A szentek iránt sokan érdeklődnek, példát vehetünk hitükről, magatartásukról, szerénységükről, tudásukról, sok jót tettek, de valami nem érthető nekem velük kapcsolatban. Azt az egyet nem értem, mégsem, inkább kettő tényezőt nem értek, hogy egyrészt, miért volt sokuknak fontos saját maguknak fizikai fájdalom okozása, másrészt a nagyon komoly böjt és nem csak az hanem a lemondás minden jóról. A fizikai fájdalom gondolom segít alázatosnak lenni, a bűntudat kifejezésében, de maga Jézus, az ő tanítványai és Keresztelő János nem ostorozták saját magukat. Keresztelő János felszólította a tanítványait a böjtre és Jézus pedig megmondta, majd akkor kell böjtölni ha nem lesz már köztünk, de annyira komoly böjtöket szerintem nem várt el és nem csinált egyikőjük sem mint amit sok szent, hogy szinte éhen halt, nem egy szent csinált ilyet és sokan évekig nem ettek mást, csak az Eucharisztiát, amihez persze isteni csoda is kellett, hogy ne legyenek rosszul az éhezéstől, de akik nem csak az Eucharisztiára korlátozták az étkezésüket szintén nagyon keveset ettek. Jézus tényleg böjtölt negyven napig de ezt nem rendszeresen csinálta, neki ez felkészülés volt a szolgálatára. A szentek rendszeresen csinálták, szinte éheztették magukat. Ma ez nem szokás az egyházban, sokan csak Húsvét előtt böjtölnek, akkor sem éhezésig. Hatalmas ellentétet látok a szentek éhezése és Jézus viselkedése között, hiszen Jézusról tudjuk, hogy szerette a jó bort, volt a kánai menyegzőn, a tanítványaival is együtt evett, elfogadta ha valaki meghívta magához ebédre vagy vacsorára. Érthető, hogy nem éheztette magát hiszen a tanítványoknak is megmondta, hogy ők se böjtöljenek míg velük van a vőlegény és maga ráadásul bűntelen volt, de tudtommal soha egy szóval se mondta, hogy annyira komolyan böjtöljön valaki, hogy éheztesse magát. A fizikai fájdalomra visszatérve, még ha figyelembe is veszem Jézus bűntelenségét, az nem magyarázza meg azt, hogy a szentek életében miért volt kifejezetten jó a fizikai fájdalom, önostorozás, vezeklés bármiféle formája hiszen Jézus tanítványai sem csináltak semmi ilyet, az akkori zsidó társadalomban sem volt ennek hagyománya, szerintem épp ellenkezőleg, a testükre igyekeztek odafigyelni, védeni, ékesíteni amennyire tudták, gyógyítani. Maga Jézus is félt a haláltól, ő maga rengeteg embert meggyógyított betegségéből. Megbocsátotta a bűneiket és meggyógyította őket. Nem úgy tűnik nekem, hogy Jézust örömmel töltené el ha azt látja, hogy aki hisz benne, az magának szándékosan fizikai fájdalmat okoz. Azt biztos méltányolja ha az ember megbánja a bűneit, de ehhez nem szükséges fizikai fájdalom és inkább pont az lenne a lényeg, hogy higgyünk a megbocsátásban és Krisztus által az örök életben. Már eljött Jézus mint Megváltó, megváltott minket a kereszten a bűneinktől, nem attól lesz nekünk nagyobb megbocsátás, hogy éheztetjük és ostorozzuk magunkat. Akkor mi értelme volt a szentek életében ennek, ha Jézus sosem buzdított önmagunk fizikai fájdalmának okozására, miért kell annyira dicsőíteni a szenteket emiatt, hogy ők ezt csinálták? Félreértés ne essék, tudom, ez csak egy töredéke a szentek életének, mert a mások iránti szeretetük, önzetlenségük, a nagy hitük, bátorságuk is nagyon fontos, de általában úgy beszélnek a vezeklésükről és nagyon durva böjtjükről mintha ez őket még magasabbra emelné. A dicsőítés helyett hirtelen nem találtam jobb szót. Értsem ezt úgy, hogy akkor ezt én is csinálhatom és érdemes is csinálnom tehát ha ki akarom fejezni Jézusnak a szeretetem iránta, akkor érdemes felajánlanom neki, hogy hetente egyszer ostorozom magam 20 percen keresztül és csak annyit fogok enni, hogy ne haljak éhen? Ennek komolyan örülne hiszen a szentek mindent jól csináltak és azok is csinálták, maga Jézus is egy elég lemondó életet élt az ételt-italt leszámítva vagy inkább szomorú lenne amiért kínzom magam? Ez tényleg hozzátesz valamit ahhoz, hogy kifejezzem mennyire szeretem nyilvánvalóan a mások iránti szeretet, önzetlenség, szerénység mellett vagy ez nem jelent semmit és csak a szentek túlozták el nagyon?Már többször komolyan úgy éreztem, hogy ha én is ostoroznám és éheztetném magam, akkor Jézus jobban szeretne engem és nekem is jobban elhinné, hogy szeretem. Hogy akkor úgy gondolná, jobban kifejezem mennyire fontos nekem mint jelen helyzetben önostorozás és éhezés nélkül, de lehet tévesen gondolom. Rosszul esett a szívemnek azt érezni, hogy attól függ a szeretete irántam, hogy mennyire követem a szenteknek a példáját és én is ostorozom-e, éheztetem-e magam. Hogy azt gondolhatja, jobban bizonyítom mennyire szeretem ha ezt fizikai fájdalom által teszem. Ennek ellentmond, hogy számtalanszor kértem rá, hogy gyógyítson meg mert rosszul vagyok, fáj valamim, beteg vagyok, mikor mi volt a bajom és nagyon hamar segített rajtam. Bőrproblémámat, fejfájásomat, hányingeremet, nőgyógyászati problémámat is meggyógyította már (ezáltal persze annyit elárulok magamról, hogy nem vagyok férfi). Onnan tudom, hogy meggyógyított, hogy vagy a fájdalom múlt el vagy szemmel látható problémám volt és eltűnt. Amikor viszont kértem tőle, hogy a bűntudatomat hadd fejezzem ki az ő sebeinek átélésével mert megbántam a bűnöm és tudom, megadhatja nekem az ő sebeit, akkor nem adta meg. Ha gyógyulást kérek, megadja, ha sebeket kérek, nem adja. Nem is csoda persze, hogy nem adja egy olyan embernek, akit sokszor meggyógyított és megsegített a bajában, biztos látja, hogy nem egy nagyon szenvedésszerető, szenvedéstűrő alkat vagyok, de ha akarta volna a fájdalmam, megadhatta volna nekem. Hasonló érzések kavarognak bennem azokat az egyébként nagyon szokatlan és ritka hagyományokat látva, amikor keresztények Húsvétkor megostorozzák és keresztre feszíttetik magukat. Az ember nem váltja meg magát a saját keresztrefeszítésével, de mikor meglátok egy ilyet, az jut eszembe, hogy vajon Jézus többe nézi-e annak az embernek az iránta való szeretetét, aki vállalja ezt, hogy keresztrefeszítteti magát, jobb keresztény-e az ő szemében egy olyan mint én? Nagyon nagy butaság ez? Elsősorban a Fülöp-szigetek hagyományaira gondolok, ott évente minden Húsvétkor csinálják, de másutt is előfordulhat hasonló, amiről nem tudok. Valaki azt mondja, a Szentlélek hívja erre, hogy feszíttesse keresztre magát, valaki a betegségeket akarja így távol tartani a családjától, valaki meg Jézus szenvedésén akar osztozni. Olyan is van, aki elmondása szerint semmit nem remél ettől, Istenért teszi. Ilyenkor úgy érzem magam, hogy az én keresztény életem, hitem, igyekezetem, mások felé irányuló szeretetem, önzetlenségem, imádságom olyan kis semmiség ahhoz képest, hogy valaki keresztrefeszítteti magát, nem teszek Jézusért eleget, kevesebbet teszek érte mint ők, én olyan kis átlagos vagyok, azok meg olyan kiemelkedők. A szentek is ostorozták magukat a középkorban, ma egyesek egy keresztre feszíttetik magukat, lassan kezdek elbizonytalanodni, hogy az én ehhez képest kényelmes életem menyire jó Isten szerint, Jézus hogyan viszonyulhat hozzám azokhoz képest. A mai önkéntes keresztrefeszítéseket az egyház nem támogatja, néhol azt írják a cikkek, hogy elítéli, máshol azt, hogy nem is ítéli el és nem is támogatja, többféle megfogalmazást találtam erről. Most akkor ez a Szentlélektől van, amit egyes keresztények csinálnak vagy a Sátántól? Jó vagy rossz? Bátorságra és Isten iránti szeretetre vall ha az ember ilyet csinál vagy felháborító, kerülendő, hasztalan? Ha én is át lennék szegezve és csüngenék egy kereszten pár percig, akkor Jézus jobban érezné, hogy szeretem őt? A mártírhalál más, itt önkéntességről van szó.
Önnek is azt kell írnom, mint az előző kérdezőnek, hogy magunkat másokhoz hasonlítani mindig fölösleges, félrevezető. Még a szentekhöz se hasonlítsuk magunkat. Mindenkinek megvan a maga útja. Lám, Isten nagyon jól tudja, hogy Ön mire képes, Önt mi viszi előre. Nem kér mást, mint ami Önnek is jót tesz. A szenvedést önmagában nem lehet idealizálni. A szenvedés, úgy ahogy van, rossz. Attól szabadulni szeretnénk. Aki ennek ellenkezőjét érzi, azt mazochistának szokták mondani.
A kicsiny vagy nagy lemondásnak is nem a léptéke, mértéke adja meg az erejét, hanem a lelkülete. Jézus nem örül annak, ha minket szenvedni lát, akár magunknak okozzuk, akár mások okozzák nekünk. Egy szülő örül, ha szenvedni látja gyermekét? Szó sincs róla. Ha viszont látja, hogy keményen végzi az edzéseket, mert magas célt tűzött ki maga elé, ha látja, hogy keményen tanul, mert törekszik jó eredményre, akkor gyermekével együtt jó szívvel fogadja ezeket a velejáró lemondásokat. Tehát nem a hiány, a lemondás, a szenvedés produkálása a cél, hanem a megszentelődés, amelynek érdekében van, aki szívesen hoz egészen kemény áldozatokat. De ettől ő még nem jobb ember, nem jobb keresztény, mint egy másik, akiben szintén ég a vágy a Krisztushoz tartozásra, de nem a kemény aszkézist választja, hanem pl. az önzetlenül szolgáló szeretetet. A kettő, persze, nem zárja ki egymást, de kinél ez, kinél az a hangsúlyosabb.
Amikor megértjük a szentek Isten iránti szeretetét, akkor fogjuk megérteni ezeket a furcsa dolgokat az életükben. Nem minél többet kell szenvedni, hanem minél jobban kell szeretni. Az eszköz soha nem válhat céllá, legalábbis akkor az nem hatékony, nem eredményes. A szenvedés, a lemondás csak eszközök, van, aki jól tud vele bánni, van, aki kevésbé. Ez sem a hitet és Isten iránti szeretetet minősíti. Nem vagyunk egyformák, mint kezdtem is a mondandómat. Önnek az Ön útját megtalálva kell megszentelődnie, szentté válnia. Akarjon az lenni, és meglátja, megismeri majd az Ön saját útját, amely erre vezeti majd.
Kedves Lelkiatya! Köszönöm levelét, sokat segített nekem válaszával. Azt írta, a túlzó vágyam a Jézussal való találkozásra nem a szeretet kifejezője és félrevisz és ne is akarjam előírni, hogyan történjék a találkozás. Ami azt illeti, már nem is akarok vele találkozni. Elmúlt ez a kívánságom. A korábbi levelem megírásakor is csak ideiglenes vágy volt ez részemről, utána elmúlt. Különben is úgy veszem észre, hogy minél jobban haladok előre a vele való kapcsolatomban, annál kevésbé akarok vele találkozni. Néha jön egy ilyen intenzív érzés, amiről a múltkor is írtam, azóta nem is volt, de mégis azt mondhatom, egyre kevésbé akarok vele találkozni, egyre kevésbé akarom látni. Az egész kapcsolatom vele egy ellentmondás. Egyre többet segít nekem, egyre jobban bízok benne, egyre fontosabb nekem, de ezzel párhuzamosan egyre inkább látom a méltatlanságom, a bűneim egyre jobban idegesítenek, a hibáim egyre jobban elszomorítanak és ezzel együtt egyre inkább azt érzem, nem kellene neki engem szeretni. Nincs miért. Belőle fakad, azért szeret, mert olyan amilyen, nem kiérdemlem a szeretetét, de attól még látom mindezt és látom, mennyire nem érdemlem és ez nekem nagyon fáj. Az, hogy olyan vagyok, amilyen. Fekete báránynak érzem magam a keresztények között, mert mások sokkal könnyebben elfogadják, hogy Jézus a méltatlanságuk ellenére szereti őket, valaki még méltónak is gondolják magukat és azt mondták nekem, ne gondoljam, hogy nem vagyok méltó, hát én épp ellenkezőleg. Sok olyan keresztényt ismerek, akik azt mondják, úgy szeretnének Jézustól egy ölelést, persze a mennyben majd és hogy megcsókolnák a kezét. Legalábbis sokan, akiket ismerek. Akkor került ez elő mikor beszéltünk egy Jézus-filmről, amiben van több ilyen jelenet, így jött elő, hogy szívesen csinálnának olyat majd ha lenne alkalom és Jézussal lennénk. Igaz, én azt írtam múltkor, szeretném Jézust látni, de ezt is olyan szégyenkezve éreztem, akartam. Ha valóban látnám, akkor inkább tartanék tőle öt lépés távolságot minthogy megöleljem mert annyira méltatlan vagyok. Ha magamra gondolok, azt gondolom, hogy még arra se vagyok méltó, hogy meghallgasson, beszéljen velem, a közelébe kerüljek és szoktam is mondani ezt neki, hogy nem vagyok méltó rá, hogy meghallgasson. Imádságban. Talán a túlzott szégyenkezésem sem helyes, de így van. Érdekes is ez, hogy látni akartam őt, szerettem volna nagyon, de közben meg azt mondom, arra se vagyok méltó, hogy meghallgasson és tartanék tőle pár lépés távolságot. Mikor még nem láttam ennyire a saját méltatlanságom, bűneim, még akkor nem éreztem ezt. Ezen kívül szégyellem is magam Jézus előtt. Szégyellem az érzéseim. Szégyellem, hogy ennyire szeretem őt. Imáimban sokszor adok hálát mindenért, amit eddig kaptam. Ez belülről fakad bennem. Részben tudatni is szeretném vele, hogy nem felejtettem el, hogy nem múlt el a hálám. Olyan is van, hogy valaki nem emlékszik rá hosszútávon, mintha mi sem történt volna és tudatni akarom vele, hogy nekem ez számít, nem felejtem el. Részben úgy vagyok ezzel, hogy tényleg értékelem, nagyon örülök neki és ezért adok hálát. A problémám az, hogy az utóbbi időben amikor hálát adok mindazért, amit eddig kaptam, rám jön a sírás. Nagyon szégyellem magam emiatt is. Nem akarok imába nem való érzelmeket. Nem tehetek róla, különben nem szándékos, nem is megjátszom. Sírni kezdek ahogy elönti a hála a szívem és eszembe jut az a sok minden, amit kaptam. Hálát adok egy valamiért, de mikor kimondom, eszembe jut arról a második, arról a harmadik és van, hogy eltörik a mécses. Olyan is történt már, hogy nem is éppen hálát adtam hanem csak imádkoztam és először csak elkezdtem könnyezni és aztán egyre jobban sírtam. Úgy szégyellem. Nem volt semmi bajom, amiért sírnom kellett volna, de ha valaki látott volna, azt hihette volna, valami bajom van és azért sírok. Nem csak könnyeztem, hanem zokogtam már a végén. Úgy éreztem, annyira szeretem Jézust, hogy ez a szeretet kiváltja belőlem a sírást. Az a tény, hogy meghallgat, imában vele lehetek akkora öröm volt nekem, hogy elsírtam magam. Az egész imádságomnak akkor valami érdekes hangulata volt. Csak arra figyeltem, egyedül is voltam otthon, olyan meghitt volt az egész. A lényeg, hogy szégyellem magam. Az érzelmeimért és a szeretetemért már eleve szégyellem magam mert nem akarom őt túlságosan szeretni, nem akarok neki nyűgöt ezzel az én nagy szeretetemmel és akkor még a sírás is olyan szégyellnivaló hiszen minek sírok ha egyszer nincs miért. Látszólag semmi okom nem volt rá. A hála és a szeretet csak, de az meg mit számít. Napjainkban egyébként is szégyen ha az embernek vannak érzései és Jézus meg lehet, hogy meghalt értem a kereszten, de nem akarom túlzásba vinni a szeretetem feléje. Félek, hogy egy teher leszek neki, egy nyűg, emiatt. Tartok tőle, hogy zavaró is számára amikor elkezdek sírni imádság közben. Nem volt ez mindig így, ez a sírás. Nem szándékos pedig. Nem is tudok szándékosan sírni, megjátszani sem. Biztosan van akinek ez sikerül, nálam ez őszinte és nem szándékos. Nem sírom végig az egész imádságomat, de sírok. Elnézést is szoktam tőle kérni, mondom neki, hogy nézze el nekem a könnyeimet. Minél jobban szeretem Jézust, annál jobban szégyellem magam előtte és annál jobban látom a saját hibáimat. Többek között az érzéseimet is nagyon szégyellem, pedig nem tehetek róla... Fogadjam el magam úgy ahogy vagyok vagy változtassak? Mit tegyek, hogy Jézusnak ne legyek nyűg a könnyeimmel, hálámmal, érzéseimmel? Nagyon el tud szomorítani, hogy ahogy egyre fontosabb lett nekem, egyre jobb ember lettem miatta, egyre több ajándékot kaptam tőle, úgy tudtam magam egyre kevésbé elfogadni, úgy szégyelltem magam egyre jobban. Nem érdemes magunkat másokhoz hasonlítani, tudom jól, de az is kellemetlen érzés nekem, valahogy érthetetlen is, hogy sok embernek azért sincs bűntudata ha elkövet egy bűnt, még a keresztényeknek sem mindig, mert közöttük is van mindenféle és ahogy én sem, úgy ők sem tökéletesek és ehhez képest kissé elszomorító, hogy a szeretetem nem bűn és mégis szégyellem magam, mégis bűntudatom van és hogy rossz az én szeretetem, pedig nem bűn, de mégis rossz. Természetesen amiatt is szégyenlem magam, hogy szégyenlem magam.... Nem vagyok tökéletes vagy jobb másoknál, ezt tudom is.
A könnyei miatt igazán nem kell szégyenkeznie. Miért is kellene? Ezek jórészt örömkönnyek, a hála könnyei, de vegyülhet bele a bűnbánat könnye is. Ez mind teljesen helyénvaló. Van, aki imádkozik a könnyek kegyelméért. Úgy tűnik, Ön már ezt megkapta.
Biztos vagyok abban, hogy szépen tovább fog fejlődni a hite, az Istennel való kapcsolata. Miként a legutóbb a túlzott vágyakozásáról kellett írnom Önnek, lám, az immár nagyjából a helyére is került. Amire még fölhívom a figyelmét, hogy mindig zárja ki a gondolataiból azt, hogy másokhoz hasonlítsa magát. Ez a levelében is újra és újra előjön, még ha utal is rá, hogy nem kellene hasonlítgatni. Mindenkinek megvan a maga útja. Senkinek sincs olyan, mint az Öné, de ezt mindenki elmondhatja magáról. Amikor tehát másokra terelődne a figyelme, hogy ki hogyan éli meg a hitét, a bűnbánatát, az Isten-kapcsolatát, akkor ismerje föl nyomban, hogy ez kísértés! Ez nem viszi előre, ez nem segít a saját helyzetének a tisztázásában.
Nagyon összetett a világ, és benne az ember szíve kivált. Nem olyan könnyű saját magunkat sem megértenünk. Folytassa az útját Isten felé, Isten keresésében, az imaéletében, s ezzel párosuljon a felebarátai iránti szeretete, szolgálatkészsége, amely hitesíti és tovább erősiti Isten iránti szeretetét!
Kedves Lelkiatya! Várhatóan mikor lesz zsolozsmastabor?
Köszönöm szépen a válaszát..
Létavértesen július 20-23. között.
Irotán július 24-27. között.
Kedves Lelkiatya!
Anya-magzat kapcsolatanalízissel kapcsolatban szeretnék kérdezni.
Van erről véleménye az egyháznak, esetleg a Lelkiatyának?
A Férjemmel próbáltam beszélni erről, Ő viszont elzárkózott ettől mert számára ismeretlen és furcsa. Én nem tartom ördögtől valónak, mert ez tudomány, pszichológia.
A Férjem kerdezte, hogy ez nem egyházellenes-e.
Köszönöm a válaszát!
Minden bizonnyal meghatározó szerepe van az édesanya és a szíve alatt hordozott magzat közötti viszonynak. Én mégsem tanácsolom, hogy külső tanácsadókhoz forduljon ennek elemzése érdekében. Ha Önök józan gondolkodású, keresztény emberek, akkor ezt a "vizsgálatot" Önök is el tudják végezni. Persze, nem vizsgálat ez, de még csak nem is vizsgálódás, hanem egyszerű és természetes módon alakuló folyamat. Törekedjenek arra, hogy a fejlődő gyermekecske minél nyugodtabb, minél békésebb és egészségesebb körülmények között legyen odabent az édesanya méhében. Figyeljenek rá, beszélgessenek vele - az édesapa is! - énekeljenek neki, imádkozzanak vele együtt.
Nem mondhatom, hogy egyházellenes volna ez a szolgáltatás, inkább azért vagyok vele szemben tartózkodó, mert megint egy olyan módszert gyanítok benne, amelyből netán a Jóistent ki is lehet hagyni, mivel az elemzés úgyis megteszi a magáét. Ha például olyan vizsgálatról és terápiáról van szó, amelyből kimarad az édesapa, akkor látatlanban is azt mondom, nehogy belekezdjen. Hiszen az édesapának éppenúgy szoros kapcsolata van, kell, hogy legyen a magzattal, mint az édesanyának. De lehet, hogy ezt a szakmai hibát nem követik el, sőt, az is lehet, hogy aki ezt vezeti, az keresztény ember, mégsem látom igazán szükségét, hogy éljenek vele. Kicsit ahhoz hasonlít, mintha az ember elmenne pszichológushoz, noha nincs semmi baja, de mégiscsak jó, ha egy kis elemzésnek aláveti magát. Nem vitás, hogy érdekes fölismerésekre juthat, de sokkal egészségesebb, ha ezek természetes közegben, az egészséges családi viszonyok között történnek, mint külső beavatkozó, idegen személy segítségével.
Kedves Lelkiatya!
Ez a nagyét rávilágított az egyik legnagyobb bűnömre: nem Istent helyezem életemben az első helyre. minden és mindenki más fontosabb. Csak akkor "bújok oda nagyon hozzá", ha nincs más, vagy gondjaim vannak, szomorú vagyok.
Hogyan tudnék ezen változtatni?
Fontos fölfedezést tett, amelyet komolyan kell vennie. Ne legyen tehát szomorú emiatt egyáltalán. Inkább örvendezzék és legyen hálás, hogy fölismerte ezt az eddigi hiányosságot. Minden kereszténynek igy kell(ene) gondolkodnia, hogy mindenben Isten legyen az első, mindent őhozzá kell igazítani. Ki mikor jön rá erre a fontos fölfedezésre. Van, aki belenő, van, akit fiatal korában ér ez a fölismerés, van akit később vagy egészen idős korban. Persze, minél hamarabb, annál jobb. De az addig eltelt idő sem vesztegetés, hanem inkább előkészület. Az a tanácsom, hogy ezt a mostani húsvéti fölismerését tekintse Istentől jövő ajándéknak. Ő most látta elérkezettnek az időt, hogy személyiségében és hitében megfelelő érettségre jutott ennek a ténynek befogadásához. Az a legfontosabb, ami ezek után történik, hogy mostantól komolyan veszi-e ezt az életre szóló megvilágosodást. Legalábbis törekedjék erre minden nap. Egyébként jószerivel ezen múlik, hogy ezt a fölismerést beviszi-e a hétköznapjaiba, a legegyszerűbb cselekvéseibe. Hogy ez mit is jelent, majd rá fog jönni. Feltéve, ha kitart ebben az új törekvésében.
Üdvözlet! Lehet gyónni egy apácánál is?
A bűneinket előtte is föl lehet tárni, megbeszélni, de feloldozást szerzetesnővér nem tud adni. Azért egy paphoz kell menni.
Tisztelt Lelkiatya!
Még mindig az emmauszi tanítványok viselkedése foglalkoztat illetve pontosabban ez a rész: azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak? kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. Miért voltak akadályozva látásukban? Miért nyitotta meg szemüket a kenyértörés? Mi az, ami a mi szívünket meg tudja nyitni?
Nagyon érdekes, hogy volt, aki fölismerte Jézust, volt, aki nem. Egyes személyek is előbb nem ismerték föl, utána igen. A Genezáreti-tó partján először csak János ismerte föl, utána a többiek. Az egyik leírás szerint Jézus belépett a zárt ajtón keresztül, de az apostolok félelmükben nem akartak hinni, pedig megmutatkozott nekik. Amikor Mária Magdolnával találkozott, még beszélgetett is vele, ő pedig a kertésznek gondolta. Csak amikor a nevén szólította, akkor ismerte föl. Ez a néven szólítás lehetett hasonló érzelmi pillanat, mint a kenyértörés. Hogy pontosan mi is játszódhatott le bennük, azt nem tudjuk. Annál is inkább, mivel akkor el is tűnt a szemük elől. Jézus tehát a föltámadása után már nem volt alávetve a fizikai törvényeknek. Amit még érdekesebbnek tartok, hogy amikor eltűnt a szemük elől, akkor nem keseregtek, hogy milyen jó volna továbbra is látni őt. Elég volt nekik a fölismerés a kenyértörés pillanatában, és az öröm már nem hagyta el őket, még abban a pillanatban útra keltek, hogy megoszhassák ezt az örömüket a többi tanítvánnyal.
Tény, hogy sok titok van itt, amelyet nem könnyű megmagyarázni. Számomra a kenyértörésben való fölismerésnek egyik legerősebb üzenete, hogy ez velünk is megtörténhet, hiszen a kenyértörésnek mi is szereplői vagyunk minden egyes eucharisztikus liturgiában. Ha kellőképpen lángol a szívünk, akkor velünk is megtörténhet ez a csoda. S hogy mi kell ahhoz, hogy lángoljon a szívünk? Mi is fürkésszük az Írásokat, figyeljünk oda Jézus tanítására egész életünkön át! Persze, hogy a fölismerés vagy a lángolás csodája mikor adatik meg, azért annak döntése Isten kezében marad, azt nem tudjuk sem kikövetelni magunknak, sem produkálni saját magunknak. Kérni, várni kell. Isten mindenkinek meg akarja adni ezt a csodát.
Kedves Lelkiatya! A Görögkatolikus Metropólia az idei pápalátogatásra miért nem szervez különvonatot. Az előző alkalommal nagyon jó volt a különvonat. Most mindenki menjen ahogy tud, vagy bejut a Kossuth térre vagy nem. Nincs belépő, csak beléptetési rendszer. Vagy jut hely a téren vagy nem. Úgy érzem, hogy igen nagy a fejetlenség ezen a téren. Persze a vezetők minden hova el fognak jutni, nekik mindenütt lesz helyük. Lesz aki vidékről felutazik Budapestre és jöhet haza anélkül, hogy legalább látta volna Ferenc pápát. Miért van ez így?
Nem biztos, hogy tudok válaszolni a kérdésére, amely nem kifejezetten lelki tartalmú. Csak elmondom, hogy én mire gondolok ennek kapcsán. Azt tudjuk, hogy több tényező miatt Ferenc pápa magyarországi látogatása meglehetősen későn lett bejelentve. Valójában már az Eucharisztikus Kongresszus után hamarosan elhangzott, hogy szívesen jönne újra, s azóta többször is kapott megerősítést ez a terv, de ha jól emlékszem, az esemény előtt mindössze néhány hónappal korábban született erről végleges döntés. Úgy hallottam, hogy görögkatolikus egyházi vezetőink keresték a módját, hogy most is indítsunk külön vonatot, de ez már ilyen rövid idő alatt nem volt megszervezhető. Nyilván az is erősen behatárolja a pápával való találkozás esélyeit, hogy csak budapesti helyszíneket látogat meg. Ezt pedig meglehetősen gyenge egészségügyi állapota indokolja. Ezek olyan tényezők, amelyeket el kell fogadnunk. Méltatlankodni, haragot táplálni ezek miatt igazán nem érdemes. Imádkozzunk azért, hogy ez a lelkipásztori látogatás, még ilyen szűkre szabott keretek között is hozzon egyházunknak és hazánknak lelki megerősödést, megújulást!
Kedves Lelkiatya! Szabad gyónnunk egy piuszos papnál? Az egyik ismerősöm azt mondta, hogy szabad, ami furcsa, hiszen ezek a papok fel vannak függesztve.
Válaszát előre is köszönöm!
Annyit mondhatok, ha valakiben bűnbánat van, és szeretne Istennel kiengesztelődni, akkor keressen olyan fölszentelt papot, akit az egyház szentsége hitelesít. Egyes vélemények szerint a Szent Piusz társaságba tartozó papok érvényesen vannak fölszentelve, mások szerint meg nem. Én ezt a bizonytalanságot nem építeném be az Istennel való kapcsolatomba. Ezért mondom, hogy azt tanácsolom, inkább más papnál végezze el a szentgyónását.