Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi húsz meg négy? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya! A szegény Lázár azért került a mennyországba, mert szegény volt és nélkülözött? A gazdagnak továbbá miért kell egy örökkévalóságban szenvedni ha 50évet jólétben töltött? Nem tűnik rossz embernek, a testvérein is segíteni akar odaát. Félek, hogy én is elkárhozom ezek alapján :(
Nem, a szegénység még nem bérlet a mennyországba. Inkább azt mondhatjuk, kevesebb kísértés éri a szegény embert. S amit még mondhatunk, a szenvedés is sokat formál, nemesít a lelken. A szenvedés sem hozza meg az üdvösséget, mégis a szenvedő embernek nagyobb lehetősége van a mélyebb lelki életre. Ami a gazdagot illeti, ne feledjük, hogy a túlvilágon mutatott irgalmat a testvérei iránt, nem a földön, az ítélet előtt. Hogy Isten igazságos, azt nem érdemes megkérdőjeleznünk. Persze, lehet, de minthogy ő maga az igazság, minden bizonnyal alul maradunk ebben a vetélkedésben. Az utolsó ítéletkor véglegesül az állapotunk. Odaát már nincs idő, csak állapot.
Kedves Lelkiatya! Nem csak emberekért szoktam imádkozni hanem állatokért is. Két napja láttam egy bejegyzést a Facebookon, hogy egy szegény cicus egy ideje elég rosszul van, minden nap hány, cukorbeteg és nem tudtak eddig segíteni rajta, gondolkodnak azon, hogy elaltassák. Sajnos ma azt gyanítom egy másik bejegyzés alapján, amit ma tett fel az illető, hogy meghalt szegény. Biztos vagyok benne, hogy elaltatták, bár meghalhatott magától is, de az elaltatásra gyanakszok. Imádkoztam azért a macskáért más katolikusokkal együtt. Szomorú vagyok, hogy nem maradt életben. A gazdájára kicsit haragszok vagy talán nem is haragszok de nem tartom szépnek, hogy felteszi a Facebookra, hogy milyen beteg és lehet nemsokára meghal, majd két nappal azután a halálának a hírét. Inkább már korábban közölhette volna vagy megpróbálhatott volna másik állatorvoshoz menni vele, de most nem ítélkezek, felteszem, hogy megtettek érte amit lehetett, akkor is olyan helytelennek tűnik nekem, hogy már akkor közli ezt amikor súlyos a baj és miért nem hetekkel előtte. Ilyenkor az emberek már hiába adnak tanácsot vagy imádkoznának a gyógyulásáért. Biztos nem 2 napig volt beteg, ha korábban tájékoztat erről másokat, akkor több idő lett volna imádkozni is érte, más gyógymódokat javasolni és valamiért olyan érzést kelt bennem az egész, hogy olyan gyorsan letudta. Egyébként is olyan rossz érzésem van mindig amikor imádkozok valakiért és nem gyógyul meg. Akkor főleg amikor sokan imádkozunk. Olyankor mindig azon tépelődök, hogy azért nem gyógyult-e meg, mert nem eleget imádkoztunk. Az elaltatás miatt is kicsit felhúztam magam, mert akár emberekről, akár állatokról van szó, az érthető ha nem akarják, hogy tovább szenvedjen de egyúttal elveszik a lehetőségét a reménynek és a gyógyulásnak is. Hányszor van olyan, hogy valaki a sok ima után meggyógyul egy súlyos bajból vagy elmegy egy csodákról híres zarándokhelyre és amiatt gyógyul meg. Az is lehet, hogy valakit elaltatnak, de ha ezzel inkább legalább várnának egy darabig vagy nem is tennék meg, viszont imádkoznának érte sokan és nagyon kitartóan, akkor meggyógyulna, sokat javulna az állapota és ha elaltatják, akkor ennek a lehetőségét veszik el tőle. Lehet akkor sem gyógyulna meg de mi van ha mégis? Akkor elveszik tőle ezt a lehetőséget. Nem beszélve arról, hogy az ember nem teremtett sem embereket, sem állatokat és ha dönt a sorsukról és főleg ha ezt úgy teszi, hogy az imának esélyt sem ad, akkor olyan mintha Isten helyébe akarna ezzel lépni. Bocsánat ha túl kegyetlenül fogalmaztam, de mikor ilyen van akkor érzékenyen érint és főleg az idegesít, hogy sokan esélyt sem adnak az imának. Én is jártam már úgy, hogy későn kezdtem imádkozni és szerintem nem eleget imádkoztam, nem vagyok én se tökéletes, de haragudtam is magamra miatta. A hozzátartozóm természetes úton hunyt el akkor betegségben, nem elaltatva lett, de nem imádkoztam eleget. Sajnos sokan még utólag sem jönnek rá erre. Ha ezt látom, akkor elszomorít mert az is rossz amikor az ember imádkozik, de nem eleget, de amikor egyáltalán nem, az még szomorúbb. Természetes, hogy megérintett engem annak a szegény cicusnak a halála? Mi lehet az igazság? Valamikor nem azért hal meg valaki, mert nem imádkozunk eleget hanem mert Isten valamiért mégis így akarja?
Nagyon megható az Ön érzékenysége, mely nem csak az emberekre irányul, hanem Isten többi teremtményére is. Helyénvaló a világ dolgait is a szívünkön viselni. Ugyanakkor nagyon világos különbséget kell tennünk az emberi élet és minden más teremtmény léte között. Lelke csak az embernek van. Csak az ember üdvözülhet, az állatok értelemszerűen nem. Ezért állatokért vagy esetleg más létezőkért nem imádkozunk. Ha történetesen azt kérjük Istentől, hogy egy állat ne pusztuljon el, vagy egy növény életben maradjon, akkor valójában a mi emberi vágyunkat fejezzük ki Isten felé. Amit akár meg is hallgathat az Úr, de mi miattunk, nem pedig az élettelen tárgy vagy személytelen állat miatt. Ha egy beteg cicáról hall, akkor a gazdájáért imádkozzék, de ne az értelem nélküli jószágért. Állatot elaltatni nem bűn. Többnyire akkor teszik ezt, amikor már nem akarják, hogy tovább szenvedjen a jószág. Az állat szenvedésének ugyanis nincs értéke, mivel az nem tudja fölajánlani. Az állatnak fájdalmai lehetnek, de nem is nevezhető emberi értelemben szenvedésnek. Ez nagyon fontos különbségtétel. Ha ezt nem látjuk, akkor az euthanázia vagy a gyilkosságnak bármilyen más formájának súlya eltörpül, súlytalanná válik. Ami az imádság hatékonyságát illeti, az azért nem olyan könnyen kiszámítható. Főként nem mérhető annak hosszával. Sokkal inkább függ az imádkozó szív lelkiállapotától. De az sem olyan módon, hogy tökéletesen teljesül a kívánt kérés, hanem hogy azonosulni tud Isten akaratával.
Kedves Lelkiatya! Köszönöm válaszát a hamvazkodással kapcsolatos kérdéseimre. Valóban tájékozatlan vagyok, nagyon friss még nekem ez, hogy a tetteimben egyre jobban megnyilvánuljon a hitem és nagyon lassan fedezek fel mindent és így sok minden nem egyértelmű nekem. A böjttel kapcsolatban fel kellett volna tettem egy másik kérdést is, de akkor nem tartottam sürgősnek, pedig jobb lett volna megkérdeznem. A kérdésem az , hogy hogyan is böjtöljön az ember. Ezt is illene tudnom, de még csak kezdő vagyok nagyon és mindenki máshogy közelít ehhez a témához. Valaki jónak tartja a hús mellőzését 40 napig, más szerint már nincs akkora jelentősége, mert a hús mellőzése ma nem sokat ér, régen azért volt értelme, mert akkor a hús ünnepi étel volt, nagy lemondás volt nem enni húst, ma már olyan mint a többi étel, legalábbis jó esetben ha valaki nem nagyon szegény. Magam is így vagyok ezzel, minden nap ehetek húst ha szeretnék, éttermek, menük kínálatában is mindig szerepel. Olyan is van, hogy valaki változtat az étkezések mennyiségén, ez azt hiszem előírás is, hogy naponta egyszer lakjunk jól, mellé kétszer lehet még enni valamit, de ennyi legyen. A magam részéről azt fontolgatom, hogy mennyiségi böjtöt könnyebben tudnék tartani, szimpatikusabb lenne a másik, tehát inkább ennék normál mennyiségben, de kerülve a húst. A napi egyszeri étkezéstől azért tartok, mert félek, hogy nem lenne-e rossz hatással az egészségemre. Volt már emésztési problémám hasonló miatt, egyszer próbáltam egy hétig ezt a napi egyszeri vagy kétszeri evést, régebben fejfájásra is hajlamosított a túl kevés étel, esetleg hányingerre, ez már megszűnt azóta, de azért kicsit félek, hogy rosszul hatna-e rám a 40 napon át napi egyszeri étkezés. A hústól tartózkodás sem egyszerű, mert kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken kivitelezhető, de hétvégén gyakran édesanyámmal lakok, nála vagyok, de ha nem is egész hétvégén, akkor is vasárnap ott ebédelek. Hétköznap azért nem, azért csak keddtől mert az egyetem miatt albérletben vagyok és hétvégére megyek hozzá ha csak nem maradok az albérletben hétvégére is. Csakhogy édesanyám nem böjtöl és ahogy ismerem, biztosan nem csinálna olyat, hogy 4-5 héten át egyáltalán nem süt húst hétvégén. Keresztény ő is, katolikus is, de nem böjtöl és ragaszkodik megszokott receptekhez, nehezen is talál ki új ételeket, nem is ugyanazokat szeretjük kivéve a csirkehúst, halat, leveseket, tésztákat, de ott is lehetnek különbségek vagy én hiába ennék akár minden hétvégén paradicsomos tésztát, megfelel a böjti előírásnak és szeretem is, ő kizárt, hogy megenné minden hétvégén. Azt azért nem szeretném, hogy a böjtöm miatt ne találkozzak vele vagy sose ebédeljek nála. Azt nem szereti ha csak egy tál ételt főzzön, ezért mindig olyat főz, amit én is megeszek, hogy ne magának főzzön csak. Az is megoldás lehet ha most kivételesen a böjt alatt megeszem azt is, amit nem szeretek, mert hiába nem szeretem a főzelékeket, a böjt és Isten szeretete előbbre való mint az ízlésem. Ha Jézus szenvedett, meghalt, feltámadt, megtehetek érte annyit, hogy főzeléket eszek. Azt még így se tudom elképzelni róla, hogy tényleg nem süt egyáltalán húst és ezt heteken keresztül minden hétvégén. Hétköznap mindegy, mert az egyetemen a menzán tudok olyan ebédet venni, amiben nincs hús. Azt nem is tudom, hogy a tejtermékektől is tartózkodni kell-e vagy azt csak a tiszta hétfőn, az már elég problémás lenne, hogy se hús, se tejtermék. Akkor nem ehetek rántott sajtot sem, pedig az van a menzán és tökéletes a hús helyett. Azt is megtehetem, hogy a menzán megveszem pénteken a szombatra való ebédem.Mit kellene tennem? Az nagy tiszteletlenség lenne ha csak hétköznap böjtölnék vagy legalább vasárnap nem böjtölnék? Ha édesanyám nem akar böjtölni, nem érez késztetést erre, nem akarom ráerőltetni.
Főként azt szeretném Önnek a válaszban hangsúlyozni, hogy a böjtölésre törekvésében ne adjon ilyen nagyon hangsúlyt az étkezések fajtájának. Ez teljesen elvinné a figyelmét a lényegtől. A böjt imádság. Bármit is fogad meg, bármiről is lemond, az mindig Jézushoz kösse. Meg lehet tenni, hogy az ember csak hétköznap böjtöl, sőt a keleti egyházban ez sokszor gyakorlat is. Az a nyugati egyházban használt előírás, hogy a szigorú böjti napokon csak háromszor szabad étkezni, és egyszer jóllakni. Nálunk nincsen ilyen részletes előírás. Azt tanácsolom Önnek, hogy fogadjon meg valamilyen lemondást a hétköznapokon, mondjuk a kávétól, az édességtől vagy éppen a hústól való tartózkodást. Szombaton és vasárnap pedig ezt teljesen oldja föl, egyrészt az édesanyja miatt, másrészt azért, mert ez most Ön számára a kezdeti időszak. Később majd változtathat ezen. Most egyelőre elegendő csak egyetlen valamiről lemondani. És sokkal inkább arra figyelnie, hogy minden egyes lemondás az imádság is legyen, gondoljon Jézusra, neki ajánlja föl apró lemondását.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya, olvastam már a kísértésekről szóló kérdéseket, de nekem is lenne egy a témában. Másokhoz hasonlóan én is szembesülök kísértésekkel. Jézushoz fordulok olyankor az imáimban, mert mindig az ő kísértései jutnak eszembe, hogy neki még a keresztrefeszítése és megkínzása előtt is sikerült túljutnia a félelmén és a kísértéseken. A Gecsemáné-kertben szomorkodott és gyötrődött és mondta is, hogy szomorú az ő lelke mindhalálig. A küzdelme és szenvedése nekem nagy erőt ad, ezért szoktam hozzá fordulni és kérem a kísértés közben, hogy segítsen rajtam, adjon erőt a bűn elkerülésére és vegye el a kísértésemet. Az egyetlen, amit nem értek, az ez: olyan sokszor segített rajtam, hogy szinte felfoghatatlan, beleértve ebbe mikor elvette a kísértéseimet meg erőt adott, mikor vigasztalásra szorultam, akkor meghallgatott, mikor beteg voltam meggyógyított, összeszámolni is nehéz lenne hányszor segített nekem amikor kértem és akár úgy is, hogy még nem is kértem meg rá. A kísértéseknél valami olyasmi zajlott le, hogy erőt adott nekem, talán először inkább az iránta érzett szeretetem adott erőt, hogy hozzá forduljak, már ez is nagy teljesítmény annak aki kísértve van, ő pedig akkor elvette tőlem a kísértést, amikor kértem tőle. Ha nem is abban a pillanatban, de fokozatosan, mire végére értem az imádságomnak, addigra elmúlt. Képtelen vagyok megérteni viszont azt a rejtélyt, hogy miért segített nekem nagyon sokat az élet számos területén és számos kísértéssel is és egy bizonyos kísértéssel szemben mégsem. Nem úgy, hogy egy alkalommal nem és máskor igen hanem egy típusú kísértéssel szemben nem de az összes többivel igen. Kértem tőle, imádkoztam érte. Megtettem az első lépést felé. Nem vette el tőlem mégsem. Máskor elvette tőlem a kísértést amikor kértem mire az imádságom végére jutottam, ezzel a kísértéssel órákon át nem csinált semmit. Órák múlva elmúlt, de addigra több óra telt el és ez nem az utolsó eset volt, nem múlt el véglegesen. Miért lehet az, hogy számos kísértésemet elvette már akkor amikor kértem erre és valamelyiket meg nem és hagyta, hogy órákon át megmaradjon? Ha nem tetszett neki, kértem is tőle annak elvételét és hatalma is volt rá, hogy elvegye, miért nem vette el mégsem? Kétlem, hogy örömét lelte volna benne, de ha nem ez a magyarázat, akkor mi? Ön lehet jobban érti ezt mint én és meg tudja nekem mondani. Ha a többi kísértést, bűnt sem venné el azonnal hanem azokat is meghagyná huzamosabb ideig amikor kérem, akkor még érteném is, hogy biztos azt akarja elérni, hogy legyek türelmes vagy ez a szokása, de tekintve, hogy máskor mindig azonnal segít, így érthetetlen nekem az ügy. Minden kísértés kísértés, minden bűn bűn, miért tesz így az egyikkel és miért nem a másikkal. Azt igazán nem lehet mondani, hogy az egyiknél imádkoztam és a másiknál nem, mert mindig imádkozok ha kísértésem van. Azt sem mondhatná rám senki, hogy ne lennék türelmes, mert ha nem is naponta de már két éve van (volt) meg ez a kísértés, amit nem vett el akkor tőlem. Most éppen nincs de nagyon szeretném tudni miért nem vette el azt tőlem. Akár kértem, akár nem, nem tett vele Jézus semmit.
Attól tartok, Önnek is olyan választ kell adnom, mint sok más, hasonló kérdezőnek, amikor nagyon nehéz kérdést tesznek föl nekem. Szóval, a válaszom az, hogy nem tudom. Nem tudhatjuk, hogy az Úr mit miért művel. Néha kitaláljuk, néha nem. Olykor rátalálunk valami fontosra, aztán megcáfolódik valami mással. Isten kifürkészhetetlen. Ezt biztosan tudjuk róla. Az úgynevezett apofatikus teológia pontosan ezt hangsúlyozza, hogy Istenről csak az tudjuk biztosan mondani, ami nem ő: végtelen, megismerhetetlen, láthatatlan, felfoghatatlan, körülírhatatlan, stb. Amit állítunk, tudni vélünk róla, az mindig csak töredékes, mindig csak részleges, ő soha meg nem ragadható. Az is érdekes, hogy valaki minél közelebb kerül hozzá, annál inkább megérti ezt a megfoghatatlanságot. Aki kevéssé ismeri Istent, az nem nagyon tud mit kezdeni ezzel a titokzatossággal. Az Ön esetében inkább azon kell csodálkozni, hogy Isten már oly sokszor, ennyire közvetlenül megsegítette Önt. Az a meglátásom, hogy Önnek nagyon erős, gyermekien tiszta hite van. Ez nagyon jó. Ezért is adjon hálát! Meg azért a sok megsegítésért, amelyeket eddig átélt. Inkább ez a csoda, és nem az, hogy egyetlen egy dolog van, amiben viszont mégsem tapasztalta meg a segítségét. De ha jól értem, ez még csak két éve van így? Kedves Testvérem! Hát ez másoknál évtizedeken át így van. Hogy bibliai példát hozzak, Zakariás már régen nem is remélte, hogy gyermeke lesz, ám mégis minden bizonnyal benne maradt ez az imakérés, mivel az angyal ezzel köszöntötte: "Isten meghallgatta kérésedet." Tehát valószínű, egész életén át imádkozott gyermekért, és akkor kapta meg, amikor már végképp nem remélhette. Lehet, hogy ez most nem vígasztalja meg, de mégis inkább arra hívom fel a figyelmét, hogy örvendjen, hogy ilyen sokszor megtapasztalhatta Isten szeretetét. Készüljön föl arra, hogy hite megerősítése végett esetleg több ilyen nehéz tapasztalata is lesz. Isten nem kiszámíthatóan erősít meg minket. Ezt a dolgot is annak tekintse, megerősítésül.
Kedves Lelkiatya! Az imádsággal kapcsolatban eléggé el vagyok tévedve és bizonytalan is vagyok, káosz van a fejemben. Eddig is gondolkodtam azon, évek óta bizonytalan vagyok abban, hogy amikor imádkozik az ember valamiért és nem kapja meg azonnal és emiatt tovább imádkozik, akkor folytatni kell az imát és hinni kell mert Isten nem ellenzi a kérést, csak alaposan megvárat vagy nem kellene tovább imádkozni érte mert Isten nem akarja megadni később sem és ezért nem adja meg? Bármire vonatkoztathatjuk ezt a kérdésemet, ebből egy általános iránymutatást szeretnék. Nem ad meg Isten olyan dolgokat, amik ellene vannak az akaratának de ha olyat kérünk, ami elvileg nem rossz, azt sem mindig adja meg azonnal és akkor nem könnyű eldönteni, hogy a kitartásunkat akarja és imádkozzunk még vagy ne imádkozzunk mert egyáltalán nem kapjuk meg. Mondhatnám példának, hogy egy ismerősömért egyszer egy hónapig imádkoztam, hogy meggyógyuljon és meggyógyult. A kórházban volt, egyik diagnózis a másik után, egyik sikertelen kezelés a másik után, egyre megviseltebb lett, egy ponton majdnem feladtam az egészet, de aztán összeszedtem magam. Nem adtam fel végül és kitartottam, ott kiderült, hogy jól tettem, megérte kitartani, hinni, láthatóan Isten sem ellenezte ezt, de nem mindig ilyen egyértelmű. Még akkor sem ha jót kérünk. Akkor honnan tudhatja az ember? Utólag minden könnyű, amikor az ismerősömért imádkoztam, ott akkor az elején volt nagyon erős a hitem, egy ponton elbizonytalanodtam és utána megerősödtem újra. Ha valamit kérek de nem kapom meg egy hónap után, akkor honnan tudhatom, hogy Isten szeretné a kitartásom és imádkozzak, majd megadja nekem 6 hónap múlva vagy hagyjam abba? Amikor egy év múlva sem kapjuk meg amit kérünk, honnan tudjuk, hogy érdemes-e, kell-e, illik-e imádkozni évekig? Hallottam, hogy amikor valaki megtéréséért imádkozunk, akkor nem ritka, hogy éveken át kell érte imádkoznunk. Valaki a gyógyulásért is éveken át imádkozik. A legnehezebb dió mikor magának kér az ember. Valamiért az a sejtésem, hogy ha magamnak kérek valamit, azt kisebb eséllyel kapom meg mert Istennek jobban tetszik ha másoknak kérek. Ha magamnak kérek, akkor már félek is néha, hogy emiatt önzőnek fog tartani és nehezebben szoktam elhinni, hogy megadja amit kérek ha magamnak kérem. Megadta már sokszor, de van bennem egy ilyen félelem.
Valaki megtéréséért mindvégig imádkozni kell, sohasem szabad abbahagyni, csakis, amikor már megtért (bár attól kezdve még inkább rászorul az imádságra), vagy amikor meghalt (bár utána sem árt, ha még imádkozunk érte). Magunkért is imádkozhatunk, de valóban ennek van legkisebb jelentősége, ezt sokkal hamarabb elhagyhatjuk, mint a másokért mondottakat. Valójában magunknak nemigen kellene semmi mást kérnünk, mint a hitünk erősödését, vagy épp a Szentlélek erejét, amit ugyanaz. Persze, szabad imádságban kérni magunknak is, de azért nem érdemes erre időt, figyelmet vesztegetni, mert amikor másokért imádkozunk, akkor közben magunk is gazdagodunk a kegyelemben. A másokért mondott ima eredménye nem mindig az, hogy teljesül, amit nekik kértünk. Mert ha éppen nem teljesül, attól még az imánk nem válik hiábavalóvá, haszontalanná, mert az elvégzett ima minden körülmények között meghallgatásra talál. Hogy mikor kell, érdemes, szükséges abbahagyni, ezt nem könnyű megmondani, erre biztosan nincsen képlet. Az ember a szíve mélyén talál rá arra, hogy Isten mit ad, mit vesz el, mit kér, mit kínál föl. De a kitartás nagyon sokat számít. Az nem lehet türelmetlen követelés, hanem annak rögzítése, hogy állandóan kapcsolatban, "beszélő viszonyban" vagyunk Istennel.
Kedves lelkiatya a Szent Sebek rózsafüzér imádkozható katolikusoknak? Az egyház által elfogadott?
Chambon Mária Márta vizitációs nővérnek adta ezt az imát Jézus, 1907. március 21-én a chamberi kolostorban. Az egyházi engedélyt a rózsafüzér erre a formájára + Francis B. Shulte, New Orleans érseke adta meg (1989 December 29). Bátran imádkozható.
Kedves Lelkiatya! Szomorúan vettem tudomásul, hogy Máriapócson egyik kegytárboltban sem kapható a "Dicsérjétek az Urat" énekeskönyv és a Simon Attila által szerkesztett "Uram nyisd meg ajkaimat" című kottás könyv. Azt is hallom, hogy a Hajdúdorogi Főegyházmegye és a Nyíregyházi Egyházmegye honlapján meghallgatható görögkatolikus énekek is eltérnek egymástól. A Nyíregyházi Egyházmegye honlapján hallható énekek jobban követik annak a "Dicsérjétek az Urat" énekeskönyv szövegét, amit Kocsis Fülöp érsek atya hagyott jóvá 2020-ban. Miért van ez így? Miért nem követik a 2020-ban jóváhagyott szöveget? Szomorúan hallom, hogy a zsoltárok szövege is eltér, egyik templomban így mondják a másikban úgy. Lásd 50. és 103. zsoltár. Ebből csak káosz van. Jobb lenne az egység. Várom válaszát.
Mindig mindenben jobb az egység, de ez egyrészt nem jelent egyformaságot, másrészt nem is valósítható meg teljesen. Emberek vagyunk sok különbséggel, sok gyarlósággal. Másrészt az az oka ezeknek az eltéréseknek, hogy ezekben az években bizonyos átalakulásban van egyházunk. Hosszú évtizedeken át összesen két könyvet lehetett kiadni, a Dicsérjétek az Urat! énekeskönyvet, meg az Emeljük föl szívünket! imakönyvet. Az utóbbi évtizedekben azonban számos új könyv jelent meg, melyek imákat, a zsoltárokat, sőt, kottás anyagokat is tartalmaznak. Ezek tervezése, gondozása, kiadása nagy körültekintést követel, sok szakember bevonását igényli. Abban teljesen igaza van, hogy jobb volna, ha mindezek a szövegek teljes harmóiában lennének. Meggyőződésem, hogy az ezen dolgozó szakembereknek is ez a céljuk, de minthogy roppant átfogó munkáról van szó, ezért nem egyszerű néhány év alatt mindent helyére tenni ezen a téren. Az Ön megállapítása tehát teljesen helytálló, a panasza is jogos, de még néhány év türelemre van szükség, hogy mindezek helyre rázódjanak egyházunkban.
Kedves Lelkiatya! Vissza lehet-e térni korábbi lelkivezetőhöz, mondjuk negyedévenkénti találkozásra? Igyekszem 1,1-5 hónaponként gyónni, ahol épp tudok. De azért kellene egy oázis, ahol összefoglalhatom az életem eseményeit, nem a búnöket, hanem, ami érint, foglalkoztat, változik stb. Anno, 18-20 éveimben vezetett engem, aztán ki ki elkerült, de most úgy néz ki, hogy azt meg tudom oldani, hogy negyed év kb.20 év telt el. Persze,ha az illető is benne van. Most jelenleg van egy atya, akivel találkozom negyedévente, de idős, bármikor.... Azt is gondolom, ha Isten szándéka, vagy ad egy új vezetőt. Csak a kérdésem az, hogy illik-e visszatérni?
Természetesen szabad és miért is ne volna helyes visszatérni a régi lelkivezetőhöz? Arra azért számítson, hogy az eltelt húsz év sok mindent változtatott az Ön életében is, és esetleg a korábbi lelkiatya életében is. Úgyhogy semmiképp se ugyanazt az atyát keresse, mint akivel fiatal éveiben együtt haladt, sem az Ön akkori lelkiségét, lelkiállapotát. A csalódástól akarom megóvni, azért mondom. De az teljesen rendjénvaló gyakorlat, ha valaki rendszeresen, lehetőleg havonta gyónik, és a lelkiatyjával csak ritkábban találkozik mélyebben átbeszélni az élete dolgait. Megjegyzem, én is ezt teszem.
Kedves Lelkiatya! Sokat bántottak- főleg kinézetem miatt- ezért váltam érzékennyé, zárkózottabbá. Sokan nem értik. Volt, hogy elmondtam, ezek miatt váltam ilyenné,ne vedd magadra. Előfordul, hogy beszélgetnék, közelednék a környezetemben levőkhöz, úgy érzem nem szívesen veszik. Pl. A kollegakhoz, a görög katolikus templomba járókhoz . Köszönöm válaszát: Emma
Kedves Emma! Sajnos így van, nagyon sok sebet tudunk egymásnak okozni. És ezek a sebek erősen tudják befolyásolni a személyiségünk alakulását. Személyiségünk azonban nem azonos az énünkkel, a tulajdonságaink nem azonosak velünk. Azokat csak hordozzuk. Ha ezek a magatartásformák ki is alakultak Önben, ezzel nem kell, hogy azonosuljon, ezen lehet változtatni. Persze, nem könnyű, de lehetséges. Ehhöz elsősorban saját magára kell találnia. Mélyen átgondolnia: Ki is vagyok én? Az önismeret igazi forrása a hit, az őszinte Isten-kapcsolat. Minél mélyebb és személyesebb kapcsolatom van Istennel, annál inkább tudom az ő szemével látni a világot és önmagamat is. Annál könnyebben rátalálok arra a képre, amilyennek Isten lát engem. Úgyhogy ez az Önnek szóló első tanácsom, hogy Istennel való kapcsolatát tekintse át. Ővele beszélje meg, hogy milyen ént, milyen személyiséget, milyen tulajdonságokat kapott. És főként azt, hogy ezekkel mit kell kezdenie, mi az, amit legyőzni, mi az, amit fejleszteni kell. Enélkül a mély önmagába tekintés nélkül csak sodródik az emberek állandóan változó véleményei között. Azoknak egyáltalán nem kellene, hogy befolyásoljanak minket sem a tetteinkben, sem a gondolkodásunkban. Csak az számít, hogy Isten hogyan tekint rám, neki mi a véleménye rólam. Ő nem vár többet tőlem, mint amire képes vagyok, de kevesebbet sem, mint amit meg tudok tenni. Pontosan azt és annyit, ami és amennyi szükséges a fejlődésemhez. S persze, folyamatosan tartania kell a kapcsolatot vele, hogy úgy alakuljon, úgy formálódjék az élete, amely Önt egyre teljesebbé, egyre boldogabbá teszi. Csak ezek után, vagy ennek erejével tud úgy fordulni az emberekhöz, hogy az ne a figyelmük, a szeretetük koldulása legyen, hanem őket is gazdagítsa. Sokszor ugyanis mi magunk is okozzuk az emberek reakcióját. Nem mindig és nem minden helyzetben, de sok esetben ez is szerepet kap. S akiben kialakult a rossz viszonyulás, az mindig ezeket a rossz reakciókat kapja, ami miatt hiába neheztel másokra, a feszültség forrása valójában őbenne van. Ebből kell kilépni, Istenhöz fordulni, a kapcsolatainak forrását őbenne kérni, azokhoz az ő kegyelmét és erejét kérni. Higgye el, sikerülni fog, csak kérje hozzá a Szentlélek segítségét!
Kedves lelkiatya megörököltem a dédmamám 1905-ös orgona virágok imakönyvét, ahol különböző imák vannak amelyekkel 100 nap búcsút lehet nyerni. Ezt hogy kell érteni?
Nem tudom. Én sem értem pontosan, hogy mit jelent búcsút nyerni. A keleti teológia nem ismeri ezt a fogalmat. Szerintem idejét múlt jámborságról van szó. De lehet, hogy tévedek.
Kedves Lelkiatya! Minket is küldhet a Lélek a sivatagban, hogy megkísértődjünk? Ezért imádkozzuk a Miatyánkban, ne vitessünk a kísértésbe? De hogy is van ez? Az Istenfiát jobbra-balra rángathatta a bukott angyal? S vajon ezt hányszor kellett még elviselnie? S ott van az is, Isten angyalai szolgáltak Jézusnak a kísértések legyőzése után. Miért nincs nyoma eztán ennek az Evangéliumban? Mi mennyire vagyunk urai önmagunknak? A kísértést ki váltja ki? Lehet hogy Isten a javunkra teszi? Akkor kísértések kellenek az üdvösségünkhöz? De ha igen, akkor miért kérjük a Miatyánkban, hogy ne legyenek próbatételek? Köszönöm, hogy mindezt elolvasta és kérem segítsen megérteni ezt az ellentmondást.
Az biztos, hogy Jézust a Lélek vitte ki a pusztába (Mk 1,12). Ezt mégsem annyira megpróbáltatásnak, mint inkább fölkészülésnek kell tekinteni. Böjttel nagyon jól föl tudunk készülni az előttünk álló nagy lelki feladatokra. Jézus ezzel készült messiási küldetésére. Ezt a helyzetet használta ki a sátán, hogy megkísértse Jézust. (Ez azt is elárulja, hogy a sátán nem tudta pontosan, hogy kicsoda Jézus! Azt hitte, csak ember, akit eltéríthet, mint más esetekben annyiszor.) Jézus mint ember szintén átélte ezeket a kísértéseket. Hogy később is volt-e hasonló kísértésben része, ezt nem tudjuk, nem ír róla a Szentírás, de minden bizonnyal igen. Például a getszemáni kertben, amikor emberként félt az előtte álló feladattól, és szeretett volna attól megszabadulni. Az atyák szerint a kísértésnek három forrása lehet. Az egyik a rosszra hajló emberi természetünk miatt. Sajnos, az áteredő bűn miatt hajlunk a rosszra. Sok esetben még akkor is rosszat teszünk, amikor jót szeretnénk (Róm 7,14-23). A második a saját bűneink következménye. Ha valaki nem küzd a benne levő bűnös hajlammal, hanem elengedi, sorozatosan elköveti a bűnöket, akkor annak természetes következménye, hogy újabb bűnös gondolatok és késztetések keletkeznek. A harmadik forrás az, amikor maga a sátán kísért bennünket, akár a legszentebb pillanatokban is. Talán főként erre vonatkozik a Miatyánkban való kérésünk, hogy ilyen kísértések minel kevésbé zavarhassanak minket. Nagy titok ez, hogy miért engedi meg Isten ezeket a kísértéseket, akár már eleve az áteredő bűnt, akár a mi elkövetett bűneinket, de még inkább a sátánnak ezeket a támadásait. Nem tudjuk. De azt tudjuk, ez szintén az atyák tanítása, hogy szükségünk van ezekre a kísértésekre. Szent Antal atya így tanít: "Vedd el a kísértést, és senki sem üdvözül!" A kísértések küzdelemre sarkallnak minket. Ebben a küzdelemben igazolhatjuk Istenhez való hűségünket, szeretetében való kitartásunkat, és még inkább megtapasztalhatjuk Isten végtelen irgalmát és szeretetét. Amikor azt imádkozzuk: "Ne vígy minket a kísértésbe!", ezzel azt fejezzük ki, hogy ne hagyjon minket túl nagy küzdelemben, amelyben elbukhatnánk. Tudjuk, hogy el kell viselnünk, de kérjük, hogy minél kevésbé árthasson nekünk.
Kedves lelki atya! Jézus a kereszten hogyan szenvedett? Az isteni és emberi természete is szenved, vagy csak az emberi? Vagy ha a Szentháromságra gondolok, akkor vele együtt szenvedett az Atya is? Vagy ebben egyedül hagyta? Nagyon kiváncsi lennék erre. Köszönöm váaszát Demeter
A szenvedés, mint a halál is az egész embert érinti, akkor is ha lelkileg szenved akkor is, ha testileg. Azonban nem pont ugyanúgy érinti a testet mint a lelket, mint ahogy a halál sem. Krisztus értünk testesült meg és valódi emberi, halandó és szenvedésre képes, azaz törékeny és sebezhető testet vett magára, pont olyat, mint a mienk. Önként tette mindezt, értünk emberekért, a mi üdvösségünkért - ahogy a hitvallásunk mondja. Hitünk szerint az Ige lett testté. A Názáreti Jézus az Isten Fia, kezdetnélküli isteni személy, akkor is amikor szenved. Testben élt köztünk, testileg szenvedett és testileg halt is meg. Isteni természete szerint ő, a második isteni személy sem halandó, de az egyház tanítása szerint mindaz, ami emberi életében történt vele, az ővele, az Örök Igével történt. Ezért mondhatjuk teljes bizonyossággal, hogy, nem csak a teste és emberi lelke, hanem ő maga teljes valójában szenvedett, ő halt meg, így ő is támadt fel. Órigenész alexandriai egyházatya szerint az Atya sem nézi szenvtelenül (görögül apatikusan) a rosszat. Bár filozófiai értelemben Isten nem szenvedhet, itt mégis feloldhatatlan titok előtt állunk. (Nagyon sok ilyen van a mi hitünkben!) Mert bár Isten valóban nem szenvedhet, az lehetetlen, hogy szenvtelenül szemlélje Fia kínszenvedését és kereszthalálát. S ugyanez elmondható a Szentlélekről, aki éppenúgy szereti a Fiút, mint az Atya. Igen, a Fiúban a teljes Szentháromság is szenvedett. De ez a filozófiai önellentmondás feloldatlan marad. Ezt csak hitünkkel tudjuk felfogni, emberi értelmünkkel nem.
Kedves Lelkiatya! A véleményét szeretném kérni valamiről, amit nem tudom, hogy helyesen teszek-e vagy tettem meg a múltban. Nem vagyok az a fajta, aki mindig okoskodik és minden mondatra van valami válasza, kritikája. Nagyon sokszor nem mondok egy szót sem akkor se ha nem értek egyet, inkább akkor szoktam mondani valamit amikor már tényleg fontosnak tartom és úgy látom, hogy már itt az ideje vagy más nem szólna. A keresztény hitem alapján nyilatkozok, de szeretném tudni, hogy Ön szerint helyesen tettem-e vagy sem. Több helyzetet mesélek el, úgy tűnhet gyakran nyilvánítok véleményt, de szó sincs erről. Leírva soknak fog tűnni, de több az olyan eset amikor nem is mondok semmit. Az egyik eset a közösségi médiában történt, amikor egy anyuka megosztotta egy keresztény csoportban a képet, amit a kislánya rajzolt Jézusról. Nem emlékszem egészen pontosan a rajzra, de kapott kritikákat, hogy Jézus nem így nézett ki, nem ilyen a bőrszíne, a haja is más színű és kialakult egy vita a hozzászólásoknál Jézus külsejével kapcsolatban. Én erre fogtam magam és odaírtam, hogy nem tudhatjuk pontosan hogyan nézett ki Jézus és nem a külsőségekben rejlik a lényeg. Leírtam azt is, hogy szerintem ha Jézus látná ezt a rajzot, akkor egész biztosan nem az lenne neki a leglényegesebb, hogy milyen külsőt rajzot neki az a gyermek hanem örülne annak, hogy ismeri, a szülei megismertették vele, hisz benne, érdeklődik iránta. Nem tudom, hogy mennyire volt helyes ezt így írnom mert úgy tűnik, hogy Jézus nevében beszéltem, ismerem a gondolatait, ami nem lehet teljesen igaz, legfeljebb elképzelésem lehet róla. Érdekes módon nekem mégis olyan érzésem van, hogy helyes volt a meglátás, amit leírtam és úgy érzem, hogy ismerem már Jézust annyira, hogy tudjam, mit mondana egy-egy helyzetben. A hívő ember minél többet foglalkozik vele, olvassa az Evangéliumokat, imádkozik, annál inkább érezheti úgy, hogy ismeri és tényleg látja mi lényeges és mi nem. Nem biztos, hogy igazam van, nem akarok valami istenkáromló önteltséget mondani, tévedhetek is. Igazam lehet ebben vagy rosszat mondtam? Egy másik Facebook-csoportban is tag vagyok ahol csak katolikusok vannak és egy Jézus-film kapcsán gyűltünk össze. Voltak rajongói csoportjai a filmnek, de a többiben előjöttek katolikusat sértő vagy ellenző hozzászólások, bejegyzések és ezért a katolikusoknak lett egy külön csoportja. Katolikus vagyok én is de amikor nem először láttam, hogy az a téma, hogy a többi csoportban milyen sok katolikusellenes megnyilvánulás van, sértő vagy egyszerűen kritizáló, akkor nem bírtam magamban tartani és kiírtam mindenkinek, hogy feltétlenül értek egyet velük, nem nekik akarok igazat adni, de úgy látom, hogy ez elég gyakran téma és némelyek haragszanak is azokra az emberekre és javaslom, hogy ne is törődjenek vele, csak imádkozzanak értük és bocsássanak meg nekik, szeressék őket. Írtam, hogy nekem is mondtak már csúnyát a katolikus egyházról, de attól még nem haragszok az illetőre és próbálom észrevenni benne a jót mert egyébként türelmes, segítőkész. Hozzátettem, hogy egy megnyilvánulás vagy egy témáról alkotott vélemény alapján nem kellene kialakítani véleményt másokról, mert az a személyiségének csak egy töredéke. Azzal zártam, hogy a legfontosabb a mások iránti szeretet, megbocsátás és ezt minden keresztény felekezetben meg kell tenni és minden felekezet irányában gyakorolni kell, Jézus keresztényeket akar, követőket, akik megtartják a tanításait, szeretnek és megbocsátanak, nem pedig széthúzást. Sajnálom ha rosszat tettem, nem akartam okoskodni, már nem bírtam nézni szótlanul, hogy mindig erről beszéltek, hogy mások milyenek a katolikusokkal. Akkor lennék igazságos ha a katolikusokat is megvédeném a többiekkel szemben, ez a bejegyzés nagyon hirtelen jött. Mindenféle visszajelzések jöttek, valakiknek tetszett és egyetértett, valakik azt mondták, hogy ahelyett, hogy ezt nekik leírtam, inkább tanuljam meg megvédeni a hitemet. Valaki azt írta, reméli már jobban érzem magam, biztos csak ki akartam adni valamit magamból. Egy harmadik meg azt, hogy a katolikusok az első keresztények. Néhányan ezek szerint nem értették meg, amit írtam, mert pont az volt a lényege az egésznek, hogy nem teológiai kérdéseken kellene vitatkozni, a rosszat látni a másikban, úgy gondolni másokra mint akik mindig bántanak minket hanem próbálni meglátni bennük a jót is, imádkozni értük és szeretni őket akkor is ha nem értünk egyet. Jézust szerintem az érdekli, hogy milyenek vagyunk egymással és elfogadjuk őt annak, akinek mondta magát és nem az, hogy görög katolikus, római katolikus, ortodox, református, baptista egyházhoz tartozunk-e. De ha őt mégis ez érdekli, akkor is az ő dolga, mi ne vitatkozzunk egymással erről. Ő fog ítélni. Biztos úgy van, hogy a teológiai kérdésekben nem lehet mindenkinek igaza, az is vita téma szokott lenni katolikusok és nem katolikusok között, hogy Jézusnak voltak-e testvérei, de sokkal fontosabb szerintem szeretni egymást, békét keresni egymással és ugyanúgy bánni mindenkivel felekezettől függetlenül. Jézust szerintem ez jobban érdekli mint hogy milyen viták vannak a testvéreiről meg az édesanyjáról, a szentekről és ki tudja még miről. Van annyi széthúzás a világban de ha még a keresztényeknek sem a szeretet és a megbocsátás a legfontosabb, ha még ők is azon vitáznak, melyikük a jobb, akkor nincs miről beszélni. Őszintén remélem, hogy nem tűnik ez részemről a katolikus egyház elleni támadásnak. Csak azt akartam mondani, hogy félre kellene tenni a különbségeket és ugyanúgy bánni mindenkivel, akár ugyanazt vallja-e, akár nem, de sajnos ez nem nagyon jellemző és ne csak a rosszat lássuk mindenkiben. Azt szerettem volna elérni, hogy ne csak úgy gondoljanak már az őket kritizálókra mint emberekre akik őket kritizálják, nem szeretik hanem lássák meg azt, hogy a Jézusban való hit összeköti őket. Nem sok emberhez jutott el, amit mondani akartam. Ön szerint jól teszem amikor kimondom a véleményem vagy inkább hallgassak róla? Az egyik ember a második esetnél leírta, hogy nem is olvasta el, amit leírtam, az elején abbahagyta, de imádkozott értem, szerintem nem vette komolyan és azt is írta, túl negatív volt, pedig éppen azt írtam, hogy a jót lássuk meg másokban, mindenesetre megköszöntem neki az imádságot és azt írtam, látom a jó szándékát és értékelem. Még azt is odaírtam, hogy nem vagyok tökéletes és ha hibát követtem el, elfogadom. Nem akartam úgy tálalni, hogy csak nekem lehet igazam. Még abban is igyekeztem meglátni a jót, aki nekem sértőn írt vagy úgy alkotott véleményt hogy el se olvasta amit írtam. Nem csak a hosszabb bejegyzést sem, a rövid válaszomat sem, amit neki írtam. Az pedig nem lett volna nagy fáradtság. Imádkozott értem, értékelem is, meglátom a jó szándékát, de úgy alkotott rólam egy képet, hogy el se olvasott semmit amit írtam. Önnek most nagyon részletesen írtam ezt, de tudnom kellene, jól tettem-e amiket tettem. Az első és a második esetben is. Miért van az, hogy valakikhez annyira nem jut el, amit mondok? Éppen azt írom, hogy a jót lássuk a másikban és erre néhányan megint kezdik a teológiai vitát, hogy a katolikus egyház az első egyház és a többi. Nem számít semmi más, csak az, hogy ez az első. Jó dolog a katolikus egyház, örülök, hogy oda tartozok, csak szerettem volna, hogy lássák meg azt is, ami a sok egyház sokfélesége mögött van. Velem van valami baj vagy másokkal? Miért baj az ha az ember felhívja a figyelmet arra, hogy mind keresztények vagyunk, ne nézzük egymás hibáit, ne nézzük a teológiai különbségeinket hanem szeressük egymást, imádkozzunk egymásért és fogadjuk el a másikat akkor is ha mást gondol? Bocsánatot kérek ha kicsit zaklatott a levelem, sok minden zúdult rám, jó és rossz is.
Kedves Testvérem! A két esetben, amelyet leírt teljesen egyetértek Önnel. Az egyik a Jézusról készült rajz kapcsán, hogy igazán nem számít az, hogy Jézusnak milyen külseje volt. Az meg teljesen lényegtelen, hogy egy gyermek a rajzában mennyire tudta visszaadni a feltételezett külsejét. Ilyenkor, de különösen is a gyermekrajzokban csupán a belső világát vetíti ki a rajzoló, s akik értenek ehhöz, ezekből a rajzokból nagyon sok mindent ki tudnak olvasni arról az emberről, aki rajzolta. De éppen azért, mert az a rajz valójában őróla szól, nem arról, amit ábrázol. Abban is igaza van, hogy ha az ember sokat olvassa a Szentírást, sokat imádkozik, akkor egyre inkább ráhangolódik Jézus lelkületére, egyre inkább azonosulni tud a tanításával. Azt nem mondanám, hogy egyre jobban ismeri, mert ez - érdekes módon - épp fordítva van. Valaki minél előrébb halad a lelkiéletben, annál inkább azt látja, hogy Isten mennyire megismerhetetlen. De a lelki ráhangolódás miatt mégis mondhatjuk azt, hogy az ilyen ember egyre többet tud meg Istenről. A másik kérdésben is Önnel értek egyet. Erős gyengeségünk, hogy a magunk védelme miatt másokat támadunk. Ez sohasem lehet hiteles. Akár a katolikus hitünket, akár a nemzetünket, akár bármi más közösségünket vagy éppen magunkat védelmezzük. Nagyon helyes az a hozzáállás, hogy a másként gondolkodóban is lássuk meg az értékes, törekvő embert. Az álláspontjával tehát teljesen egyetértek. Hogy jól tette-e azt, hogy írt, kifejtette a véleményét, ezt nem nagyon tudom. Én magam nem látom értelmét ezeknek a végeláthatatlan csevegéseknek. Azt sem tudjuk, kivel beszélgetünk, ki az az ember, aki hozzászól. Akkor meg miért is adnék a véleményére? Valóban, sokszor oda sem figyelnek egymásra, csak mindenki szajkózza a maga véleményét. Persze, van kivétel, bocsánat, mégsem tartom értelmesnek ezeket a vitákat. Ráadásul az arctalanság miatt sokkal könnyebb arcátlanul bántani is egymást. Ez egyeseket mélyen megbánt, holott teljesen fölösleges ezeket a sértéseket magára vennie. Azt sem tudjuk, honnan jött. Szóval, ha részese ezeknek a csoportoknak, és fontosnak tartja, hogy hozzászóljon, akkor e két esetben én is az Ön véleménye szerint szólaltam volna meg. De inkább azt tanácsolom, gondolja át, van-e értelme, hogy ezekkel tölti az idejét. Nem volna-e értelmesebb inkább személyesen megkeresni ezt vagy azt az ismerősét. Azok sokkal inkább lehetnek termékeny, építő beszélgetések. De azokban is azt az alapmagatartást javaslom, amelyről ezek a hozzászólásai árulkodtak.
Kedves Lelkiatya! Valamelyik nap egy kedves régi ismerősömmel beszélgettem ő nem magyar és felmerültek köztünk történelmi kérdések. Megpróbált bizonyos szerintem nem helyes cselekedeteket helyesként feltüntetni én csak annyit válaszoltam hogy lehetséges hogy így volt. Bevallom őszintén így utólag nem tudom nem lett volna e helyesebb kicsit erősebben kifejeznem a véleményemet mert nem értettem vele egyet a szívem mélyén de nem akartam megbántani ráadásul tényleg nem lehetünk biztosak abban hogy bizonyos események hogyan zajlottak 60-70 évvel ezelőtt. Sokszor azt érzem nehéz meghúzni a határt az adott helyzetben a véleményünk melletti kiállás és a tapintat/udvariasság között. Kérem segítsen nekem egy kedves tanáccsal.
Ez valóban nem könnyű. Akkor érdemes a magunk véleménye mellett kiállni, amikor a másik részéről van remény annak befogadására. Nem föltétlenül az elfogadására, de amikor valós beszélgetés folyik, nem pedig csak az érvekkel való hasztalan pingpongozás. Én is úgy ítélem meg, hogy ebben az esetben Ön helyesen szólt. Mindig adni kell esélyt a másik igazának. Ki tudja, hogy pontosan mire gondol, hogyan gondolja, amit mond? Persze, vannak sokkal élesebb kérdések is, főként, amikor egy döntést kell meghozni, vagy esetleg mások véleményére is hatással lehet, amit mondunk. Úgyhogy helyzete válogatja, hogy mi a helyes. De egy-egy beszélgetésben akkor érdemes tartósan érvelni, az érveket ütköztetni, amikor van remény a befogadásra, amikor az igazi beszélgetés, dialógus, nem pedig páros monológ.
Jézus nyilvános működése előtt negyven napig böjtölt, majd ennek letelte után ment el megkeresztelkedni, hogy beteljesítse azt, amiért az Atya küldte. Miért van az egyházi hagyományba ez fordítva nagyböjtkor? Hamvazkodás, bűnbánat és gyónás, majd negyven napra rá megkeresztelkedés, keresztség megújítása. Nem Jézushoz hasonlóan kellene csinálnunk? Hamvazkodás, bűnbánat negyven napig, aztán gyónás és keresztség( húsvét)?
Jézus János által való megkeresztelkedése egészen más esemény volt, mint a mi keresztségünk. Annak kifejezése, hogy ő sorsközösséget vállal a bűnösökkel. Egyébként a negyven napi böjtölése éppen a keresztelkedése után volt, nem előtte. Ráadásul ez számára inkább a saját hivatására való fölkészülés. Tehát ez is más tartalmú és célú volt, mint a mi negyven napos készületünk a nagyheti eseményekre és a föltámadás ünnepére. Az egyháznak nagyon ősi gyakorlata ez, hogy hosszú időn át böjttel, imádsággal készülünk húsvétra, amelynek folyamatába bekapcsoljuk a keresztelendők keresztségre való fökészülését is, amelyet általában nagyszombaton ünneplünk.
    ... 95 96 97 98 99 
100
  101 102 103 104 105 ...