Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tizennyolc meg egy? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya! Tőlem érkezett a kérdés amiben a tanácsát kértem, mert félek találkozni Jézussal. Segített a válaszával, már egy kicsit nyugodtabb vagyok. Nem tökéletes a helyzet, de jobb mint volt. Sajnálom, hogy ennyi sok idejétől fosztom meg, de szívesen fogadnék még Öntől tanácsot, függetlenül attól, hogy esetleg lesz-e módom másnak beszélni erről. Ahogyan mondtam, aggódok saját magamért de sajnos másokért is. Aggódok azokért, akik fontosak nekem de nem keresztények. Féltem őket, hogy velük mi lesz Jézus ítélőszéke előtt. Szeretném ha hinnének, de egy részük annyira érdektelen, annyira a világi életet szeretik, hogy nem is próbálkoztam még nekik a hitről beszélni, ismerem a személyiségüket és tudom, hogy nem lenne sikeres, másik részüknek beszéltem róla, de hiába. Azt el tudtam érni, hogy kicsit jobb emberek legyenek, azt megértik én miért szeretem Jézust, egyikőjüknek javasoltam egy sorozatot Jézusról, ami nagyon tetszik neki és nézi a részeket sorban, ez nagy dolog nála mert egyáltalán nem foglalkozik amúgy Jézussal, de azt nem tudtam (még) elérni, hogy higgyen benne, hogy Jézus az, akinek mondta magát. Nem okoskodni akartam, csak jót akarok neki(k) és féltem őt (őket). Nem tudom, üdvözülhetnek-e ha nem hisznek Jézusban, de féltem őket. ... A másik problémám kapcsolódik az előző levelemhez, de más szempontból. A bűneimen nem tudom teljesen túltenni magam. Azokon sem, melyekért már bocsánatot kértem Istentől és tudom, érzem, hogy megbocsátotta. Még így is szégyenérzetet keltenek bennem. Nem mások előtt, "csak" Isten előtt. Ha magamra gondolok, csak egy bűnös embert látok. ... A szívem mélyén hiányzik, de már most azt sem tudom hogy közeledjek hozzá, a szégyenérzetem mindig közbeszól és bizonytalan is vagyok, hogy akarja-e egyáltalán, hogy közeledjek hozzá újra vagy neki teljesen mindegy. ... Tervezem, hogy hetente menjek templomba, eddig nem így volt, de akkor az jut eszembe, ezt meg is kell tennem, de ez olyan kis semmiség, ez nem lesz elég. Sőt, ha eltervezem, hogy hetente fogok járni a templomba, önkénteskedni fogok, másokkal megbocsátó leszek, sokat fogok imádkozni, mindegy mit de többet teszek mint heti egyszer templomba menni, akkor is kevésnek érzem. Hogy ez nem fejezi ki eléggé a szeretetem Jézus iránt, ez nem elég ok arra, hogy Isten elégedett legyen velem. Hogy ez olyan kis semmiség, olyan megszokott, átlagos. ... Már olyan gondolatok is jutottak eszembe, hogy akkor fejezhetném ki igazán a szeretetem Neki, akkor érne valamit amit teszek, akkor lenne elég, ha meghalnék érte. Akkor bizonyítanám Neki igazán. ... Fogalmazhatnék úgy is, hogy mintha nem létezne olyan cselekedet, bármi, ami teljesen ki tudná fejezni a szeretetem mértékét. Mennyire helytállóak ezek a gondolatok? Lehet benne igazság vagy túl szigorú vagyok magamhoz? Ez is egy kísértés, hogy kételkedem benne, hogy számít bármit amit teszek? Még ha így is van, olyan tényleg előfordul, hogy az ember úgy érzi, nem fejezheti ki sem szavakkal, sem tettekkel, amit érez? Amikor nagyon szereti.....
Biztos lehet abban, hogy Jézus legalább annyira félti, és szereti az Ön barátait, mint Ön. Nem kell értük aggódni, hanem hittel imádkozni. Ha hisz a csodákban, akkor elengedheti azt az okoskodást, hogy vajon képesek-e befogadni a hitet vagy nem. Ezen nem kell töprengeni, mert a mi emberi látásunk úgysem tud ellátni odáig. Ez a jövő titka. Mint írtam is Önnek, a jelenben kell élni, akkor építjük a jövőt. Ha a jövőbe nézünk, azt találgatjuk, akkor egészen bizonyosan melléfogunk. Úgyhogy imádkozzék a barátaiért, munkatársaiért, s amikor olyan alkalom adódik, akkor bátran beszéljen nekik Jézusról, arról, hogy Önnek mit jelent az ő szeretete. Sokszor elkövetett hibánk, hogy Isten már régen megbocsátotta a bűneinket, de mi képtelenek vagyunk megbocsátani saját magunknak. Ennek egyébként olykor a hiúság az oka. Szeretnénk meg nem történtté tenni a múltat, de azt nem lehet. Azt csak egyedül Istenben lehet átformálni, a megváltás által Isten tervébe illeszteni, illetve hagyni, hogy ezt Isten tegye meg. Az a fajta szégyenzérzet, amely távol tart az Úrtól, azt a gondolatot kelti, hogy talán ő már ezt a közeledést nem is akarja, egészen bizonyosan nem a Szentlélektől jön. Kísértésnek tekintendő, amellyel nem szabad foglalkozni. Úgy látom, továbbra is hajlamos a jövőben kutatni. Ismétlem, ez a törekvés meddő. Ha késztetést érez a gyakoribb templomba járásra, akkor arra oda kell figyelnie, érdemes követni. Amennyire csak tudja. Nincs szükség arra, hogy bizonyítsa Jézusnak, hogy Ön mennyire szereti. Isten teljesen belelát a szívünkbe, ezt cselekedetekkel nem kell próbálni megmutatni. Persze, a cselekedet a szívből jön, éppen ezért nem kell méricskélni. Nem tudunk se többet, se kevesebbet mutatni, mint ami a szívünkben van, ahová belelát az Úr. Inkább a hálára kell figyelni, hogy azt ne mulasszuk el. Persze, abból sem tudunk eleget adni. Ez már csak így van. Örökre adósai maradunk Istennek. De ez ne bántson minket, mert ez nem megrontja a kapcsolatunkat vele, hanem még inkább serkenti. A tetteinket is, az érzelmeinket is.
Tisztelt Lelkiatya! Én úgy tudom hogy a Görög katolikus és az Ortodox szinte azonosak egy dologban viszont nincs eggyetértés mégpedig az oltakozásba minap láttam egy videót miszerint az Ortodox pap szigorú bírálatot mondott az oltottakra az engesztelés még szivorúbb miszerint az oltott papok püspökök 7 évig nem misézhetnek és a hívek 7 évig napi több imátságot és Rózsafűzért kell mondania és ezek időrendbe be vannak osztva illetve a legkétségbe ejtőb az hogy ki vannak az oltottak zárva az egyházból és 7 évig nem járulhatnak Szentáldozáshoz mivel a fenevad jelének előjelét vették fel!!! Meg szó volt arról is hogy az rMNS vakcinák abortált magzatok sejtvonalait tartalmazák és valami sátáni rituálét is emlitenek a videóba nem tudom pontosan felidézni Megmondom őszintén ha nem áldozhatok akkor én tényleg elveszetnek érezném magam.Valamint a Katolikus hívek között kialakult a megosztotság oltott oltatlan Én nem tudom mi van itt!!! de úgy tudom hogy itthol egy felekezet se gondolta rossz dolognak az oltást. Miért nincs az egyházba eggyetértés ebbe??? Illetve oltotként áldozhatok e??? Illetve mi az ön véleménye
Azt hiszem, azonos filmet láthattunk, amely a világhálón kering. Egy magát keleti katolikus főpapnak bemutató alak beszél arról, hogy a koronavírus elleni oltóanyagban gyermekvér van és a védőoltás nem más mint sátáni rituálé. Ez otromba hazugság, elképesztő szamárság. Ilyet egyik egyház sem tanít. Vannak a keleti egyházban atyák, akik ellenzik az oltakozást, de vannak a katolikusok között is ilyenek. És fordítva is. Ebben a kérdésben nem az egyházak közötti határ a választóvonal. Az meg teológiai félrevezetés, hogy az ember a bűnét előre megszabott imákkal tudja csak levezekelni. Mintha az imádság büntetés volna! Szóval, ezeket egyáltalán ne vegye komolyan. Az idő elteltével egyre inkább alábbhagy ez a nagy harc a világhálón az oltás pártiak és az oltás ellenesek között. Legyen nyugodt, tehát. Ha fölvette a védőoltást, nagyon jól tette. Lehetőleg minden szent misén / Szent Liturgián áldozzon, az nagy megerősítést nyújt a lelkének.
Kedves Lelkiatya! Bocsásson meg kérem a kérdésemért, de tudnom kell a választ. Házasságban élek, és nem a szeretet hiánya miatt, de jelenleg nem tudunk gyakran szexuális életet élni. Akkor is bűn az önkielégítés, ha a zuhany alatt történik, 1perc alatt, úgy hogy nem gondolok szexuális tartalomra, csupán a vízsugár segítségét használom? Elnézést ha valakit megbotránkoztatok, de tudtommal az a paráznaság ha a házastársamon kívül másra gondolok vagy mással csinálom.
Ha már megkérdezett, azt tanácsolom, ne tegye ezt. Nyilván nem tekinthető ez olyan bűnnek, mint a házasságtörés vagy akárcsak a gondolati élvezkedéssel összekötött önkielégítés. De egyszerűen nem erre való. Ezért nem használ, még ha abban a pillanatban ez nem is érzékelődik, sőt, inkább fizikai, testi jó érzés kíséri. Egy kancsó aljával is lehet szöget beütni. Egy lámpaernyőn lehet ruhát szárítani. De nem arra való, és ha sokszor teszi ezt az ember, előbb utóbb könnyen baleset lehet belőle. Fiziológiai és pszichológiai értelemben azért nem hasznos az egyéni önkielégítés, mert a test nagyon könnyen hozzászokik, majd egyre inkább kívánja s végül rögzül ez az eljárásmód. Hosszú távon mindenképpen árt a kapcsolatnak, ahol egyébként is a férfinek ügyelnie kell arra, hogy az orgazmus nála minél későbbre tolódjék, mivel a házastársánál ez biológialag lassabb folyamat. S annál szebb, minél lassabb, minél tovább tudnak ebben egymásnak örömet szerezni. Ha azonban a férfi szervek hozzászoknak a hamari kielégüléshöz, ez a közös játék, az örömteli együttlét rovására mehet. Tehát inkább küzdjön meg ezzel a belső vággyal, nem lesz kárára. Hosszú távon pedig a kapcsolatukat fogja segíteni.
Kedves lelkiatya egy gyakorlati kérdésem lenne, mi a helyes hozzáállás hajadonként a szexuális élethez? Hogyan lehet elkergetni a gondolati bűnöket (jelenleg minél erősebben harcolok annál erősebben jelentkezik)? Mit lehet tenni ha már ima közben is megjelennek ilyen gondolatok? Nagyon idegesítő, mert már egy tized rózsafűzér is legalább 20 percig tart e miatt (mindig belezavarodom).... Egyáltalán mi a különbség a kísértés és a bűn között? Másik kérdésem az lenne, hogy a Szentírás olvasásához tudna-e javasolni egy helyes sorrendet? Jelenleg csak vasárnap olvasom az aznapi evangéliumot, de ezt szeretném kibővíteni és nemcsak az evangélium tanítására, de az ószövetségi könyvek zavarosak voltak számomra... napi 5 percre gondoltam... illetve szeretném elkezdeni a zsolozsmát, de az egész ijesztően sok melyiket ajánlaná közülük?
Ezek a kísértő gondolatok hol fölerősödnek, hol alábbhagynak az életünkben. De nem hagynak el sohasem - mondják az idős emberek. A külső körülmények jelentősen befolyásolják, s ez a mai világunkban szándékoltan nagyon föl van erősítve. Nincsenek könnyű helyzetben a tisztaságra törekvő fiatalok. Ha úgy érzi, hogy az eddigi próbálkozásai sikertelenek voltak, akkor folyamodjék más eszközökhöz. Ha jelentkeznek ezek a gondolatok, akkor ne csak küzdjön ellene, hogy le tudja győzni - egyébként így nem is lehet - hanem terelje el a figyelmét. Foglalkozzék erőteljesen valami mással, hallgasson hangosan komoly zenét (a pop, rock és egyéb ifjúsági zene sokszor inkább újabb érzéki gerjedelmeket kelt!), kezdjen el keményen tornázni, stb. Imádság közben nyilván ilyet nem lehet, de akkor is változtassa meg az ima körülményeit. Ha eddig ülve mondta, álljon fel, ha eddig is állt, induljon el, ha a szobában mondta, menjen át másik szobába vagy ki az utcára, ha templomban mondta, álljon annak egy másik szegletébe. Tehát főként a külső körülmények megváltoztatásáról beszélek most. Ezt ugyanis könnyebb változtatni. Ez a kísértés egyébként nem bűn, csak minden olyan pillanat, amikro ezeket beengedi, amikor szóba áll vele, az már igen, s az fölerősíti a következő alkalmat. Tehát közvetve lehet, hogy van felelősségünk abban, ha sokszor forog a fejünkben ilyesmi. De nem mindig. A sivatagban élő atyáknak is meg kellett ezzel küzdenie. A bibliaolvasásról minap írtam néhány jó tanácsot, kérem, nézzen bele abba az írásba is. Érdemes minden nap egy bizonyos szakaszt elolvasni, az Újszövetséggel kezdve, s azon kicsit el is gondolkodni. Ha pedig zsolozsmázni szeretne, javaslom, hogy kezdje a kompletóriummal (görkat.oknál: kis esti zsolozsma). Az nem túl hosszú, minden este elmondható, nagyon szépen keretet ad a napoknak.
Kedves Lelkiatya! Mit mondjak arra a református vádra, miszerint a Szűzanya csak egy ember, semmi több, nem szabad hozzá imadkozni mivel:1 Timótheus 2:5 Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus. A Szűzanya közbenjár értünk egyszülött fiánál, és Jézus közbenjár értünk az Atyánál, nemde?
A Szűzanya valóban csak egy ember, semmi több, ez igaz. A protestánsokat az zavarja meg, hogy a magyar nyelvben az imádkozni szó az imádásból eredeztethető. Holott jelentős különbség van az imádás és a szentekhöz szóló imádság között. Nyilvánvaló, hogy a szenteket nem imádjuk, ez csak egyedül Istent illeti meg. S valóban, egészen másként imádkozunk Istenhöz, a szentháromsági személyekhöz, mint a szentekhöz. Amikor a szentekhöz imádkozunk, ezt úgy kell érteni, mint ahogyan földön élő testvéreinket kérjük, hogy imádkozzanak értünk. Vajon az illető protestáns személy hisz abban, hogy egymásért imádkozhatunk? Mert ha igen, akkor onnan már csak egy lépés, hogy vajon a már elhunyt testvéreinkkel van-e kapcsolatunk, megszólíthatjuk-e őket. Mert ha ez is igen, akkor hozzájuk is fordulhatunk ugyanezzel a kéréssel, hogy imádkozzanak értünk. Ezt jelenti a szentekhöz való imádság. Mondom, a szó félrevezető lehet, de jól kell érteni. Szóval, a szentektől valóban csak közbenjárást kérünk, ahogyan a földön élő testvéreinktől is. És ugyanígy megkülönböztető az emberi közbenjárás és Jézus Krisztus közbenjárása az Atyánál. Jóllehet ugyanazt a szót használjuk, de egészen mást értünk alatta. Ha egy édesanya imádkozik a vizsgázó gyermekéért, akkor ő is közbenjár érte Istennél. Ha a Szűzanya teszi ezt, ez is közbenjárás Istennél. Nyilván az Istenszülő Szűz imádsága milliószor többet ér, mint a földi édesanyáé. Ezzel együtt is fontos, hogy egymásért is imádkozhatunk, hiszen annak hatékonysága nem rőffel és számadatokkal mérhető. Jézus közbenjárása lényegileg, teológiailag egészen más. Ő nem úgy imádkozik értünk az Atyánál, mint a szentek teszik. Ő, mivel egy az Atyával és egy velünk, emberekkel is, ezért az ő egész lénye közbenjárás. Ilyen valóban csak egyetlen egy van, ilyen közbenjárónk az Atyánál nincs más, nem is lehet. Ha úgy tetszik, idehozható, hogy még a Lélek is közbenjár értünk (Róm 8,26-27), s nyilván egészen másként mint Jézus, és természetesen másként, mint a szentek, vagy mi magunk egymásért. Van még egy érdekes kép a Szentírásban, amely költői módon utal a szentek imádságaira. A Jelenések könyve 5,8 vers szól arról, hogy a mennyei istentiszteleten használják a tömjénezőket és a tömjénfüst nem más, mint a szentek imádságai, amely fölszáll Istenhöz, az ő trónusához. A szentek értünk mondott közbenjáró imádságai tehát nagy kincset jelentenek hitünkben, életünkben, érdemes élni ezzel az Isten adta lehetőséggel.
Tisztelt Lelkiatya! Keresztény vagyok, de a Bibliát nem szoktam olvasni, csak nagyon ritkán teszem ezt meg. Változtatni szeretnék ezen. A tervem az, hogy minden nap reggel és este is olvassam. A legjobb lenne reggel és este is. Ezzel kezdeni és ezzel zárni a napot. A keresztények többsége csak az Újszövetséggel foglalkozik, de én hallgatnék azokra, akik szerint az Ószövetség is fontos a keresztényeknek, nem lehet csak úgy szőnyeg alá söpörni, többek között amiatt sem, mert ez alapján bizonyította Jézus is hogy ő a Messiás. Ezt csak úgy netes videókban láttam, hogy ezt mondják egyesek, néhány egyházi személy, de személyesen nem ismerem őket. Valóban olvashatom az Ószövetséget is? Az egész Biblia olvasását hogy érdemes csinálni? Két megoldásra jutottam, de nem döntöttem el véglegesen, melyik legyen. Az egyik, hogy elolvasom teljesen az Ószövetséget és csak utána kezdem az Újszövetséget és azt is teljesen. Ha végeztem vele, akkor újra elölről. A másik, hogy párhuzamosan tehát reggel egy fejezet az Ószövetségből, este egy fejezet az Újszövetségből. A fejezeteket sorrendben, ahogy követik egymást, így jobbnak tűnik mintha véletlenszerűen amelyiknél kinyílik a könyv. Jobban tetszene az, hogy az Ó-és Újszövetség párhuzamosan, de laikus hívő vagyok, nem tudhatom. Ha olvasnám, akkor azért egy órát is rászánnék egyszerre, nem hagynám abba 10 perc múlva. Mennyi időt érdemes rászánni egyszerre? Jobb lenne azt mondani, hogy legyen egy óra és az alatt addig jutok, ameddig jutok vagy tervezzem el, hogy minden nap egy könyvet vagy fejezetet és amennyi időbe telik, annyiba telik, csak jussak a végére és ne szedjem szét? Az első napon Mózes első könyve, ami 50-60 oldal és azon akkor reggel menjek végig, inkább egyben olvassam el, akkor is ha sokkal több idő, második napon reggel Mózes második könyve, harmadik napon a harmadik és így sorban. Este ugyanígy az Újszövetséggel, első este Máté Evangéliuma 40 oldal, második este Márk Evangéliuma, harmadik este Lukács Evangéliuma és így folytatva. Így kellene vagy inkább egyszerre kevesebbet olvassak, nem baj ha nem jutok Mózes I. könyvének/Máté Evangéliumának a végére? Talán nem is kellene elterveznem, csak úgy kezdjem el és majd ahogy kedvem-energiám engedi?. Isten mit gondol egyébként a Szentírás olvasásáról? Jézus idejében természetes volt, hogy ismerték, hallgatták róla a prédikációkat, annak alapján éltek, ma már nagyon kevesen olvassák csak úgy, hogy az otthonukban, őszinte érdeklődésből és minden nap. Istennek számít az bármit is, hogy olvasom vagy nem ? Értékeli a kitartó, érdeklődő olvasást vagy ha már hiszek Jézusban, akkor már elérte a célját az Evangélium, onnantól kezdve Istennek mindegy? A Szentírás olvasása is tekinthető imádságnak? Nem szabadna vele helyettesíteni, de ez érdekelne engem. Olyan tudatlannak, butának érzem magam, de most életemben először szeretnék rendszeresen Bibliát olvasni és szeretném helyesen csinálni.
Nagyon fontos kérdéseket tett föl. Köszönöm mindegyiket. Nagyon helyénvaló ez az indíttatás, hogy minden nap olvasson a Bibliából. Első és legfontosabb tanácsom, hogy már most nagy elhatározást tegyen arra, hogy ki is tart ebben. Ugyanis a kezdeti lelkesedés általában nagy szokott lenni, de előbb vagy utóbb, szinte törvényszerűen bekövetkezik annak alábbhagyása. Erre előre készüljön föl! Éppen azért, hogy a kezdeti lelkesedés ne törjön meg hamar, azt javaslom, hogy inkább kisebb adaggal kezdje. Ha mindjárt napi egy órával kezdene, félő, hogy egyre terhesebbé válik, más teendők tűnnek majd fontosabbnak, egyre nehezebben lesz megtartható az elhatározás. Ezért javaslom a fokozatosságot, a kisebb adaggal való kezdést. A legjobbnak én is azt tartom, hogy párhuzamosan olvassuk az Ó- és Újszövetséget, mégis most, indulásnak csak az egyiket tanácsolom. Mégpedig azt, hogy az Újszövetséggel kezdje. Ebből érthetjük meg az Ószövetséget. Sokan jártak már úgy, hogy nagy nekibuzdulással elkezdték olvasni a Bibliát az elejétől, és már a harmadik könyvnél, a Leviták könyvénél abbahagyták, mert bizony, az a rész egyáltalán nem érdekfeszítő - s akkor még szelíden fogalmaztam. Nem szabad sietni sem a Biblia olvasásával. Nem az a cél, hogy minél hamarabb elolvassuk, hanem, hogy az életünk része legyen. Ne a mennyiségre, hanem a mélységre törekedjék. Ezért azt javaslom, hogy az Újszövetségből is vagy egyetlen fejezetet, vagy akár csak egyetlen bekezdést olvasson el, és azon utána gondolkodjék is, keresse belőle a személyre szabott, Önnek szóló üzenetét. A bibliaolvasásra szánt időnek legföljebb a 10 százaléka legyen az olvasás, a többi pedig a gondolkodás, újra olvasás, értelmezés. Ez egyébként nagyon izgalmas lelki munka, de azzal is számolni kell, hogy nem mindig. Van, hogy nem olyan könnyen adja meg magát az adott szöveg. Pedig mindig, minden része lehet üzenet! Ezt kell keresni. Ha valóban rá tud szánni napi kétszeri időt, akkor nagyon helyes a párhuzamos olvasás, tehát az újszövetség mellé a másik időpontban az ószövetséget is. Elárulom, én is ezt követem. Az ószövetségből már lehet kicsit hosszabb részeket is olvasni, de ott is elég egy-egy fejezet. Fontos még az imádságos lelkület. A lelkünk állapotától, a hozzáállásunktól függ, hogy ez az olvasás imádság-e vagy sem. Abban biztos lehet, hogy az Úr ezt nagyon kedvesen veszi, és főként a kitartást nagyon nagyra értékeli. De főként azért, mert jól tudja, hogy ebből mi hatalmasat meríthetünk, sokat gazdagodhatunk.
Kedves Lelkiatya! Valami nem fér a fejembe a teremtéssel kapcsolatban. Miért van az, hogy az Úr, aki a jóság, a szépség és a harmónia Istene, olyan elképesztően gusztustalan dolgokat teremtett, mint amelyek a teremtés koronája, az ember életfunkcióinak velejárói (példákat nem akarok említeni, de bizonyára érthető, hogy milyen dolgokra gondolok)? Miért akarja az Úr, hogy saját magunkat és a másik embert büdösnek érezzük? Értem, hogy például ha valami büdös, akkor azt elkerüljük, s ezzel óvjuk magunkat attól, hogy valami fertőzést elkapjunk, de ha ezek nem lennének fertőzőek, akkor nem kellene elkerülnünk sem... Szóval ezek az alkotásokról nehéz úgy vélekednem, hogy ezek Isten szeretetéről tanúskodnának... Hogyan kell ehhez az egészhez helyesen viszonyulni? Válaszát előre is köszönöm!
Ennek megítélése nem is annyira egyszerű. Meglehetősen személyfüggő. Van, aki ettől, van, aki attól undorodik. Nemigen lehet tehát számonkérni a Teremtőn, hogy miért ilyennek alkotta meg a világot. Miként arra Ön is utalt, a szagoknak, illatoknak van jelentőségük az életünkben, a rosszaknak is, a jóknak is. A természethez közelebb élő emberek másként tekintenek dolgokra, mint a városi civilizációban élők. Talán már ebben is tettenérhető a különbség, de sok más szempontból is. Szerintem úgy kell helyesen viszonyulni ehhöz a jelenséghöz, hogy törekszem mindenben megtalálni a szépet. Ha valamit nem értek, arra nem azt mondom, hogy rossz, csúnya, undorító, hanem - ha nekem annak is tűnik - elfogadom, hogy nem önmagában az, csak nekem tűnik annak. Csak akkor értem meg a Teremtő akaratát, ha eleve esélyt adok egy-egy érthetetlen dolognak, hogy annak okát ő tudja, nem baj, ha én nem.
Tisztelt Lelkiatya! Én görögkatolikus vagyok, a férjem római. Római katolikus szertartás szerint házasodtunk össze. Házasságunk valószínűleg érvénytelen. Muszáj a római katolikusoknál kezdeményezni az eljárást?
Nem. Egyaránt kezdeményezheti házasságuk érvényességének vizsgálatát a római vagy a görögkatolikus atyánál.
Krisztusban szeretett Lelkiatya! Hogyan lehetünk nyitottak Isten boldogságára? Anna
Kedves Anna! Egyrészt azáltal válhatunk nyitottabbá az Isten fölkínálta boldogságra, ha mindenben és mindenkiben keressük az ő jelenlétét. A vele való igazi találkozás éppen arról ismerhető föl, hogy belső békét, a boldogság előízét támasztja bennünk. Másrészt nem csak keresnünk kell Isten jelenlétét, hanem őt magát kell mindenek elé helyeznünk. Ha ő mindennél és mindenkinél fontosabb az életünkben, ez is annak útja, hogy az ő boldogságával mintegy átitatódik a lelkünk.
Kedves Lelkiatya, Kérdésem a következő. Református úrvacsorát lehet e venni, úgy hogy görögkatolikusnak kereszteltek, vagy ahhoz át kell keresztelkednem? Református szempontból ezt megtehetem, viszont ,ha ezt a görögkatolikus előírások nem teszik lehetővé, akkor ez egy megoldási opció lehet. A kérdés azért foglalkoztat, mert mind liturgia, mind közösség tekintetében az utóbbi 15 évben inkább a református istentiszteleteket látogatom családommal együtt (őket már reformátusnak is kereszteltük). A bevett gyakorlat szerint engem is reformátusnak kellett volna keresztelni édesanyám után, de édesapám ezt nem engedte, szóval igazából lehet csak összenő ami összetartozik...
Az igazi ökumené az, hogy mindenki megéli azt, ami, és ezzel gazdagítják egymást. Ön a görögkatolikusságát, annak értékeit viheti bele a házasságába. Jó, ha úgy nőnek föl a gyermekei, hogy ha reformátusok is, de azért megismerik a görögkatolikus egyházat is. Éppen ezért Önnek nem reformátussá kell lennie, hanem a családjában jó görögkatolikusnak. Ez természetesen bizonyos nehézségeket is jelent, s gyakorlatilag egyszerűbbnek tűnne, ha elengedné ezt a különbséget és gyakorlatilag vagy akár formálisan is belesímúlna a református egyházba. Ezt jelentené, ha úrvacsorában akarna részesülni, hiszen annak feltétele a konfirmáció. Mégsem tanácsolom Önnek, hogy ezt a könnyebbnek tűnő utat válassza, s konfirmáció által kilépjen a katolikus egyházból, hanem inkább azt, hogy családtagjai körében is élje meg a görögkatolikusságát, igyekezzék még jobban megismerni, megérteni annak értékeit is, hogy családjuk igazi ökumenikus családdá válhasson.
Kedves Lelkiatya! Köszönöm a válaszát, amit a kérdésemre küldött (a szerelemről és bűnről). Már így sokkal világosabb minden, de egy valamit még szeretnék megkérdezni erről: "Az érzés lehet, hogy nem bűn, mégis lehet felelőssége az embernek abban, hogy milyen érzések jelennek meg benne. De az is igaz, hogy ez nem mindig van így. Megjelenhet az érzelem anélkül is, hogy az ember azt tudatosan vagy nem tudatosan előkészítette volna." Tegyük fel, hogy beleszeret az ember valakibe, akivel addig csak barátok voltak. Az nyilvánvaló, hogy szabad akaratából találkoztak, tartották a kapcsolatot, a szerelmes ember is szabadon döntött így és ebben az értelemben előkészítette a szerelmet. Ezzel együtt hiába szabad akaratából találkozott és beszélt vele, nem szándékosan szeretett bele, tényleg csak baráti szándékai voltak és a szerelembe esés csak úgy megtörtént. Valami olyasmit szeretnék kérdezni, hogy ez előkészítésnek számít vagy nem? A barátság azért barátság, mert beszélnek, találkoznak, megbeszélik a dolgaikat, számíthatnak egymásra a nehézségekben, az igazi barát akár élete árán is segít a másiknak. Ha egy barát igazi barát, főleg ha keresztény is ráadásul, akkor egy nagyon önzetlen, szeretetet adó, megértő, nem ítélkező, segítőkész valaki. A mai világban elképesztően ritka az ilyen. Még a keresztények között is, nemhogy a nem keresztények között. Nem törvényszerű, hogy így legyen, de nem csoda ha valaki beleszeret egy barátjába, mindig számíthat rá, önzetlen, akkor is ott van neki mikor senki más, tanácsot ad és jót akar neki, közben nem ítélkezik. Ha végképp nincs senki más, aki ennyire segítsen neki, értékelje, más barátai elhagyják, akkor még könnyebben szeret bele, még jobban bízik benne. Nem beszélve a depressziós emberekről, akik orvosi értelemben tényleg depresszióban szenvednek, mert valami olyan tragédia történt velük. Akkor egy igazi barát nagyon sokat jelent, akár az életét is köszönheti neki és a gyógyulását. Ha esetleg neki köszönheti, hogy meggyógyult lelkileg, akkor számára az a személy olyan lesz mint senki más. Ha lelkileg annyira közel van az emberhez valaki, akkor könnyű beleszeretni és ha egy borzalmas időben mellette volt, akár az életét is megmentette, az olyan szeretet tud elindítani, amit más iránt nem érez az ember. Mi a helyzet ilyen esetben, ilyenkor bűn a szerelem vagy nem bűn? Nem szexuális kapcsolat, nem randizás, nem szexuális fantáziák, nem házasságtörés, a barát lehet amúgy is egyedülálló, csak maga az érzés minden csábítási és tettlegességi szándék nélkül, a szerelem érzése. A szerelmes ember nem tehet arról, amit érez, mert nem volt neki szándéka, hogy beleszeressen, csak megtörtént. A körülmények hozzájárulhattak, de azokat az akkor már meglévő barátság hozta és nem szerelem céljából barátkozott.
Bocsásson meg, kicsit mesterkéltnek érzem a kérdés föltevést. Nem tudom, van-e ilyen, hogy ártatlan barátságból egyszercsak szerelem lesz. Persze, van, de azért annak előjelei is vannak, nem csak derült égből mint a villámcsapás érkezik. Ezeket a jeleket érzékelni kell. Már itt megjelenik az egyéni felelősség, hiszen ezek az előjelek már kísértésnek tekinthetők, és ennek megfelelően kell bánni velük.
Kedves Lelkiatya! Valamit nagyon szeretnék megérteni, de nem egy konkrét helyzetre vonatkozóan hanem a dolog elméletét, teológiai hátterét szeretném tudni. Előfordul, hogy az ember olyanba lesz szerelmes, akivel valamiért nem lehetne kapcsolata, és ha lenne, az bűn lenne. Az most mindegy, hogy mi miatt helytelen a kapcsolat, mert ez másodlagos a kérdés szempontjából. A kérdéseim a következők lennének: 1. Már maga a szerelem érzése is bűn ilyenkor vagy az nem? 2. A szerelem ebben az esetben kísértés vagy még csak annak sem mondható? 3. A szerelem ebben az esetben se nem kísértés, se nem bűn, mert a kísértés például az lenne ha lenne lehetőség, nagyon konkrét helyzet cselekedetté alakítani az érzéseket? Nem a kapcsolat helytelenségének oka a fontos, teológiailag szeretném megérteni. Szerintem ez egy olyan téma, amiről sok szó esik, de nem olyan egyértelmű. Jézus azt mondta, hogy már az is paráznaság ha bűnös vággyal tekintünk valakire, de ha belegondol az ember, azért nem ugyanaz a kategória gondolni valamire és megtenni. És egy 4. kérdés, ami engem nagyon érdekel, nagyon kérném erre a válaszát: Jézus említi a bűnös vágyat, de igazam van ha azt mondom, Jézus a szexuális vágyra gondolt itt és nem a szerelemre? Az én véleményem szerint , Jézus véleményétől függetlenül , biztosan el kell(ene) különíteni a kettőt, de Jézus is így gondolná vagy egy kalap alá venné? Az nem lenne igazságtalan? A szerelem a szexuális vágyhoz képest, még akkor is ha van benne vonzalom is, akkor is egy mélyebb, őszintébb érzés, nem csak a teste miatt szeretünk bele valakibe. Ezen kívül: a szerelem nem mindig jelent szexuális kapcsolatot... A Jézusról szóló kérdésre is, ahol írtam, hogy szerintem nem kellene egy kalap alá venni a szexualitásra korlátozódó testi vágyat és a testet-lelket szerető őszinte szerelmet, persze a többi kérdésre is.
Igen precízen és részletesen írta le a kérdéseit - mint látja, néhány részletet ki is hagytam -, de a válaszom nem tud ennyire részletesen elemző lenni. Mindenesetre igyekszem rámutatni a lényegre. Azt írja, a kérdések teológiai háttere érdekli, de a teológia nem arra való, hogy az egyes konkrét helyzetekben részletes eligazítást adjon. Még az erkölcsteológia sem. A teológia Istenről szól, Istenhöz vezet, és ennek fényében világítja meg azt élethelyzeteket, a hitigazságokat. Az érzés lehet, hogy nem bűn, mégis lehet felelőssége az embernek abban, hogy milyen érzések jelennek meg benne. De az is igaz, hogy ez nem mindig van így. Megjelenhet az érzelem anélkül is, hogy az ember azt tudatosan vagy nem tudatosan előkészítette volna. Az érzés tehát nem bűn. A szerelem önmagában egy érzés, amely, ha megjelenik, nem bűn, de magában hordozza a kísértést. Ezért mihelyst megjelenik, mindjárt az első pillanattól kezdve felelősen kell bánni vele. Ha nem való, nincs helye az életemben, akkor nem szabad egy mákszemnyit sem erősíteni, akár csak azzal, hogy gondolok rá. Nem szabad törődni sem vele, hanem így vagy úgy, de meg kell szabadulni tőle. A szerelem, természetesen nem azonos a szexualitással. Néha össze is keverik. Ha valaki testileg vonzódik a másik személy iránt, ezt nem is mondhatjuk szerelemnek. Hiszen a szerelemnek egyik fontos eleme a tisztelet. A szerelemnek nem lehet tárgya a másik ember. Jézus bűnös vágyról beszél, amely nagyon sokféle lehet. A szerelem önmagában nem bűnös vágy, csak akkor, ha az ember helytelenül kezeli.
Kedves Lelkitya! Miért jó ha házi/asztali tömjénezőt használni otthoni imádságainkhoz? Hogyan lehet ezt is lelki javunkra fordítani? Köszönöm a válaszát
Az segít, ha az imádságunknak van tere- és kerete. Jó, ha van egy hely, ahol rendszeresen imádkozunk, ez a mi kicsi belső templomunk. Ebben érdemes ikont vagy szentképet elhelyezni, melyek Krisztust, az Istenszülőt, esetleg más szenteket ábrázolják. Gyújthatunk gyertyát vagy olajmécsest. A lobogó lángocska is valamiképpen segíti az elcsöndesedést, a befelé figyelést. Nem tudom, létezik-e tanulmány, amely kimutatta, hogy miként hat a lelkiállapotunkra az élő láng használata, de a tapasztalat azt mondja, hogy sokat jelent. Ugyanígy nem tudom Önnek elmagyarázni, hogy miért és hogyan segít az, ha mindezek mellé néhány illatos tömjén szemet is tesz a parázsra vagy tömjénégetőre, de annyit mondhatok, hogy ez is segít. Úgy foglalhatjuk össze, hogy ha igényesek vagyunk az imádságban, annak körülményeiben, akkor ez jótékonyan hat a lelkünkre. Persze, az is igaz, hogy mindezt lehet túlzásba is vinni. Lehet, hogy valaki mindezeket akkurátusan előkészíti, de az Istenre már alig figyel utána. Tehát ebben is józan mértéket kell tartani, de ha a fent leírt dolgokkal színesíti az imádságát, az segíteni fog
Kedves Lelkiatya! Foglalkoztat az önkénteskedés és általában az olyan cselekedetek, amik többet adnak mint amit eddig tettem. Erős indíttatást érzek arra, hogy többet tegyek. Két-három éve tértem meg, mert előtte éveken át nem hittem, a gyerekkori hitemet hátrahagytam. A megtérésem óta fokozatosan kialakult bennem a vágy, hogy legyek Jézushoz hasonló, a példaképem lett szinte, változzak meg, menjek előre folyamatosan. Ég és a föld a különbség a múltam és a jelenem között. Néha csak csodálkozok magamban, hogy én hogy jutottam onnan idáig, hogy voltam akkor olyan és vagyok most ilyen, szinte fel sem foghatom. Van bennem egy indíttatás, hogy többet tegyek, de nem tudom, hogy honnan tudhatnám, hogy ezt milyen formában tegyem. Ezt nekem kell eldöntenem, de káosz van a fejemben. Önkénteskedni ha mennék, akkor mi alapján tudnám eldönteni, hogy hova? Egyházi szervezethez vagy egyházon kívülihez? Milyen feladatokat lehet végezni ilyen helyeken? Honnan tudnám előre, hogy nekem való-e? Kell-e egyáltalán új jelentkező ilyen helyekre? Biztos nagyon sokan vannak már így is. Az ilyen helyeken inkább idősebbek vannak általában, ami természetes, mert ők érnek rá jobban ha esetleg nyugdíjasok, de én nagyon fiatal vagyok hozzájuk képest, még 30 sem, akkor nem néznének-e le engem, nem néznének-e furcsán rám, hogy én bulizás, tanulás, karrierépítés helyett ezt csinálom? A korosztályom nagy részét nem Jézus vonzza hanem azok amiket írtam. Elveszettnek érzem magam mert nem tudom, mi a nekem való, hol lenne jó, szükség van-e rám és még sosem csináltam ilyet. Nem tartoztam még úgy sehová, hogy az a közösség ne valamilyen kötelező közösség lett volna, nem mentem oda valahova csak úgy. Barátaim is mindig az iskolából voltak. Az önkénteskedésen kívül lehet más mód is lenne a többre, de nem tudom mi. Egymagamban nem könnyű megvalósítani a segítő szándékomat. Régen van ez a késztetés a többre, nem bíztam magamban, gyáva voltam lépni és most is bizonytalan, elveszett vagyok. Az elmúlt 2 hónapban inkább nem is foglalkoztam vele, mintha mi sem történne, akkor még a hitemtől és Jézustól is eltávolodtam. Igen, de nem bírtam tovább, visszatértem Jézushoz és ezzel együtt erősödött újra a belső indíttatás, hogy nem elég, több kell, menjek előre. Mintha valaki lenne mellettem és mindig mondogatná, noszogatna és nem hagyna ezzel békén. Lenne bármilyen tanácsa egy jó szándékú, de bizonytalan és félénk keresztény számára?
Igen. Azt érzem, hogy Isten kegyelme már nagyon sokat változtatott az Ön életében. Ez nagyon jó irány, ebben még nagyon sok minden van, amit érdemes fölfedeznie. Nagyon fontos, hogy vegye komolyan ezt a belső indíttatást. Nem szabad elhanyagolnia, mert netán annyira elhalványul, hogy az élet teendői közepette egészen háttérbe szorul, s Ön nem lesz boldog, hiszen ezen az úton kellene járnia. Azok csupán kifogások, hogy mások nemigen tesznek ilyet, vagy ha igen, akkor idősebbek, esetleg kinéznék Önt, stb. Ezek olyan téves gondolatok, amelyek kísértésszerűen próbálják Önt távol tartani a helyes cselekvéstől. Egyrészt ismerje föl, hogy ezek kísértések. Ami Önt ettől el akarja téríteni, az kísértés. Persze, feladata is van. Számtalan ilyen lehetőség van, hogy segítsen az embereknek. Most, az elején nem érdemes valami nagy dologra gondolni. Egyszerűen csak segítsen, ahol tud, és tartsa Istennel a szoros kapcsolatot, hogy fölismerje, amikor valami nagyobbat kell lépni. Van-e állandó gyóntatója? Azt mindenképp javaslom, hogy legyen. Érdemes ővele is átbeszélni ezt a belső indíttatást. Ő sem fog ötletet adni, ezt valóban Önnek kell megkeresnie. De bízzon bátran az Úrban, mert a megfelelő időben meg is mutatja Önnek, mit kell tennie. Most tehát csupán ez a tanácsom, hogy imádságban kérjen útmutatást az Úrtól, közben pedig legyen figyelmes az emberekkel, hogy hol tud segíteni. Ebből, meg fogja látni, kirajzolódik majd az, amit Önnek tennie kell a világban.
Tisztelt Lelkiatya! Lehet, hogy nem fogok választ kapni a kérdésemre, de még is felteszem, mert egy idő óta nagyon bennem van. Van 2 ismerősöm. Az egyikük évek óta csalja a férjét, (pedig minden vasárnapi templomba járók) aki tavaly ezt megunta, és elvált tőle. Azóta a nő már egy másik férfivel él együtt. Semmi gondja, baja. Egy másik ismerősöm, aki mindig hú volt Istenhez, igyekezett a törvényei szerint élni, senkit nem bántani, hónapok óta a rákkal kúzd. Hol itt az isteni igazság? Tudom, hogy majd a túlvilági jutalom....de mégis. Azt látni sokszor, hogy a rossz éli világát, a jót meg egyik megpróbáltatás a másik után éri. tudom, hogy Jób, meg a szentek.... de az emberek általában gyarló emberek, akik hisznek isten ígéretében, hogy a jókat megsegíti. Akkor miért van sokszor, hogy éppen az ellenkezője látszik?
Igen, én is attól tartok, hogy soraim nyomán nem fog választ kapni a kérdésére. Ám mégsem hiábavaló ezekről a súlyos kérdésekről beszélni. Számtalan ilyen látszólagos igazságtalanságot tapasztalhatunk az életünkben. Az Ön által hozott példa nagyon mellbevágó, de sok hasonló is van, kisebb vagy nagyobb súlyú ellentmondások az életben. De azért írtam, hogy "látszólagos igazságtalanságok", mert mi ugyan annak látjuk őket, de azért egyáltalán nem biztos, hogy ezek valós igazságtalanságok. Ameddig a mi szemünk ellát, addig talán. De be kell látnunk, hogy a mi ismeretünk nagyon felszínes, egyáltalán nem látunk a dolgok mélyébe. Néha valamelyest igen, akkor ámulva látjuk, hogy Istennek mégis igaza van. Alapvetően tehát ennyit tudok mondani, amit Ön lát, az a felszín. Még akár emberi megfontolásból is vélhetjük, hogy nem biztos, hogy az az ember boldog, aki elhagyta a családját, és az az ember boldogtalan, aki a családja körében éli át a súlyos szenvedéseit. Azt hiszem, ha egymás mellé állítanánk a két embert, nem biztos, hogy a ráktól szenvedő ismerőse azt mondaná, hogy szívesen cserélne a másikkal, aki egészséges ugyan, de elhagyta a családját. Még ha ő látszólag boldog kapcsolatban is él. Nekem legalábbis biztosan nem kellene az effajta kellemes élet. Szóval, válaszolni a kérdésére nem tudok, de azt tudom, hogy mindig Istennek van igaza. És azt is, hogy a boldogságunk nem a külső körülményektől, hanem egyedül a belső hozzáállásunkon múlik. Amit olykor jelentősen formálhat egy-egy betegség, vagy átélt csalódás. Mindenképpen érdemes befelé figyelnünk és bíznunk a mindenható és szerető Istenben.
  1 
2
  3 4 5 6 7 8 9 10 11 ...