Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tizenhét meg egy? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya! Ne haragudjon, kérem, amiért feltartom és ismét írok, de amint megláttam a kérdésemre érkezett válaszát, úgy éreztem, írnom kell. Nagyon hálás vagyok, amiért válaszolt az aggodalmaimra, kérdéseimre. Én írtam Önnek a levelet, melyben beszámoltam a Jézus iránti hatalmas szeretetemről és erotikus gondolataimról. Ez biztosan nagyon csúnyán fog hangzani, de bevallom, azt kívánom, bár ne is lennék hívő. Az utóbbi időben a Jézus iránti nagyon-nagyon szeretet nekem egy kínszenvedés. Egy időben kifejezetten jó, felemelő érzés volt nekem Jézust szeretni. Valamilyen szinten megvan még ez, de az utóbbi időben az a másik problémám, hogy valamiért sokkal jobban szenvedek a hiánya miatt. Mármint Jézus hiánya miatt..... Egy évig gyűjtöttem a bátorságot, hogy ezt leírjam, mert annyira féltem. Egyébként ellentmondásos a kapcsolatom Jézussal abban a tekintetben, hogy tényleg nagyon hiányzik nekem minden egyes nap az utóbbi időben és legnagyobb vágyam lenne fizikailag találkozni vele, de közben meg ha szerelmes vagyok belé, akkor meg legszívesebben elbújnék előle szégyenemben. Néha úgy is érzem, hogy beleszerettem, hogy épp szexuális vágyaim nincsenek iránta szóval tisztán a szerelem érzése, nem erotika, de nem is csak szeretet. Már arra is gondoltam, hogy azt fogom neki hazudni, hogy nem is szeretem, hogy utálom, hogy azt akarom, hogy felejtse el a létezésem is szóval teljesen az ellentétjét mondani annak, amit valójában érzek, hátha így legalább magam elhinném, hogy nem szerettem belé, de úgyis tudná, hogy hazugság szóval nem lenne értelme és biztos nem is esne jól neki, nem akarnám megbántani, mégiscsak nagyon szeretem.
Mint látja, hosszú levelét most nem közöltem teljes terjedelmében. Úgy érzem, túl sok emberi vonás vegyül bele abba a kapcsolatba, amely valójában ajándék, tehát teljesen felülről van, mi csak válaszolni tudunk rá. Szép dolog, hogy erős érzelemmel szereti Jézust, de akár vegyül bele erotika (ami nyilván teljesen eltorzult irány), akár nem, mégis túlságosan emberi, túl sok benne az egyéni gondolat, a beleérzés. Azt tanácsolom, hogy ezeket teljesen felejtse el. (Tudom, ezt parancsszóra nem lehet, de legalábbis törekedjék rá, hogy ne ezekkel a gondolatokkal foglalkozzék. Fordítsa másra a tekintetét!) Ha ezekben a gondolatokban forog tovább, ezzel sem Jézushoz nem kerül közelebb, sem a vele való kapcsolat nem tisztul, nem egyenesedik ki. Egyfajta gondolati fogság lett úrrá, amiből ki kell szabadulnia. Jézust nagyon egyszerűen, egészségesen, kiegyensúlyozottan, nagy békében lehet szeretni. Ha a vele való kapcsolat nem békét szül, akkor valami elromlott, valamit abban tisztázni kell. Nem is tudom, komolyan vehetem-e azt a mondatát, hogy "majd azt hazudja neki, hogy nem is szereti". Lehet Istennek hazudni, be lehet őt csapni? Nem. Ilyen nincs. Ön előtt ott van egy kép Jézusról, akit nagyon szeret, akit nem akar megbántani, de ez nem Jézus, csak az Ön által elképzelt valaki. Ezért mondom, hogy ebből a gondolati fogságból ki kell lépnie. Javaslom, hogy kérje a Szentlelket, hogy segítsen tisztázni ezt a hit-kapcsolatot Istennel.
Tisztelt Lelkiatya! Szívből köszönöm válaszát arra a kérdésemre,hogy létezik-e elhibázott élet. Az Ön szavai,mindig igazak,reménykeltőek és gyógyítóak. ?Kedvesek,és sóval fűszerezettek.? Nagy kár,hogy nem ismerhetem Önt személyesen is. Nagyon szeretném ha tudná,hogy gyógyszerészként én is a segítő szakmában dolgozom,ezért távol álljon tőlem,hogy gyarló önzőségből mindig csak magamra,az életemre fókuszálnék. Éppen ellenkezőleg,mindig másokat helyezek magam elé,s talán ezért is maradt ki rengeteg minden az életemből. Hagytam elmenni az életet magam mellett,és azt gondolom,bizonyos dolgokhoz,már tényleg túl késő. Én egy alkoholista apával nőttem föl,és sohasem akartam a nyomdokaiba lépni. Egészen közelről láttam és látom,hogy mit tesz egy emberrel az alkohol,és ez hogyan tette tönkre az édesanyámat és hajszolta a mániás-depresszióba,öngyilkossági kísérletekbe. Egy szorgalmas,csendes,visszahúzódó, szégyenlős kislány voltam,s talán vagyok is még mindig. Az iskolában folyton vertek és csúfoltak. A gyerekek sokszor nagyon gonoszak tudnak lenni! Emlékszem,elhatároztam,hogy én nem ilyen életet akarok élni,én jobb életet szeretnék magamnak. A nővérem a házasságba menekült,én pedig eldöntöttem tanulni fogok és gyakorlatilag kizártam a külvilágot,kizártam az életet és amennyire tudtam,a környezetemet. Mint egy önvédelmi mechanizmus a túlélésért. Ebbe menekültem,és később a munkába. Hagytam elmenni az életet magam mellett,ezért kérdeztem,létezik-e elhibázott élet. Azt tudom,hogy én vagyok a felelős a saját életemért és senki sem élhet helyettem,bármi legyen is a családi hagyatékom. De az emberek szemében nem normális,ha valaki 45 évesem nem ismeri a szerelmet,a szüleivel él,de nem ingyen (mert nem tudják,hogy betegek,s mikor édesapám elveszítette az állását-aki ma már nyugdíjas-én visszaköltöztem ,hogy anyagilag is segítsem őket,de ott ragadtam),aki soha nem járt külföldön..,stb.,egyszóval soha nem élt még igazán. Az emberek ezt nem értik,megbotránkoznak;azt mondják:?nem vagyok evilágra való,és az a baj velem,hogy túl jó vagyok.? De Ön is tudja,atyám,hogy egyedül jó,csak az Úr Jézus. Sajnálom,ha önsajnálatnak tűnik levelem,de nincs kivel megosztanom-megbeszélnem kétségeimet,kérdéseimet. Az Úr Jézus és az egyház volt az egyedüli menedékem,de az említett okok miatt,ezt is elveszítettem. Én azt tanultam,és ebben hittem és így is éltem,hogy a szentgyónásban a pap által Istenhez szólhatunk,és az ő szavain keresztül pedig Jézus szól hozzánk. Amikor a gyóntató atya elküldött,akkor és ott,ez a világ omlott össze bennem. Ahogy írtam,úgy éreztem,nemcsak az élet,hanem Isten is kigúnyolt engem. Megharagudtam és megsértődtem Rá. Azóta érzem úgy,mintha beleestem volna egy sötét kútba,és nem találok kiutat,nem találok fényt. Mert nincs senkim a világon,aki ?hordágyon? akár a ?lebontott tetőn? keresztül is Jézushoz vezetne. Ezért jelent nekem nagyon sokat,hogy Ön mindig úgy válaszol,ahogyan az Úr Jézus válaszolna...
Újra hangsúlyozom, nincs elrontott élet. Ha úgy érzi valaki, hogy idejutott, az egyik legfontosabb lépés, hogy megpróbálja Isten szemével nézni az eddigi életet. Ha az emberek, a környezet, a megszokások szűk látókörével akarnánk értékelni, egészen biztos, hogy melléfogunk. Hogy ki mit lát meg az életünkből, mit értékel, mit nem, ez teljesen félrevezető. Nem állítom, hogy teljesen ki kell kapcsolni, mert néha azért segít. De az Ön esetében kifejezetten azt látom, hogy a kudarcélményének ez az egyik legfőbb oka. Ahogy leírásából látom, nagyon is értékes életet él, sokaknak segít. Gyakorlatilag föláldozta az életét idősödő szülei megsegítéséért. Ez nem biztos, hogy jó döntés, érdemes majd felülbírálni, újra értékelni, mindenesetre a segítő szándék vezette Önt. Az Úr ezt mindig sokszorosan megáldja. Mindenesetre igazán nem mondható, hogy értéktelen lenne az élete. Család és szerzetesi hivatás nélkül is lehet értékes és teljes életet élni magányosan. A Mindenható ezt is meg tudja áldani. Főként ővele kell tisztáznia a kapcsolatát, mert őbenne egyáltalán és soha, de soha nem lehet csalódni. Megsértődni rá a legnagyobb balgaság. Valójában nem egyéb, mint duzzogó párbeszéd saját magával. Mert akire Ön haragszik (ha még netán így volna), az nem létezik. Törekedjék arra, hogy megismerje a végtelen hatalmú és szerető Istent. Tegye részévé az ő jelenlétét az életében! (Zarándoklat, lelkigyakorlat, gyakori szentségek vétele: gyónás, áldozás - ezek lehetnek ennek egyszerű eszközei.)
Tisztelt Lelkiatya! Bocsásson meg nekem kérem,újból elküldöm kérdésem,mert félek,nem kapta meg... Létezik elhibázott élet? Mi van akkor,ha kétséges,hogy felismertem-e Isten akaratát az én életemre? Babits Mihály egy versében azt írta: ?Az életemet elhibáztam,rossz szögletet mértem falán,törölhetetlen drága vásznam terhes színekkel mázolám: emlékből raktam össze rőzsét,múltból máglyát jövőm alá,s tegnap tüzére holnap hősét,magamat dobtam égni rá.(..)? Mintha egykor rólam írta volna. Sok minden kimaradt az én életemből,olyanok is melyek másoknak természetes,ezért inkább nem is sorolnám ezeket. Egyet megemlítenék,mert ezért sok megaláztatás ér,mégpedig azért, mert 45 évesen még soha nem voltam szerelmes,s engem sem szerettek sohasem úgy,ahogy egy férfi szerethet egy nőt. Ha megkérdezik,mért nincs gyermekem,csak annyit tudok mondani: így alakult,mindenkinek más az útja,nekem ez. Valószínű nem lennék jó anya. Közben pedig rettenetesen szégyellem magam. Tudom,hogy mindez az én hibám,mert a gyermekkori és később a felnőttkori sebek,amelyeket hordozok,a mai napig gyógyulatlanok. Olyan vagyok,mint a kifosztott, véresre vert és az útszélen hagyott ember az irgalmas szamaritánus történetében. Jézus ott volt mellettem,és én elfordultam Tőle,mert az egyház megbántott engem,amiről korábban már írtam. Úgy éreztem akkor,hogy nemcsak az élet gúnyol ki engem,hanem még maga az Isten is. Azóta-és ennek már másfél éve- olyan mintha beleestem volna egy sötét kútba,és nem találok kiutat,nem találok fényt. Ha őszintén magamba nézek,azt látom,hogy keserűséget hordozok a szívemben,neheztelek azokra akik megbántanak,és sértődöttségemben a munkámon kívül elszigetelődök mindentől és mindenkitől,még az Úr Jézustól is. Mégis minden áldott nap,elolvasom a napi evangéliumot,és csak arra vágyom,hogy bárcsak már Isten házába költözhetnék,ahol az Úr Jézus elém sietne,és kézen fogva az Atyához vezetne engem. Nagyon várom,mert az lenne az én igazi megváltásom.
Nincsen elhibázott élet. Minden élet lehet értékes, illetve értékessé lehet tenni. Babits egy töprengő pillanatában írta ezeket a sorokat, ugyanakkor igazán nem mondhatjuk, hogy az ő élete elhibázott lett volna. Épp ellenkezőleg, hallatlanul értékes, sokakat gazdagító életművet nyújtott kortársainak és hagyott hátra az utókornak. Tehát akár épp az ő példáját is vehetjük, hogy ha az ember olykor úgy is érzi, hogy elfuserálta az életét, az sohasem végleges elrontás, mindig van lehetőség javítani, helyretenni, igazítani, vagy ha arra van szükség, megtéréssel irányt váltani. Az fontos és már nagyon jó dolog, hogy fölismeri saját magában e gyengéinek a forrását. Sok neheztelés van a szívében mások iránt, irigység is talán és keserűség. Önmaga is belátja, hogy gyermekkori és későbbi sebek okozzák ezt a borúlátását, nem pedig az adott személyek, akik ezeket kiváltják Önből. Ez tehát már nagyon jó, fél siker. Kétségtelen, Önnek gyógyulnia kell. Az orvos Jézus. Ő tudja Önt egyedül meggyógyítani. Ha egyházi személyektől kapott is újabb sebeket, ezt semmiképp sem szabad Istenre kivetítenie. Ön nem az egyházban csalódott, hanem az egyházi személyekben. S ott sem mindegyikben, hanem némely képviselőjében. Ez, persze, nagyon szomorú, s ha ér valamit, én, mint szintén egyházi ember bocsánatot kérek Öntől az ő nevükben is. De nem ez az igazán fontos, hanem annak megértése, hogy amikor Ön szenved - bármitől is - akkor Jézus együttérez, együtt szenved Önnel. Soha nem hagyja el. Ennek fölismerését segíteni fogja, ha elfogadja a saját életét. Nem szabad a szokványos életformát, életmenetet kötelező útnak tekinteni, s azt gondolni, hogy aki nem azon jár, az kimarad és lemarad. Szó sincs róla. Nincs ilyen egyetemes, általános emberi életút. Mindegyik más és más. Önnek a sajátját kell megtalálnia, azon járni. Bár Jézussal találkozni valóban csodálatos volna, de addig még teljesítenünk kell a ránk bízott feladatot. Idő előtt nem visz el. Nem kell az Isten házába költöznie, de menjen el oda minél gyakrabban. A templomban nagy megerősödést kaphat. Az már nagyon jó, ha naponta olvassa a Szentírást, de ha teheti, vegyen is részt hétköznap is a szertartásokon, vagy legalább menjen be a templomba kicsit imádkozni. S főként azt beszélje át az Úrral, hogy hol és hogyan tudja hasznossá tenni önmagát mások számára. Amíg a saját sorsán kesereg, addig egészen biztosan nem fog abból kiutat találni. Gondoljon mások életére! Nézzen körül, kik azok, akiken segíthetne! Ez legyen a fordulat az életében, hogy nem saját magával foglalkozik, a maga életével, a maga sorsával, hanem másokéval. Ha ezt elkezdi keresni, és legyőzve az önzőségét, bele is tud állni, hogy másoknak segítsen, akkor ennek nyomán szépen ki fog rajzolódni, hogy mi is az Ön feladata ebben az életben.
Kedves atya! az "Ez az a nap" rendezvényen kaptunk egy Jezus Bibliát, ami a Karoli Biblia újranyomtatása röviden, egy protestans kiadás, szóval katolikusként kell az ilyen Bibliát valami fenntartással kezelni? Miben más?
A Jézus Biblia nem katolikus kezdeményezés eredménye, de attól még lehet gyümölcsöző és jó dolog. Ugyanakkor ez a tény nyilvánvalóan óvatosságra is int. Jeles személyeket jelöl meg szerzőként, akik azonban nem mindig a katolikus/ortodox megváltás teológiáját tanítják. A szöveg egyébként a Károli-fordításra épül, azt használja fel, és lényege, hogy hangsúlyosan azt kívánja bemutatni, hogy az egész Biblia Jézus személyére irányul. Minthogy a könyv nem volt még a kezemben, nem olvastam, ezért részletesebb eligazítást nem tudok adni róla.
Kedves Lelkiatya! A véleménye, tanácsa reményében írok, de már előre félek tőle, hogy mit fog rólam gondolni a levelemet olvasva, mit fog nekem mondani, mennyire lesz esetleg mérges rám. A problémám azt hiszem nem egy gyakori probléma, de úgy érzem, muszáj elmondanom. Tudja, Atyám, én gyermekkoromban kereszténynek neveltek, aminek azóta is nagyon örülük és bár egy időben annyira nem jártam templomba, nem imádkoztam és nem hittem, utána történt valami az életemben, ami visszasegített fokozatosan Istenhez. Azóta egyre többet változtam, lelki értelemben, úgy értem. Ebben nagy szerepe volt Jézusnak, mivel konkrétan az történt, hogy valaki hozzám közel állót elveszítettem elég hirtelen és Jézus feltámadása adott nekem reményt, hogy majd egyszer újra látom az Örök Életben ezt az illetőt. Természetesen azóta Jézus iránt valami hatalmas hálát és szeretetet érzek. Egészen addig, amíg nem kezdtem benne újra hinni, nem tudtam talpra állni (lelkileg) és ha akkor nem közeledek hozzá, ki tudja, életben lennék-e, ugyanis nagyon fontolgattam az öngyilkosságot akkor, mert annyira megrázott az egész, illetve ki tudja milyen lelkiállapotban lennék most ha nem lenne miben hinnem és remélnem. A problémám éppen ebben rejlik. Jézus iránt kétféle szeretetet érzek. Az egyik az, hogy nagyon-nagyon igyekszem hozzá hasonlóvá válni, másoknak megbocsátani, adományozni, imádkozni, a bűneim ellen nagyon erősen küzdök és ha mégis bűnös vagyok, akkor nagyon elszomorít és őszintén megbánom. Jézust kimondhatatlanul szeretem és bármilyen megdöbbentő is, de ő lett az én életem értelme. Soha nem fogom Neki elfelejteni, hogy a kereszten szenvedett értem és emiatt érzem minden nap, hogy van reményem az Örök Életre és ezáltal látni a szeretetteim, akik elhunytak. Sajnos sokukat elveszítettem, pedig fiatal vagyok, még 30 éves sem (fiatal nő, de nem is tinédzser). Nagyon intenzív érzéseim vannak Jézussal kapcsolatban. Minden nap gondolok rá többször és gyakran csak úgy elsírom magam ha eszembe jut. Nem tehetek róla, ez valahogy így jön. Ha esetleg egy filmen azt látom, hogy épp keresztrefeszítik, bántják, gúnyolják, megverik, akkor úgy ömlenek a könnyeim, mint az eső az égből. Amikor rágondolok, akkora szeretetet érzek iránta, ami betölti a szívem és olyan mintha túl kicsi lenne a szívem és a szeretet túl nagy, nem fér bele. Ennél jobban nehéz leírni. Amikor épp egy kísértésben vagyok és kezdek bűnbe esni vagy tartok afelé, akkor mindig arra gondolok, hogy miatta nem fogok, miatta nem akarok, mert őt szeretem és ki akarom ezt neki ezáltal mutatni és csak azért is legyőzöm a bűnt. Néha persze kérem a segítségét ha muszáj. Gyakran az imáimban is elég érzelmes vagyok Vele és minden szempontból őszinte szóval örömöm-bánatom-bűnömet-ártatlanságomat, mindent el merek Neki mondani. Gyakran szólítom úgy, hogy ?Kedves Jézus?, ?Drága Jézus?, ?Szeretett Jézus?. Neki is elmondtam már, hogy ő az életem értelme, hogy szeretettel telik meg a szívem ha rá gondolok, hogy örökre szeretni fogom. Mostanában azt is érzem, hogy minden nap hiányzik. Hiányzik, pedig soha nem találkoztam vele fizikailag, de mégis. Nem tudom miért, de ezt érzem. És néha nagyon vágyok rá, hogy közelebb kerüljek hozzá. Hogy egyszer lássam, hogy egyszer üljünk egymás mellett és átbeszélgessünk egy éjszakát vagy akár csak úgy csendben gyönyörködhessek benne és a jelenlétében. Arra pedig még jobban vágyok, hogy egyszer szemtől szembe lássam, letérdeljek elé, bocsánatot kérjek a bűneimért és ha lehet, a szemébe mondjam mennyire szeretem. Úgy érzem, akkor is szeretném ha azt mondaná, bűneim miatt nem kaphatok Örök Életet. Néha el is mondom neki, hogy nem tagadom a bűneim, vállalom a felelősséget és biztosan igaza van, ha elítél engem. Egyszer azt mondtam neki, akkor is szeretném ha a Pokolba küldene, de ha így lenne, akkor nem a fizikai szenvedés lenne a rossz ott, hanem az, hogy nem lehetek mellette. Nos, igen. Nagyon intenzívek az érzéseim iránta. Az iránt is sokszor erős késztetést érzek, hogy imádkozzak, templomba menjek, másoknak segítsek, másoknak megmutassam Jézust. Amikor van erre lehetőségem, akkor meg is teszem. A problémám éppen ez. Félek, hogy esetleg Isten neheztel rám ezért. Ezért, amit leírtam. Hogy Jézus hogyan viszonyul ehhez, hogy én ilyen intenzíven szeretem. A legnagyobb félelmemet pedig még le sem írtam. Néha úgy érzem, mintha én közben Jézusba szerelmes is lennék, mármint amellett, amit fent leírtam. Sajnos néha voltak vele kapcsolatban buja, erotikus gondolataim is, amik tudom nem szabadna. Most minden bizonnyal elmebetegnek tart, pedig nem vagyok az és nagyon sokszor éreztem már bűntudatot azok miatt a gondolataim miatt. Konkrétan arról van szó, hogy néha arra gondolok, szívesen megcsókolnám őt és okoznék neki testi örömöket. Nyilván ha valaha egyszer találkoznék vele, de tudom, hogy ez hülyeség, hiszen a Mennyországban nem ezek a dolgok a fontosak és ő amúgy is tabu ilyen téren. Igen, tudom, milyen abszurd. Persze emiatt meg olyan bűntudatom van, hogy nagyon szégyellem magam. Én sejteni vélem, hogy ez miért alakult ki bennem. Szerintem a hatalmas hála miatt, amit érzek iránta, mert mindenféle módon fejezném ki azt a hatalmas hálámat, emiatt kerülöm, vagyis próbálom, a bűneim, ezért imádkozok, ezért segítek másoknak, ezért szeretnék másokat közel vinni hozzá, ha lenne rá képességem, boldogan építenék neki égigérő templomot is szóval megtennék én neki bármit. És ehhez jön még az is, hogy mikor nem voltak ilyen buja erotikus gondolataim róla, már akkor is nagyon intenzív érzéseim voltak iránta. Néha úgy érzem, ha a hitem miatt gúnyolódásnak, bántásnak, fájdalomnak lennék kitéve, azt is elviselném, mert annyira hálás vagyok és szeretem. Nyilván az ima, a bűnök kerülése, akár a böjt, mások iránti szeretet, ezekkel örömet is szeretnék neki okozni és hát mivel úgy érzem, én bármit megtennék érte és nagyon vágyom rá, hogy örömet okozzak neki, most is itt és akkor is ha személyesen találkoznék vele, ezért lettek ezek a gondolatok, hogy erotikusan is szereznék neki örömet. Nyilván ha vele lennék személyesen. Pedig nem akartam én ezt, nem szándékos ez, igyekszem is elhessegetni az ilyen gondolatokat, nem akarok én bűnös lenni. Tudom, hogy ez nagyon bűnös és furcsa dolog, szerintem az lehet a háttérben, amit most leírtam. Hogy valahogy a hatalmas hálából keletkezett ez, hogy én aztán bármit megtennék neki, vágyom rá, hogy örömet okozzak neki, hogy közelebb kerüljek hozzá és ebből lett ez a bűnös vágy. Hiszen a szexualitás is az öröm egyik formája. Közben viszont amúgy megmarad az a másik fajta szeretet is bennem, hogy kerüljem a bűnt (tudom, hogy azok a gondolatok is bűnösek,szóval ez lehet ellentmondásnak tűnik), hogy másokat szeressek, hogy imádkozzak, böjtöljek, másoknak megbocsássak, másoknak segítsek, hogy azokat is szeressem, akiket senki nem szeret. Nem vagyok én gonosz ember, nem akarok én bűnös lenni, szégyellem is magam nagyon. Könyörgöm, ne ítéljen el, épp eleget ítéltem már saját magam emiatt. Úgy érzem, a legbűnösebb ember vagyok, a világ legnagyobb bűne az enyém. Pedig annyira sokkal jobban tudok szeretni, megbocsátani és hinni mióta Jézust megszerettem és hiszek benne újra. Csak hát tudom, hogy milyen megvetnivaló, undorító, bűnös ember vagyok emiatt a testi gondolataim miatt, amik vele kapcsolatosak. Annyira bűntudatom van emiatt, annyira félek, Jézus maga ehhez hogy viszonyul, haragszik-e, hogy már azt mondtam magamban, ha az ítélőszéke elé kerülök, én magam ugrok a tüzes tóba, az örök kárhozatba szégyenemben, anélkül, hogy bárki is parancsolná. Egy évvel ezelőtt kezdődött ez a szerelem-féle iránta és azóta valamikor érzem, valamikor nem, mármint a bűnös szexuális dolgokat, de az a tiszta szeretet, az a hatalmas hála, az a szeretet, amit a levelem első felében leírtam, az állandó jellegű. Kénytelen vagyok megkérdezni, vajon haragszik Jézus rám? Azon rágódok olykor-olykor, hogy mi van ha emiatt, hogy én szívesen szereznék neki testi örömöket, hogy emiatt én amúgy bármilyen jó ember vagyok, bármennyire bánom a bűneim, beleértve egyébként ezt is (!), bármennyit imádkozok, böjtölök, adakozok, bármennyire szeretek más embereket és bármennyire igyekszem nekik megbocsátani, Jezus nem fog nekem megbocsátani és borzasztóan haragudni fog. Azokon a gondolatokon igyekszek nem merengeni, igyekszem elhessegetni, de a lényeg ugyanaz. Meggyónni persze nem is mertem ezeket a gondolatokat, mert annyira félek. 1-2 keresztény személynek elmondtam, tanácsra várva, az egyikőjük azt mondta, hogy ez biztos mással is előfordul és majd elmúlik. Akkor egy időre elmúlt, aztán megint nem. A másik személy azt mondta, Isten tudja miért alakult ez ki bennem, ne féljek és minél jobban akarom ezt legyőzni, annál nehezebb lesz. Mit tegyek, hogy Jézus megbocsássa az erotikus gondolataim? Vagy számomra nincs bocsánat? Már volt, hogy kértem, hogy vegye el tőlem ezeket, de hiába, mert ugyanúgy jöttek ezek a gondolatok. Én azt elismerem, hogy saját akaratom még a gondolatom is, de mikor például az önkielégítésre vonatkozó vágyaimat mondtam el neki és kértem, vegye el tőlem ezt, akkor nagyon hamar segített és akkor az megszűnt ott ima közben. Nagyon haragszik vajon rám? Semmissé lesz minden jó cselekedetem emiatt?
Kedves Testvérem! Amit érez, amiről ír, az valóban nem egyedi, vannak személyek, akiknek megadatik, hogy ilyen őszinte, mély, lángoló szeretettel, szerelemmel szeressék az Urat. Ez nagy kegyelem. Amiket leír, azokból én egyértelműen arra következtetek, hogy ez az érzés hiteles Önben, valóban Isten ajándéka. Arra gondolnia, hogy Jézus ezért haragszik, egészen balgaság. Hogy is haragudna azért, ha valaki szereti őt? Sőt, ő éppen azt szeretné, ha úgy tudnánk szeretni, ahogyan ő, ahogy ő szereti a Mennyei Atyát és viszont, s ahogyan a szent isteni Személyek között él, ég, lobog a végtelen szeretet. Ebből kapunk egy-egy cseppet, amikor lángoló szeretetet érzünk Isten iránt. Ez tehát hiteles, ezzel éljen, ebben növekedjék. Hogy ebbe a szeretetbe erotikus gondolatok vegyülnek, az a sátán műve. Ott kísért, ott gyöngít bennünket, ahol csak tud. Minthogy Ön is testben élő, érző ember, ez olyan pont, amellyel az ellenség megzavarhatja ezt az egyébként nagyon szép, tiszta szeretetet. Ne féljen tőle! Ha nem foglalkozik ezzel a gondolattal, nem veszi komolyan, nem merül el benne, akkor nem fogja megrontani a Jézus iránti szeretetét. Gyakorlati tanácsom, hogy Isten iránti szeretetét gyakorolja az emberek felé. Ez egyrészt még hitelesebbé teszi, még tisztábbá, még erősebbé. Eközben jobban fog szembesülni a saját gyöngeségeivel is, ami azonban egyáltalán nem baj. Isten nem haragszik ránk a botlásaink, gyarlóságaink miatt, hanem együttérez, és arra vár, hogy bűnbánattal hozzá fussunk. Nagyon fontos, hogy ezt a gondolatát minél hamarabb meggyónja egy atyánál. Nem kell különösebben részleteznie, csak annyit mondjon, hogy imádság közben erotikus gondolatai voltak. Föl kell fedni, különben elmérgesedik. Ha nem mondja ki, azzal rosszabbat tesz. De már ezzel a levéllel szépen elindult a tisztulásnak ezen az útján. Gondolkodjék el azon, hogy nem adott-e Önnek szerzetesi hivatást az Úr! Ugyanis a szerzetesek sajátos ajándéka, hogy hasonló szerelemmel tudják szeretni Istent.
Kedves Lelkiatya! A keleti egyházakban használják a krizmát az egyházi rend feladásakor? Ha igen, mely fokozatoknál? Sokáig abban a hitben voltam, hogy a latin egyházban mindhárom fokozat (diakonátus, papság, püspökség) feladásakor megkenik a szentelendőt krizmával, de nemrég megtudtam, hogy a diakónusnál nincs megkenés, csak az evangéliumos könyv átadása. Kicsit furcsa, hiszen a diakónus is tagja az ordónak. Válaszát előre is köszönöm!
Nem, a papság szentségénél nálunk nem használunk krizmát (mi úgy mondjuk, műrót), csak egyedül a bérmálás szentségénél. Meg, persze, más rendkívüli szentelések alkalmával (templom-, oltárszentelés például). Ezt talán magyarázza az Ön kérdését is, tehát nem elengedhetetlen eszköze a krizmával való megkenés a papság szentsége ünneplésének.
Kedves Lelkiatya! Lk 9,28b-36, honnan tudják itt az apostolok, hogy az Mózes és Illés volt?
A kinyilatkoztatásból. Amikor valakinek látomásban megjelenik egy angyal vagy szent vagy az Istenszülő, akkor egészen nyilvánvaló számára, hogy kivel találkozik. Ha bizonytalankodik, vagy csak találgatnia kell, hogy ki lehetett ez a személy a látomásban, akkor egészen biztosan az az ellenségtől való, és nem szabad foglalkozni vele. Nagyjából ilyennek tudom elképzelni azt a pillanatot, amivel az Úr Jézus megajándékozta a három kiválasztott apostolt. Péter "azt sem tudta, mit beszél", de azért az világos volt számára, hogy Jézus mellett Mózes és Illés áll.
Dicsőség Jézus Krisztus, kedves lekiatya én meg vagyok elégedve a kántori szogalatal,3 gorogkatolikus templomban éneket vezetem egyedül, boldog vagyok hogy hivatsomnak eleget tehetek, de nem tudok rá jönni én hogy mijert álmodok a mariapocs bazilikában,a nemzeti kegyhejel és nappal meg ojan érzem hogy mintha ott lennék de nem vagyok ott,mijert van ez nekem?nem tudok rá jönni el meni én oda most nem tudok, de nem tudom mikor fogok oda el jutni,mint tanácsol, mi a véleménye?
Kedves Kántortársam! Egészen meglepett az üzenete, a kérdése. Hogy mi lehet az oka ennek a szép álomnak az Ön életében, azt én sem tudom megmondani. De hogy van jelentősége, az egészen bizonyos. Arra buzdítom, alapvetően ne azon töprengjen, hogy vajon miért álmodik erről, hanem fordítsa ezt a belső késztetést, belső vágyat a jelen életére, szolgálatára. Minden egyes Liturgia, minden szertartásunk a mennybe röpít minket. Alapvetően mindig a jelenre kell figyelnünk, nem a múltra vagy a jövőre. Egyikből tanulhatunk, a másikra készülhetünk, de az igazán fontos pillanat mindig a jelen. A jelen idő és a jelen hely. Most annak örvendjen, hogy ott lehet, ahol éppen van, ahová állította az Úr. Egészen biztos vagyok abban, hogy eljön az Ön életében is az a pillanat (újra?), amikor a máriapócsi templomban is énekelheti velünk a mi gyönyörű szertartásunkat. Adja Isten, hogy ez minél hamarabb megtörténhessen! De addig is hálás szívvel szolgálja és dicsőítse az Urat ott, ahol van, ahol él!
Kedves Lelkiatya! Lehet, hogy tettek fel hasonló kérdést, legalábbis olyat, ami részben hasonló és talán gyakori téma szokott ez lenni az interneten általában, de én mégis szeretnék kérdezni róla. A kérdésem az, hogy mennyire fér meg egymással a tudomány és a hit? Tulajdonképpen két kérdésem lenne, konkrétabb kérdések, de azok megválaszolása véleményem szerint összekapcsolódik az előbb feltett kérdéssel. Sajnos édesapám halála nagyon megviselt engem, két éve halt meg. Akkor nem tudtam aludni, agresszív lettem, veszekedtem, és az öngyilkosságon gondolkodtam. Nagyon lassan tudtam csak meggyógyulni ebből, pedig volt támaszom de egészen addig nem sikerült a gyógyulás amíg Jézus be nem toppant az életembe. Hiába voltam korábban is keresztény, én csak akkor értettem meg, hogy ez mit is jelent és ekkor értem meg rá, én úgy vélem. Mikor megvilágosodtam, hogy Jézus feltámadt és általa örök életem lehet nekem és a szeretteimnek (remélhetőleg), akkor kezdtem el tényleg gyógyulni. Erre magamnak kellett rájönnöm. Egy idő után egy alkalommal egy könyvesboltban nézelődtem édesanyámmal és azon gondolkodtam milyen könyvet vegyek, ugyanis ajándékutalványt kaptam. Akkor a pszichológiai könyvek nem érdekeltek mert úgy éreztem, hogy nekem semmi szükségem pszichológiára mert Jézus meggyógyított engem és általa az egész életet máshogy látom. A traumákat is és az egész világot. Valóban mondhatjuk, hogy meggyógyultam, mert már nincsenek szuicid késztetéseim, már tudok reménykedni abban, hogy látom újra az elhunyt szeretteimet, tudok a jövőmre is gondolni és nem vagyok agresszív. Ezt az egészet a hitemnek köszönhetem, de sajnos néha még így is előfordul, hogy előjönnek érzések. Már beletörődtem, hogy elhunyt valaki akit nagyon szeretek, de mégsem fogadom el teljesen. Megérteni szerintem sosem fogom, hogy miért pont ő. Ha azt látom, hogy másnak van édesapja, akkor bevallom irigy vagyok. Nem azt akarom, hogy neki ne legyen hanem azt, hogy bár élne és velem lenne az enyém. Ezen kívül annak ellenére, hogy próbáltam sok időt tölteni vele utolsó idejében és segíteni sokat, attól még tudom, hogy bizonyos dolgokat máshogy kellett volna. Egyébként sajnos súlyos beteg volt de nem tudtuk, hogy akkor meg fog halni mert hirtelen történt. Egy infekció volt az oka, a betegség csak közvetett ok volt. A hitem egyértelműen erősebb mint volt régebben és az utóbbi időben erősödött meg még jobban de talán mégsem jöttem helyre teljesen. Nem ütközik a hittel ha esetleg a pszichológiától is segítséget remélek és nem csak a hitemtől? Vagy a pszichológiát hagynom kellene és teljesen a hitre támaszkodni? A pszichológia alatt nem pszichológushoz járást értek hanem könyvek olvasását a témában amik segítenek megérteni dolgokat de akár a gyógyuláshoz is segítenek. A hitem nélkül még idáig se jutottam volna szóval nem tudom, ez jelenti-e azt, hogy akkor felesleges bármi másra támaszkodnom vagy a kettő nem zárja ki egymást? Isten számára ez nem sértés ez, nem mutatom-e ezzel azt, hogy Jézus nekem nem elég, hogy hiányzik valami mellé? A második kérdés hasonlít ehhez de fordított szemszögből. Amikor valakinek olyan munkája van, amely során embereknek segít, de tudományos módszerekre alapozva akkor az nem elítélendő akkor se ha keresztény az illető? Két példát tudnék erre mondani jelenleg. Ha például én orvos lennék és embereket gyógyítanék a tudományra alapozva akkor ezzel nem kelteném azt a látszatot, hogy Istenre nekem nincs szükségem és azt gondolom, hogy másnak sem mert ott vagyok én aki meggyógyítja? Az orvostudomány, az orvosi eszközök, a kezelések sem lennének ha Isten nem teremtett volna meg minket és nem olyanná amilyenek vagyunk. Én nem vagyok orvos, de sok orvos nem hisz Istenben szerintem, egy részük biztosan hisz (többek között Csókay András, a híres idegsebész) és nagyon gyakran az emberek, a páciensek is csak a tudományban hisznek és Istenről nem vesznek tudomást. Vannak kivételek, vannak hívők köztük de valakik meg nem tudnak mindkettőben hinni. A pszichológusok munkájáról is ezt mondhatnám, arra még jobban is érvényes ez. A pszichológus a lelket gyógyítja legtöbbször és a lélek nagyon kapcsolódik a hithez, Istenhez, ez a láthatatlan tehát arra gondolna a keresztény ember, hogy ezt Isten dolga meggyógyítani. És főleg: ha valaki hisz Jézus feltámadásában, akkor ugyan miért szorulna pszichológusra, ha megváltották a bűneitől és örök élete lehet, akkor mit tudna tenni a pszichológus, amit Jézus nem? Azon gondolkodtam el, hogy egy pszichológus munkájával kapcsolatban nem merül fel ez a kérdés? Papokban vagy keresztény hívőkben? Ha pszichológusként dolgoznék például én akkor nem úgy tűnne ez mintha én nagyobbnak mutatnám magam Istennél és azt az üzenetet közvetíteném, hogy a pszichológia, a tudomány a megoldás mindenre? Hogy Isten helyettesítem? Ez is képzelt szituáció mert nincs is ilyen végzettségem, mondjuk egy ideje gondolkodok ezen, hogy lehet engem érdekelne vagy a pszichológusi pálya vagy valamilyen más munka ahol valamilyen módon embereknek tudok segíteni. A jelenlegi végzettségemmel főleg cégeknél tudnék elhelyezkedni de erősen foglalkoztat, hogy esetleg előbb-utóbb miután itt dolgoztam már talán szívesebben végeznék olyan munkát amivel jobban tudok segíteni szóval nagyobb dolgokban. Nem csak azzal, hogy megbeszélem egy ügyféllel a reklamációt a termékkel kapcsolatban hanem valami hosszabb távú, maradandóbb módon. Valami olyan módon, mellyel nemcsak az üzletéhez, pénzügyeihez, karrierjéhez tudnék hozzájárulni. Ezzel sem tudok dűlőre jutni. Azt honnan lehet tudni, hogy Isten milyen munkát szán nekem? Hogy mit szeretne, hogy mit csináljak? Hogy nekem tényleg az a küldetésem amit eddig tanultam vagy a végzettségem tudnék csinálni, esetleg valami más lenne Isten szerint az én utam? A jelenlegi végzettségemmel főleg nyelvtudást igénylő állásokat tudnék megpályázni. Ezekre hogy lehet rájönni? Számít egyáltalán Istennek ez, tényleg ad nekünk egy küldetést vagy ez kitaláció?
A tudomány és a hit nem állnak szemben egymással. A tudással a világot, Isten ajándékát igyekszünk megérteni, s ezáltal kerülünk közelebb ahhoz, akitől kaptuk, a hit pedig közvetlenül köt minket a világ Teremtőjéhöz. Életünkben mindkettőre szükség van, mindkettőnek forrása maga Isten. A hitünkkel nem kikapcsoljuk az értelmünket, hanem hozzákapcsoljuk az Istennel való kapcsolatunkhoz. Azt talán lehet mondani, hogy kiegészítjük vele. Mert a tudásnak megvannak a határai, a hitnek nincsen. A pszichológia is Istentől kapott tudomány, nem csak szabad vele élnünk, de kötelességünk is, amikor arra van szükség. Valójában korábban is alkalmaztuk a pszichológiát, mielőtt saját tudományként meghatározták volna. Amikor egy parasztember kiviszi a gyermekét az erdőbe, hogy magyarázzon neki, ebben természetes pszcihológiát alkalmaz. A bölcs ember jó pszichológus is, mert ismeri az emberi élet rejtelmeit. Tény, hogy ma sokkal részletesebb ismereteink vannak az emberi lélek belső folyamatairól. Ezzel a tudással nem csak szabad élni, de kötelességünk is. Hogy a kettőnek hol van a határa, találkozási vagy metszéspontja, azt mindig az adott helyzet dönti el. Nem bűn elmenni pszichológushoz, ha arra van szükség. Ami félrelépés volna, az az, ha a lelki folyamatokat akarnók helyettesíteni a pszichológiával. A pap, a lelkiatya, a gyóntató elsősorban nem pszichológus, hanem látó ember, aki segít látni. Úgy gyógyít, hogy közelebb visz a forráshoz, amelytől való eltávolodás betegítette meg az embert. Az igazi pszichológus, mint az igazi tudós is a tudásával nem eltávolodik Istentől, hanem közelebb kerül hozzá, fölfedezi és megcsodálja Isten művét a teremtésben. Következésképpen másokat is nem eltávolít, hanem közelebb visz Istenhöz. Én emiatt tartom fontosnak, hogy ha pszichológus segítségét kérjük, azt csakis keresztény szakembernél tegyük meg. Ha egy pszichológus nem Isten teremtményeként, Isten képmásaként tekint az emberre, akkor lehet bármekkora a szaktudása, az téves alapokra épül. Hogy milyen utat, életet, hivatást ad Önnek az Úr, azt érdemes keresni, azon járni, abban tökéletesedni. Ez nem valami légből kapott üzenetként érkezik, hanem abból bontható ki, amim van és ami vagyok. Az adottságaim, a fogékonyságom, s ezzel együtt a hiányosságaim ismerete hozzásegít ahhoz, hogy kirajzolódjék, mi az én hivatásom. Egy egyszerű kérdés tisztázása segíthet ebben. Föl kell tennem a kérdést: Hol, miben tudok leghasznosabb lenni mások számára? Ugyanis minden életút egyben hivatás, és minden hivatás egyben küldetés is. Hová, kikhez küld engem Isten, hogy tudok nekik hasznos lenni? Ebben a kérdésben sem kell valami rendkívüli dologra gondolni, mert egy bolti eladó, kalauz, gyári munkás, portás vagy miniszterelnök mind az embereket tudja szolgálni azzal amit tesz.
Tisztelt Lelkiatya! Mi a teendő, ha úgy érzem hogy szomjazom az Istenlátás, Istenismeret után? Sőt olyan mély és bensőséges szeretetre gyulladok olykor iránta, hogy egészen magával ragad már maga a gondolat is, hogy szerethetem Őt. Nem tudom máshoz hasonlítani, mint a szerelemhez, bár attól mégis egészen különb, olykor olyan elemi erővel bír, hogy szinte kiszakít e világ korlátaiból és felszabadít a határtalan boldogságba. Hogyan tehetnék tanúságot Istenről? Nincs is szavam Rá, annyira csodálatos a Benne való létezés. Kérve tanácsát: Adél
Kedves Adél! Isten ajándéka, amikor fölhevül a szív és forrón tudja szeretni őt. Azt tanácsolom Önnek, hogy minél gyakrabban éljen ezzel, imádkozzék sokat, csöndben az Úrhoz, legyen vele sokat ebben a szerelmes együttlétben. Erről azonban ne akarjon tanúságot tenni, mert akkor könnyen elpárologhat az ajándék. Ezt Ön kapta, nem más. Legjobb, ha erről nemigen beszél másoknak, még a hozzá közel állóknak sem, csak egyedül a lelkiatyjának. Ugyanis óhatatlanul kérkedés vegyülhet bele, ha erről szeretne másoknak beszélni. Ez pedig, mondom, teljesen elronthatja. Attól ne féljen, hogy ez gyümölcstelen marad, hogy ebből a nagy ajándékból nem tud adni másnak. Élje Istennel ezt a belső közelséget, és élje az életét a legteljesebb odaadással. Környezete, családtagjai, munkatársai meg fogják érezni, hogy kegyelmet kapott Istentől. Legalábbis, aki fogékony rá, az meríteni fog belőle. Aki pedig nem, annak úgyis hiába beszélne róla.
Tisztelt Lelkiatya! Szeretném a kisbabat a pocakomban Istennek ajánlani hogy olyan legyen amilyenek ő elképzeli. Nagyon szeretném ha Isten közel állna hozzá vagy esetleg pap lenne.. Nagy bűn ha ezért imádkozom?
Semmiképpen sem bűn. Nagyon is szép dolog. Tisztáznia kell azonban a szándékát. Ne azért imádkozzék, hogy pap legyen! Ez nem igazán Istennek fölajánlás volna, hanem egy szülői vágy kivetítése. Hogy milyen életutat szán az Ön fiának a Teremtő, ezt teljesen rá kell bízni, Istenre és a fiára. Ezt majd beszéljék meg ők a maga idejében. De a fölajánlás nagyon szép és értékes gondolat. Csak bátorítani tudom erre. Már mostantól imádkozzék azért, hogy a gyermek egész életében Isten közelében legyen. Aztán, persze, fölcseperedvén olyan családi körülményt is kell neki nyújtani, hogy ez a szülői vágy beteljesülhessen.
Kedves Lelkiatya! Miként lehet értelmezni a Szentatya azon kijelentését, hogy ?a bűnt meg lehet bocsátani, a korrupciót nem?? Pár éve írtak arról, hogy állítólag készül egy rendelet a korruptak és a maffiózók kiközösítéséről. Ha ez Ferenc pápa szerint ekkora bűn, akkor a reneszánsz idején, amikor búcsúcédulákat és egyházi hivatalokat árultak a főpapok, miért nem alkalmazta az Egyház ezt a fajta cenzúrát? Válaszát előre is köszönöm!
Látnunk kell, hogy ennek ütösen hangzó, erős mondatnak az a fortélya, ugyanazt a szót kétféle értelemben használja, és így teszi egymás mellé. Ugyanis nem ugyanolyan megbocsátásról van szó a "bűn" és a "korrupció" esetében. Természetesen a korrupció is bűn, de amikor a közbeszédben azt mondjuk, hogy az megbocsáthatatlan, akkor ezzel nem teológiai kijelentést teszünk, hanem általános érvényű igazságot fogalmazunk meg. A bűn megbocsátása viszont teológiai kijelentés. Nem a korrupció a megbocsáthatatlan, hanem az, ha valaki azt nem bánja meg, nem hagy fel vele, ha megtehetné is, nem szünteti meg. Ha valaki ráébred arra, hogy engedett a kísértésnek, korrupcióba sodródott, és ezt megbánja, akkor a pap természetesen őt is feloldozhatja, Isten neki is megbocsát. Ha értelmezni akarjuk Ferenc pápának ezt a mondatát, akkor ezt a teológiai pontosítást is meg kell tennünk. E mondatból pedig teljesen egyértelmű a pápa szándéka, hogy nem akar megtűrni ilyen meghasonlást az egyházban. A korábbi korokban is voltak bűnök az egyházban, mint most is. A papok, püspökök bűne minősített, súlyosabb, mint másoké, mert sokkal rombolóbb hatása van. De az igazi métely az, amikor nem is akarnak felhagyni meghasonlott magatartásukkal. Ezzel szemben akar Ferenc pápa erőteljesen föllépni.
Kedves Lelkiatya! Nem olyan rég költöztem Debrecenbe és kezdtünk el a székesegyházba misékre járni. Több esetben is közreműködött diakónus a miséken. Az lenne a kérdésem, hogy nekik mi a megszólításuk? A papoknak tudom, hogy főtisztelendő atya, a feleségüknek meg a tisztelendő asszony, de hogy tudom megszólítani a diakónusokat, esetleg a feleségüket, ha beszélni szeretnék velük? Mi az illendő? Köszönöm válaszát
A diakónus atyákat is lehet atyának hívni. Ők is részesültek az egyházi rend szentségében.
Kedves Lelkiatya! Tavaly öngyilkos lett az öcsém, 17 évesen. Évek óta nem voltunk kapcsolatban, mert még gyerekkorunkban elválasztottak minket. Ő még akkor kicsi gyerek volt, nagyon csendes és zárkózott is, természete szerint. A többéves "eltiltás" miatt elidegenítették tőlem. Letagadták, nem engedték, hogy láthassam, amikor látogatóba mentem volna hozzá, már felnőtt koromban, stb. A halála váratlanul ért. Ezt tovább fokozza a tragikus körülmény. Annyit tudok a hitéletéről, hogy nagyon ritkán mentek rk. misére. De ennél többet nem tudok. Nem tudom, hogy volt-e személyes kapcsolata Krisztussal, mertért-e, stb. Én magam a református hitet gyakorolom. Kérdésem: az igaz, hogy aki öngyilkos lett, az semmiképpen nem juthat a Mennyországba? Tudom, Istené az ítélet, Ő tudja. De egyszerűen azóta gyötör ez a kétség. Segítő válaszát köszönöm szépen! Köszönettel: Ágnes
Kedves Ágnes! Ma már egyáltalán nem mondjuk, hogy aki öngyilkos lett, az nem üdvözülhet. Két ok miatt. A pszichológia azt mondja, hogy öngyilkosságot elkövetni józan, egészséges gondolkodással nem is lehet. Még aki látszólag hidegvérrel készíti is elő saját öngyilkosságát (az ilyen nagyon ritka), annak a lelkében, személyiségében is olyan zavar van, amely megkérdőjelezi az ő teljes felelősségét. Amikor ilyen tragédia történik, abban általában több ember is felelős. A másik szintén újkeletű fölismerés, hogy különbséget kell tenni a biológiai halál és a teológiai halál között. Ez utóbbiból nincs visszatérés, de aki a halál állapotába kerül, az még néhány percig valamilyen módon a tudatánál van vagy lehet. Hogy e néhány percben mi játszódik le az emberben, azt senkisem tudja, egyedül Isten. Ebben is azt láthatjuk, hogy Isten mindenkinek ad lehetőséget a legutolsó pillanatban is a megtérésére. Imádkozzék tehát a testvéréért. Így, utólag is tudunk segíteni egymásnak. Hogy ez hogyan számítódik be odaát, ezt nem tudjuk pontosan, de az biztos, hogy a szeretetkapcsolat nem szűnik meg a halállal. Akit itt szerettünk, azt odaát is szeretni tudjuk, és viszont. Az Ön Isten iránti szeretete, elköteleződése sokat segíthet a testvérén, akivel ilyen szép szeretetkapcsolatban vannak - még ha ez az életükben sajnos nem is nyilvánulhatott meg.
Kedves Atya! Mit tanácsol az alábbi helyzetben? Próbálnánk tartani a kapcsolatot egy rokon családdal, megemlékeztünk a jeles napokról (születésnap, névnap stb.), ünnepekkor meghívjuk magunkhoz őket ebédre/vacsorára, viszont ők soha nem hívnak vissza, soha nem keresnek maguktól. Ezt egy ideig tűrtem és a jó kapcsolat érdekében lenyeltem, de már belefáradtam. Ha mi nem kezdeményezzük a találkozást, beszélgetést akkor nekik eszükbe se jutna, hogy mi van velünk. Már úgy gondolom, hogy nem éri meg ennyi energiát befektetni a mi családunk részéről. Fáj, mert mégiscsak rokon, de úgy gondolom, hogy ha ilyen egyoldalú a kapcsolat azt le kell zárni. Jól gondolom?
Ha már megkérdezett, elmondom, hogy én másként gondolom. Miért baj az, ha egyoldalú a kapcsolat? Szerintem ennek örülni kell, hogy legalább az egyik oldalról megvan a törekvés, a kötődés. Ez Önöknek köszönhető, s eddig ezt szépen teljesítették is. Mi az, amibe belefáradt? Azt javaslom, ne legyenek elvárásai velük szemben. Néha hívja meg őket, akkor legalább együtt vannak. Ennek lehet örülni. Érdeklődjék felőlük, de ha ezt ők nem viszonozzák, azért még nem kell Önnek bezárni a kaput irányukban. "Amint szeretnétek, hogy veletek bánjanak az emberek, ti is úgy bánjatok velük! Ha azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, mi az érdemetek? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. És ha azokkal tesztek jót, akik veletek jót tesznek, mi az érdemetek? Hiszen a bűnösök is ugyanezt teszik... Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas!" (Lk 6,31-33. 36)
  1 
2
  3 4 5 6 7 8 9 10 11 ...