Kedves Lelkiatya!
Hogyan viszonyuljak azokhoz az emberekhez, akik hogy finoman fejezzem ki magam, tojnak a mi hitünkre, sőt, gúnyolódnak és áskálódnak? Azt veszem észre magamon, hogy már kifejezetten viszolygok az ilyen emberektől. Sokáig igyekeztem a lelkiismeretemet követni, nagyon szerettem a szépet, igazat, és a jót. Felnőtt koromban lettem elsőáldozó, bérmálkozó, 2 évig jártam előtte hitoktatásra. Tehát viszonylag későn találtam rá a jó Istenre. De előtte is, kisebb kihagyásokkal, csodálója voltam az igazi jóságnak, amit végül is Jézus urunkban találtam meg. Nagyon sok mindent feladtam azért, hogy a lelkiismeretemet kövessem.
Emberi szempontból nézve egy nagy nulla vagyok, de Isten gyermekének tudhatom magam. Ez nagy vigasz. De azt látom, hogy a fentebb említett embertípus rendkívül jól el tudja magát adni, és mélyen lenéznek engem és a hozzám hasonlóakat. Mégiscsak fáj ez belül, és egyre kevésbé tudom, hogy meddig kell még ezt viselni. Nagy bűn az, hogy nagyon várom Jézus visszajövetelét, ér azt, hogy tegyen rendet? Már belefáradtam ebbe az egészbe. Középkorú, római katolikus nő vagyok.
Jézus eljövetelét várni, természetesen egyáltalán nem bűn. Az ősegyháznak ez állandó jellemzője volt, Krisztushoz való szoros kötődésüket fejezte ki. Viszont belefáradni az életbe nem szabad. Az élet gazdag és szép, televan feladattal és meglepetéssel. Ezt nem mindig látja az ember. Hogy miért, annak sok oka lehet. A sötétségből és kilátástalanságból kivezető út mindig Jézus felé vezet. Ha jól sejtem, már lehettek Önnek tapasztalatai Jézus közelségéről. Ezeket idézze föl, ezekre készüljön, hiszen lesz még ilyen a jövőben is. Hogy mások mit mondanak, mit gondolnak, azzal egyáltalán ne törődjék. Érdemes? Nem. Akkor meg jobb elengedni, nem hagyni, hogy a lelkiállapotát mások befolyásolják. Ha gúnyolódnak a mi hitünkön, Krisztushoz tartozásunkon, ez az ő szegénységi bizonyítványuk. Nem vágyhatunk arra, hogy más is értékelje azt, hogy mi Istenéi vagyunk. Ők valami alapvető dolgot nem tudnak, nem ismernek, amelyről Önnek már van tapasztalata. Akkor hát miért is volna fontos, hogy ők hogyan vélekednek Önről? Hiszen egyáltalán nem is ismerik az Ön belső világát. Az Istennel való kapcsolatát erősítse tovább a napi szentírásolvasással, a minél gyakoribb szentáldozással. Ön nagyon jó úton jár, ha a lelkiismeretének tisztasága érdekében sok mindenről inkább le tudott mondani. Így kellene tennie mindnyájunknak. Csak folytassa ezt a tanúságtevő életet, sohasem tudhatja, hogy kiben mit eredményez, mit indít el. Így használ föl minket Urunk a maga akaratának teljesülésére. Érdemes minél engedelmesebb eszközévé válni. Akkor nem fárad bele ebbe a törekvésbe, ha élő kapcsolatot tart az Úrral, ha valóban ő a legfontosabb. Ezt a kapcsolatot erősítse a lelkében az imádság és a szentségek által!
Kedves Lelkiatya! Írtam Önnek egy kérdést a kételyekkel, a hit megingásával kapcsolatban és Ön ezt írta: "Igen, hitünkben, sajnos, vannak megingások. Legjobb ezeknek semmi jelentőséget tulajdonítani. Mivel az emberi lélek csapongó, állhatatlan, sokszor gyönge, ezért ezekre a megingásokra nem kell sokat adni. Hol erre, hol arra hajlik a lélek. A lényeg azonban a szív szándékában van: Uram, szeretlek, add, hogy szerethesselek jobban! Érdemes olykor így imádkozni. Az Ön esetében azonban újra fölhívom a figyelmét, hogy nem érdemes ezeket a belső érzéseket, vizsgálgatni. Ha Önnek volt arról lelki tapasztalata, hogy kapott vagy kapni fog lelki ajándékot, ezért adjon hálát, és ne is foglalkozzék vele tovább." Van valami, amit mégsem értek. Részben azt írja, hogy természetes dolog a hit gyengesége, változása, részben pedig azt, hogy ha volt tapasztalatom, hogy kapok majd egy ajándékot, akkor adjak érte hálát és ne is törődjek vele. Ez azt is jelenti, hogy fogadjam el, higgyem el és majd megkapom, amikor megkapom, de ne kételkedjek? Gondolom ha egyáltalán nem gondolok rá, akkor kételkedni se fogok. És mit tudok tenni, ha ez egy olyan dolog, ami alapjában változtatná meg a hitemet és a kapcsolatomat Jézussal? Azt tudom, hogy szeret és az életét adta értem, de tudom, hogy ha teljesen elhiszem ezt az ajándékot, amit adni fog, akkor még nagyobb bizalommal tudok lenni iránta és még többet segít ez, hogy szent legyek. Éppen emiatt meg döntenem kellene, hogy elhiszem vagy nem. Akkor viszont nem kellene kételkednem, ha el akarom hinni és ehhez egy stabil hit kellene, kétely nélkül. Akkor tudna szerintem gyümölcsöző lenni ez az "ígéret". Most akkor mit tehetek? Lehet én nem értek, csak kérem, hogy segítsen eligazodni. Az is összezavar, hogy a lelkivezetőmmel megosztottam, aki többféle választ adott és mivel bizonytalan volt, a püspökhöz küldött és a pöspök adott nekem konkrétabb választ, de amikor meg a lelkivezetőmön látom, hogy ő meg nem érti a dolgot vagy kételkedik, netán félreérti (olyat gondol, hogy ha megadja nekem Jézus ezt a nagy kegyelmet, akkor nem mindenkit szeret egyenlően, őt kevésbé mint engem vagy nem mindenkit, stb., éppen erre vonatkozott a tapasztalatom, amiről korábban írtam, hogy Jézus mások iránti szeretetéből ez nem vesz el, a püspök is ezt mondta csak máshogy) , akkor én is kételkedni kezdek. Szerintem az én megingásaim mögött az van, hogy mindent úgy akarok csinálni, ahogy Isten akarja és félek, nehogy elhiggyek valamit, ami nem úgy van, meg az is, hogy ha valami nagyon személyes, nekem szól, más nem kapja meg vagy nem úgy, akkor attól tartok, hogy azzal, hogy elhiszem, automatikusan mások fölé emelem magam és másoknál jobbnak tartom magam és ez milyen már. Pedig pont, hogy arról szólt a tapasztalatom, hogy attól még mert Jézus ad nekem egy hatalmas ajándékot, attól még ő másoknak is a Megváltója, nekik ugyanúgy ott van, ez nem vesz el semmit az ő isteni szeretetéből. Ez az, amit a lelkivezetőm nem teljesen ért és olyan mintha a megingásaimban nekem is lenne ilyen félelmem, pedig alapvetően én hiszek az Úrnak. Így a helyzet pontosabb ismeretében tudna nekem további tanácsot adni? Kicsit azért is restellem, amit mondok, mert a lelkivezetőm nyilván azért küldött máshoz, a püspökhöz ráadásul, mert azt szerette volna, hogy olyannal beszéljek, aki szerinte jobban tud segíteni és akkor meg már azt kellene elfogadnom, amit a másik illető mond és nem ő. Lehet jó megoldás az, hogy elhiszem bátran és nem gondolkodok rajta, akárki akármit mond és bármilyen nagy kegyelemről van szó? Ha csak a Jézussal való kapcsolatomat nézem és kettőnket helyezem a gondolataimba, akkor tudok hinni. Amikor elkezdek gondolkodni, hogy ki mit gondol erről, mások mit szólnának, mások irigyek lennének, másoknak rosszul esne mert azt hinnék (tévesen), hogy Jézus őket nem szereti vagy nem eléggé, akkor kezdek el kételkedni meg idegeskedni. Bocsánat, amiért ezt ilyen hosszasan írtam, de nagyon szeretnék tisztán látni.
Két mondatot is találtam a levelében, amely hozzásegíti Önt a válasz megtalálásában:
Ez azt is jelenti, hogy fogadjam el, higgyem el és majd megkapom, amikor megkapom, de ne kételkedjek?
Lehet jó megoldás az, hogy elhiszem bátran és nem gondolkodok rajta, akárki akármit mond és bármilyen nagy kegyelemről van szó?
Mindkettőre igen a válasz. Ugyanis minél többet gondolkodik erről, annál bizonytalanabbá válik. Minél több kérdést fogalmaz meg ennek kapcsán, annál kuszábban fogja látni. Egész egyszerűen ne foglalkozzék ezzel, ne feszegesse tovább ezt a kérdést, mert nem viszi előre. Hagyja Istenre ennek beteljesülését. Ha kételkedik vagy további kérdések jelennek meg, ez csak kísértés, amely nem segíti Önt. Összpontosítson az imaéletre és a rászorulók megsegítésére. Ha ezt teszi, ezek a kételyek idővel elporladnak.
Kedves Lelkiatya! 15 éve élünk Szentségi házasságban lehet használni valami kis plusz dolgot ,hogy kicsit feldobjuk a szeretkezéseket? Gyengéden természetesen egymásnak nem fájdalmat okozva pl bilincs,erotikus ruha ? Férjemnek tetszene ez megmondom őszintén nekem is!Beszélgettünk mert féltem mi van ha bűn?Férjem szerint ez csak egy kis plusz amit hozzáteszünk azért hogy egymásnak örömet szerezzünk!!Szeretem mert még mindig ugyanúgy kíván dicsér pedig sok házasságban ez elmúlik sajnos!Ön szerint használhatunk ilyet?Köszönöm szépen válaszát !
Magam járatlan vagyok ezekben a dolgokban, ezért tanácsot kértem házas paptestvéremtől, aki a következőket írta:
A szexualitás célja a kölcsönös szeretet kifejezése és a gyermeknemzés. Ez a Föld minden népére vonatkozik. Ám az Egyház nem akar a részletekbe belemenni, pontosan hogyan is éljék meg a szeretet kölcsönös kifejezését, hiszen az egyéni vérmérséklet, a kulturális szokások, az életkorok is sokfélék lehetnek. Az Egyház épp azáltal akarja tisztelni felnőtt hívei nagykorúságát, hogy a részleteket nem szabályozza, hanem felnőtt belátásukra bízza. A részletes szabályozás hiánya nem rossz, hanem éppen a felelős nagykorúság és az önállóság tisztelete.
Mégis a szexualitás megéléséhez néhány pasztorális tanácsot tudunk adni. Már az is öröm, hogy Önök 15 éve stabil házasságban élnek, nyíltan tudnak beszélni az intim vágyakról, akarnak valami újat, s a keresztény gondolkodást nem akarják kiszorítani erről a területről sem. Ha önök így szeretik egymást és őszintén tudnak ezekről a játékokról beszélni, akkor az tovább erősíti a kapcsolatukat, másrészt tényleg hozhat újdonságot. Azt alapvetően valljuk: a házasélet ne legyen unalmas, Isten szeretetre teremtette. Legyen művészi, érzékeny, játékos, sőt, spirituális. Nagyon jó, ha az újat, a mást nem a házasságon kívül keressük, hanem előrefelé a saját házasságunk útján – így a jó értelemben vett újat, játékosságot, művészi megélést egyenesen javasoljuk a házasoknak, hogy stabilitásuk ne váljon unalmassá, és az újat ne kívül keressék.
A szexualitás legyen az igazi öröm forrása, legyen játékos, de azért van három tanácsunk. Egyrészt csak az fér bele a játékosságba, amit a másik is szabadon akar. A párom nem válhat tárggyá, nem szolgálhatja az én fantáziáimat, nem alázhatom meg, nem kényszeríthetem. Csak a kölcsönös és a szabad beleegyezés engedhet meg bármit is. Másrészt a bűn nem játék: azaz ne legyen jelen a pornográfia (mint izgató képek vagy ötlettár), s ne vegyen részt harmadik fél, vagy másik házaspár „játékból” a kapcsolatunkban. A bűn nem játékosság, hanem bűn. Ha a szexualitásban jelen van a spiritualitásunk és a lelkiismeretünk, akkor a bűnt nem tudjuk élvezni. Igazán az boldogít, ami megfelel a személyes méltóságnak, a lelkiismeretnek, és amit őszinte örömmel élünk meg a szentháromságos isteni szeretet „áramlásában”. Végül a szexuális játékosság azért ne váltsa fel a legtermészetesebb szexualitást, ami nyitott a gyermekre. Nehogy a játékosság, a vágyak, az élvezet csak a szexualitás egyik dimenzióját valósítsák meg, kiszorítva a gyermekáldás lehetőségét. A házastársi szexualitás legyen játékos, de az ne váljon öncélúvá, hanem igyekezzünk annak a biológiai, a pszichológiai és a spirituális teljességét is megélni.
Kedves Lelkiatya. Kéthetente szüleimhez megyünk ahol ott laknak kicsit messzebb a testvérem meg az unokaöcsém.
Két hetente mindig megbántanak. Sajnos önkritika nem létezik bennük.
Egyik alkalommal testvérem jeget szórt ki nekem jó sokat 8 dbot. Oda tett 3 poharat. Azt mondja tegyek, mondtam neki mindet? Mondja hogy lehetek ennyire hülye? Édesanyám megfelállt azt mondta nekem hogy nem való nekem három éves gyerek sem nem hogy csecsemő. (egy éven belül szeretnénk a férjemmel babát) olyan rosszul esett nem tudtam szólni rá, mi lett volna ha épp már babát vártam volna.? Megaztán hogy dobjam ki a csikket, kérdeztem hova? Mert bárhova el lehet dobni, valaki külön gyűjti pl. Neem én megint hülye bunkó bulhó vagyok. Semmit semmit sem változók.Meg hogy le sem tagadhatok őket, mondtam neki pedig jobb lenne.
Nagyon rosszul esett. Az a gond velük nem lehet veszekedni. Édesanyám életében nem dolgozott, nem is hajlandó elmenni. Mindenkinek ossza az észt. Testvérem meg hát. A kisgyerek meg teljesen kivan fordulva magából. Neki megy a szüleinek is.(unokaöcsém)
Sajnos gyenge vagyok megszüntetni velük a kapcsolatot. Nem Tudom hogyan de évekig így éltem hogy ők elnyomtak.Hiaba mondom meg nekik, az lenne a válasz nem bírom a kritikát, nem vagyok elég tökéletes alkalmatlan vagyok. Nekem nem lesz meg az az örömteli babavárás hisz szerintük nekem nem való. Nagyon rossz érzés ez. Éjjel alig bírtam aludni.
Ebben az helyzetben az egyik legfontosabb, hogy mindezeket tudja megbeszélni a férjével. Ha teljesen egymaga marad ezekkel a bántásokkal, azt úgy valóban nagyon nehéz, szinte lehetetlen elviselni. Remélem, a férjével tud ezekről beszélgetni. Neki mondja el a bántatát! Nem fog tudni segíteni, de a megosztott bánat már feleződik. (Mint ahogyan a megosztott öröm megduplázódik!). Szüksége van a férje támaszára, hogy el tudjon távolodni az édesanyától és a testvérétől. Lehet, hogy meglepően hangzik, úgy tűnhet ez nem keresztény megoldás, de ebben a helyzetben az. Önnek föl kell építenie saját magát, ebben nem fognak tudni segíteni a saját közvetlen rokonai. A férje igen, a lelkivezetője igen, de ők nem. Sőt, ők ezt csak nehezítik, ezért kell, hogy távolságot tartson tőlük. Nyugodtan megteheti, kifejezetten javaslom, hogy ne is keresse őket. Ők - jelenleg! - nem jelentenek támaszt Önnek. Ha egy idő után ezt számonkérik, válaszolja bátran, hogy nem segítetek nekem a boldogulásomban, ezért tartózkodom tőletek. Ha nehéz ezt megmondani, írja meg nekik. De vállalja föl, ez nagyon fontos. Persze, imádkozzék értük, lehetőleg ne legyen harag a szívében feléjük. De ez a távolságtartás ebben is segít. Amíg fizikailag közel vannak, addig ezt a haragot, neheztelést, szívében levő rossz érzést egyszerűen nem fogja tudni csökkenteni. Tehát még a kapcsolatuknak is jót tesz ez a távolságtartás. Erre, ezekre bátorítom.
Kedves Lelkiatya! Olyan kérdésem van, amit talán fel sem kellene vagy szabadna tenni, de nekem fontos: hogyan "készülhet fel" egy menyasszony arra, hogy testileg egyesül majd a vőlegényével, egyáltalán, a közelségére? Saját tapasztalat miatt kérdezem. Ami kevésbé saját tapasztalat, azt majd leírom külön, illetve megpróbálom leírni azt is, amit értek és azt is, ami az ellenkezője annak. Az első kérdéssel szerintem sokan úgy vannak, hogy természetes dolog, hogy két szerelmes ember vágyik egymás közelségére, vonzódnak egymáshoz, minden, ami ebben van. A saját tapasztalatom az, hogy attól még, mert valaki vonzódik valakihez és szerelmes belé, még tarthatja ijesztőnek, akár félelmetesnek is a testi egyesülést. Pontosan azért, mert olyan közeli, intenzív, érzelmes az egész. Az én fejemben az egy ijesztő kép, hogy annyira közel kerül(jön) hozzám az, akit annyira szeretek. Azért, mert épp eléggé hat rám már úgy is, hogy nincs (olyan) közel, nemhogy még úgy. Az is fel szokott merülni tanácsnak, hogy nem kell túl gyorsan túl közel kerülni egymáshoz a jegyesség vagy párkapcsolat idején, de kisebb gesztusok megengedettek. Nem mondom, hogy ez nem segít vagy ennek nincs értelme. Nagyon örültem, mikor megcsókoltam azt, akit szeretek, bár ő kezdeményezte, de valahogy közösen, nem is ez számít. Ennek ellenére én mégis azt érzem, hogy a tényleges testi egyesüléshez képest semmiség, mert az úgyis más lesz. Hozzátartozik, de az több. Érzelmileg nem semmiség, de ha fogalmazhatok másként, hiába csókolom meg azt, akit szeretek, attól még teljesen felkavaró (lesz) vele testileg egyesülni. Lehet az a kulcsa az egésznek, hogy mindig arra kell koncentrálni, ami akkor van és nem arra, ami később lesz? Ez jó lenne, de nem kell lelkileg valahogy előretekinteni, felkészülni? Még egy olyan kérdés, ami részben saját tapasztalatból van, de részben nem: amikor egy nő olyan férfit szeret, aki nagyon közel van Istenhez, hogyan férhet össze a szentség és a testi vágy, közelség? Példa: egy pap, aki a legszentebb dolgokhoz ér hozzá, Krisztus testéhez is, máskor a feleségéhez nyúl, nem olyan ijesztő vagy összeférhetetlen, hogy ugyanaz a kéz azt a szent testet érintette? Római katolikusoknál van kézbe áldozás. Ott hasonlóképp, nem megdöbbentő, hogy egy férfi aznap reggel/előző nap/bármikor Jézus testét érintette meg és máskor meg ugyanazzal a kézzel a feleségét? Az Isten által elhívott férfiak példája is jó a kérdésemhez más okból. Mózesnek volt felesége. Akárhogy is, de nem csak Mózes volt, a feleségének a férje, hanem az egész nép számára megkülönböztetett volt. Annyira a "tömegen" volt a hangsúly, az egész népet kivezetni, mindenki hozzá ment a bajával és közben meg neki is voltak csak egy nőnek szóló érzései. A szerelmes nőnek ilyenkor nincs mindig ott a gondolataiban, hogy másnak mit jelent az, akit szeret? Ezeket a kérdéseket olyan értelemben szeretném feltenni, hogy már amikor tudja a menyasszony, hogy övé lesz a vőlegény, amikor a jelenben előre tudja a jövőben mi lesz és nem csak elmélkedik, mint egy párkapcsolat elején, hanem tényleg oka van ezzel foglalkozni. Egyáltalán mennyire lehet ezeket lelkileg elrendezni magában?
Ezek nagyon fontos kérdések, nagyon köszönöm, hogy megfogalmazta. Néhány tanács. Igen, erre nagyon fontos előre fölkészülni. Fontos beszélgetni olyan bizalmas baráttal - természetesen nőnek nővel, férfinak férfival! - akinem már erről van tapasztalata, van tudása. Nagyon igaza van, hogy ez azért egészen más, mint a csók, az ölelés. Ez nagyon megrázó, nagyon megrendítő - és elképzelhetetlenül szép! Nagyon fontos azt is tudatosítani, hogy ebben nincs semmi bűnös. Sőt, sokkal inkább szakrális. Fontos az is, hogy erről is tudjon beszélgetni a fiatal pár egymással, még a házasságkötés előtt. Itt is nagyon jó, ha van olyan másik pár, akivel ennek tapasztalatairól tudnak beszélni. Persze, ez azért talán ritka, mert mind a négy érintett személynek nagyon bizalmas kapcsolatban kell lennie egymással. Tehát jó erre fölkészülni. Ugyanakkor azzal is számolni kell, hogy nem lehet rá teljesen fölkészülni. Lesznek meglepetések. Még az is lehet, hogy nem kellemes meglepetések. Például az első együttlét a nőnek fájdalmat is jelent. Sokszor előfordul, hogy az első együttlét nem is sikerül, sőt, akár az első hetek próbálkozásai is kudarcba fulladnak. Hiszen tapasztalatlanok. Ettől egyáltalán nem kell megijedni. Ami ilyenkor segít, meg ez az egész testi együttlétnek a kulcsa, hogy ezt is nagyon őszintén, egymás iránti szeretettel, tisztelettel kell megélni. A cél az, hogy a másiknak, akit szeretek, neki okozzak örömet. Aki ilyenkor a saját örömét nézi, az a másikat önkéntelenül is tárgynak tekinti. Sajnos, ez a férfiaknál sok esetben előfordul, ugyanis az érzéki vágy nagyon hevessé tud válni, amin kifejezetten uralkodni kell annak érdekében, hogy a másiknak is meglegyen az öröme. Tudvalevő, hogy a férfiak ilyenkor minél hamarabbi kielégülésre vágynak, a nők meg minél későbbire. Ezt nem egyszerű összehangolni. Ez az, amit kifejezetten gyakorolni kell. Ezért nem javasolt, például, hogy az esküvő utáni éjszakán, amikor mindketten rettentő fáradtak, máris próbálkozzanak vele. Jobb ezzel várni, elmenni a mézes hetekre, és akkor foglalkozni vele, foglalkozni egymással.
Még egy fontos dolog. Meglepő lehet, hogy azt írtam, ez szinte szakrális esemény. Valóban, a szeretet kifejeződésének talán legmagasabb foka, testi-lelki odaadás. Ismétlem, ebben nincs semmi bűnös. Nagyon javasolt előtte a közös imádság. Szép példát találunk erre a Szentírásban: Tób 8, 4-9. Ebből érthető az is, hogy sem a papot, sem az áldozásra készülő embert nem teszi tisztátalanná, ha előtte bárhogyan is volt együtt a házastársával.
Kedves Lelkiatya! Szeretnék reagálni a szentségimádással kapcsolatos levélre. Egy görögkatolikus testvér írta, hogy szereti a szentségimádást és szívesen menne erre görögkatolikus templomban is. Csak azt szeretném kifejezni ezzel a válaszommal, hogy nincs teljesen egyedül ezzel a gondolatával. Én magam is járok szentségimádásra, amikor tudok, bár már régen tudtam elmenni. Hatalmas lehetőségnek tartom és szerintem felfoghatatlanul nagy dolog, hogy ennyire közelről találkozhatunk Jézussal és tulajdonképpen úgy imádkozhatunk, ahogy máskor nem. Már volt lehetőségem máskor is fizikailag közel kerülni hozzá, hogy így mondjam, de a szentségimádást leszámítva azok az alkalmak sokkal rövidebb ideig tartottak és amikor van lehetőség tovább mellette lenni, hosszabban imádkozni a jelenlétében, az úgy kicsit más. Szóval a testvérnek üzenem, hogy nincs ezzel egyedül. Ráadásul ott ahol én lakok, a római katolikus templomban állandó szentségimádás van, tehát szó szerint bármikor lehet menni (kivéve éjszaka és késő este) és ez egy nagyszerű dolog, jó azt tudni, hogy bármikor mehetek, bármikor érzem, hogy hiányzik, bármikor szeretnék megosztani vele valamit, az Úr ott lesz. Vagy, ha eltervezem mikor megyek, de mégse sikerül, újratervezhetek és mehetek máskor. Elismerem, hogy nagyon kell figyelni arra, hogy az ember ezt ne vegye természetesnek és ne szokjon nagyon bele. Az is igaz, hogy nem mindenki él ezzel a lehetőséggel vagy valaki úgy jön-megy az Úr jelenlétében, mintha mi sem történt volna, csak átmegy a kápolnán és azt sem tudja, ki van előtte. Persze, ezt is meg lehet érteni, kell a Szentlélek és a kegyelem ahhoz, hogy mindenki megértse ezt. Azt is tudom, hogy a görögkatolikus templomokban is ott van a szentség, csak nem mindenki által látható módon, hanem a szentélyben. Tegyük hozzá, a római katolikus templomok között is ritkaság az, amit írtam, hogy mindig lehet menni szentségimádásra, többnyire azért ez nem így van, ott sincs mindig látható módon elhelyezve a szentség. Ezzel a levelemmel igazából csak azt szerettem volna kifejezni, hogy valószínűleg nem a levélíró testvér az egyetlen, aki görögkatolikusként szívesen menne akár nálunk, a mi templomainkban is szentségimádásra. Azt viszon szeretném leszögezni, hogy nem azért írtam most ide, hogy követeljem a szentségimádást és azt mondjam, a görögkatolikus egyház rosszul csinálja. Engedetlenség lenne követelni valamit, amit nincs jogom eldönteni. Ugyanakkor teljesen érthetőnek tartom a testvér kérdését és azt sem mondom, hogy szerintem ne lenne igaza. Talán hasznos is, ha kiderül, nem egyetlen ember véleményéről van szó. Csak a saját érzéseit szerettem volna kifejezni, viszont a fő kérdést én magára Jézusra bízom. Ha ő maga nem akarja a szentségimádást a mi görögkatolikus egyházunkban, akkor nem adja meg és az úgy a jó, hiszen tökéletes az akarata. Ha mégis szeretné, hogy ismét legyen nálunk szentségimádási lehetőség, mint akkor valamikor régen és inkább az ezt igénylő testvérek kérésére hallgat, akkor majd úgyis gondoskodik róla, hogy legyen. Én azt hiszem, hogy ezt nem is atyáknak, híveknek, püspöknek, a levélírónak vagy nekem kell eldöntenünk. Nekünk annyi a dolgunk, hogy rábízzuk az Úrra, addig pedig ott élünk a szentségimádás lehetőségével ahol és ahogy tudunk (értem ez alatt a közvetlenebb módot a római katolikus templomban vagy egy rejtélyesebb, függöny és ajtók mögé zárt Jézust a görögkatolikus templomban, aki nincs felfedve teljesen, de jelen van mégis). Maga Jézus gondoskodik erről akarata szerint, különösképpen ha tényleg rábízzuk.
Köszönöm szépen, hogy ilyen szépen és lelkesen írt a szentségimádás értékéről. Teljesen egyetértek Önnel. Én is nem egyszer vettem már részt szentségimádáson. Persze, ennek is van többféle módja. Én azt szeretem, amikor teljes csönd van. Az majdnem olyan, mint amikor az ikon előtt imádkozik az ember. Igaza van abban is, hogy minden bizonnyal más görögkatolikus testvérünk is hasonló módon van ezzel. Szép szertartás, szeretik a hívek. Hozzáteszem, amiről korábban talán írtam is, hogy nálunk amolyan "görögkatolikusosan" volt ez megszerkesztve, gyakorlatilag végig énekelték a hívek ezt a szertartást. Akkor, meg úgy sejtem, több más alkalommal is kifejtettem, hogy ez a szép szertartás a latin egyház lelkiségének a gyümölcse. Egyébként a XIII. századtól indult el, tehát ott sem ennél ősibb gyakorlat. De hát, sok szépség és értékes imádság van a keleti egyházban is. Mégsem kérjük számon a latin testvéreket, hogy miért nem vezetik be a vecsernyét, utrenyét, virrasztás szertartását. Igaz, az akathisztosz himnuszt náluk is sokfelé végzik. A Szentszéknek azonban teljesen világos az irányelve, hogy ne keverjük az egyes rítusokat. Hosszú távon az teljes összekavarodást eredményezne. (Van egy szerzetesi közösség, ahol az alapítók szerettek volna a keleti és a nyugati rítusból is, sőt a zsidó szertartásokból is bevenni elemeket a rendszeres imaéletükbe, de egyértelmű iránymutatást kaptam a pápától, XIV. Benedek volt ekkor, hogy dönteniök kell, hogy melyik rítust választják, és azt kell követniök.) Ha valaki szereti a szentségimádást, menjen el a római katolikus templomokba, és ott vegyen részt ezeken. Ha valaki szereti a mi keleti szertartásainkat, jöjjön el a mi templomainkba, és ott vegyen részt rajta. Szerintem ez így tiszta, világos és egyszerű.
Kedves Lelkiatya! A szentliturgia a legértékesebb felajánlás? Liturgiát kértem egy szándékomért, amiért igyekeztem már sokat tenni én magam és jobb lett a helyzetem, közelebb kerültem a célhoz, de úgy érzem, már nem tudok többet tenni, belefáradtam, mostanában fizikai erőm is kevesebb van és ha teszek is valamit, az úgysem "ér fel" Isten kegyelmével, amit szeretnék és amire szükségem lenne. Gondoltam, hogy jobb akkor már azt felajánlani, amit Jézus tett és ajánlott fel értünk, mert ő úgyis tökéleten szent, az Isten fia, az egész világnak elég volt az áldozata, én meg akármit tennék, az nem lenne olyan értékes.
Egyet is értek meg nem is. Természetesen a legértékesebb áldozat Krisztusé. Ennek megjelenítése minden egyes Szent Liturgia, melyben való részesülésünk ebből a legértékesebb kincsből való részesedés. Amikor Szent Liturgiát kérünk, akkor nem Krisztus áldozatát ajánljuk föl, azt ő már megtette, hanem ahhoz kötjük a mi kérésünket, abba fűzzük a magunkét. Ez a "belefűzés" nem csak maga a Szent Liturgia kérésének aktusa, hanem az egész életünk, egész imaéletünk, ezt kapcsoljuk bele az Egyház imádságába, Krisztus testének vérkeringésébe. De azért kell nekünk is küzdenünk, egyéni lemondásokat, fölajánlásokat tennünk, hogy legyen mit belefűzni Krisztus életébe (szenvedésébe, halálába és föltámadásába). Régen jobban érzékelhető volt ez, mert a hívek maguk hozták a kenyeret, a bort, maguk járultak hozzá a templomi szükségletekhez. Ennek kissé lebutított változata a "mise-intenció", amikor valamekkora pénzt ajánlunk föl áldozatként. De amint ez a kis pénzecske vagy a hozott kenyérke, amivel hozzájárulhatunk a Szent Liturgiához viszonyul a Szent Liturgia teljességéhöz, úgy viszonyul a mi törekvésünk, ami odaadásunk Krisztus önfeláldozásához. Tehát valóban nagyon csekélyke az, amit mi hozzá tudunk tenni Krisztus áldozatához, mégis hozzá kell tennünk. Szent Pál, igen meglepő és bátor módon így fogalmaz: "Kiegészítem testemben azt, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik" (Kol 1,24).
Kedves Lelkiatya. Mostanában elvesztettem a hitemet.
Munkehelyemen sok az ateista. És újabban vita forrás az univerzum. Dinók, csillagok stb.
És mindig szóba jön ki vagy mi teremtette a világot.
Én azonnal mondom hogy Isten, kérdezik és Istent ki? Utána olvastam, és állítólag csak véletlen lett minden. Nem tudtam megcáfolni egyik érvet sem.Számomra felfoghatatlan ez az egész tökéletesség az űrben és a földön is. Azt mondták régi buta naiv emberek hittek csak Istenben,mert nem értették a világot. Egyszerű kvantumfizika az egész, .miért nem értem meg hogy nem lesz semmi odaát. Csak úgy véletlenül lett minden. Néha úgy érzem tényleg így lesz. Elgondolkodok hogy a szentek, mennyire másak voltak. Én nem tudok ennyire hinni. Olyan szomorú vagyok. Miért nem tudok úgy hinni kint ők? Bárcsak lenne jel személyes jel hogy van Isten és Jézus Krisztus.
Tudom hogy van, és sajnálom is hogy ezeket a sorokat írom. De olyan gyorsan kételkedni kezdek.Most már ciki ha misére megyek, néznek rám, mintha valami földönkívüli lennék. Állandóan csipkelődnek, amit hallanak interneten azt hozzám vágják.Ön mit gondol?
Semmiképp se engedjen ezeknek a hitellenes támadásoknak, ezeknek a kísértéseknek. Igen, olykor próbára teszik a hitünket, de ezek sokkal inkább megerősítsenek minket, mint elgyöngítenek. Amikor nem igazi vitáról, közös válasz-keresésről van szó, hanem vagdalkozva sorolják az érveket, olykor vádakat, akkor igazán nem érdemes belemenni ezekbe a beszélgetésekbe. Érdemes annyit mondani, ezt ti úgysem értitek. Napjainkban számtalan előadás, tanítás hangzik el a világmindenségről, a kvantummechanikáról, a csillagászatról, s ezek egy része valóban ateizmust sugall. Holott ez teljes félremagyarázás, a természettudományos és filozófiai kérdések összekeverése. Igaz, a kvantumechanika kapcsán éppen azt kezdik el újra hangsúlyozni, hogy a természettudományos kérdések összefonódnak filozófiai kérdésekkel, csakhogy a hitet ezen a szinten nem lehet megmagyarázni. Ezért érzi magát tehetetlennek ezekben a meddő vitákban. Ezért mondom, hogy ne is menjen bele. Nyilván ilyen módon nem lehet megragadni Isten létét. Hiszen, ha azt állítjuk, hogy a világmindenség csak úgy van, véletlenszerűen kialakult, vagy mindig volt, és mindig lesz, ehhez legalább akkora hitre van szükség, mint arra, hogy mindezt egy lángelme gondolta ki és hozta létre, mégpedig értünk, szeretetből. Isten léte mellett alapvetően nem filozófiai érvek szólnak, hanem egzisztenciális tapasztalatunk: amikor imádkozunk, akkor azzal beszélgetünk, aki mindezt megalkotta, aki értelmet adott a világmindenségnek, az életnek, az embernek, illetve személy szerint nekem. Ezzel, persze, nem tud mit kezdeni az, akinek erről nincs tapasztalata. Ezért érdemes lezárni annyival, hogy "ezt úgysem érted".
Pontosan arra bíztatom Önt, hogy még elszántabban járjon templomba imádkozzék, s ha bántják emiatt, akkor legyen büszke, hogy Krisztushoz tartozásáért még egy picit szenvedhet is. Ez sokkal nagyobb erő, mint a buta, korlátolt érvek ütköztetése. Ha gyengülni érzi a hitét, imádkozzék, kérje Istent, hogy ő erősítse meg azt. Ezért is menjen templomba minél többször, hogy erösödjék a hite!
Kedves Lelkiatya!
Miért van az, hogy ha akármit szeretnék elérni ebben az életben, mindenről azt érzem, hogy bűn?
Már arra is gondoltam, hogy túl szigorú a papunk. Mások is szokták mondani, hogy hozzánk szigorú, magával szemben pedig nem annyira. Jómagam figyelni szoktam a templomban, teljes szívvel-lélekkel. Látom közben, mert csak bevillan más is, hogy sokan ásitoznak, nem figyelnek.
Már elmúltam 50, de nagyon szeretnék elvégezni egy egyetemet. Akárhányszor eszembe jut ez a legnagyobb vágyam, mindig visszariadok. Legyek jó, vonuljak háttérbe mindig? Így viszont keserűvé fogok válni, attól félek. Családot nem akartam, az volt az egyetlen vágyam ebben a földi létben, hogy egy olyan felsőfokú végzettséget szerezzek, aminek a felhasználásával valamennyire boldog lehetek.
Kérem szépen, segítsen nekem, mert így csak vegetáció az életem!
Az egyetem elvégzése nyilvánvalóan nem bűnös dolog. Kötve hiszem, hogy szembe menne Isten akaratával. Nem szabad ezeket a dolgokat összekeverni. Én mindenképp arra bíztatom, hogy ne féljen lépni tovább. Sőt, a Krisztus követése sokkal inkább arra késztet minket, hogy hozzunk ki magunkból minél többet. Isten szívesen veszi az Ön törekvését és meg is akarja áldani azt. De hozzá kell tennem, hogy ez önmagában nem túl szerencsés célkitűzés, hogy felsőfokú végzetsséget szerezzen. Ugyanis az biztos, hogy nem ez a boldogságnak a kulcsa. Lehet diplomával is boldogtalannak lenni és anélkül is boldognak. Az életünk céljának megtalálása, megfogalmazása terén alapvető dolog, hogy ne a magunk boldogságát keressük. Aki azt keresi, sosem találja meg. Az a feladatunk, hogy másokat boldoggá tegyünk, másoknak szolgáljunk, másoknak segítsünk. A tanulásunknak is az a célja, hogy minél teljesebb életet élve minél hatékonyabban tudjuk teljesíteni ezt a szolgálatot. Ebből is jól megértheti, hogy lehet diplomával, de lehet anélkül is mások segítségére lenni. Így fogja Ön is megtalálni élete értelmét, ha megfordítja a dolgot, és nem a saját boldogulását keresi, hanem azt, hogy hogyan tud minél több embernek segíteni. Ha ehhez jól jön a diploma, akkor végezze el az egyetemet, de ha enélkül is hasznos tud lenni, akkor lehet, nem arra kell az energiáját ráfordítani.
Kedves lekiatya. Szilárd vagyok és azt szeretném kérdezni hogy akkor most a magyar görögkatolikus egyház nem hisz a tisztítőtűzben?
Kedves Szilárd! A tisztítótűz képe egy hasonlat csupán. A katolikus egyház sem azt tanítja, hogy valóságos tűz volna ott, ez inkább egy kép, amely érzékeltetni próbálja a megtisztulás folyamatát. A keleti egyházban is imádkoznak az elhunytakért, tehát az ő teológiájuk szerint is szükség van megtisztulásra, csak nem ezt a tűz képét használják. Vannak teológiai elképzelések, hogy hogyan megy végbe ez a tisztulás, de nem szerepel a hittételek között. Csak annyi, hogy a halottainkért imádkoznunk kell. A nyugati egyház jobban pontosítja ezt a tisztuló folyamatot, de a legtöbb teológus ott is a tűz képét csak hasonlatnak tartja. Ma már a katolikus egyházban is többféle értelmezéssel találkozunk. A lényeg ebben a tanításban az elhunytakért való imádság, amely azonban mindkét egyház hitében és hitgyakorlatában benne van. (Ebben térnek el például mindketten a protestáns tanítástól. A tisztitótűz mikéntje nem a lényegi kérdések közé tartozik. Korábban, amikor nem a teológiai harmonizálás, hanem az éles különbségtétel volt a fontos, akkor élére állították, hogy a görögkatolikusoknak is ugyanúgy vallaniuk kell a tisztiítótűz létét. Ma, amikor a közeledés fontosabb, mint a szembenállás, akkor a teológiai különbségeknél erőteljesebben figyelembe veszik, hogy mely tanítások milyen súlyúak. A tisztitótűz létezése egyáltalán nem ezen hangsúlyos tanítások közé tartozik. A lényegben azonos a keleti és nyugati egyház tanítása, csak a részletekben van különbség.
Kedves Lelkiatya! Szépen kérem, hogy levelemet ne közölje ...
...a családalapítás, gyermeknevelés és a házas élet nem bír el egy ekkora különbözőséget közöttünk. Kérem az Ön segítségét, hogy mit tegyek?
Ön a megtérés révén nagyon jelentős változásokon ment át. Nem egyedi eset ez, hogy ilyenkor a másik fél, a párja, a házastársa nem is ismer rá. Amikor már összeházasodtak, akkor ezt nagyon nehéz jól kezelni. Nem véletlen, hogy Szent Pál még azt is bátor megfogalmazni, hogy ilyenkor jobb, ha elválnak a felek: 1Kor 7,12-16. Érdemes végigolvasni ezt a néhány verset a Bibliából, mert nem csak a hitetlenségből hitre tért embernek ad tanácsot, hanem arra is buzdít, hogy a hívő fél imádságaival megszentelheti a hitetlen házastársát. De lehetőséget ad arra is, hogy ha erre nincs remény, akkor elváljanak. Ön azonban még nem házas. Elhiszem, hogy erős kötelék fűzi a párjához, de legalábbis nagyon alaposan meg kell fontolnia, hogy belép-e ebbe a házasságba. Szerintem csakis akkor tegye, ha a párja jóváhagyja az Ön vallási törekvéseit. Ha ellenzi, akkor valóban egy kettejük közötti szakadékkal együtt kötik egymáshoz az életüket.
Tisztelt Lelkiatya!
Ön hogyan viszonyul személyesen a kritikákhoz? Hogyan tudja ezeket feldolgozni? Mi a válasza erre? Szokott-e megsértődni, ha nem mindig olyan válasz jön, amire számol, vagy ami Önnek nem megfelelő?
Üdvözlettel,
Tóth Márk
Kedves Márk! Hadd ne tárjam fel a magam gyarlóságait ezen a téren, az ugyanis nem volna épületes. Inkább a hasonlóan küszködő ember tanácsait fogalmazom meg, mire érdemes törekedni. Az atyák arra tanítanak, hogy az igazi alázat az, ha önmagamat mindenkinél hitványabbnak tartom. Ettől frászt kap a pszichológia, pedig teljesen jól működik. Az alapja pedig az, hogy Isten teremtményei vagyunk, és mindent Istennek köszönhetünk. Egyedül ő az egyetlen és igazi viszonyítási pont, senki más. Hozzá képest viszont valóban távol vagyunk attól, amik vele együtt lehetnénk. Ez az alapállás. Ha valaki kritikával illet, akkor azon azonnal el kell gondolkodnom, hogy abból mi igaz és mi nem. Ugyanis nem biztos, hogy minden igaz, amit bírálatként kapok. De ami igaz, ami jogos vád, az ellen egy szavam sem lehet. Ami meg nem igaz, azzal mitsem törődöm, hiszen csupán egy félreértés, tévedés eredménye.
Ezt akkor tudom így kezelni, ha valóban él bennem az igazi alázatra való törekvés, vagyis, hogy magamat hitványabbnak tartom mindenkinél. Amikor megsértődöm, méltatlankodom az engem ért bírálat miatt, ez egy világos jelzés arról, hogy nem vagyok elég alázatos. Ezt mindig meg kell gyónnom, mert csak akkor fogok tudni belőle előrelépni.
Egyébként a sértődéssel kapcsolatban hallottam egy igen találó mondást, amely nem is föltétlenül csak keresztény szempontból értelmezhető: A sértődékenység fordítottan arányos az intelligenciával. Ha valóban értelmes, bölcs életet akarok élni, akkor minden körülmények között tartózkodom a sértődésektől.
Még egy dolgot hozzáteszek. Ez nem mindenkinek egyformán sikerül, van akinek ez könnyebb, van, akinek kutyanehéz. Ugyanis nagy mértékben függ az egyéni vérmérséklettől. De akármilyen tipusú személyiség vagyok is, mindig törekednem kell arra, hogy sértődés helyett tanuljak a kritikákból. Ebben nagyon sokat segít az elején említett nagy fokú alázat.
Kedves Lelkiatya!
Ebben a nagy melegben engedélyezve van a papoknak is a szertartás közbeni folyadékpótlás, ha az indokolt?
Nincsen. Ahhoz nagyon vészhelyzetnek kell kialakulnia, hogy egy rosszullét miatt a pap vagy a hívő megszegje az az eucharisztikus böjt előírását. Persze, jogi értelemben, a vízivás nem szegi meg a böjtöt, én mégis azt javaslom híveknek is, de főként a szertartást végző atyáknak, hogy tanuljanak meg magukon uralkodni, viseljék el a pillanatnyi kellemetlenségeket, és ha csak orvosi javaslat nem mond mást, mindnyájan tartózkodjunk a Szent Liturgia megkezdése előtt egy órával minden táplálék és folyadék fogyasztásától. Azt a néhány órát ki lehet bírni. Idős emberek esetén esetleg lehet vizet inni még a Szent Liturgia megkezdése előtt, de közben mindnyájan tartózkodjunk ettől. Ha nehéznek tűnik, gondoljunk Krisztus Urunkra, aki a kereszten szintén szomjazott.
Kedves Lelkiatya! Kérem, levelemet ne közölje! A munkám miatt...
De ennek ellenére tovább nyomta a süket dumáját. Mit javasol, mit lehetne tennem?
Engedje el a füle mellett ezt a süket dumát, ne is törődjék vele! Hogy az illető ilyen hevesen reagált arra, hogy őt a háta mögött bírálták, csak azt árulja el, hogy ő maga nem képes az önvizsgálatra, jelentős hiányosságai vannak az önismeretben. Mindenképpen imádkozzék érte, mert nagyon rászorul erre az imádságra. Egyébként pedig kerülje vele a konfliktust. Hagyja rá a dolgokat, már amit lehet. Eléggé nyilvánvaló már most a munkatársak számára is, vagy ha nem, hát hamarosan azzá válik, hogy milyen személyiséggel is van dolguk. Viszont keresztényként Ön legyen az első, aki megpróbálja őt megérteni, elfogadni és - horribile dictu - szeretni. Az ilyen, nehezen szerethető emberek mindig nagy ajándék az életünkben. Egyrészt szembesít minket saját szeretetképességünk határaival, másrészt lehetőséget ad, hogy azt mégiscsak tágítsuk. A szeretetet lehet gyakorolni. Ez most itt nehezített pálya, amelyen azonban nem kell megtorpanni, hanem szépen lassan, nagy hittel haladni rajta tovább. Ez az élethelyzet késztesse Önt arra, hogy akarjon növekedni a szeretetben! Kérje ehhöz Isten segítségét, erejét, s eljön az idő, amikor hálát fog adni neki, hogy ezt az embert az Ön életébe vezette.
Kedves Lelkiatya!
Mikor várható a következő egyházi év szertartási útmutatójának közzététele a honlapon? (A korábbi évek gyakorlatához hasonlóan.)
Gondolom, a korábbi évek gyakorlatához hasonlóan.
