A 2 nagymamámért kérem imádkozzanak! Nincsenek nagyon jól lelkileg, mentálisan, talán fizikálisan sem. Köszönöm!
Imádkozunk értük. Erre én is kérek másokat is.
Üdvözlöm!
Keresem ennek a Mária éneknek a szövegét:Márához drága szűzanyánkhoz tisztelettel járulunk....
Ezt találtam: https://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/107057/egyhazi-zenek/mariahoz-draga-szuzanyankhoz-zeneszoveg.html
Ez azonban nem az a szöveg, amit mi Máriapócson, illetve általában a görögkatolikus templomainkban énekelni szoktunk. Annak nem találom a világhálón az elérhetőségét. De ha a rómaiak által énekelt változatot keresi, akkor a fenti címre kattintva megtalálhatja.
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Lenne egy kérdésem, amely mostanában foglalkoztat. Ön szerint melyik temetkezési forma lenne helyesebb: a hagyományos, koporsós temetés vagy a hamvasztás? Mi az Ön személyes véleménye erről lelki és hitbeli szempontból?
Szeretném jobban megérteni, hogy a két forma közül melyik hogyan kapcsolódik a keresztény hitünkhöz, különösen a test feltámadásába vetett hitünkhöz.
Előre is köszönöm, ha megosztja velem a gondolatait!
Isten áldja! ????
Nem csak én, személy szerint, de egyházunk tanítása is egyértelműen a koporsós temetést javasolja. Ez nálunk, görögkatolikusoknál különösen is hangsúlyos, ugyanis a temetési szövegeink egy része is arról szól, egyet idézek is, hogy "látom a koporsókban nyugvó, isteni képre teremtett szépségünket, elhervadva s dicsőséghagyottan, emberi alak s ékesség nélkül." A test elbúcsúztatása szorosan hozzátartozik a gyászunkhoz. Sokszor hangsúlyozom, hogy nagyon fontos a gyermekeket is elvinni a temetésre. Lássák a halottat, tudjanak ők is elbúcsúzni tőle. Az akkori élményük, ha úgy tetszik, megrázkódtatásuk nem kárukra, hanem hasznukra válik. Közelebb kerülnek az élet valóságához, találkoznak a halál emberi jelenségével, tapasztalatuk születik arról, hogy az ember porból lett és porrá lesz. Mondhatnánk, hogy ez a porból való lét talán az urnás temetésnél érzékletesebb módon megjelenik, de ez nem így van. Egy zárt tartónak, amiben az elhunyt hamvai vannak, érzékletes módon nemigen kapcsolódik ahhoz a személyhöz, akitől elbúcsúzunk. A koporsóban azonban annál inkább. Régi szokás, ma már ebben a formában nemigen gyakoroljuk, hogy meg is csókolták az elhunyt testét. De, hogy legalábbis megérintsük, én ezt is nagyon jónak tartom. Ilyenkor van lehetőségünk meg is szentelni a holttestet, ezzel még inkább bekapcsoljuk az imádságba az elhunyttól való elbúcsúzást. Egyes országokban, például Szlovákiában, ha hamvasztást végeznek is, mert így olcsóbb a temetés, előtte még a holtest mellett elvégzik a temetés szertartását. Legjobb volna ezt nálunk is bevezetni. Igen sok egyéb érv is szól amellett, hogy a temetési szertartásunkat elhunyt szerettünk holtteste mellett végezzük el.
Kedves Lelkiatya! A parókiáról pár hete elment egy atya. Több lelkibeszélgetésen is voltam nála. Elmondtam neki egy nagyon személyes tapasztalatot és adott is tanácsot, segített megérteni Isten akaratát. Sokat segített és korábban is lendített a lelkiéletemen. Neki köszönhetően tudtam többször is igent mondani Isten hívására, bízni Istenben, elindultam egy úton. A legutolsó beszélgetésünk is segített, de nagy hatással volt rám, amit mondott, nagyon megváltoztatta a lelkiéletem és azóta nem tudom megosztani mással. Nincs olyan atya a parókián, akivel nyugodtan megosztanám. Valaki túl elfoglalt, néhánnyal nem tudnék nagyon bizalmasan beszélni és valakivel megosztottam, de nem lett eredménye, mert az atya a mondanivalóm felét figyelmen kívül hagyta, ugyanis eleve mást gondolt, mint a másik atya. Az is előfordulhat, hogy nem is hinne nekem mindegyikük. A helyzet nem ugyanaz, de nekem ez az atya olyan volt utolsó alkalommal különösen, mint Máriának Gábriel arkangyal. Mintha Isten megerősített valamiben rajta keresztül, de utána már magamra maradtam ezzel. Hasonlóan Lukács szövegéhez:„A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni. Íme, rokonod, Erzsébet is fogant öregségében, s már a hatodik hónapban van, noha meddőnek mondták, mert Istennél semmi sem lehetetlen.” Mária így válaszolt: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.” Erre az angyal eltávozott." Én kaptam egy megerősítést, tudni vélem Isten akaratát, igent is mondtam, lelkileg mégis nehéz, felülmúlta az addigi elvárásaimat, elgondolásaimat, nem erre számítottam Istentől, hirtelen jött, más sejteni valamit és bizonyosabbnak lenni, más elgondolni és más megtenni. Nagy dologról is van szó. Az volt az utolsó előtti hét, hogy az atya a városban volt és talán az utolsó alkalom, hogy gyóntatott. Ezután már nem tudtam hozzá lelkibeszélgetésre menni. Akkor mintha a Szentlélek szólt volna belőle, bátorított és megerősített, hogy Isten akarata az, amit annak vélek és jó úton haladok. Egy hívő javasolta pár napja, hogy beszélgessünk, ő ugyan mentálhigiénikus, de nem pap. Küldhette őt hozzám Isten? Ha az atya nem ment volna el, neki feltenném a kérdéseim, neki mernék beszélni erről, de ez most mindegy.
Ha jelentkezett egy szakember, hogy szívesen elbeszélget Önnel ezekről a dolgokról, akkor használja ki ezt a lehetőséget. Érdemes.
Kedves Lelkiatya!
Nagymamám 88 éves és szinte egyik pillanatról a másikra nagyon elutasító lett velem szemben, kitart amellett, hogy én megsértődtem (mai napig nem tudom hogy min, mert semmiféle ilyen szituáció nem történt...) látni nem akar, sms-eimre ,telefonhívásokra nem reagál (az ápoló szerint mentálisan és fizikailag jól van) legutóbbi látogatáskor gyakorlatilag(férjemmel) kidobott minket, se segítséget, se szavakat nem fogadott el. Én továbbra is a legjobbakat kívánom neki tiszta szívemből, de úgy érzem hogy ebbe a bűntudatba, lelkiismeret furdalásba fogok beleőrülni, annak ellenére hogy nem hiszem hogy bármit is elkövettem volna ellene. Imádkozom érte, a vasárnapi miséket őérte ajánlom fel, de úgy érzem hogy nem használ, nem érnek el hozzá az imák "hatásai", igy most már a hitem is kezd meginogni. Tudom hogy Isten malmai néha lassan őrölnek, de ilyen helyzetben még nem voltam, hogy valaki ennyire haragudott volna rám. Mivel neki nem tudok segíteni ezért szinte görcsösen keresem az alkalmakat hogy valaki máson mivel lehet segíteni, vagy jót tenni, de nem vagyok benne biztos hogy ez a helyes megoldás. Kérem lelkiatya segítségét , ilyen szituációban milyen hatékonyabb imát lehet mondani érte vagy mit tudnék még tenni? Folyamatosan ezen a bűntudaton "pörgök", néha elhanyagolva a napi teendőket is, és most már a gyónásban is kételkedem, mert a feloldozások sem törölték el ezt a bűntudatot. (Kétszer gyóntam azóta, két elsőpénteken) Ebbe fogok beleőrülni, a lelkem is, meg én is. Köszönöm
Ne görcsöljön semmin! Nehéz, de fogadja el, hogy az idős nagymama valamiért belső változáson ment keresztül. Lehet, hogy ezt a külső szakember nem érzékeli, de ahogy elmondta, azért mégis van valami nagyon erős érzelmi változás az idős hölgyben. Nehogy saját magát büntesse egy külső fordulat miatt, amit nem Ön okozott! Én azt mondom, ez inkább az Ön hitének a próbája, a megerősítésére szolgál, hogy tudja magát függetleníteni egy ilyen érzelmi helyzettől. Hagyja el az önvádaskodást, meg az önvizsgálatot, hogy mit tehetett rosszul! Lehet, most kell saját lábára állnia érzelmileg. Ebben a hite tudja megerősíteni. Önnek is azt ajánlom, mint az előbbi levélírónak, hogy a férjével együtt dolgozzák föl ezt a furcsa élethelyzetet. Őrá támaszkodjék, vele beszélje meg a dolgokat! Hagyjon föl a lázas karitatív tevékenységével is, ez ugyanis most nem hoz gyümölcsöt. Nyugodjon meg, élje a szép keresztény életét, mint eddig. Ez a helyzet pedig fordítsa Önt még jobban Isten felé, tőle kérjen ehhöz érzelmi megerősítést. A nagymamájáért pedig, persze, imádkozzék tovább, de még csak keresnie sem kell. Persze, olykor lehet próbálkozni, ki tudja mikor jön el a visszafordulat. Talán azt kérje konkrétan, hogy még a halála előtt ki tudjanak egymással engesztelődni. Ez jó volna, mert különben még nehezebb teher lesz később hordozni ezt a furcsa elfordulást. Holott, ismétlem, ez nem az Ön története, hanem az övé.
Tisztelt Lelkiatya.
Tegnapi nap elmentem sétálni, és séta közben imádkoztam és éreztem azt hogy Jézus Krisztus velem van. És hogy húsvét napján foganjon meg a kisbabánk a férjemmel. 5 éve vagyunk együtt. 1 éve vagyunk házasok. Nagyon félek a szüléstől. Meg persze a szüleimtől is. Édesanyám nem túl pozitív személyiség. Sőt tagadják Jézus Krisztus létezését is.
Sokszor kaptam tőle jeleket. Pl mikor a férjemmel ismerkedtem hitoktató, katolikus is lettem. Mindig arra vágytam az lehessek.
Szóval ön szerint lehetséges hogy Jézus segített felismerni hogy húsvét napján foganjon gyermekünk. Bízok benne hogy megsegít, és hogy nem fogok félni.
Megfontoltan azt kell mondanom Önnek, hogy az érzések sokszor könnyen be tudnak minket csapni. Lehet, hogy ez valódi jel volt az Úr részéről, de az is lehet, hogy ez inkább az Ön vágyának a kivetítése volt. Ezt, nyilván, nem lehet eldönteni. Ugyanakkor úgy látom, Önnek elsősorban nem ezen kell töprengenie, hanem azon kell dolgoznia, hogy az édesanyjától való félelmét teljesen le tudja vetkőzni. (Nem kizárt, hogy ez okozza az eddigi foganások elmaradását!) Támaszkodjék a férjére, nagyon erős, közös kapcsolatot építsenek ki. Az édesanyjának ez a nem túl pozitív hozzáállása akár azt is eredményezheti, hogy Ön a szokásosnál is erősebben kapcsolódik a férjéhez. Ne tartson attól, hogy az édesanyját kibeszélik kettesben. Ez nem szeretetlenség az Ön részéről az édesanyja felé, hanem elengedhetetlen szükségszerűség, hogy legyen ereje teljesen függetlenedni tőle. Remélem, a férjében ilyen társra talál. Dolgozzanak is ezen.
Ha nem haragszik, most az jutott eszembe, hogy lehet, valóban ez az érzés az Úrtól jött, de csak azért, hogy föltegye ezt a kérdést, és most ezzel a válasszal az igazi problémára tudjam irányítani a figyelmét. Gondolom, persze, hogy nem most először kapja ezt a tanácsot, de legalább én is ezt erősítem meg. Az imaéletében erősítse tovább az Istennel való kapcsolatát, és ő utána a férje legyen a második ember, akivel a legmélyebb gondolatait is megosztja. Lehetőleg együtt erősítsék a hitüket. Ez lesz az igazi gyógyulása a házasságuknak.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Kedves Lelkiatya!
Van-e az angyaloknak testük? A katekizmus szerint
test nélküli tisztán szellemi lények. Azonban a Szentírás, a szenthagyomány néhány helyen megemlíti, hogy egy-egy angyal megjelenik személyeknek. Akkor ez hogyan történik? A katekizmus talán kiegészítésre szorul? Van különbség a keleti és nyugati egyház tanítása között? Van valamilyen “kompromisszumos” megoldás?
Válaszát előre is köszönöm!
Üdvözlettel:
Zsolt
Kedves Zsolt! Ezen a téren a katolikus és ortodox egyház tanítása teljesen világos és egybecseng. Az angyalok testnélküli lények. Ha megjelentek embereknek, mint például Tóbiás könyvében, vagy a Bírák könyvében többször is, Józsuének, Sámson szüleinek, stb, ezek látszat testekben történtek. Tóbiásnak el is magyarázza az angyal, hogy amikor enni látták, az csak látszat volt (Tób 12,19).
Tisztelt Lelkiatya. Mostanában hónapok óta messze érzem magam Jézustól. Régebben jártam pénteken is misére. Most hogy már nem a régi plébános van nem járok.
Eddig komolyan vettem. Most már két hetente járok csak hétvégén is. Természetesen a mulasztást meggyónom. De valami mégsem olyan mint volt.
Munkahelyemen is leteremtenek mi az a szentségimádás, az mire jó? Vagy minek böjtölök. Édesanyám azt mondta hülye vagyok mert a vérvétel elött imádkoztam.
Mostanában a templomban is érnek olyan esetek amik nem könnyítek meg hogy szeressek misére járni. Olyan nehéz most.Bárcsak egy pici jelet adna Jézus magáról.
Voltak nálam jelek elég sok. De most úgy érzem távol áll tőlem. 1 hónapja nem vettem a kezemen a bibliát. Remélem vissza találok az Úr Jézushoz.
Szüleim nem hívők, sőt tagadják. Emlékszem 20 évesen dugiba vettem egy Jézus szobrot, elmentem dolgozni, haza értem már nem volt ott. Kidobta édesanyám mert nem vagyok normális,ez beteges. Annyi bántad kaptam ez miatt. Néha úgy érzem talán én vagyok a hülye?Levettem az aranykeresztet a nyakamból is, mert azért is meg szóltak.????
Én úgy látom, hogy mivel elhanyagolta a hitének ápolását, ennek következménye a hitének gyengülése és nem fordítva. Amikor változik a saját plébános személye, ez egyfajta hit-próba is. Ilyenkor felszínre kerül, hogy a vallásos buzgóságban mennyi volt az emberi elem. Az ilyen helyzetek mindig arra késztetnek minket, hogy megvizsgáljuk, átgondoljuk az Istennel való kapcsolatunkat. Nagyon javaslom Önnek, hogy állítsa vissza ugyanazt az ima-gyakorlatát, ugyanúgy járjon szentmisékre, hétköznap is, mint korábban. Ez döntés és cselekvés kérdése. Ez nem függ attól, hogy mindeközben mit érez. Ne az érzelmei irányítsák a hitét, hanem fordítva. A hite legyen meghatározó mindabban, amit tesz, gondol, érez vagy amire vágyik. Ha visszaállítja korábbi ima-ritmusát, akkor egyszercsak megint lesz ereje kiállni Krisztusért. Ez is a küzdelem része. Nem szabad meghátrálni. Persze, hivalkodni sem kell a hitünkkel, de gesztusokkal (kereszt a nyakban, keresztvetés), szavakkal, tettekkel igenis, tanúságot kell tennünk arról, hogy mi Krisztushoz tartozunk. Jó, hogy írt erről. Remélem, a válaszom megváltoztatja a hitéletét, következésképp az egész élete is meg fog változni. Imádkozom is ezért.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Kedves Lelkiatya!
Az állatoknak vannak érzéseik? Gondolok ezalatt arra, hogy például egy kutya szeret játszani, egy cica hiányolja a gazdáját, egy elefánt eltemeti az elpusztult társát, egy oroszlán gondoskodik a kölykeiről… Természetesen nem szeretném az állatokat az emberekkel egy szintre emelni, csupán érdekel, lehet-e érzése egy állatnak.
Köszönettel:
Péter
Kedves Péter! Annyit mondhatok erre, hogy ha vannak is érzéseik, hiszen érzékelnek, vannak hangulati változások náluk is, de emberi érzelmekkel nem ruházhatjuk fel őket. Még ha egy kölykeit vagy társait elvesztő állat magatartása meg is változik egy időre, pl étvágytalan, kedvetlen lesz, ez nem nevezhető gyásznak. Szép történetek vannak arról, hogy a kutya a gazdája halála után teljesen elveszíti életkedvét, vagy az elefántok még sokáig visszajárnak a vezérállat teteméhez, ezek nagyon érdekes megfigyelések, de azért nem nevezhető gyásznak, mert az számukra nem lelki fájdalom. Persze, hogy mi is játszódik le ilyenkor bennük, azt nem tudom megmondani, de mivel halhatatlan lelkük nincs, ezért lelkiállapotuk, lelki rezdüléseik sincsenek.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Kérem imádkozzon egy pedagógus barátomért, aki pár hónapja keresi új munkahelyét.
Most alkalmi munkákból él, de tudom, hogy éhezik.
Segítek és imimádkozom.
Éva
Imádkozzunk közösen érte!
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
A papi (pontosabban diakónusi) hivatással kapcsolatban érdeklődnék.
18 éves koromban egy súlyos traumát követően akut depressziós krízisbe kerültem. Azokban a napokban egy alkalommal felmentem egy hídra, és felmerült bennem, hogy leugrom onnan, de nem tettem meg. Az esetet követően pszichés segítséget kértem, és hála Istennek kaptam is. Amikor ezek az események történtek, még nem voltam katolikus. Most 29 éves vagyok, kiegyensúlyozott életet élek, nagyon aktív vagyok a helyi plébánia életében, és érdekel az állandó diakónusi szolgálat.
Uganakkor azt is tudom, hogy az öngyilkossági kísérlet a papi rend felvételének egyik akadálya.
Az lenne a kérdésem Atyától, hogy öngyilkossági kísérletnek tekinthető-e, amit tettem, és hogy a múlt eseményeire tekintettel érdemes lenne-e "megfeledkeznem" a diakónusi szolgálatról?
Előre is köszönöm a válaszát!
Üdvözlettel: Gábor
Kedves Gábor! Az eset, amit leírt, nem tekinthető öngyilkossági kísérletnek. Inkább egy kísértő gondolat volt egy elkeseredett pillanatában. Ilyen történnek az ember életében. Ez nem jelent akadályt abban, hogy jelentkezzék egyházi szolgálatra. Csak bátorítom.
Tisztelt Lelkiatya! Elnézést hogy megint zavarom, én voltam aki ezt írta: "Nem tudom hogy emlékszik-e, de írtam egyszer az Istenképről, hogy én Isten nem gondolom szeretőnek meg jónak, nos, azóta is fennáll ez a probléma, sőt, rosszabb is lett. De nem csak ez az egyetlen problémám, van ez a fránya aggodás, szorongás problémám. De kezdem szépen és sorban. ...
És emiatt szerintem nem érzem Istent, nem találom Istent. Nagyon távolra érzem magam Istent. Talán így jól elmondtam. Nagyon távol érzem magam Istent. Így nagyjából utolsó zárásként utolsó mondatként soha nem éreztem igazán Isten szeretetét. Soha nem találtam őt meg, hogyha így mondhatom. Az aggodalomra kérem segítsen! Arra is, bocsánat hogy ennyit írok!
Bocsásson meg, hogy megvárakoztattam a válasszal. Mint látja, nem tettem ki a teljes levelét.
Az alapvető tanácsom Önnek is, hogy ne azzal foglalkozzék, hogy mi van a fejében, hanem azzal, hogy mit tesz a kezével. Vagyis ne a gondolatokban, hanem a cselekedetekben élje meg a hitét. Az Ön által is említett gyöngeség a személyiségében az okozója ennek a belső, érzelmi bizonytalanságnak. Nem szabad erre alapoznia a hitét. Nem abban áll a hite, hogy miket gondol Istenről, hogy milyen érzéseket figyel meg a lelkében. A hitét minél jobban függetlenítse ezektől a kényszeres gondolatoktól. Ami a hitének az erősítését illeti, azt javaslom, hogy alakítson ki rendszeres imaéletet, rendszersen gyónjon, áldozzon, közben pedig igyekezzék a tetteiben is Krisztushoz igazodni. Ha nem is mindig sikerül, törekedjék rá újra és újra. Hogy mindeközben milyen gondolatok támadnak, milyen érzések lepik el, ezt hagyja figyelmen kívül. Már amennyire lehet. Javaslom, hogy ilyen területtel foglalkozó szakembert is keressen föl, mert ezeket a kényszeres gondolatokat valóban nem könnyű kezelni, de a szakember segítséget tud nyújtani ebben.
Kedves Lelkiatya! Nagyon sokat segített a válasza, amit a lelkivezetésről írt és hogy most ne féljek váltani. Még van pár kérdés, amit lehet tisztábban kellene látnom, mielőtt felkérek egy atyát. Az első: az atya, akire gondoltam, egy kis ideje, talán éppen mostantól, csak hétvégén tartózkodik a városban, eddig hétköznap is itt szolgált, de most már hétköznap egy másik városban fog. Így is nyugodtan felkérhetem őt vagy túl terhes egy atyának, hogy csak a hétvége jöhet számításba és utazik hetente és van lelkivezetettje? Mostanában nagyon nagy szükségét éreztem egy életgyónásnak is és azt éreztem, nála tudnám ezt legnyugodtabban megtenni, így ezt már kérdeztem tőle és igent mondott, csak annyit kért, hogy majd egyeztessük a pontos időpontot a hétvégén belül. Gyónni már voltam nála többször, de eddig hétköznap is itt volt. Ön szerint bátorkodhatok felkérni lelkivezetőnek így is, hogy csak hétvégénte érne rá? Vagy ha eleve ő mondja meg, hogy milyen gyakran találkozzunk, akkor úgyis majd azt fogja mondani, ami neki megfelel és akkor nincs okom szégyelleni? A második kérdés: Az előző levele nagyon sokat segített, de az még nem világos, hogy a lelkivezetés és a gyónás mennyire van, legyen egyben vagy külön. Azt tanácsolta, hogy legyen lelkivezetőm, de a gyónást is nála kellene végeznem, ez lenne a jobb módja, vagy az külön van? Az tény, hogy legszívesebben azt is ennél az atyánál tenném meg. A korábbi lelkivezetőmhöz eleve nem mehetek vissza és a többi atyát nézve is azt érzem, hogy hozzá tudok legnyugodtabb szívvel menni. A gyónás talán más, azt még jobban el tudom végezni másnál, de lelkivezetőnek tényleg csak őt tudnám elképzelni most. Őszintén érdekel a véleménye, hogy ezt kellene, ugyanannál az atyánál a gyónás és a lelkivezetés vagy külön? Ha ugyanannál, akkor egy alkalomban összehozni vagy külön kezelni? Persze, így hogy az atya csak hétvégén van itt, így külön legfeljebb úgy lehetne, hogy szombaton az egyik és vasárnap a másik vagy egy alkalomba sűríteni. Tájékozatlan vagyok ebben. A korábbi lelkivezetőmnél vagy egy alkalommal egyik után másik volt, de elválasztva vagy egyben volt a kettő, ez változó volt. Lehet, hogy szívesebben mennék ugyanahhoz az atyához gyónásra és lelkivezetésre. Korábban nem feltétlenül így csináltam, de most már valamiért ezt érzem számomra hasznosnak. Egy harmadik kérdés: ha úgy érzem, hogy ennél az atyánál könnyebben tudnék gyónni, eddig is segítettek a beszélgetéseink, különböző okokból másoknak nehezebben tudnék megnyílni vagy nem biztos, hogy jó lenne, akkor ezt is nyugodtan elmondhatom ennek az atyának vagy ez inkább idegesítő lenne?
Jó, ha a lelkivezető a gyóntató is, de nem feltétlen szükséges, hogy így legyen. A lelkivezetőhöz lehet jóval ritkábban is eljutni, ő lehet akár az ország másik végében is, és megfelelő időközönként lehet őt fölkeresni. Gyónni lehet másnál is. Az viszont fontos, hogy a gyónás rendszeres legyen, például havonta. Sem gyónni, sem a lelkivezetőhöz nem jó akkor szaladni, amikor arra az ember szükségét érzi. Akkor nagyon érzelem vezéreltté válna a lelkiélet, ami egyáltalán nem tesz jót, bármilyen jó is a lelki atya.
dicsőség Jézus Krisztus, kedves lelkiatya nekem van egy dedikált könyvem , Alexandru todea bíboros érsek metropolita aláírás val ez könyv már 12 éve van nálam, nagy értéke nincs arra gondoltak már hónapok óta hogy oda ajdrkoznàm egy püspöknek, de kérték tőlem múzeumi gyűjtemény be , most nem tudom el dönteni hogy mi legyen a sorsa, ön mint javasol ?
I
Úg gondolom, hogy egy ilyen tárgynak a legjobb helye a Görögkatolikus Múzeumunkban van. Akkor mindenki kincsévé válik.
Kedves Lelkiatya!
Öcsém egyik osztálytársa nemrég öngyilkos lett. Kérem, hogy imádkozzanak érte!
Imádkozunk érte.
