Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi hét meg kilenc? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya, olvastam már a kísértésekről szóló kérdéseket, de nekem is lenne egy a témában. Másokhoz hasonlóan én is szembesülök kísértésekkel. Jézushoz fordulok olyankor az imáimban, mert mindig az ő kísértései jutnak eszembe, hogy neki még a keresztrefeszítése és megkínzása előtt is sikerült túljutnia a félelmén és a kísértéseken. A Gecsemáné-kertben szomorkodott és gyötrődött és mondta is, hogy szomorú az ő lelke mindhalálig. A küzdelme és szenvedése nekem nagy erőt ad, ezért szoktam hozzá fordulni és kérem a kísértés közben, hogy segítsen rajtam, adjon erőt a bűn elkerülésére és vegye el a kísértésemet. Az egyetlen, amit nem értek, az ez: olyan sokszor segített rajtam, hogy szinte felfoghatatlan, beleértve ebbe mikor elvette a kísértéseimet meg erőt adott, mikor vigasztalásra szorultam, akkor meghallgatott, mikor beteg voltam meggyógyított, összeszámolni is nehéz lenne hányszor segített nekem amikor kértem és akár úgy is, hogy még nem is kértem meg rá. A kísértéseknél valami olyasmi zajlott le, hogy erőt adott nekem, talán először inkább az iránta érzett szeretetem adott erőt, hogy hozzá forduljak, már ez is nagy teljesítmény annak aki kísértve van, ő pedig akkor elvette tőlem a kísértést, amikor kértem tőle. Ha nem is abban a pillanatban, de fokozatosan, mire végére értem az imádságomnak, addigra elmúlt. Képtelen vagyok megérteni viszont azt a rejtélyt, hogy miért segített nekem nagyon sokat az élet számos területén és számos kísértéssel is és egy bizonyos kísértéssel szemben mégsem. Nem úgy, hogy egy alkalommal nem és máskor igen hanem egy típusú kísértéssel szemben nem de az összes többivel igen. Kértem tőle, imádkoztam érte. Megtettem az első lépést felé. Nem vette el tőlem mégsem. Máskor elvette tőlem a kísértést amikor kértem mire az imádságom végére jutottam, ezzel a kísértéssel órákon át nem csinált semmit. Órák múlva elmúlt, de addigra több óra telt el és ez nem az utolsó eset volt, nem múlt el véglegesen. Miért lehet az, hogy számos kísértésemet elvette már akkor amikor kértem erre és valamelyiket meg nem és hagyta, hogy órákon át megmaradjon? Ha nem tetszett neki, kértem is tőle annak elvételét és hatalma is volt rá, hogy elvegye, miért nem vette el mégsem? Kétlem, hogy örömét lelte volna benne, de ha nem ez a magyarázat, akkor mi? Ön lehet jobban érti ezt mint én és meg tudja nekem mondani. Ha a többi kísértést, bűnt sem venné el azonnal hanem azokat is meghagyná huzamosabb ideig amikor kérem, akkor még érteném is, hogy biztos azt akarja elérni, hogy legyek türelmes vagy ez a szokása, de tekintve, hogy máskor mindig azonnal segít, így érthetetlen nekem az ügy. Minden kísértés kísértés, minden bűn bűn, miért tesz így az egyikkel és miért nem a másikkal. Azt igazán nem lehet mondani, hogy az egyiknél imádkoztam és a másiknál nem, mert mindig imádkozok ha kísértésem van. Azt sem mondhatná rám senki, hogy ne lennék türelmes, mert ha nem is naponta de már két éve van (volt) meg ez a kísértés, amit nem vett el akkor tőlem. Most éppen nincs de nagyon szeretném tudni miért nem vette el azt tőlem. Akár kértem, akár nem, nem tett vele Jézus semmit.
Attól tartok, Önnek is olyan választ kell adnom, mint sok más, hasonló kérdezőnek, amikor nagyon nehéz kérdést tesznek föl nekem. Szóval, a válaszom az, hogy nem tudom. Nem tudhatjuk, hogy az Úr mit miért művel. Néha kitaláljuk, néha nem. Olykor rátalálunk valami fontosra, aztán megcáfolódik valami mással. Isten kifürkészhetetlen. Ezt biztosan tudjuk róla. Az úgynevezett apofatikus teológia pontosan ezt hangsúlyozza, hogy Istenről csak az tudjuk biztosan mondani, ami nem ő: végtelen, megismerhetetlen, láthatatlan, felfoghatatlan, körülírhatatlan, stb. Amit állítunk, tudni vélünk róla, az mindig csak töredékes, mindig csak részleges, ő soha meg nem ragadható. Az is érdekes, hogy valaki minél közelebb kerül hozzá, annál inkább megérti ezt a megfoghatatlanságot. Aki kevéssé ismeri Istent, az nem nagyon tud mit kezdeni ezzel a titokzatossággal. Az Ön esetében inkább azon kell csodálkozni, hogy Isten már oly sokszor, ennyire közvetlenül megsegítette Önt. Az a meglátásom, hogy Önnek nagyon erős, gyermekien tiszta hite van. Ez nagyon jó. Ezért is adjon hálát! Meg azért a sok megsegítésért, amelyeket eddig átélt. Inkább ez a csoda, és nem az, hogy egyetlen egy dolog van, amiben viszont mégsem tapasztalta meg a segítségét. De ha jól értem, ez még csak két éve van így? Kedves Testvérem! Hát ez másoknál évtizedeken át így van. Hogy bibliai példát hozzak, Zakariás már régen nem is remélte, hogy gyermeke lesz, ám mégis minden bizonnyal benne maradt ez az imakérés, mivel az angyal ezzel köszöntötte: "Isten meghallgatta kérésedet." Tehát valószínű, egész életén át imádkozott gyermekért, és akkor kapta meg, amikor már végképp nem remélhette. Lehet, hogy ez most nem vígasztalja meg, de mégis inkább arra hívom fel a figyelmét, hogy örvendjen, hogy ilyen sokszor megtapasztalhatta Isten szeretetét. Készüljön föl arra, hogy hite megerősítése végett esetleg több ilyen nehéz tapasztalata is lesz. Isten nem kiszámíthatóan erősít meg minket. Ezt a dolgot is annak tekintse, megerősítésül.
Kedves Lelkiatya! Az imádsággal kapcsolatban eléggé el vagyok tévedve és bizonytalan is vagyok, káosz van a fejemben. Eddig is gondolkodtam azon, évek óta bizonytalan vagyok abban, hogy amikor imádkozik az ember valamiért és nem kapja meg azonnal és emiatt tovább imádkozik, akkor folytatni kell az imát és hinni kell mert Isten nem ellenzi a kérést, csak alaposan megvárat vagy nem kellene tovább imádkozni érte mert Isten nem akarja megadni később sem és ezért nem adja meg? Bármire vonatkoztathatjuk ezt a kérdésemet, ebből egy általános iránymutatást szeretnék. Nem ad meg Isten olyan dolgokat, amik ellene vannak az akaratának de ha olyat kérünk, ami elvileg nem rossz, azt sem mindig adja meg azonnal és akkor nem könnyű eldönteni, hogy a kitartásunkat akarja és imádkozzunk még vagy ne imádkozzunk mert egyáltalán nem kapjuk meg. Mondhatnám példának, hogy egy ismerősömért egyszer egy hónapig imádkoztam, hogy meggyógyuljon és meggyógyult. A kórházban volt, egyik diagnózis a másik után, egyik sikertelen kezelés a másik után, egyre megviseltebb lett, egy ponton majdnem feladtam az egészet, de aztán összeszedtem magam. Nem adtam fel végül és kitartottam, ott kiderült, hogy jól tettem, megérte kitartani, hinni, láthatóan Isten sem ellenezte ezt, de nem mindig ilyen egyértelmű. Még akkor sem ha jót kérünk. Akkor honnan tudhatja az ember? Utólag minden könnyű, amikor az ismerősömért imádkoztam, ott akkor az elején volt nagyon erős a hitem, egy ponton elbizonytalanodtam és utána megerősödtem újra. Ha valamit kérek de nem kapom meg egy hónap után, akkor honnan tudhatom, hogy Isten szeretné a kitartásom és imádkozzak, majd megadja nekem 6 hónap múlva vagy hagyjam abba? Amikor egy év múlva sem kapjuk meg amit kérünk, honnan tudjuk, hogy érdemes-e, kell-e, illik-e imádkozni évekig? Hallottam, hogy amikor valaki megtéréséért imádkozunk, akkor nem ritka, hogy éveken át kell érte imádkoznunk. Valaki a gyógyulásért is éveken át imádkozik. A legnehezebb dió mikor magának kér az ember. Valamiért az a sejtésem, hogy ha magamnak kérek valamit, azt kisebb eséllyel kapom meg mert Istennek jobban tetszik ha másoknak kérek. Ha magamnak kérek, akkor már félek is néha, hogy emiatt önzőnek fog tartani és nehezebben szoktam elhinni, hogy megadja amit kérek ha magamnak kérem. Megadta már sokszor, de van bennem egy ilyen félelem.
Valaki megtéréséért mindvégig imádkozni kell, sohasem szabad abbahagyni, csakis, amikor már megtért (bár attól kezdve még inkább rászorul az imádságra), vagy amikor meghalt (bár utána sem árt, ha még imádkozunk érte). Magunkért is imádkozhatunk, de valóban ennek van legkisebb jelentősége, ezt sokkal hamarabb elhagyhatjuk, mint a másokért mondottakat. Valójában magunknak nemigen kellene semmi mást kérnünk, mint a hitünk erősödését, vagy épp a Szentlélek erejét, amit ugyanaz. Persze, szabad imádságban kérni magunknak is, de azért nem érdemes erre időt, figyelmet vesztegetni, mert amikor másokért imádkozunk, akkor közben magunk is gazdagodunk a kegyelemben. A másokért mondott ima eredménye nem mindig az, hogy teljesül, amit nekik kértünk. Mert ha éppen nem teljesül, attól még az imánk nem válik hiábavalóvá, haszontalanná, mert az elvégzett ima minden körülmények között meghallgatásra talál. Hogy mikor kell, érdemes, szükséges abbahagyni, ezt nem könnyű megmondani, erre biztosan nincsen képlet. Az ember a szíve mélyén talál rá arra, hogy Isten mit ad, mit vesz el, mit kér, mit kínál föl. De a kitartás nagyon sokat számít. Az nem lehet türelmetlen követelés, hanem annak rögzítése, hogy állandóan kapcsolatban, "beszélő viszonyban" vagyunk Istennel.
Kedves lelkiatya a Szent Sebek rózsafüzér imádkozható katolikusoknak? Az egyház által elfogadott?
Chambon Mária Márta vizitációs nővérnek adta ezt az imát Jézus, 1907. március 21-én a chamberi kolostorban. Az egyházi engedélyt a rózsafüzér erre a formájára + Francis B. Shulte, New Orleans érseke adta meg (1989 December 29). Bátran imádkozható.
Kedves Lelkiatya! Szomorúan vettem tudomásul, hogy Máriapócson egyik kegytárboltban sem kapható a "Dicsérjétek az Urat" énekeskönyv és a Simon Attila által szerkesztett "Uram nyisd meg ajkaimat" című kottás könyv. Azt is hallom, hogy a Hajdúdorogi Főegyházmegye és a Nyíregyházi Egyházmegye honlapján meghallgatható görögkatolikus énekek is eltérnek egymástól. A Nyíregyházi Egyházmegye honlapján hallható énekek jobban követik annak a "Dicsérjétek az Urat" énekeskönyv szövegét, amit Kocsis Fülöp érsek atya hagyott jóvá 2020-ban. Miért van ez így? Miért nem követik a 2020-ban jóváhagyott szöveget? Szomorúan hallom, hogy a zsoltárok szövege is eltér, egyik templomban így mondják a másikban úgy. Lásd 50. és 103. zsoltár. Ebből csak káosz van. Jobb lenne az egység. Várom válaszát.
Mindig mindenben jobb az egység, de ez egyrészt nem jelent egyformaságot, másrészt nem is valósítható meg teljesen. Emberek vagyunk sok különbséggel, sok gyarlósággal. Másrészt az az oka ezeknek az eltéréseknek, hogy ezekben az években bizonyos átalakulásban van egyházunk. Hosszú évtizedeken át összesen két könyvet lehetett kiadni, a Dicsérjétek az Urat! énekeskönyvet, meg az Emeljük föl szívünket! imakönyvet. Az utóbbi évtizedekben azonban számos új könyv jelent meg, melyek imákat, a zsoltárokat, sőt, kottás anyagokat is tartalmaznak. Ezek tervezése, gondozása, kiadása nagy körültekintést követel, sok szakember bevonását igényli. Abban teljesen igaza van, hogy jobb volna, ha mindezek a szövegek teljes harmóiában lennének. Meggyőződésem, hogy az ezen dolgozó szakembereknek is ez a céljuk, de minthogy roppant átfogó munkáról van szó, ezért nem egyszerű néhány év alatt mindent helyére tenni ezen a téren. Az Ön megállapítása tehát teljesen helytálló, a panasza is jogos, de még néhány év türelemre van szükség, hogy mindezek helyre rázódjanak egyházunkban.
Kedves Lelkiatya! Vissza lehet-e térni korábbi lelkivezetőhöz, mondjuk negyedévenkénti találkozásra? Igyekszem 1,1-5 hónaponként gyónni, ahol épp tudok. De azért kellene egy oázis, ahol összefoglalhatom az életem eseményeit, nem a búnöket, hanem, ami érint, foglalkoztat, változik stb. Anno, 18-20 éveimben vezetett engem, aztán ki ki elkerült, de most úgy néz ki, hogy azt meg tudom oldani, hogy negyed év kb.20 év telt el. Persze,ha az illető is benne van. Most jelenleg van egy atya, akivel találkozom negyedévente, de idős, bármikor.... Azt is gondolom, ha Isten szándéka, vagy ad egy új vezetőt. Csak a kérdésem az, hogy illik-e visszatérni?
Természetesen szabad és miért is ne volna helyes visszatérni a régi lelkivezetőhöz? Arra azért számítson, hogy az eltelt húsz év sok mindent változtatott az Ön életében is, és esetleg a korábbi lelkiatya életében is. Úgyhogy semmiképp se ugyanazt az atyát keresse, mint akivel fiatal éveiben együtt haladt, sem az Ön akkori lelkiségét, lelkiállapotát. A csalódástól akarom megóvni, azért mondom. De az teljesen rendjénvaló gyakorlat, ha valaki rendszeresen, lehetőleg havonta gyónik, és a lelkiatyjával csak ritkábban találkozik mélyebben átbeszélni az élete dolgait. Megjegyzem, én is ezt teszem.
Kedves Lelkiatya! Sokat bántottak- főleg kinézetem miatt- ezért váltam érzékennyé, zárkózottabbá. Sokan nem értik. Volt, hogy elmondtam, ezek miatt váltam ilyenné,ne vedd magadra. Előfordul, hogy beszélgetnék, közelednék a környezetemben levőkhöz, úgy érzem nem szívesen veszik. Pl. A kollegakhoz, a görög katolikus templomba járókhoz . Köszönöm válaszát: Emma
Kedves Emma! Sajnos így van, nagyon sok sebet tudunk egymásnak okozni. És ezek a sebek erősen tudják befolyásolni a személyiségünk alakulását. Személyiségünk azonban nem azonos az énünkkel, a tulajdonságaink nem azonosak velünk. Azokat csak hordozzuk. Ha ezek a magatartásformák ki is alakultak Önben, ezzel nem kell, hogy azonosuljon, ezen lehet változtatni. Persze, nem könnyű, de lehetséges. Ehhöz elsősorban saját magára kell találnia. Mélyen átgondolnia: Ki is vagyok én? Az önismeret igazi forrása a hit, az őszinte Isten-kapcsolat. Minél mélyebb és személyesebb kapcsolatom van Istennel, annál inkább tudom az ő szemével látni a világot és önmagamat is. Annál könnyebben rátalálok arra a képre, amilyennek Isten lát engem. Úgyhogy ez az Önnek szóló első tanácsom, hogy Istennel való kapcsolatát tekintse át. Ővele beszélje meg, hogy milyen ént, milyen személyiséget, milyen tulajdonságokat kapott. És főként azt, hogy ezekkel mit kell kezdenie, mi az, amit legyőzni, mi az, amit fejleszteni kell. Enélkül a mély önmagába tekintés nélkül csak sodródik az emberek állandóan változó véleményei között. Azoknak egyáltalán nem kellene, hogy befolyásoljanak minket sem a tetteinkben, sem a gondolkodásunkban. Csak az számít, hogy Isten hogyan tekint rám, neki mi a véleménye rólam. Ő nem vár többet tőlem, mint amire képes vagyok, de kevesebbet sem, mint amit meg tudok tenni. Pontosan azt és annyit, ami és amennyi szükséges a fejlődésemhez. S persze, folyamatosan tartania kell a kapcsolatot vele, hogy úgy alakuljon, úgy formálódjék az élete, amely Önt egyre teljesebbé, egyre boldogabbá teszi. Csak ezek után, vagy ennek erejével tud úgy fordulni az emberekhöz, hogy az ne a figyelmük, a szeretetük koldulása legyen, hanem őket is gazdagítsa. Sokszor ugyanis mi magunk is okozzuk az emberek reakcióját. Nem mindig és nem minden helyzetben, de sok esetben ez is szerepet kap. S akiben kialakult a rossz viszonyulás, az mindig ezeket a rossz reakciókat kapja, ami miatt hiába neheztel másokra, a feszültség forrása valójában őbenne van. Ebből kell kilépni, Istenhöz fordulni, a kapcsolatainak forrását őbenne kérni, azokhoz az ő kegyelmét és erejét kérni. Higgye el, sikerülni fog, csak kérje hozzá a Szentlélek segítségét!
Kedves lelkiatya megörököltem a dédmamám 1905-ös orgona virágok imakönyvét, ahol különböző imák vannak amelyekkel 100 nap búcsút lehet nyerni. Ezt hogy kell érteni?
Nem tudom. Én sem értem pontosan, hogy mit jelent búcsút nyerni. A keleti teológia nem ismeri ezt a fogalmat. Szerintem idejét múlt jámborságról van szó. De lehet, hogy tévedek.
Kedves Lelkiatya! Minket is küldhet a Lélek a sivatagban, hogy megkísértődjünk? Ezért imádkozzuk a Miatyánkban, ne vitessünk a kísértésbe? De hogy is van ez? Az Istenfiát jobbra-balra rángathatta a bukott angyal? S vajon ezt hányszor kellett még elviselnie? S ott van az is, Isten angyalai szolgáltak Jézusnak a kísértések legyőzése után. Miért nincs nyoma eztán ennek az Evangéliumban? Mi mennyire vagyunk urai önmagunknak? A kísértést ki váltja ki? Lehet hogy Isten a javunkra teszi? Akkor kísértések kellenek az üdvösségünkhöz? De ha igen, akkor miért kérjük a Miatyánkban, hogy ne legyenek próbatételek? Köszönöm, hogy mindezt elolvasta és kérem segítsen megérteni ezt az ellentmondást.
Az biztos, hogy Jézust a Lélek vitte ki a pusztába (Mk 1,12). Ezt mégsem annyira megpróbáltatásnak, mint inkább fölkészülésnek kell tekinteni. Böjttel nagyon jól föl tudunk készülni az előttünk álló nagy lelki feladatokra. Jézus ezzel készült messiási küldetésére. Ezt a helyzetet használta ki a sátán, hogy megkísértse Jézust. (Ez azt is elárulja, hogy a sátán nem tudta pontosan, hogy kicsoda Jézus! Azt hitte, csak ember, akit eltéríthet, mint más esetekben annyiszor.) Jézus mint ember szintén átélte ezeket a kísértéseket. Hogy később is volt-e hasonló kísértésben része, ezt nem tudjuk, nem ír róla a Szentírás, de minden bizonnyal igen. Például a getszemáni kertben, amikor emberként félt az előtte álló feladattól, és szeretett volna attól megszabadulni. Az atyák szerint a kísértésnek három forrása lehet. Az egyik a rosszra hajló emberi természetünk miatt. Sajnos, az áteredő bűn miatt hajlunk a rosszra. Sok esetben még akkor is rosszat teszünk, amikor jót szeretnénk (Róm 7,14-23). A második a saját bűneink következménye. Ha valaki nem küzd a benne levő bűnös hajlammal, hanem elengedi, sorozatosan elköveti a bűnöket, akkor annak természetes következménye, hogy újabb bűnös gondolatok és késztetések keletkeznek. A harmadik forrás az, amikor maga a sátán kísért bennünket, akár a legszentebb pillanatokban is. Talán főként erre vonatkozik a Miatyánkban való kérésünk, hogy ilyen kísértések minel kevésbé zavarhassanak minket. Nagy titok ez, hogy miért engedi meg Isten ezeket a kísértéseket, akár már eleve az áteredő bűnt, akár a mi elkövetett bűneinket, de még inkább a sátánnak ezeket a támadásait. Nem tudjuk. De azt tudjuk, ez szintén az atyák tanítása, hogy szükségünk van ezekre a kísértésekre. Szent Antal atya így tanít: "Vedd el a kísértést, és senki sem üdvözül!" A kísértések küzdelemre sarkallnak minket. Ebben a küzdelemben igazolhatjuk Istenhez való hűségünket, szeretetében való kitartásunkat, és még inkább megtapasztalhatjuk Isten végtelen irgalmát és szeretetét. Amikor azt imádkozzuk: "Ne vígy minket a kísértésbe!", ezzel azt fejezzük ki, hogy ne hagyjon minket túl nagy küzdelemben, amelyben elbukhatnánk. Tudjuk, hogy el kell viselnünk, de kérjük, hogy minél kevésbé árthasson nekünk.
Kedves lelki atya! Jézus a kereszten hogyan szenvedett? Az isteni és emberi természete is szenved, vagy csak az emberi? Vagy ha a Szentháromságra gondolok, akkor vele együtt szenvedett az Atya is? Vagy ebben egyedül hagyta? Nagyon kiváncsi lennék erre. Köszönöm váaszát Demeter
A szenvedés, mint a halál is az egész embert érinti, akkor is ha lelkileg szenved akkor is, ha testileg. Azonban nem pont ugyanúgy érinti a testet mint a lelket, mint ahogy a halál sem. Krisztus értünk testesült meg és valódi emberi, halandó és szenvedésre képes, azaz törékeny és sebezhető testet vett magára, pont olyat, mint a mienk. Önként tette mindezt, értünk emberekért, a mi üdvösségünkért - ahogy a hitvallásunk mondja. Hitünk szerint az Ige lett testté. A Názáreti Jézus az Isten Fia, kezdetnélküli isteni személy, akkor is amikor szenved. Testben élt köztünk, testileg szenvedett és testileg halt is meg. Isteni természete szerint ő, a második isteni személy sem halandó, de az egyház tanítása szerint mindaz, ami emberi életében történt vele, az ővele, az Örök Igével történt. Ezért mondhatjuk teljes bizonyossággal, hogy, nem csak a teste és emberi lelke, hanem ő maga teljes valójában szenvedett, ő halt meg, így ő is támadt fel. Órigenész alexandriai egyházatya szerint az Atya sem nézi szenvtelenül (görögül apatikusan) a rosszat. Bár filozófiai értelemben Isten nem szenvedhet, itt mégis feloldhatatlan titok előtt állunk. (Nagyon sok ilyen van a mi hitünkben!) Mert bár Isten valóban nem szenvedhet, az lehetetlen, hogy szenvtelenül szemlélje Fia kínszenvedését és kereszthalálát. S ugyanez elmondható a Szentlélekről, aki éppenúgy szereti a Fiút, mint az Atya. Igen, a Fiúban a teljes Szentháromság is szenvedett. De ez a filozófiai önellentmondás feloldatlan marad. Ezt csak hitünkkel tudjuk felfogni, emberi értelmünkkel nem.
Kedves Lelkiatya! A véleményét szeretném kérni valamiről, amit nem tudom, hogy helyesen teszek-e vagy tettem meg a múltban. Nem vagyok az a fajta, aki mindig okoskodik és minden mondatra van valami válasza, kritikája. Nagyon sokszor nem mondok egy szót sem akkor se ha nem értek egyet, inkább akkor szoktam mondani valamit amikor már tényleg fontosnak tartom és úgy látom, hogy már itt az ideje vagy más nem szólna. A keresztény hitem alapján nyilatkozok, de szeretném tudni, hogy Ön szerint helyesen tettem-e vagy sem. Több helyzetet mesélek el, úgy tűnhet gyakran nyilvánítok véleményt, de szó sincs erről. Leírva soknak fog tűnni, de több az olyan eset amikor nem is mondok semmit. Az egyik eset a közösségi médiában történt, amikor egy anyuka megosztotta egy keresztény csoportban a képet, amit a kislánya rajzolt Jézusról. Nem emlékszem egészen pontosan a rajzra, de kapott kritikákat, hogy Jézus nem így nézett ki, nem ilyen a bőrszíne, a haja is más színű és kialakult egy vita a hozzászólásoknál Jézus külsejével kapcsolatban. Én erre fogtam magam és odaírtam, hogy nem tudhatjuk pontosan hogyan nézett ki Jézus és nem a külsőségekben rejlik a lényeg. Leírtam azt is, hogy szerintem ha Jézus látná ezt a rajzot, akkor egész biztosan nem az lenne neki a leglényegesebb, hogy milyen külsőt rajzot neki az a gyermek hanem örülne annak, hogy ismeri, a szülei megismertették vele, hisz benne, érdeklődik iránta. Nem tudom, hogy mennyire volt helyes ezt így írnom mert úgy tűnik, hogy Jézus nevében beszéltem, ismerem a gondolatait, ami nem lehet teljesen igaz, legfeljebb elképzelésem lehet róla. Érdekes módon nekem mégis olyan érzésem van, hogy helyes volt a meglátás, amit leírtam és úgy érzem, hogy ismerem már Jézust annyira, hogy tudjam, mit mondana egy-egy helyzetben. A hívő ember minél többet foglalkozik vele, olvassa az Evangéliumokat, imádkozik, annál inkább érezheti úgy, hogy ismeri és tényleg látja mi lényeges és mi nem. Nem biztos, hogy igazam van, nem akarok valami istenkáromló önteltséget mondani, tévedhetek is. Igazam lehet ebben vagy rosszat mondtam? Egy másik Facebook-csoportban is tag vagyok ahol csak katolikusok vannak és egy Jézus-film kapcsán gyűltünk össze. Voltak rajongói csoportjai a filmnek, de a többiben előjöttek katolikusat sértő vagy ellenző hozzászólások, bejegyzések és ezért a katolikusoknak lett egy külön csoportja. Katolikus vagyok én is de amikor nem először láttam, hogy az a téma, hogy a többi csoportban milyen sok katolikusellenes megnyilvánulás van, sértő vagy egyszerűen kritizáló, akkor nem bírtam magamban tartani és kiírtam mindenkinek, hogy feltétlenül értek egyet velük, nem nekik akarok igazat adni, de úgy látom, hogy ez elég gyakran téma és némelyek haragszanak is azokra az emberekre és javaslom, hogy ne is törődjenek vele, csak imádkozzanak értük és bocsássanak meg nekik, szeressék őket. Írtam, hogy nekem is mondtak már csúnyát a katolikus egyházról, de attól még nem haragszok az illetőre és próbálom észrevenni benne a jót mert egyébként türelmes, segítőkész. Hozzátettem, hogy egy megnyilvánulás vagy egy témáról alkotott vélemény alapján nem kellene kialakítani véleményt másokról, mert az a személyiségének csak egy töredéke. Azzal zártam, hogy a legfontosabb a mások iránti szeretet, megbocsátás és ezt minden keresztény felekezetben meg kell tenni és minden felekezet irányában gyakorolni kell, Jézus keresztényeket akar, követőket, akik megtartják a tanításait, szeretnek és megbocsátanak, nem pedig széthúzást. Sajnálom ha rosszat tettem, nem akartam okoskodni, már nem bírtam nézni szótlanul, hogy mindig erről beszéltek, hogy mások milyenek a katolikusokkal. Akkor lennék igazságos ha a katolikusokat is megvédeném a többiekkel szemben, ez a bejegyzés nagyon hirtelen jött. Mindenféle visszajelzések jöttek, valakiknek tetszett és egyetértett, valakik azt mondták, hogy ahelyett, hogy ezt nekik leírtam, inkább tanuljam meg megvédeni a hitemet. Valaki azt írta, reméli már jobban érzem magam, biztos csak ki akartam adni valamit magamból. Egy harmadik meg azt, hogy a katolikusok az első keresztények. Néhányan ezek szerint nem értették meg, amit írtam, mert pont az volt a lényege az egésznek, hogy nem teológiai kérdéseken kellene vitatkozni, a rosszat látni a másikban, úgy gondolni másokra mint akik mindig bántanak minket hanem próbálni meglátni bennük a jót is, imádkozni értük és szeretni őket akkor is ha nem értünk egyet. Jézust szerintem az érdekli, hogy milyenek vagyunk egymással és elfogadjuk őt annak, akinek mondta magát és nem az, hogy görög katolikus, római katolikus, ortodox, református, baptista egyházhoz tartozunk-e. De ha őt mégis ez érdekli, akkor is az ő dolga, mi ne vitatkozzunk egymással erről. Ő fog ítélni. Biztos úgy van, hogy a teológiai kérdésekben nem lehet mindenkinek igaza, az is vita téma szokott lenni katolikusok és nem katolikusok között, hogy Jézusnak voltak-e testvérei, de sokkal fontosabb szerintem szeretni egymást, békét keresni egymással és ugyanúgy bánni mindenkivel felekezettől függetlenül. Jézust szerintem ez jobban érdekli mint hogy milyen viták vannak a testvéreiről meg az édesanyjáról, a szentekről és ki tudja még miről. Van annyi széthúzás a világban de ha még a keresztényeknek sem a szeretet és a megbocsátás a legfontosabb, ha még ők is azon vitáznak, melyikük a jobb, akkor nincs miről beszélni. Őszintén remélem, hogy nem tűnik ez részemről a katolikus egyház elleni támadásnak. Csak azt akartam mondani, hogy félre kellene tenni a különbségeket és ugyanúgy bánni mindenkivel, akár ugyanazt vallja-e, akár nem, de sajnos ez nem nagyon jellemző és ne csak a rosszat lássuk mindenkiben. Azt szerettem volna elérni, hogy ne csak úgy gondoljanak már az őket kritizálókra mint emberekre akik őket kritizálják, nem szeretik hanem lássák meg azt, hogy a Jézusban való hit összeköti őket. Nem sok emberhez jutott el, amit mondani akartam. Ön szerint jól teszem amikor kimondom a véleményem vagy inkább hallgassak róla? Az egyik ember a második esetnél leírta, hogy nem is olvasta el, amit leírtam, az elején abbahagyta, de imádkozott értem, szerintem nem vette komolyan és azt is írta, túl negatív volt, pedig éppen azt írtam, hogy a jót lássuk meg másokban, mindenesetre megköszöntem neki az imádságot és azt írtam, látom a jó szándékát és értékelem. Még azt is odaírtam, hogy nem vagyok tökéletes és ha hibát követtem el, elfogadom. Nem akartam úgy tálalni, hogy csak nekem lehet igazam. Még abban is igyekeztem meglátni a jót, aki nekem sértőn írt vagy úgy alkotott véleményt hogy el se olvasta amit írtam. Nem csak a hosszabb bejegyzést sem, a rövid válaszomat sem, amit neki írtam. Az pedig nem lett volna nagy fáradtság. Imádkozott értem, értékelem is, meglátom a jó szándékát, de úgy alkotott rólam egy képet, hogy el se olvasott semmit amit írtam. Önnek most nagyon részletesen írtam ezt, de tudnom kellene, jól tettem-e amiket tettem. Az első és a második esetben is. Miért van az, hogy valakikhez annyira nem jut el, amit mondok? Éppen azt írom, hogy a jót lássuk a másikban és erre néhányan megint kezdik a teológiai vitát, hogy a katolikus egyház az első egyház és a többi. Nem számít semmi más, csak az, hogy ez az első. Jó dolog a katolikus egyház, örülök, hogy oda tartozok, csak szerettem volna, hogy lássák meg azt is, ami a sok egyház sokfélesége mögött van. Velem van valami baj vagy másokkal? Miért baj az ha az ember felhívja a figyelmet arra, hogy mind keresztények vagyunk, ne nézzük egymás hibáit, ne nézzük a teológiai különbségeinket hanem szeressük egymást, imádkozzunk egymásért és fogadjuk el a másikat akkor is ha mást gondol? Bocsánatot kérek ha kicsit zaklatott a levelem, sok minden zúdult rám, jó és rossz is.
Kedves Testvérem! A két esetben, amelyet leírt teljesen egyetértek Önnel. Az egyik a Jézusról készült rajz kapcsán, hogy igazán nem számít az, hogy Jézusnak milyen külseje volt. Az meg teljesen lényegtelen, hogy egy gyermek a rajzában mennyire tudta visszaadni a feltételezett külsejét. Ilyenkor, de különösen is a gyermekrajzokban csupán a belső világát vetíti ki a rajzoló, s akik értenek ehhöz, ezekből a rajzokból nagyon sok mindent ki tudnak olvasni arról az emberről, aki rajzolta. De éppen azért, mert az a rajz valójában őróla szól, nem arról, amit ábrázol. Abban is igaza van, hogy ha az ember sokat olvassa a Szentírást, sokat imádkozik, akkor egyre inkább ráhangolódik Jézus lelkületére, egyre inkább azonosulni tud a tanításával. Azt nem mondanám, hogy egyre jobban ismeri, mert ez - érdekes módon - épp fordítva van. Valaki minél előrébb halad a lelkiéletben, annál inkább azt látja, hogy Isten mennyire megismerhetetlen. De a lelki ráhangolódás miatt mégis mondhatjuk azt, hogy az ilyen ember egyre többet tud meg Istenről. A másik kérdésben is Önnel értek egyet. Erős gyengeségünk, hogy a magunk védelme miatt másokat támadunk. Ez sohasem lehet hiteles. Akár a katolikus hitünket, akár a nemzetünket, akár bármi más közösségünket vagy éppen magunkat védelmezzük. Nagyon helyes az a hozzáállás, hogy a másként gondolkodóban is lássuk meg az értékes, törekvő embert. Az álláspontjával tehát teljesen egyetértek. Hogy jól tette-e azt, hogy írt, kifejtette a véleményét, ezt nem nagyon tudom. Én magam nem látom értelmét ezeknek a végeláthatatlan csevegéseknek. Azt sem tudjuk, kivel beszélgetünk, ki az az ember, aki hozzászól. Akkor meg miért is adnék a véleményére? Valóban, sokszor oda sem figyelnek egymásra, csak mindenki szajkózza a maga véleményét. Persze, van kivétel, bocsánat, mégsem tartom értelmesnek ezeket a vitákat. Ráadásul az arctalanság miatt sokkal könnyebb arcátlanul bántani is egymást. Ez egyeseket mélyen megbánt, holott teljesen fölösleges ezeket a sértéseket magára vennie. Azt sem tudjuk, honnan jött. Szóval, ha részese ezeknek a csoportoknak, és fontosnak tartja, hogy hozzászóljon, akkor e két esetben én is az Ön véleménye szerint szólaltam volna meg. De inkább azt tanácsolom, gondolja át, van-e értelme, hogy ezekkel tölti az idejét. Nem volna-e értelmesebb inkább személyesen megkeresni ezt vagy azt az ismerősét. Azok sokkal inkább lehetnek termékeny, építő beszélgetések. De azokban is azt az alapmagatartást javaslom, amelyről ezek a hozzászólásai árulkodtak.
Kedves Lelkiatya! Valamelyik nap egy kedves régi ismerősömmel beszélgettem ő nem magyar és felmerültek köztünk történelmi kérdések. Megpróbált bizonyos szerintem nem helyes cselekedeteket helyesként feltüntetni én csak annyit válaszoltam hogy lehetséges hogy így volt. Bevallom őszintén így utólag nem tudom nem lett volna e helyesebb kicsit erősebben kifejeznem a véleményemet mert nem értettem vele egyet a szívem mélyén de nem akartam megbántani ráadásul tényleg nem lehetünk biztosak abban hogy bizonyos események hogyan zajlottak 60-70 évvel ezelőtt. Sokszor azt érzem nehéz meghúzni a határt az adott helyzetben a véleményünk melletti kiállás és a tapintat/udvariasság között. Kérem segítsen nekem egy kedves tanáccsal.
Ez valóban nem könnyű. Akkor érdemes a magunk véleménye mellett kiállni, amikor a másik részéről van remény annak befogadására. Nem föltétlenül az elfogadására, de amikor valós beszélgetés folyik, nem pedig csak az érvekkel való hasztalan pingpongozás. Én is úgy ítélem meg, hogy ebben az esetben Ön helyesen szólt. Mindig adni kell esélyt a másik igazának. Ki tudja, hogy pontosan mire gondol, hogyan gondolja, amit mond? Persze, vannak sokkal élesebb kérdések is, főként, amikor egy döntést kell meghozni, vagy esetleg mások véleményére is hatással lehet, amit mondunk. Úgyhogy helyzete válogatja, hogy mi a helyes. De egy-egy beszélgetésben akkor érdemes tartósan érvelni, az érveket ütköztetni, amikor van remény a befogadásra, amikor az igazi beszélgetés, dialógus, nem pedig páros monológ.
Jézus nyilvános működése előtt negyven napig böjtölt, majd ennek letelte után ment el megkeresztelkedni, hogy beteljesítse azt, amiért az Atya küldte. Miért van az egyházi hagyományba ez fordítva nagyböjtkor? Hamvazkodás, bűnbánat és gyónás, majd negyven napra rá megkeresztelkedés, keresztség megújítása. Nem Jézushoz hasonlóan kellene csinálnunk? Hamvazkodás, bűnbánat negyven napig, aztán gyónás és keresztség( húsvét)?
Jézus János által való megkeresztelkedése egészen más esemény volt, mint a mi keresztségünk. Annak kifejezése, hogy ő sorsközösséget vállal a bűnösökkel. Egyébként a negyven napi böjtölése éppen a keresztelkedése után volt, nem előtte. Ráadásul ez számára inkább a saját hivatására való fölkészülés. Tehát ez is más tartalmú és célú volt, mint a mi negyven napos készületünk a nagyheti eseményekre és a föltámadás ünnepére. Az egyháznak nagyon ősi gyakorlata ez, hogy hosszú időn át böjttel, imádsággal készülünk húsvétra, amelynek folyamatába bekapcsoljuk a keresztelendők keresztségre való fökészülését is, amelyet általában nagyszombaton ünneplünk.
Kedves Lelkiatya! Örömmel láttam Máriapócson a kántorképzőn, hogy már több kántor is használja Simon Attila nagyszerű munkáját az "Uram nyisd meg ajkaimat" című kottás könyvet, amit magánkiadásban adtak ki. Több zenéhez értő szakemberrel is beszéltem, akik igen jónak tartják. Sajnos egyházi vonalon valaki nem engedi ennek a nagyszerű könyvnek a terjesztését, talán szakmai féltékenység miatt. Igen jó lenne, ha ezt valahol meg lehetne szerezni. Ön tudja azt, hogy ki terjeszti, ki árulja? Ha igen, kérem írja meg. Várom válaszát.
Az említett könyv valóban nagyon jó szerkesztésű összeállítás. Sok éves, sőt, évtizedes kántori tapasztalat van mögötte. Nagy hibája, hogy nem veszi figyelembe az egyházunkban élő zenekultúra fejlődését. Inkább kordokumentum, amely rögzíti, hogy hogyan szóltak az énekek a 90-es években. Egyáltalán nem javasolt a használata, mert akaratlanul is bénítja azt a fejlődési folyamatot, amelyben az elmúlt évtizedekben egyházzenei szakemberek igen sokat dolgoztak annak érdekében, hogy liturgikus énekkultúránk minél vonzóbb, a mai ember számára minél érthetőbb legyen, minél inkább segítse híveink lelki életét, és egyházunk missziós küldetését.
Kedves Lelkiatya! Ha nem mondok el mindent a szeretteimnek, az mennyire bűn? 26 éves vagyok szóval nem kell vigyázniuk rám. A hitemmel kapcsolatos dolgokat mindig időbe telik elmondanom, mert nagyon más lettem ahhoz képest, amilyen voltam. Édesanyám keresztény és az voltam én is, de az elején mikor elkezdtem templomba járni megint, akkor kicsit félve, szégyellősen mondtam neki, mert azt szokta meg, hogy nem járok. Mikor elmondtam, nem történt semmi, tudomásul vette. Akkor csak egyedül mentem imádkozni de már misékre is járok. Tud róla, mert otthonról megyek, már természetes dolog, de eleinte féltem neki mondani mikor még friss volt a megtérésem vagyis nem a megtérésem hanem a hitem újra megtalálása. Idén böjtölni fogok, amit korábban nem tettem és ezt is valahogy szégyelltem neki elmondani, pedig nem lett semmilyen következménye. Nem böjtöl, de nem mondja, hogy én ne csináljam. Mindig félek milyen lesz az, amikor látják, hogy a Jézus iránti szeretetem milyen hatással van rám, mert nem titok, miatta van az egész. Egyszer kihúzott a gödörből mikor senki más nem tudott nekem segíteni és azóta megváltozott az életem. Az önkéntes munkára is érzek indíttatást, de még odáig nem jutottam el. Amit eddig leírtam, az még nem is a legnagyobb gondom. Az a levélíró is én voltam, aki írta, hogy szeretne venni egy töviskoronát és vettem is végül. Igen, tudom, már ezt mondtam egyszer, de most amiről kérdeznék egy kissé új téma. Pont ez a legnagyobb kérdőjel mind közül. Azért vettem (a koronát), hogy emlékeztessem magam Jézus min ment keresztül értem. Rá emlékeztet és nagyon sokat segít a lelki fejlődésemben. A kísértéseim közepette nagyon nagy segítség nekem, mert mivel nagyon erősen kapcsolódik ahhoz, amit Jézus átélt és így erőt ad nekem, hogy ha Jézus annyi mindent kibírt értem, akkor én viszonozzam neki. Ha igazán pontosan akarnám mondani, azt mondanám, hogy ha sokszor van a szemem előtt, akkor nem is jön a kísértés. Akkor mindig Jézus szeretete és szenvedése van a tudatomban és valahogy természetes nekem, hogy ne legyek bűnös. Akkor valahogy nem jön a kísértés. Ha kísértve vagyok és nincs mellettem, de előveszem, ránézek, akkor sokat segít, ha jól látható helyen van és mindig látom, akkor nincs is kísértés. Nagyon sokat segít nekem és akkor döntöttem el, hogy megveszem, amikor egyre jobban elegem lett egy kísértésből, aminek nagyon nehezen tudtam ellenállni. Mióta megvettem, sokkal könnyebb. Azt gondoltam, nem baj az ha szokatlan a módszer ha ez segít nekem, hogy ne szomorítsam el Jézust a bűneimmel, ha jól működik, miért ne alkalmazzam. Sokat bizonytalankodtam, jó döntés lenne-e ilyet vennem, de amikor teljesen véletlenül találtam egy olyan videót, ahol egy ismert katolikus ember erről beszélt, egy olyan, aki Jézust alakítja egy sorozatban, tényleg szerény, alázatos, gyakorló hívő ember, akkor ezt úgy vettem mint bátorítást Istentől, gondoltam talán az. A levelem elején kitértem rá, hogy nehezemre esik nem titkolni mások előtt milyen hatással van a hitem rám, eleinte féltem édesanyámnak mondani, hogy megyek templomba, a böjtömet is nehezen mondtam el neki és más ismerősnek is, nem kérkedtem vele, de akikkel együtt szoktam enni, nekik tudniuk kell, hogy én hogyan eszek ebben az időszakban, hogy olyan ételt főzzenek/vegyenek nekem és ebből nincs is sértődés. A töviskoronás ügyet még nem mertem édesanyámnak elmondani. Most nem nála vagyok hanem külön mert félig külön élek, de amikor nála voltam és ott volt a szerzeményem, akkor elrejtettem a szekrénybe. Úgy hoztam el onnan amikor nem láthatta, akkor mentem vissza a lakásba érte és mikor kérdezte miért mentem vissza, nem mondtam el neki, hogy azért. Csak azt mondtam el, amit azon kívül elhoztam, az igaz is volt. Nem tudom mondjam-e el neki. Mindig azt mondja, jobb tudni az igazságot és jobb az őszinteség, ha pedig ott lenne a lakásban, változó, hogy hol vagyok éppen és magammal hozom, akkor lehet nem jó mindig a szekrényben rejtegetni. Mégsem könnyű elmondani, mert nem egy kellemes valami, nem is szokás ilyet venni, szomorú eseményekre emlékeztet, fájdalmas is lehet ha valaki szándékosan vagy véletlenül megsebzi vele magát. El kellene mondanom neki vagy nem? Belátom, nagyon furcsa egy módszer ezzel küzdeni a bűnök ellen, de nekem nagyon sokat segít és ha segít a bűneimmel szemben, nem szívesen válnék meg tőle. Az eredmény fontosabb nekem mint az oda vezető út. A Jézus iránti szeretetem vitt engem erre az őrültségre. Mások is vesznek ilyet, nem gyakori, de van rá példa, még akkor is ha más célból. Ami a biztonságot illeti, dobozzal együtt érkezett, abban is tárolom, így attól nem kell tartani, hogy valaki rálép vagy megszúrja vele magát. A csomagban található szöveges leírások szerint Betlehemben készült, a fa, aminek az ágaiból készítették a Júdeai-sivatagban található és megszentelték Jeruzsálemben, mielőtt forgalomba került. Őrült egy ötlet az egész, hogy ezzel küzdök a bűneim ellen, de a származási helye és a megszentelése fényében még értékesebbnek tűnik nekem. Csak azt nem tudom, édesanyámnak mondjam-e el vagy maradjon titokban. Csak 1-2 hete került hozzám, ezért most kerültem ebbe a dilemmába. Ha pár napot nála töltök, vinném magammal, mert látom mennyit segít nekem a bűneim ellen és szükségem van rá. Azt is megértem, Atyám, ha Ön is hülyének néz engem, nem szokványos amit kitaláltam. Mindennél erősebb a vágyam, hogy kifejezzem a Jézus iránti szeretetem, Isten iránti hálám és olyan tisztára mossam a lelkem, amilyenre csak lehet, Isten segítségével és bármivel, ami nekem segít.
Nem kell mindent elmondania a szüleinek, hiszen Ön már felnőtt ember. De titkolni sem érdemes semmit. Ez meghasonlást szül. Másnak mutatja magát, mint ami valójában. Ez megbetegít. Nem kell elmondania édesanyjának ezt a töviskoszorút, csak majd akkor, amikor rákérdez. Az, hogy rejtegeti, titkolja, az a legrosszabb. Akkor nem is igazi segítség. Sőt, annak az eszköze lehetne, hogy a Jézushoz való tartozását megvallja mások előtt, de épp az ellenkezőjét teszi. Ennek a tárgynak a lelki előrehaladásban való használata lehet jó is. Hasonlókról hallhattunk korábban élt szerzetesek esetében, hogy feszületet vagy emberi koponyát tartottak a szobájukban, hogy emlékeztesse őket. Ma már nem nagyon élő gyakorlat, de ha a régieknek jó volt, akár Önnek is jó lehet. Viszont a rejtegetés, az pont az ellenkezőjéről árulkodik. Nem kell hivalkodnia a hitével, de szégyenkeznie sem szabad miatta. Ha nem tudja vállalni mások előtt, akkor inkább ajándékozza el vagy küldje vissza a feladónak, és keressen más utat arra, hogy a buzgóságát fenn tudja tartani. Erre a legjobb egyébként a gyakori, szentségekhöz járulás, rendszeres gyónás, áldozás. Ennél hatékonyabb utat nem tudok mutatni.
Tisztelt Lelkiatya! Görög Katolikus vagyok a böjtel kapcsolatosan lenne kérdésem! Én úgy tudtam hogy Szerdán és Pénteken csak húsmenteség van de nem rég hallotam hogy nem csak húsmentes de minden állati eredetű ételtől tartozkodni kell mindkét nap én meg csak a húsmenteséget tartottam meg kell gyónom???
Nem, ennek megtartásával Ön nem követett el bűnt. Az előírás valóban csak szerdai és pénteki hústól való tartózkodást ír elő. Vannak, akik buzgóságból ennél többet tartanak. De aki nem, nyilván nem követ el vele bűnt, ezt természetes.
    ... 99 100 101 102 103 
104
  105 106 107 108 109 ...