Tisztelt Lelkiatya!
R?mai katolikusok vagyunk a Férjemmel,a 3 felnőtt gyermekünkkel együtt.
Május elején leszünk 35 éves házasok.Házasságunk válságba jutott,olyan szinten,hogy a váláson gondolkodom.
5 éve nem gyakoroljuk vallásunkat,pontosabban nem járunk szentmisére,ezáltal nem élünk a szentségekkel.
Nagy városban,megye jog? városban élünk,a városnak 5 egyházközsége van,amit 1 Pap és 1 Káplán lát el 8 éve.
Több h?vő Testvérünkkel együtt volt összetűzésünk a Plébánossal.Tudom,hohy nem a Papért járunk a temomba,de nagyon nem mindegyj a Pap személye,st?lusa.
AKáplán Atyák is fél év,max évente cserélődnek,Ők akarnak innen elmenni,annyira nem jönnek ki a Plébánossal.
Egyre kilátástalanabb minden,volt már,hogy azt éreztem,hogy minek is élek,mi értelme van...
Köszönöm,hogy meghallgatott.
Isten áldja!
Kihallható a szavaiból, hogy a házasságának megromlását kapcsolatba hozza azzal, hogy jó ideje olyan pap van a közelükben, aki nem segítette Önöket sem a templomhoz, sem az Istenhöz. Ebben, sajnos, nyilván nagy igazság van. De mit tegyünk? A paphiány nem pusztán a püspökök hibája, hanem mindnyájunk közös fájdalma és közös felelőssége. Nyilván, ha a katolikus családokban sok gyermek volna, közülök - nem csak a létszám, hanem a közösségi szellem okán - valószínű, több papi és szerzetesi hivatás is teremne. De a családok is senyvednek lelkileg, mert nem kapnak kellő megerősítést a hitéletben. Mit tegyünk tehát? Nyilván az Ön plébániájának helyzetét nem lehet egy csapásra megoldani, miként az egész egyházét sem, sem pedig az Ön családjának a drámaira forduló nehéz helyzetét. Annyit mondhatok, nem szabad mindezt tétlenül néznünk, egymásra mutogatnunk, a másiktól kérni, várni a segítséget. Ismétlem, közös gondunk, közös fájdalmunk és közös felelősségünk is az egyházunknak jelen helyzete. Ön most azzal tud tenni az egyházért, gyermekei jövőjéért, keresztény életéért, közvetve a papi, szerzetesi hivatásokért, hogy megmenti a házasságát. Csaknem azt mondhatom, bármi áron. Ez most az Ön kezében van. Ha megmenti a házasságát, akkor ezzel óriási megerősítést ad a gyermekeinek is, hogy lehetséges és érdemes küzdeni a család egyben maradásáért, ezt a mintát adják majd ők is tovább. Hogy mikor fordul újra a keresztény családok szemlélete arra, hogy nem szabad megfosztani gyermekeinket a nagycsalád örömétől, azt nem tudom, de nem kell ennyire messze előre nézni. Mentse meg a házasságát! Még ma kezdjen el érte nagyon erőteljesen imádkozni. Feltétlenül menjen el ma a templomba. Tegye le a bűneit. Ha nem lehet meggyónni, akkor csak lélekben. Kezdjen el nagyon erősen belekapaszkodni a mindenható Istenbe. Higgyen benne! Ne a saját ügyességében, kitartásában, hanem az ő csodatevő erejében. Tudom, így nehezebb, hogy nem kap kellő hitéleti megerősítést. De ha kéri az Urat, ő megadja ezt Önnek a mostani helyzetben is. Ne hárítsa át az egyházi helyzetre. Kezdjen el imádkozni és dolgozni, hogy a házasságuk megmeneküljön a gonosz hatalmától, vagyis a szétválástól (diabolosz=szétválasztó!).
U.i.: Ma kezdődik a házasság hete. Keressenek olyan programot - most rengeteg van mindenfelé - amely segítheti a megromlott házastársi kapcsolatukat. Higgye el, helyre lehet hozni. Én is imádkozom Önökért.
Tisztelt Lelkiatya ! Athosz hegyerol halottam egy szerzetes atyatol hogy lelki atya nelkul bizony nem lehet udvozulni . Es meg egy olyan nagy mondastt amit jo magam is igaznak tartok hogy jo lelkiatyak nelkul kiurulnek a Templomok es megtelnek a pszihiatriak . Onnek mi a velemenye ezekrol ?
Azt túlzásnak tartom, hogy nem lehetne üdvözülni lelkiatya nélkül. Komoly lelkiéletet nem lehet végezni nélküle, de az üdvösséget Isten adja, és nem csak azoknak, akiknek volt lelkivezetőjük. Azzal viszont egyet tudok érteni, hogy ha több lelkiatya lenne a környezetünkben, akkor testileg is, lelkileg is sokkal egészségesebbek lennénk. Könnyen kapnánk útmutatást az életben, illetve imádságos életükkel érzékelhetővé tennék Isten jelenlétét a hétköznapjainkban.
Kedves Lelkiatya! Egyszerre örülök és szomorú is vagyok. Olyat tettem, amit nagyon szégyenlek. Ma este előjött belőlem a vágy, hogy kielégítsem magam. Nem néztem pornót, csak a gondolat, hogy jó lenne. Zuhanyzás után jött ez, akkor meztelenül, vizesen könnyebben adódik ilyen kísértés. Egy ideig simogattam is magam, de nem kezdtem el úgy igazán csinálni és végig arra gondoltam, hogy ezt nem tehetem meg. Rágondoltam Jézus kísértéseire, hogy legyőzte a kísértéseit és nem hogy a sivatagban nem vétkezett, hanem még a halála előtt sem menekült, a kísértés pedig ott volt neki is és ez tartotta bennem a lelket, hogy nekem is ki kell bírni ha neki sikerült. Jobb ötlet híján elkezdtem imádkozni és jelen esetben az imádság a megoldást és a szégyenem is egyszerre. Jézushoz fordultam, hogy ne hagyjon engem magamra, segítsen át a kísértésemen, tudom, hogy nem tehetném meg, amire vágyok, neki is sikerült a saját kísértései felett győzni, segítsen rajtam is. Imáim azt hiszem meghallgatásra találtak ugyanis elmúlt a kísértés. Kis ideig azért tartott, de utána megnyugodtam, nem éreztem már és helyrejött minden. Ennek örülnék is, de van egy kis gond. Nagyon szégyellem, de imádkozás közben meztelen voltam, mert meztelenül jött a kísértés és miután egy kis ideig szenvedtem egyedül, hirtelen összeszedtem a bátorságom és úgy kezdtem imádkozni, hogy minél előbb jöjjön a segítség. Persze sajnos akkor is felizgult állapotban voltam és szégyellem is, hogy ilyen buja hangulatban, meztelenül imádkoztam és kértem Jézus segítségét. Ezt akkor meg is fogalmaztam, hogy bocsánatát kérem a körülmények miatt, de segítsen meg engem. Amint rendbe jöttem és teljesen elmúlt, azonnal fel is pattantam felöltözni, mintha mi sem történt volna. Meg fog nekem ezért bocsátani vagy örökre mérges lesz rám? Haragudhatott-e rám egyáltalán akkor abban a helyzetben? Azzal nyugtattam magam, hogy Jézus úgyis tudja milyen egy ember meztelenül, nem úgy néz rám mint egy másik ember ha meglátna, az emberek szoktak imádkozni farmernadrágban, ünnepi ruhában, otthon pizsamában vagy melegítőben és bízom benne, hogy akkor nem vívtam ki ezzel valami örök haragot. Normális esetben természetesen teljesen felöltözve imádkozok, akármilyen imádságról van szó, még valamit magamra is terítek, plédet, takarót, hogy jobban fedve legyek és úgy imádkozok, hogy még a ruhám se látszódjon, csak a vállamtól felfelé. A szégyenem másik oka, hogy nem csak meztelen voltam, hanem egyetlen egyszer még imádság közben is megsimogattam magam, mert akkor még volt bennem kísértés és sajnálom, bánom, szégyellem magam, de már nem tudok visszamenni az időben, hogy meg nem történtté tegyem. Ez még az egész elején volt, utána kezdett fokozatosan javulni, eltűnni a kísértés és imádkozni is elkezdtem összeszedettebben. Máskor is kértem segítséget kísértés közben, de akkor csak az erős késztetés volt és közben nem voltam meztelen, pláne nem nyúltam magamhoz. Nem tudom, hogy majd ha Jézus hogy van ezzel, nagyon fog haragudni, amiért így mertem hozzá fordulni vagy örülni fog inkább, hogy legalább volt annyi lelki erőm, hogy összeszedtem magam, imádkoztam, próbáltam szabadulni és sikerült túljutnom a kísértésen? Való igaz, kicsit simogattam magam és nem sikerült azonnal ellenállni, de az imádsággal egyre könnyebb lett és megkönnyebbültem, hogy végre vége van. A kísértéseket változóan viselem. Valamikor egy ujjal sem nyúlok magamhoz, de most ez olyan felemás lett. Nagyon elszégyelltem magam a meztelen imádságom miatt meg arról a kis simogatás miatt, amit közben megtettem. Most nem tudom, hogy inkább örüljek, hogy végül csak sikerült megnyugodni és utána nem merültem bele a tevékenységbe és örüljek, hogy volt lelki erőm az erős kísértés közepette vagy szégyelljem el magam amiatt, ami közbe történt. Nem könnyű úgy csinálni, hogy ne is essek teljesen bűnbe, mindent tökéletesen csináljak, még véletlenül se kövessek el egy hibát sem míg élek. Már ez is nagy küzdelem nekem, mert sokszor kibírtam már a kísértést, valamikor magamhoz se értem, valamikor felemás lett mint most. Szégyellem, amit ma tettem főleg ima közben, de a megtérés előtti állapothoz képest sokat jutottam előre. Amikor nagy a kísértés, akkor olyan mint valami kínzás, de akkor is igyekszem. Úgy elszégyelltem mégis magam utána, mondtam is magamról magamban csúnya dolgokat. Mi fontosabb: amit nem tettem meg végül vagy amit megtettem?
Örüljön és adjon hálát, hogy az Úr megsegítette Önt, és a kísértésből nem lett nagyobb bűn. Hogy ami történt, az mekkora bűn volt, azt szükségtelen vizsgálgatni. Hogy ruha nélkül imádkozott, ez egyáltalán nem bűn. Mindig, minden körülmények között szabad és kell is imádkoznunk. Aki szüntelenül imádkozik, az vajon abbahagyja az imát, amikor átöltözik? Adjon tehát nagy hálát, hogy ez így sikerült!
Tisztelt Lelkiatya!
Az lenne a kérdésem hogy nem baj-e, hogy amikor legutóbb egy bizánci rítusú templomba jártam akkor azt mondtam hogy bizonyos szabályok és szakrális kegytárgyak itt jobban tettszenek mint a nyugati liturgiában. Én római katolikus vagyok és főként csak udvarias szerettem volna lenni mikor erről beszéltünk az ismerőseimmel de azért picit elbizonytalanodtam.
Miért volna baj? Szép dolog, ha észrevesszük egymás értékeit és azokról elismeréssel szólunk.
Kedves Lelkiatya ! Olvastam par helyen (konyvben ) hogy lehetnek veszelyei is a Jezus ima mondasanak ha pl nem hozza jol erto lelki vezeto altal van iranyitva . Sokat jart ez az eszembe mivel jomagam is imatkozom (chotkit is hasznalok ) viszont itt ahol elek hozza erto lelki vezetot nem talaltam ..peddig igazan kerestem ! Draga Lelkiatya kerem adjon egy kis utba igazitast nekem ebben ! Halas koszonettel Ferenc.
Nem azért kell lelkivezető, hogy közvetlen tanácsokat adjon. A lelkivezető nem az imaéletben, hanem a lelkiéletben segít előre haladni. Az is lehet jó lelkivezető, aki maga nem gyakorolja a Jézus-imát, de kellő lelki tapasztalata van. Azért kell a Jézus-ima mellé segítőtárs, mert nagyon nagy mélységekbe vezetheti az embert, ahol eltévedhet. A másik veszély a gőg, az ima mellé kapott értékes lelki adományok gőgösség tehetnek. Úgyhogy bárkit megkérhet a lelkivezetésre, a helyi plébános/parókus atyát. Ugyanis nem ő vezet, hanem a Szentlélek. Ezért az illető személynek az Istenre kell figyelnie, a lelkivezető csak segít, hogy föl lehet ismerni, meg lehessen különböztetni, hogy mi az, ami Istentől érkezik, s mi az, ami kísértés. Nem csak Jézus-imát, egyszerűen lelkiéletet nem lehet élni vezető nélkül.
Tisztelt Lelkiatya!
Megfogott az Evangéliumban az a részlet mikor Jézus azt mondja Júdásnak hogy tegye meg, amit tervez, azaz árulja el Őt. Ezután Júdás azonnal elment. Tehát itt akkor mi is történt? Júdás valószínűleg már elvont szánva erre a tettre, csak a megfelelő időt kereste. Jézus meghatározta az időt. Ő mint Mester utasította a tanítványát, akit kezdettől fogva tudta hogy elárulja Őt. Júdásnak vajon magától lett volna ereje az áruláshoz? Vagy annyira fontos volt az időzítés, hogy ezért nem lehetett várni míg magâtól lép? Vajon ez volt az életfeladata az árulás? Jézus pedig azért választotta maga mellé, hogy mindig tisztában legyen a neki rendelt idő fontosságával? Kérem segítsen mindezt megérteni nekem is, aki nem vagyok biblikus csak vágyom az igazságismeretére. KÖSZÖNÖM
Azt tudjuk, hogy Júdás már korábban tervezte az árulást, hiszen valóban, csak a megfelelő időt kereste. Tehát nem Jézus sugallta neki a tettet. Inkább felszínre hozta azt, ami már ott volt a lelkében. Sok filmet megnéztünk már, ami miatt úgy tekintünk a már ismert eseménysorra, mint egy forgatókönyvre, amit úgyis lehet előre tudni. Holott nem lehet azt gondolni, hogy Jézus mintegy forgatókönyvszerűen játszotta el a szerepét, meg mindenki más is azt, ami rá volt szabra. Például Júdásra az árulás. Jézus nem azért jött, hogy meghalljon, hogy megöljék, hanem azért, hogy egyesüljön velünk. A megtestesülésben már bekövetkezett vagy legalábbis elindult a megváltás, és ennek csak következménye volt az emberek bűne, amely megölte a közéjük érkezett Istent (Jn 1,11; Mk 12,8). Istennek nem ez volt az akarata, csak előre látta, hogy ez fog történni. Hogy Jézus miért mondta ezeket a szavakat Júdásnak, nem tudhatjuk egészen pontosan. Találgathatunk. Nem kizárt, hogy végtelen szomorúságában mondta neki: "ha ezt tervezed, ne tétovázz!", vagy keserűségében: Mit játszod még itt a színjátékot?!"
Kedves lelkiatya a kísértést is meg kell gyónnunk mint bűnt? Pl: ha éjjel szexuális jellegű gondolataink támadnak és a nemi vágyak felerősödnek, de időben kapcsolunk és nem követjük el az önkielégítés bűnét? Most zavarban vagyok, hogy bűn volt e vagy sem? A szent tisztaság megőrzését tűztem ki célul, de valahogy ezek a gondolatok, álmok nem hagynak az éjszaka.
Az álmunkban történt események egyáltalán nem számítanak bűnnek. Ne legyen zavarban emiatt egyáltalán. Az álmunkban átélt tetteink lehetnek akár a belső küzdelmeink kivetülései, tehát még dicséretesek is lehetnek, hiszen ébren megküzdünk vele, de a belső világunk azért mocorog rendesen. Az álmainkra csak nagyon közvetett módon van hatásunk. Ugyanakkor a pillantnyi ébren átélt élmények is megjelenhetnek. Szóval, nagyon összetett világról van szó, nem kell olyan nagy jelentőséget tulajdonítani neki.
Ha félálomban beengedem az érzéki gondolatokat, az bűn. De éppen, mivel csaknem félálomban követtem el, korántsem olyan súlyos, mint amit ébren, tudatosan vittem végbe. Ezzel együtt is, nem árt, kifejezetten jót tesz, ha gyónások alkalmával ezeket elmondja. Nem terheli a lelkét tovább.
Kedves Lelkiatya!
Két dologban szeretném a tanácsát kérni.
Az első lroblémám az, hogy nagyon magamnak való ember vagyok, és ezzel folyamatosan megsértek másokat. A munkahelyemen sok emberrel foglalkozom, amikor hazaérek, már nem vágyom társaságra. Többször lerázta már ismerősöket, barátokat. Előfordult már, hogy megsértődtek, sőt valaki megharagudott. Azóta szóba sem áll velem.
Nagyon bánt, hogy ilyen vagyok. Úgy érzem, emiatt nem gyakorlom megfelelően a felebaráti szeretetet.
A másik kérdésem az lenne, hogy erős betegségtudattal küzdök, mert van be egy krónikus betegségem, ami latszik rajtam. Ez határozza meg a gondolataimat. Sokszor vagyok depressziós miatta, és erős félelmek gyötörnek. Már pszichológusnál is jártam, de nem segített, hanem rontott a helyzeten. Ha imadkozom, egy darabig megnyugszom, de egész nap nem tudok imádkozni. Hogyan lehetne ezen segíteni?
Lám, van tapasztalata arról, hogy az imádság segít. Hát imádkozzék egész nap! Jézus is ezt tanácsolta: szüntelenül kell imádkozni (Lk 18,1; 1Tessz 5,17) Nagyon jó, hogy már van egy kicsike tapasztalata erről, hogy Isten tud igazán segíteni, nem a pszichológus, nem a magunk jóra törekvése. Kérje bátran Isten segítségét! És alakítsa ki az életében, tanulja meg, hogy mit jelent szüntelenül imádkozni. Vagyis Istennel és Istenből élni. Ez azért is hoz majd megoldást az életében, mert ha a munkahelyén is majd az Isten jelenlétében él, akkor az emberekkel való foglalkozás nem kimeríti, nem leszívja az energiáit, hanem épp fordítva. Ugyanis ott lesz kéznél ez a végtelen energia, ez a kimeríthetetlen forrás, Isten szeretete, elérhető közelségben. Higgye el, nem lehetetlen. Kérje ezt a kegyelmet és kezdje el már holnap!
Betegséggel kell küzdenie? Ezt is Jézussal együtt viselje. Tegye hozzá Jézus szenvedéséhöz! Ő vállalta értünk a szenvedést, Ön is tegye bele Jézus szenvedésébe a magáét. Akkor együtt hordozzák azt is! Az is Istenben, az iránta való szeretetben, a hitben fogja Önt megerősíteni. A szenvedés nem baj. Az a baj, ha Isten nélkül akarjuk hordozni. Akkor persze letaglóz, akkor elviselhetetlennek tűnik. De Jézussal könnyűvé válik. "Az én igám gyönyörűséges, az én terhem könnyű" - bíztat minket (Mt 11,30).
Tanulja meg, mint jelent ez a szüntelen ima, Isten jelenlétében való élet! Ezzel minden a helyére kerül az életében. Nem mondom, hogy ettől könnyű lesz, az nem, de lesz hozzá erő.
Tisztelt Lelkiatya!
Bocsásson meg nekem, de olyan sokszor hallom, hogy allegóriák vannak a Bibliában, hogy megvallom elbizonytalanodtam, akkor valójában a leírtakból mi is az, ami tényleg megtörtént? Például, hogy Jézus tényleg istállóban született, tényleg pásztorok látogatták és volt csillag, amit követtek és jöttek mágusok vagy királyok? S akkor ez még csak a mi Urunk születése. Mi van, ha még a kánai menyegzőben a bor vizzé változtatása is csak jelképes volt...vagy a fügefa ami szintén számtalanszor szerepel.
Hogy lehet ezt valahogy megtudni/megkülönböztetni?
Ezek bibliaértelmezési kérdések, amelyek jelentős bibliaismeretet feltételeznek. Ha Önt érdeklik ezek, akkor jelentős bibliaismereti tudást kell magába szívnia. Ezen előzetes tudás nélkül válaszolni ilyen komoly kérdésekre komolytalan és felelőtlen magatartás. A bibliatudósok foglalkozzanak ezekkel a kérdésekkel.
Én magam - nem lévén biblikus - nem feszegetem ezeket a kérdéseket. Nem az a mi kérdésünk, hogy ezek kétezer évvel ezelőtt hogyan zajlottak, hanem, hogy ma milyen hatásuk van az életünkre.
Kedves Lelkiatya!
Válaszaiban előfordul, hogy említi az Ószövetség Atyák szerinti értelmezését az Újszövetség fényében, pl. itt: "Az atyák egy másik értelmezése szerint a zsidókkal ellenséges népek a lelki életre törekvő ember lelki ellenségei, akiket le kell győznie, akikkel nem szabad megalkudnia."
Hol lehet hozzáférni ezekhez az értelmezésekhez, létezik ilyen jellegű összefoglaló kiadvány? Hasznos lenne, hiszen az Ószövetséget olvasva könnyen zavarba jön a hívő ember, kivált a történeti könyvek esetében.
Választát köszönve:
E
Nem hiszem, hogy létezne olyan átfogó írás, amely mindezek összegyűjti. Ez olyas kívánság lenne, mintha valaki egy könyvben szeretné olvasni a természeti jelenségek összes magyarázatát. A világ is egy olyan gigászi olvasókönyv, amelynek értelmezését tartalmazó könyvek egy mégoly hatalmas könyvtárban sem férnének el, nem hogy egyetlen könyvben. Hasonlóképpen, vagy még inkább így a Biblia, amelynek megszámlálhatatlanul sok értelmezése látott már napvilágot. Hogy legalább eligazodjunk ezekben, ebben segít az Egyház. De ezt sem kézikönyv formájában, hiszen az Egyház tanításának összefoglalása is könyvtárnyi irodalmat igényelne.
A következő metódust ajánlom. Először is rögzítse az életében, hogy rendszeresen jár Szent Liturgiára / szentmisére, azon minden egyes alkalommal áldozik. Ehhöz rendszeresen gyónik, legalább havonta. Rendszeresen böjtöl és naponta nem keveset imádkozik. Ha van lehetősége, eljár valamely színvonalas felnőtt katekézisre. Érdeklődési körének megfelelően utánaolvas az egyházi tanításoknak. Ebbe széleskörű lelki törekvésbe beágyazottan olvassa a Bibliát és az egyes részekhez keres megfelelő kommentárokat. A bibliaolvasást megelőző lelki előkészületek azért fontosak, hogy egészséges hitérzék alakuljon ki a lelkében, értelmében, és jól el tudja különíteni, ki tudja szűrni azokat az értelmezéseket, amelyek nem egyeznek az Egyház tanításával. Így nem egy könyvből, de az életének teljes szövetéből szépen meg tudja érteni, hogy mi van leírva a Bibliában, miért van leírva és főként mit mond Önnek. Ugyanis ez a Szentírás végső és legfontosabb célja, hogy az életemre hatással legyen, nem pedig az, hogy érdekes igazságokat tárjon föl az értelmem számára.
Tisztelt Lelkiatya!
Ön tudja, hogy a 110 éves a Hajdúdorogi Főegyházmegye pályázatnak mikor lesz már eredményhirdetése?
Úgy tudom, márciusban.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Tisztelt Lelkiatya! Úgy tudom, hogy nem illik csodát kérnünk magunk számára, mert Isten döntése, hogy kit részesít ebben. Van valami, ami egy ideje mindig eszembe jut időről időre, elgondolkodok rajta, elbizonytalanodok, nem gondolok rá, majd ismét eszembe jut. A véleményét szeretném kérni. Szabad egy keresztény embernek olyan helyre ellátogatni, mely a csodáiról híres, abban a reményben, hogy vele is megtörténik vagy ez udvariatlanság Istennel szemben? Nem tudom, hogy mennyire ismeretes Önnek a limpiasi Jézus története, de az ottani Jézus-szobor, vagyis keresztre feszített Jézus, híres arról, hogy számos alkalommal életre kelt már, sokan látták már, hogy tekintetével egyik irányból a másikba néz, a vérzik a szája, a töviskoronája alatt, izzad, nehezen lélegzik, az egész teste mozog. Az eddigi elmondások szerint nagyon sokan megtértek már ott vagy csodás gyógyulásban lett részük. Elgondolkodtam, hogy mi lenne ha elmennék magam is, hátha én is látnám. A szemtanúk beszámoltak róla, hogy érzelmileg is hatott rájuk, mindegyikőjükre máshogyan, mert az életre kelt szobor valakire kedvesen, valakire mérgesen nézett, sírt is. Természetesen szeretem is Jézust, ezért örülnék is neki, hogy ha ez megtörténne, akkor hasonlítana arra mintha személyesen találkoznék vele, de ami a legjobban vonz ebben az az imádság, hogy ott elmondhassam neki amit szeretnék. Otthon a szobában imádkozni más mint így, hogy ott van előttem, ezért imádkozok szívesen templomokban, de ha akkor éppen tényleg olyan lenne mint egy élő személy, akkor az olyan lenne mint még eddig semmi. Szerintem valóban úgy érezhetném, hogy élő beszélgetést folytatok vele, tényleg lát és hall, illetve ha látnám az arckifejezését, a mozdulatait, az adna nekem valami többet. Biztos, hogy személyesebbnek érezném, jobban megbizonyosodnék róla, hogy szeret, mit érez irántam, hogy néz rám és én magam is mintha sokkal jobban kifejezhetném neki ugyanazt. Szó sincs róla, hogy anélkül ne hinném, hogy szeret, de más a Bibliában olvasni valamit, filmen látni, csak magam elé képzelni vagy személyesen találkozni. Olyan lenne mint egy személyes találkozás. Bár az igazat megvallva elsősorban nem is magam miatt mennék, nem magam miatt érdekel ennyire. Az imádságom saját magamról apróságokra korlátozódna, ismerek viszont több olyan személyt, akikért nagyon szívesen imádkoznék. Ezt itthon is meg lehet tenni, de ott más lenne, látnám a reakcióit, hogy miként fogadja, olyan lenne mint személyesen. Látnám az arckifejezésén, hogy mit gondol róla, olyat is kimondanék, amit másként lehet nem. Az a fajta ember vagyok, aki hiszi, hogy minden lehetséges annak, aki hisz és szívesen megpróbálnám legalább, hogy ott imádkozzak azokért, akik nagyon rászorulnak erre. Egy csodás helyen nagyobb az ember hite és milyen jó lenne ha megkérdezném tőle, imádkozhatok-e értük, megtenné-e, hogy segít rajtuk és látnám, hogy bólogat vagy nemet mond. Nem szavakkal, csak az arckifejezésével, mozdulataival. Látnám mit érez, mit gondol. Úgy mondhatnám el neki amit kérek, ami foglalkoztat, ami fontos, hogy látnám "a másik oldalt" is. Nem azt szeretném sugallani, hogy a Bibliából nem lehet megismerni, de az mégis más. Egy idős rokonom is nagyon rossz állapotban van most, egyre rosszabbodott az állapota, az orvosok már nem tudnak vele mit tenni, egy ismerősöm pedig a gyermeke miatt szomorú, mert szegény gyermeke nem tud mozogni, iskolába járni, pelenkázni kell és ez a születése óta így van. Más beteget is ismerek, akinek sok baja van. Nagyon szívesen imádkoznék értük ott, de nem tudom illik-e ilyet tenni. Persze, sok embernek van baja, mondhatná most erre valaki, hogy másnak is van baja és ők is túlteszik magukat rajta, kibírják valahogy, de én sajnálom őket és jót kívánok nekik. Másokért imádkozni nem rossz, de szabad ezért elmennem oda, hogy hátha életre kel nekem is Jézus és elmondhatom neki úgy az egészet vagy ez Isten szemében azt jelentené, hogy túl sokat akarok, tiszteletlen vagyok, nem elég nekem az itthoni imádság? Udvariatlanság, butaság csodában reménykedni, hogy esetleg ezzel a látogatásommal meggyógyulnának azok, akik miatt oda mennék? Kiindulva abból, hogy sokan keresték már fel a helyet, apácák, papok, szerzetesek is, csak nem lenne részemről olyan nagy bűn, vagy mégsem szabad? Nem mondom, hogy biztosan látnék bármilyen csodát is és lenne hatása, mert nem tudhatom, csak reménykedhetek benne legfeljebb. Rám is hatással lenne, az kétségtelen, de nem magam miatt mennék főleg.
Itt olvashatóak leírások róla: https://www.miraclesofthechurch.com/2010/10/miraculous-crucifix-of-limpias-jesus.html
https://catholicstrength.com/2019/03/31/a-famous-miraculous-crucifix-in-spain/
http://www.traditionalcatholic.co/santo-cristo-de-limpias-the-miraculous-crucifix/
Nem szeretnék olyat tenni, ami tiszteletlenség, nem akarok túl sokat akarni, ezért is kérdeztem. Ha nem lenne semmilyen hatással más emberekre, én akkor is kapnék valamit ettől az utazástól, de nem csak a magam érdekét nézném. Ha másoknak segítenék, már azzal is boldog lennék. Spanyolországban található egy nem túl nagy városban, nem a legkönnyebben megközelíthető szóval elég hosszú és nehéz utat kellene megtennem odáig.
Csodát kérni szabad, sőt, bíztat is erre Urunk Jézus. Szabad csodát kérni magunk számára, mások számára. Ám a csoda kérésének igazi célja, végső eredménye soha sem a különlegesség, hanem a hitben és Isten szeretetében való megerősödés. Amelyek az esetek túlnyomó többségében nem rendkívüli jelek kíséretében érkeznek, hanem a lehető legtermészetesebb módon. Az Ön leírásában - úgy érzékelem - keveredik az erős kiváncsiság és a másoknak segíteni akaró jó szándék. Milyen jó lenne, ha a kettő egyszerre teljesülhetne! Tudni kell, hogy a kettő kizárja egymást. Vagy csodaváró érdeklődéssel vágok neki, hátha lesz valami, vagy maradok a fenekemen és hittel, türelemmel, kitartással imádkozom másokért, akiket a szívemben hordozok. "Nem szolgálhattok egyszerre két úrnak." A csodaváró lelkesedésnek két eredménye lehet. Vagy a csalódás, vagy, ami még rosszabb, az önámítás. Ez utóbbi tapsikolva örvendezik annak, hogy mégiscsak látott valamit, amely azonban nem több, mint önámítás, vágyaink kivetítése a fizikai világba. Isten ugyanis nem használ ilyen eszközöket, nincs rá szüksége. Egy fizikai törvényekkel pontosan leírható naplementében legalább annyira meg tudja mutatni a maga hatalmát, mint egy körkörösen ugráló napkoronggal, amelyet néha ujjongva szemlélnek a medjugorje-i zarándokok. Az Ön által említett Jézus-szobor csodája esetében szerintem az sem kizárt, egy teljesen élethű szobor szépségét a hispániai testvéreink szenvedélyessége bátran tovább színez az élethűség irányába. De tévedhetek is, lehet, valóban történtek csodák Limpias-ban, nem csak Máriapócson. Ez azonban egyáltalán nem biztosíték arra, hogy amikor Ön is ellátogat oda, akkor az Ön által elképzelt érdekes jelenségek bekövetkeznek. Nem attól lesz nagyobb hite, ha egy Jézus szobrot mozogni lát, hanem az lesz a csoda, amikor az Ön szíve mozdul meg minden különlegesebb külső esemény nélkül, csupán az Isten láthatatlan szeretete folytán. Inkább erre készüljön, ezt kérje, ezt várja.
Persze, zarándokolni hitünk erősödéséért, másokért való fölajánlás szándékával nagyon is helyes. Mehet akár közelebbi, akár távolabbi zarándokhelyekre. De soha ne a csodavárás vezesse. Az félrevezető indíték.
Kedves Lelkiatya! Ugye nem minősül abortuszban való közreműködésnek ...
Válaszát nagyon várom! Kérem az egész kérdést ha lehet ne tegye ki. Köszönettel!
Természetesen nem minősül bűnös közreműködésnek az ilyen támogatás. De az is helyénvaló álláspont, amit ír, hogy körültekintőbben vizsgálja meg, hogy milyen szervezetet, milyen tevékenységet támogat. Ezzel együtt is javaslom, hogy gyónja meg, ha ebben bármit is vétett. Isten majd helyére teszi, de az Ön lelke végképp fölszabadul e lelkiismereti teher alól.
Tisztelt Lelkiatya!
Nagyon megérintenek a görögkatolikus szertartások de római katolikusként nem mindent értek, kérem segítsen. Például miért van az, hogy vannak olyan részek, amikor a pap is és a hívek egyszerre de mást imádkoznak? Ennek van kifejezett oka, hogy átfedés van, hogy azokat a részeket tisztán kimondva nem halljuk? Ezek kvázi titkosak? Vagy túl hosszú lenne a liturgia különben? A másik, hogy hallottam, hogy a szentélybe az oltárhoz nem mehetnek be nők, asszonyok. Ennek mi a bibliai alapja? Miért fontos? Jézust mindig kísérték nők, asszonyok, nemde ezt tükrözi az is, hogy az oltár körül is szorgoskodnak és rendet és tisztaságot hagynak?
Azzal kezdem, hogy számomra is vannak részek a görögkatolikus liturgiában, amelyeket nem értek. Sok ilyen van. Ennek oka nem föltétlen a tudatlanságuk, hanem a liturgiánk kimeríthetetlen mélysége. Viszont az is igaz, hogy minél inkább együtt élünk a liturgiával, annál inkáb feltárul előttünk. A misztikussága is, de a teológiai tanítása is.
A Szent Liturgiában vannak úgynevezett csendes imák, amelyeket a pap csöndesen végez. Ennek szokása egészen az ókeresztény egyház gyakorlatára vezethető vissza, amikor voltak olyan részek, amelyeket laikusok nem is ismerhettek. Érdekes párbeszéddé válik így a Liturgia, amely teljesen egészében valóban csak akkor volna érthető, ha szépen egymás után illesztenénk a részeket. Mégis ebben a formájában is, hogy vannak átfedések, valahogy még élőbbé válik ez a titokzatos párbeszéd. Az oka semmiképpen sem a sietség, az időnyerés. Hiszen van, amit átfedve mondunk, éneklünk, van, s van, amit meg egészen lassan, ha úgy tetszik, misztikusan.
A szentély zártságának oka elsősorban nem nemek közötti különbségtétel, hanem arra irányul, hogy a szentély annyira magasztos hely, hogy oda csak a szolgálattevők mehetnek be. Minthogy a klérus tagjai csak férfiak lehetnek, akik Krisztus papi szolgálatának valamelyik fokozatával rendelkeznek, ezért alakult ki, hogy a szentélybe csak férfiak léphetnek be. Ahol lehet, érdemes megtartani ezt a szokást. Mindenkinek jót tesz, feltéve, ha komolyan vesszük. Aki nem léphet be, abban megfelelő tiszteletet kelt ezt a távolságtartás, segíti az alázatát, az istenfélő magatartást. Aki beléphet, annak pedig a megtiszteltetés kell, hogy emelje a lelkét. Nem tekintheti saját erényének ezt az engedményt, hanem ajándéknak, amelyet szintén alázattal és istenfélő lélekkel kell, hogy fogadjon.
Kedves Lelkiatya! A kérdésem a Sátánhoz és a kísértéseihez kapcsolódik, de nem rossz szándékból teszem fel: mitől függ az, hogy a Sátán kit mennyire kísért és nem csak kísért de hogy mennyire harcol ellene? Az alapvető, hogy mindenkit kísért, de megfogalmazom másképpen is a kérdésem. Van összefüggés az Istennel való kapcsolatom és a Sátán ellenem indított hadjárata között? Nem véletlenül így kérdezem, megmondom miért így szerettem volna feltenni a kérdést. Általában véve az emberekkel kapcsolatban én úgy vélem, hogy amikor valaki keresztény hitre tér, akkor annyiban változik a Sátánhoz való hozzáállása, hogy addig a kísértéseket, bűnöket jobban elfogadta, sajátját és másokét is, nem vette észre a hibáit, nem érdekelte Isten, a megtérés után kezd mindent világosabban látni, Istennek engedelmeskedni, imádkozni, másokra máshogyan nézni.
Azt, hogy a Sátán támad engem, nem csak a kísértésekre értettem. Olyanokra is, hogy valahogy elbizonytalanít, próbálja akadályozni a jó cselekedeteimet, a hitem megélését. Ha eldöntöm, hogy jót fogok cselekedni, akkor kérdések merülnek fel bennem, elbizonytalanító kérdések vagy olyan gondolatok, amik ezt okozzák. Példák: hogy valamiért ne imádkozzak mert valamiért nem jók a körülmények, hogy ezt-azt felesleges megtennem, mert Istennek nem számít, hogy az apró jó tettek mit sem számítanak, hogy nem vagyok elég jó Istent szolgálni, sokféle olyan gondolatok melyek mintha a Sátántól lennének.
Más embereken keresztül is jönnek a problémák, bár nem tudom ezért a Sátán-e a felelős vagy csak és kizárólag az ember maga. Más emberek úgy viselkednek velem, hogy nagyon megnehezítik azt, hogy szeressem őket és általában mindenkit, elszomorítanak nagyon, haragot ébresztenek bennem. Azt meg kell mondjam, hogy ez gyakran a visszájára sült el, mert emiatt is kerültem közelebb Jézushoz.
Amikor Jézust nagyon szerettem és gyakori, meghitt imádságokat mondtam hozzá, nagyon érzelemdús volt vele a viszonyom, akkor sikerült ezeket a rosszakat félretenni, mert akkoriba annyira betöltötte Jézus a tudatom és a szívemet, hogy nem számított semmi. Most már ez nehéz, nem ilyen. Nehéz mindig önzetlennek lenni mert az ember akarna az lenni, de attól még rosszul fog neki esni mások viselkedése.
Az egyetemen is sokkal jobban meg kellett küzdenem olyasmiért, ami más tanszékeken, egyetemeken vagy akár egy másik évfolyamnak két évvel később sokkal könnyebb volt. Szorgalmas voltam mindig, ezzel nem volt baj, de azért rosszul tud esni az embernek, hogy mindig sokkal nehezebb dolga van. Sajnos a környezet nem volt mindig olyan jó, ez volt az oka. Nem arra akarok kilyukadni, hogy másoknak ne lettek volna problémáik, de nekem tényleg az egész életem átszőtték a problémák, aggodalmak, szenvedések. Amikor az ember ilyeneken megy keresztül és most is azt kapja másoktól, amit én, akkor nagyon nehéz úgy szeretni ahogy Jézus, olyannak lenni, szorosan követni.
mi lehet az összefüggés a szenvedés és az Istennel való kapcsolat között? A sok szenvedés megnehezíti a krisztusi keresztény életet, én arra nagyon vágynék, de amiatt amit írtam, motivál is arra. A szenvedés öröm vagy szomorúság a keresztény embernek? Még régebben olvastam egy idézetet Kalkuttai Szent Teréztől, aki szerint a szenvedés és a fájdalom Jézus csókja és ahogy ő mondja, "annak jelei, hogy olyan közel jöttél Jézushoz, hogy meg tud csókolni téged." Nem tudom, hogy hallott-e már erről, mit gondol róla, de vajon jó úton járok amikor azt mondom, hogy pont a szenvedés miatt kellene krisztusi kereszténynek lennem, mert azt érzékelem, hogy pont a szenvedés miatt ez az egyetlen út? Minden téren nehézségekkel szembesültem életemben, a családom is, a hitem a kísértések, mások viselkedése velem, mi lehet a célja ezekkel az Istennek? Gondolkodtam már azon is, de a válaszra nem jöttem rá, hogy egyáltalán Isten miért akarta, hogy éljek ha meghalhattam volna mielőtt elkezdődött volna ez életem. Szeret mindannyiunkat de miért dönthetett így? Később segítettem a beteg édesapámnak, de valahogy nem hinném, hogy csak ezért hagyott volna Isten életben. Máskor meg kis híján elütött egy busz vagy autó, akkor is megúsztam.
tényleg igaz lehet ahogy én látom, hogy a Sátán annál jobban akadályozni akar, minél kisebb esélye van velem szemben? Ugye ezt is felhasználhatom arra, hogy megerősödjek? Sok kérdést tettem fel, elnézést kérek érte, csak szeretnék többet tudni és (még) jobb keresztény lenni. A nehézségek miatt és a Sátán piszkálódásai miatt nem könnyű, de muszáj...annyira szeretem Istent, hogy nem tudnám nem megtenni, hogy igyekezzek ahogy bírok.
Mint látja, sokat rövidítettem a levelén, de elég, ha Ön ismeri az itt hiányzó részleteket. Igyekszem legalább a két fő kérdésére válaszolni. Bizonyára van összefüggés az Istennel való kapcsolatunk és a kísértések között. De azért mégsem olyan egyszerű ennek képletét fölállítani. Tény, hogy minél közelebb jutunk Istenhöz, annál erősebb kísértéseket kell átélnünk. Legalábbis annál nagyobb küzdelem vár ránk. De ez logikus is, mert akinek nem olyan fontos az Isten szerint való élet, az könnyebben be is adja a derekát egy-egy kísértés érkeztén. Ugyanakkor Ön is utal rá, hogy mindez nem válik kárunkra, csak kicsit nehezebb. De Isten mentsen attól a könnyed élettől, amikor nem kell effélével küzdenem, mert a sátánnak nincs is dolga velem, hogy eltérítsen, hiszen eleve távol vagyok Istentől. Ugyanakkor az atyák arra is figyelmeztetnek, hogy nem kell mindent a sátánra hárítanunk. Sok esetben mi magunk vagyunk a bűneink okozói, még akkor is, ha él bennünk a törekvés az istenfélő életre. Válaszom tehát nem annyira elméleti, mint inkább gyakorlati. Ha nagyobb kísértések érik, ezen ne csodálkozzék (1Pét 4,12), inkább tekintse jó alkalomnak arra, hogy Isten iránti szeretetét kimutassa. Ezen felül töprengeni azon, hogy ez miért is van így, szerintem nem érdemes, csak eltereli a figyelmet.
A szenvedés a keresztény embernek is szenvedés. Persze, eljuthatunk oda, amiről Teréz anya beszél, és érdemes is erre törekedni, hogy a szenvedésből ne kimenekülni akarjak, hanem Krisztussal együtt a saját keresztemet átkarolni. De az is természetes, hogy az ember szeretné elkerülni a szenvedést. Ez Jézusban is megvolt (Mk 14,36). Ám mégsem az a cél, hogy kényelmesen csordogáljunk életünk tengerén, hanem, hogy azt minél értékesebbé tegyük. Ez küzdelem, erőfeszítések, szenvedések nélkül nem lehetséges.