Krisztusban szeretett Lelkiatya!
Hogyan lehetünk nyitottak Isten boldogságára?
Anna
Kedves Anna!
Egyrészt azáltal válhatunk nyitottabbá az Isten fölkínálta boldogságra, ha mindenben és mindenkiben keressük az ő jelenlétét. A vele való igazi találkozás éppen arról ismerhető föl, hogy belső békét, a boldogság előízét támasztja bennünk. Másrészt nem csak keresnünk kell Isten jelenlétét, hanem őt magát kell mindenek elé helyeznünk. Ha ő mindennél és mindenkinél fontosabb az életünkben, ez is annak útja, hogy az ő boldogságával mintegy átitatódik a lelkünk.
Kedves Lelkiatya,
Kérdésem a következő. Református úrvacsorát lehet e venni, úgy hogy görögkatolikusnak kereszteltek, vagy ahhoz át kell keresztelkednem? Református szempontból ezt megtehetem, viszont ,ha ezt a görögkatolikus előírások nem teszik lehetővé, akkor ez egy megoldási opció lehet. A kérdés azért foglalkoztat, mert mind liturgia, mind közösség tekintetében az utóbbi 15 évben inkább a református istentiszteleteket látogatom családommal együtt (őket már reformátusnak is kereszteltük). A bevett gyakorlat szerint engem is reformátusnak kellett volna keresztelni édesanyám után, de édesapám ezt nem engedte, szóval igazából lehet csak összenő ami összetartozik...
Az igazi ökumené az, hogy mindenki megéli azt, ami, és ezzel gazdagítják egymást. Ön a görögkatolikusságát, annak értékeit viheti bele a házasságába. Jó, ha úgy nőnek föl a gyermekei, hogy ha reformátusok is, de azért megismerik a görögkatolikus egyházat is. Éppen ezért Önnek nem reformátussá kell lennie, hanem a családjában jó görögkatolikusnak. Ez természetesen bizonyos nehézségeket is jelent, s gyakorlatilag egyszerűbbnek tűnne, ha elengedné ezt a különbséget és gyakorlatilag vagy akár formálisan is belesímúlna a református egyházba. Ezt jelentené, ha úrvacsorában akarna részesülni, hiszen annak feltétele a konfirmáció. Mégsem tanácsolom Önnek, hogy ezt a könnyebbnek tűnő utat válassza, s konfirmáció által kilépjen a katolikus egyházból, hanem inkább azt, hogy családtagjai körében is élje meg a görögkatolikusságát, igyekezzék még jobban megismerni, megérteni annak értékeit is, hogy családjuk igazi ökumenikus családdá válhasson.
Kedves Lelkiatya! Köszönöm a válaszát, amit a kérdésemre küldött (a szerelemről és bűnről). Már így sokkal világosabb minden, de egy valamit még szeretnék megkérdezni erről: "Az érzés lehet, hogy nem bűn, mégis lehet felelőssége az embernek abban, hogy milyen érzések jelennek meg benne. De az is igaz, hogy ez nem mindig van így. Megjelenhet az érzelem anélkül is, hogy az ember azt tudatosan vagy nem tudatosan előkészítette volna." Tegyük fel, hogy beleszeret az ember valakibe, akivel addig csak barátok voltak. Az nyilvánvaló, hogy szabad akaratából találkoztak, tartották a kapcsolatot, a szerelmes ember is szabadon döntött így és ebben az értelemben előkészítette a szerelmet. Ezzel együtt hiába szabad akaratából találkozott és beszélt vele, nem szándékosan szeretett bele, tényleg csak baráti szándékai voltak és a szerelembe esés csak úgy megtörtént. Valami olyasmit szeretnék kérdezni, hogy ez előkészítésnek számít vagy nem? A barátság azért barátság, mert beszélnek, találkoznak, megbeszélik a dolgaikat, számíthatnak egymásra a nehézségekben, az igazi barát akár élete árán is segít a másiknak. Ha egy barát igazi barát, főleg ha keresztény is ráadásul, akkor egy nagyon önzetlen, szeretetet adó, megértő, nem ítélkező, segítőkész valaki. A mai világban elképesztően ritka az ilyen. Még a keresztények között is, nemhogy a nem keresztények között. Nem törvényszerű, hogy így legyen, de nem csoda ha valaki beleszeret egy barátjába, mindig számíthat rá, önzetlen, akkor is ott van neki mikor senki más, tanácsot ad és jót akar neki, közben nem ítélkezik. Ha végképp nincs senki más, aki ennyire segítsen neki, értékelje, más barátai elhagyják, akkor még könnyebben szeret bele, még jobban bízik benne. Nem beszélve a depressziós emberekről, akik orvosi értelemben tényleg depresszióban szenvednek, mert valami olyan tragédia történt velük. Akkor egy igazi barát nagyon sokat jelent, akár az életét is köszönheti neki és a gyógyulását. Ha esetleg neki köszönheti, hogy meggyógyult lelkileg, akkor számára az a személy olyan lesz mint senki más. Ha lelkileg annyira közel van az emberhez valaki, akkor könnyű beleszeretni és ha egy borzalmas időben mellette volt, akár az életét is megmentette, az olyan szeretet tud elindítani, amit más iránt nem érez az ember. Mi a helyzet ilyen esetben, ilyenkor bűn a szerelem vagy nem bűn? Nem szexuális kapcsolat, nem randizás, nem szexuális fantáziák, nem házasságtörés, a barát lehet amúgy is egyedülálló, csak maga az érzés minden csábítási és tettlegességi szándék nélkül, a szerelem érzése. A szerelmes ember nem tehet arról, amit érez, mert nem volt neki szándéka, hogy beleszeressen, csak megtörtént. A körülmények hozzájárulhattak, de azokat az akkor már meglévő barátság hozta és nem szerelem céljából barátkozott.
Bocsásson meg, kicsit mesterkéltnek érzem a kérdés föltevést. Nem tudom, van-e ilyen, hogy ártatlan barátságból egyszercsak szerelem lesz. Persze, van, de azért annak előjelei is vannak, nem csak derült égből mint a villámcsapás érkezik. Ezeket a jeleket érzékelni kell. Már itt megjelenik az egyéni felelősség, hiszen ezek az előjelek már kísértésnek tekinthetők, és ennek megfelelően kell bánni velük.
Kedves Lelkiatya! Valamit nagyon szeretnék megérteni, de nem egy konkrét helyzetre vonatkozóan hanem a dolog elméletét, teológiai hátterét szeretném tudni. Előfordul, hogy az ember olyanba lesz szerelmes, akivel valamiért nem lehetne kapcsolata, és ha lenne, az bűn lenne. Az most mindegy, hogy mi miatt helytelen a kapcsolat, mert ez másodlagos a kérdés szempontjából. A kérdéseim a következők lennének: 1. Már maga a szerelem érzése is bűn ilyenkor vagy az nem? 2. A szerelem ebben az esetben kísértés vagy még csak annak sem mondható? 3. A szerelem ebben az esetben se nem kísértés, se nem bűn, mert a kísértés például az lenne ha lenne lehetőség, nagyon konkrét helyzet cselekedetté alakítani az érzéseket? Nem a kapcsolat helytelenségének oka a fontos, teológiailag szeretném megérteni. Szerintem ez egy olyan téma, amiről sok szó esik, de nem olyan egyértelmű. Jézus azt mondta, hogy már az is paráznaság ha bűnös vággyal tekintünk valakire, de ha belegondol az ember, azért nem ugyanaz a kategória gondolni valamire és megtenni. És egy 4. kérdés, ami engem nagyon érdekel, nagyon kérném erre a válaszát: Jézus említi a bűnös vágyat, de igazam van ha azt mondom, Jézus a szexuális vágyra gondolt itt és nem a szerelemre? Az én véleményem szerint , Jézus véleményétől függetlenül , biztosan el kell(ene) különíteni a kettőt, de Jézus is így gondolná vagy egy kalap alá venné? Az nem lenne igazságtalan? A szerelem a szexuális vágyhoz képest, még akkor is ha van benne vonzalom is, akkor is egy mélyebb, őszintébb érzés, nem csak a teste miatt szeretünk bele valakibe. Ezen kívül: a szerelem nem mindig jelent szexuális kapcsolatot...
A Jézusról szóló kérdésre is, ahol írtam, hogy szerintem nem kellene egy kalap alá venni a szexualitásra korlátozódó testi vágyat és a testet-lelket szerető őszinte szerelmet, persze a többi kérdésre is.
Igen precízen és részletesen írta le a kérdéseit - mint látja, néhány részletet ki is hagytam -, de a válaszom nem tud ennyire részletesen elemző lenni. Mindenesetre igyekszem rámutatni a lényegre.
Azt írja, a kérdések teológiai háttere érdekli, de a teológia nem arra való, hogy az egyes konkrét helyzetekben részletes eligazítást adjon. Még az erkölcsteológia sem. A teológia Istenről szól, Istenhöz vezet, és ennek fényében világítja meg azt élethelyzeteket, a hitigazságokat.
Az érzés lehet, hogy nem bűn, mégis lehet felelőssége az embernek abban, hogy milyen érzések jelennek meg benne. De az is igaz, hogy ez nem mindig van így. Megjelenhet az érzelem anélkül is, hogy az ember azt tudatosan vagy nem tudatosan előkészítette volna. Az érzés tehát nem bűn.
A szerelem önmagában egy érzés, amely, ha megjelenik, nem bűn, de magában hordozza a kísértést. Ezért mihelyst megjelenik, mindjárt az első pillanattól kezdve felelősen kell bánni vele. Ha nem való, nincs helye az életemben, akkor nem szabad egy mákszemnyit sem erősíteni, akár csak azzal, hogy gondolok rá. Nem szabad törődni sem vele, hanem így vagy úgy, de meg kell szabadulni tőle. A szerelem, természetesen nem azonos a szexualitással. Néha össze is keverik. Ha valaki testileg vonzódik a másik személy iránt, ezt nem is mondhatjuk szerelemnek. Hiszen a szerelemnek egyik fontos eleme a tisztelet. A szerelemnek nem lehet tárgya a másik ember. Jézus bűnös vágyról beszél, amely nagyon sokféle lehet. A szerelem önmagában nem bűnös vágy, csak akkor, ha az ember helytelenül kezeli.
Kedves Lelkitya!
Miért jó ha házi/asztali tömjénezőt használni otthoni imádságainkhoz? Hogyan lehet ezt is lelki javunkra fordítani?
Köszönöm a válaszát
Az segít, ha az imádságunknak van tere- és kerete. Jó, ha van egy hely, ahol rendszeresen imádkozunk, ez a mi kicsi belső templomunk. Ebben érdemes ikont vagy szentképet elhelyezni, melyek Krisztust, az Istenszülőt, esetleg más szenteket ábrázolják. Gyújthatunk gyertyát vagy olajmécsest. A lobogó lángocska is valamiképpen segíti az elcsöndesedést, a befelé figyelést. Nem tudom, létezik-e tanulmány, amely kimutatta, hogy miként hat a lelkiállapotunkra az élő láng használata, de a tapasztalat azt mondja, hogy sokat jelent. Ugyanígy nem tudom Önnek elmagyarázni, hogy miért és hogyan segít az, ha mindezek mellé néhány illatos tömjén szemet is tesz a parázsra vagy tömjénégetőre, de annyit mondhatok, hogy ez is segít. Úgy foglalhatjuk össze, hogy ha igényesek vagyunk az imádságban, annak körülményeiben, akkor ez jótékonyan hat a lelkünkre. Persze, az is igaz, hogy mindezt lehet túlzásba is vinni. Lehet, hogy valaki mindezeket akkurátusan előkészíti, de az Istenre már alig figyel utána. Tehát ebben is józan mértéket kell tartani, de ha a fent leírt dolgokkal színesíti az imádságát, az segíteni fog
Kedves Lelkiatya! Foglalkoztat az önkénteskedés és általában az olyan cselekedetek, amik többet adnak mint amit eddig tettem. Erős indíttatást érzek arra, hogy többet tegyek. Két-három éve tértem meg, mert előtte éveken át nem hittem, a gyerekkori hitemet hátrahagytam. A megtérésem óta fokozatosan kialakult bennem a vágy, hogy legyek Jézushoz hasonló, a példaképem lett szinte, változzak meg, menjek előre folyamatosan. Ég és a föld a különbség a múltam és a jelenem között. Néha csak csodálkozok magamban, hogy én hogy jutottam onnan idáig, hogy voltam akkor olyan és vagyok most ilyen, szinte fel sem foghatom. Van bennem egy indíttatás, hogy többet tegyek, de nem tudom, hogy honnan tudhatnám, hogy ezt milyen formában tegyem. Ezt nekem kell eldöntenem, de káosz van a fejemben. Önkénteskedni ha mennék, akkor mi alapján tudnám eldönteni, hogy hova? Egyházi szervezethez vagy egyházon kívülihez? Milyen feladatokat lehet végezni ilyen helyeken? Honnan tudnám előre, hogy nekem való-e? Kell-e egyáltalán új jelentkező ilyen helyekre? Biztos nagyon sokan vannak már így is. Az ilyen helyeken inkább idősebbek vannak általában, ami természetes, mert ők érnek rá jobban ha esetleg nyugdíjasok, de én nagyon fiatal vagyok hozzájuk képest, még 30 sem, akkor nem néznének-e le engem, nem néznének-e furcsán rám, hogy én bulizás, tanulás, karrierépítés helyett ezt csinálom? A korosztályom nagy részét nem Jézus vonzza hanem azok amiket írtam. Elveszettnek érzem magam mert nem tudom, mi a nekem való, hol lenne jó, szükség van-e rám és még sosem csináltam ilyet. Nem tartoztam még úgy sehová, hogy az a közösség ne valamilyen kötelező közösség lett volna, nem mentem oda valahova csak úgy. Barátaim is mindig az iskolából voltak. Az önkénteskedésen kívül lehet más mód is lenne a többre, de nem tudom mi. Egymagamban nem könnyű megvalósítani a segítő szándékomat. Régen van ez a késztetés a többre, nem bíztam magamban, gyáva voltam lépni és most is bizonytalan, elveszett vagyok. Az elmúlt 2 hónapban inkább nem is foglalkoztam vele, mintha mi sem történne, akkor még a hitemtől és Jézustól is eltávolodtam. Igen, de nem bírtam tovább, visszatértem Jézushoz és ezzel együtt erősödött újra a belső indíttatás, hogy nem elég, több kell, menjek előre. Mintha valaki lenne mellettem és mindig mondogatná, noszogatna és nem hagyna ezzel békén. Lenne bármilyen tanácsa egy jó szándékú, de bizonytalan és félénk keresztény számára?
Igen. Azt érzem, hogy Isten kegyelme már nagyon sokat változtatott az Ön életében. Ez nagyon jó irány, ebben még nagyon sok minden van, amit érdemes fölfedeznie. Nagyon fontos, hogy vegye komolyan ezt a belső indíttatást. Nem szabad elhanyagolnia, mert netán annyira elhalványul, hogy az élet teendői közepette egészen háttérbe szorul, s Ön nem lesz boldog, hiszen ezen az úton kellene járnia. Azok csupán kifogások, hogy mások nemigen tesznek ilyet, vagy ha igen, akkor idősebbek, esetleg kinéznék Önt, stb. Ezek olyan téves gondolatok, amelyek kísértésszerűen próbálják Önt távol tartani a helyes cselekvéstől. Egyrészt ismerje föl, hogy ezek kísértések. Ami Önt ettől el akarja téríteni, az kísértés. Persze, feladata is van. Számtalan ilyen lehetőség van, hogy segítsen az embereknek. Most, az elején nem érdemes valami nagy dologra gondolni. Egyszerűen csak segítsen, ahol tud, és tartsa Istennel a szoros kapcsolatot, hogy fölismerje, amikor valami nagyobbat kell lépni. Van-e állandó gyóntatója? Azt mindenképp javaslom, hogy legyen. Érdemes ővele is átbeszélni ezt a belső indíttatást. Ő sem fog ötletet adni, ezt valóban Önnek kell megkeresnie. De bízzon bátran az Úrban, mert a megfelelő időben meg is mutatja Önnek, mit kell tennie. Most tehát csupán ez a tanácsom, hogy imádságban kérjen útmutatást az Úrtól, közben pedig legyen figyelmes az emberekkel, hogy hol tud segíteni. Ebből, meg fogja látni, kirajzolódik majd az, amit Önnek tennie kell a világban.
Tisztelt Lelkiatya!
Lehet, hogy nem fogok választ kapni a kérdésemre, de még is felteszem, mert egy idő óta nagyon bennem van.
Van 2 ismerősöm. Az egyikük évek óta csalja a férjét, (pedig minden vasárnapi templomba járók) aki tavaly ezt megunta, és elvált tőle. Azóta a nő már egy másik férfivel él együtt. Semmi gondja, baja.
Egy másik ismerősöm, aki mindig hú volt Istenhez, igyekezett a törvényei szerint élni, senkit nem bántani, hónapok óta a rákkal kúzd.
Hol itt az isteni igazság? Tudom, hogy majd a túlvilági jutalom....de mégis. Azt látni sokszor, hogy a rossz éli világát, a jót meg egyik megpróbáltatás a másik után éri.
tudom, hogy Jób, meg a szentek.... de az emberek általában gyarló emberek, akik hisznek isten ígéretében, hogy a jókat megsegíti. Akkor miért van sokszor, hogy éppen az ellenkezője látszik?
Igen, én is attól tartok, hogy soraim nyomán nem fog választ kapni a kérdésére. Ám mégsem hiábavaló ezekről a súlyos kérdésekről beszélni. Számtalan ilyen látszólagos igazságtalanságot tapasztalhatunk az életünkben. Az Ön által hozott példa nagyon mellbevágó, de sok hasonló is van, kisebb vagy nagyobb súlyú ellentmondások az életben. De azért írtam, hogy "látszólagos igazságtalanságok", mert mi ugyan annak látjuk őket, de azért egyáltalán nem biztos, hogy ezek valós igazságtalanságok. Ameddig a mi szemünk ellát, addig talán. De be kell látnunk, hogy a mi ismeretünk nagyon felszínes, egyáltalán nem látunk a dolgok mélyébe. Néha valamelyest igen, akkor ámulva látjuk, hogy Istennek mégis igaza van. Alapvetően tehát ennyit tudok mondani, amit Ön lát, az a felszín. Még akár emberi megfontolásból is vélhetjük, hogy nem biztos, hogy az az ember boldog, aki elhagyta a családját, és az az ember boldogtalan, aki a családja körében éli át a súlyos szenvedéseit. Azt hiszem, ha egymás mellé állítanánk a két embert, nem biztos, hogy a ráktól szenvedő ismerőse azt mondaná, hogy szívesen cserélne a másikkal, aki egészséges ugyan, de elhagyta a családját. Még ha ő látszólag boldog kapcsolatban is él. Nekem legalábbis biztosan nem kellene az effajta kellemes élet. Szóval, válaszolni a kérdésére nem tudok, de azt tudom, hogy mindig Istennek van igaza. És azt is, hogy a boldogságunk nem a külső körülményektől, hanem egyedül a belső hozzáállásunkon múlik. Amit olykor jelentősen formálhat egy-egy betegség, vagy átélt csalódás. Mindenképpen érdemes befelé figyelnünk és bíznunk a mindenható és szerető Istenben.
Tisztelt Lelkiatya!
Mit tegyek, ha úgy érzem, hogy eltaszítva vagyok Istentől?
Számtalanszor éreztem már az ő édességes jelenlétének örömét, s talán épp azért is, mikor a hiányát/rejtettségét megtapasztalom, akkor ettől sivár és reménytelen a lelkem, mely alig bírja a fájdalmat és süllyedni kezd..azt hiszem Isten a legnagyobb, legmélyebb függőség
Bizakodni vágyva: Gyöngyvér
Kedves Gyöngyvér! Tegye föl magának a kérdést: vajon valóban eltaszított magától Isten? Nagyon bízom abban, hogy azért hamar és könnyedén ráfeleli, hogy: dehogyis! Ha már megtapasztalta az ő erejét, jelenlétének édességét, akkor szerezhetett bizonyosságot arról, hogy Isten szereti Önt, segíti Önt. Nincs az a logika, amely okkal arra a következtetésre jutna, hogy Isten ezt a jóságot, szeretetet bármi miatt is megvonná Öntől. Hogy nem érzi, nem mindig érzi, ez más kérdés. Ezen egyáltalán nem kell meglepődni. Jézus seholsem mondta, hogy mindig érezni fogjátok szeretetemet. Ezért ne is legyenek ilyen elvárásaink! Amikor nehezebb a lelkiélet, akkor jön a küzdelem. Küzdelem nélkül nincs érték. Tartson ki bizalommal, hittel, erővel, lelkesedéssel! Felejtse el, hogy milyen elvárásai volnának Önnek Istennel szemben, hogy mit adjon meg, hogyan segítsen! Ez semmit nem visz előre minket a lelkiéletben. Inkább fogadja hálás szívvel mindig azt, ami van: ha az érzelmi telítettséget, akkor azt, ha a sivárságot, küzdelmes kitartás feladatát, akkor azt!
Kedves lelkiatya, nálunk advent, nagyböjt és augusztus 15-e körül van lehetőség gyónni. Viszont minden vasárnap van mise ahol lehet áldozni. Van pár visszatérő bűnöm amik ellen hiába küzdök mindig vesztek. Ilyen a facebook függőség, az önkielégítés és hogy elveszítem a türelmem gyereknevelés közben (központi idegrendszeri sérült nem beszélő kamasz fiút nevelek egész nap velem van csak a misék idején van a mamával)... Ezek mellett lehet áldozni ilyen ritka gyónási lehetőség mellett is (nincs lehetőségem máshová menni gyónni)? Válaszát előre is köszönöm
Igen. Aki rendszeresen gyónik, az rendszeresen áldozhat is. Kivált, hogyha a viszonylag ritka gyónáson külső okok miatt nem is tud változtatni. Ezzel együtt tanácsolom azt is, hogy amennyire lehet, keresse az alkalmát annak, hogy rendszeresebben gyónhasson. Nem a gyakori szentáldozás miatt mondom ezt, hanem csupán a saját lelke épülése érdekében. Mindenképpen jót tenne Önnek, ha találna lehetőséget a gyakoribb gyónásra. Mindenesetre javaslom és tanácsolom, hogy minden egyes szentmisén áldozzon meg, ne hagyjon ki ebből egyetlen lehetőséget sem. Annál is inkább, mivel a Szent Eucharisztiának is bűneltörlő hatása van.
Dicsőség!
Van e bármi szabály arra, hogy a diakónusoknak jár e az atya megnevezés? Görögöknel úgy figyeltem meg, hogy atyának szólítják őket, viszont a rómaiknál nincs ez gyakorlatban, sőt ki is emelik, hogy ők nem atyák.
Válaszát köszönöm!
Nálunk szokták őket atyáknak nevezni. Hiszen az egyházi rend fokozatát megkapták ők is, a klérus tagjai közé tartoznak.
Tisztelt Lelkiatya!
Miben különbözik egy görögkatolikus és egy ortodox templom (kívül és belül)?
Köszönettel: Péter
Alapvetően és elviekben semmiben. Teljesen azonos a kettő. Hiszen a liturgikus ruhák, a szertartás, a szövegek, ezek is mind teljesen egyeznek. (A teljes liturgikus szöveggyűjtemény magyar fordítását Atanáz atya gondozta, és ezt használják Magyarországon az ortodox testvéreink is.) Így volt ez régen is. A XVI-XVIII. században épült ortodox templomok ugyanolyanok voltak, mint az akkor épült görögkatolikus templomok. A hajdúdorogi ikonosztázt ugyanazok a mesterek készítették, mint a tokaji ortodox templom ikonosztázionját. Minthogy azonban a görögkatolikus vidékek és települések jó része sokkal szegényebb volt, ezért a templomaik is jóval szegényesebbek, mint sok ortodox templom. Ez aztán idővel mintegy szokásként rögzült, s ezért tűnnek a díszítésükben egyszerűbbnek a görögkatolikus templomok az ortodoxnál. De teológiai különbség nincsen.
Kedves Lelkiatya!
Ajánlana könyveket amelyek segítenek a Szentírás értelmezésében? Amik megmagyarázzák, hogy egyes részeket hogyan értelmezzünk?
Köszönöm előre is válaszát
Isten áldja
Sajnos magyar nyelven nincs olyan katolikus kiadású könyv, amely a Biblia minden könyvéhez bővebb magyarázatot adna. Bár a Szent István Társulat által kiadott Szentírás viszonylag bőséges jegyzetanyaggal rendelkezik, de nem tér ki minden mondat magyarázatára. Ugyanakkor mindegyik evangéliumhoz írtak olyan kommentárt, amely elég közérthető, de bizonyos teológiai jártasságot feltételez. Ezek a következők:
Jakubinyi György, Máté evangéliuma;
Martos Levente Balázs, Márk evangéliuma;
Kocsis Imre, Lukács evangéliuma;
Gál Ferenc, János evangéliuma.
Mindegyik kommentár a Szent István Társulatnál jelent meg.
Gál Ferenc a Jelenések könyvéhez is írt egy viszonylag egyszerű nyelvezetű kommentárt: Jelenések könyve címmel, amely az Agapé kiadónál 1994-ben jelent meg.
Évtizedekkel ezekkel Solt Jenő megjelentetett könyveket, főleg fiatalok számára, amelyek segítenek tájékozódni a Biblia világában. Bár ezek nem kommentárok, de haszonnal forgathatók. Interneten az alábbi linkeken érhetők el:
http://www.ppek.hu/konyvek/Solt_Jeno_Igy_ertsd_az_Oszovetseget_1.pdf
http://www.ppek.hu/konyvek/Solt_Jeno_Igy_ertsd_az_Ujszovetseget_1.pdf
Továbbá kapható a háromkötetes Jeromos Kommentár a Szent Jeromos Bibliatársulat kiadásában, amely tudományos igényességgel magyarázza a szövegeket.
Tisztelt Lelkiatya! Mi a véleménye a garabandali jelenésekről? Nagyon sok helyen lehet találkozni a Nagy figyelmeztetéssel, sokan hisznek benne és terjesztik. Személy szerint nem találok olyat benne ami hitünkkel ellentétes. Érdemes foglalkozni vele? Köszönöm válaszát!
Úgy tudom, hogy az egyházi állásfoglalás is ezt mondja, hogy a benne közölt üzenetek nem állnak szemben a Szentírással és az Egyház tanításával. Mindazonáltal az ígért jelenségek bekövetkezte nem mondható egyértelműnek. Ezért én nem is tartom túl nagy jelentőségűnek az egészet. Azt hiszem, a "nagy figyelmeztetést" csak később kötötték hozzá, amibe később nagyon sok butaság, valótlanság is keveredett. Az biztos, hogy Isten és az ő szentjei, Mária, az angyalok nem akarnak minket rémisztgetni, hogy ijedjünk meg, féljünk valami bekövetkezendő eseménytől. Jézus az Evangéliumban már mindent elmondott. Az Egyház ezt a tanítását folyamatosan továbbadja, segít az értelmezésében. Tehát mindent megkaptunk arra vonatkozóan, hogy vegyük komolyan az életet, készüljünk az örök életre. Ezen felül egyszerűen nincs szükség olyan üzenetekre, amelyek erőteljesebben késztetik az embereket a hit komolyan vételére. Illetve ilyenek vannak, hiszen minden az. Nem csak egy közelben zajló háború, nem csak a világjárványok, hanem minden, ami történik velünk, egy szép naplemente, egy lassan kinyíló virág, sőt, minden hópihe, amely egyenként egy-egy geometriai remekmű, mely néhány másodperc alatt elolvad, nos, minden lehet üzenet Istentől, mely arra utal, hogy ő van, komolyan veszi az életet és az örök életet, és erre akar minket is elvezetni. Egy-egy hópihe üzenetéhöz nem tud többet adni az efféle látványos jelenés.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya!
Ha látta a Döntés című filmet, mi a véleménye róla?
Nem láttam, csak hallottam róla. Nem is valószínű, hogy meg fogom nézni. Nem igazi film, hanem egy helyzet dokumentáció, egy életdilemma bemutatás, amely mögött sehogyan sem tudom fölfedezni a jó szándékot. Ha történetesen egy barátom szörnyű életdilemmában küzd, teszem azt, kettős életet él, akkor nem kezdem el kamerával figyelni, hogy mi lesz a fejlemény, hanem segítek neki minél hamarabb megoldani. A film bombasztikus ereje abból is fakad, hogy hosszú időn át kísérte a torz élethelyzetet. Tehát annál nagyobbat szól, minél hosszabb ez a megoldatlan, áldatlan helyzet. Erről filmet készíteni olyan, mint amikor egy remek dokumentum képsor kedvéért valaki végigfilmezi, hogyan várja ki a keselyű egy gyermek éhhalálát.
Úgy sejtem, ezen mondatokból kiderül, hogy a film elkészültének egyáltalán nem örülök. Sem azért, mert ilyen dolog megtörténhet az egyházban, hazánkban, sem azért, mert erről valaki filmet készít és azt terjeszti.
Kedves Lelkiatya!
Sok helyen látom, hogy amikor a pap ezt mondja: ,,Békesség mindnyájatoknak!?, akkor a hívek nem állnak fel. Ilyenkor mi a helyes?
És áldozáskor keresztet kell vetni, ha igen előtte is és utána is?
Jobb lenne a szertartásainkon végig állni, állva énekelni, s csak akkor leülni, amikor tanítást hallunk (szentírási szakaszok, zsoltárok, prédikáció). Az igaz, hogy az áldást alapvetően állva kell fogadni, de az is furcsa volna, ha éppen ülünk - noha nem kellene! - és a pap áldásra kifordultakor fölállunk, utána megint leülünk. Ezt egyáltalán nem tanácsolom. Szóval, jobb állni, de ha éppen ültő helyemben ér az áldás, nem kell fölpattanni álló helyzetbe.
