Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tizenegy meg három? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Dicsőség J?zus Krisztusnak! Tisztelt Lelki Atya! A tanácsát kérem! A vejem visszafogott, csendes, szorgalmas ember. Néhány éve fiatalok lettek a szomszédaik. A gyerekeik is hasonló óvodáskorúak. Bar?tkoznak, közös programokat csin?lnak, ami nagyon jó. A baj csak az, hogy a vőm az egyik szomszédnál túlságosan sok időt tölt, olyankor is amikor a férj nincsen otthon. Az a meglátásom, hogy különösebb vonzalom van közöttük. A lányomhoz néha nagyon nyers, arogáns, stb. Ez a helyzet már több hónapja fennáll. Eddig én tartózkodtam attól, hogy szóvá tegyem a dolgot,de látom a kisunok?mon|akit nagyon szeret,] hogy szenved. Egyre nehezebben tudom viselni ezt az állapotot. Mit tegyek? Köszönettel várom a válaszát, tanácsát. Mamy
Kedves Mamy! Valóban nincs könnyű helyzetben. Szinte látja a bajt, és tehetetlennek érzi magát. S majdhogynem én is azt tanácsolom, hogy ne is tegyen semmit. Legalábbis nagyon nagy óvatosságra intem, hogy az imádságon kívül bármit is tegyen, lépjen ebben az ügyben. Veszélyes, ha az anyós akar rendet tenni a fiatalok házasságában. Ezt, hacsak lehet, mindig kerülni kell. S vélhetően, amikor az anyós mégis beleszól, akkor azért teszi, mert úgy ítéli meg, hogy már tarthatatlan a helyzet, s neki lépnie kell. Nemde, nagyon hasonló helyzetben van Ön is. Ezzel nem akarom lekicsinyelni a problémát, sajnos, van rá esély, hogy a gyanakvása jogos. Mit tud tehát tenni? Mindenképpen és nagyon erősen imádkozzék! Imádkozzon azért, hogy tévedjen, hogy csak a látszat legyen ilyen, s ne a valóság. Ez volna a legjobb megoldás. De persze, a megoldást is az Úrra kell bízni. Úgyhogy imádkozzék! Kérjen bölcsességet is a maga számára, hogy kapjon kellő megvilágosodást ahhoz, hogy jól, helyesen tudjon lépni. Ha beszélni kell valakivel, az a lánya legyen. Közösen beszéljék át a dolgot, de nagyon törekedve arra, hogy a kialakított véleményük minél reálisabb legyen. És majd ő, a feleség hozza elő a férjénél ezt a kérdést. Ez lehet a lépések megfelelő útja.
DJK! Tisztelt Atya! Az érdekelne, hogy kb. idén (2022) lesz Apostolos könyv kiadva? mert ha nem, akkor magán használatra állítok össze, de ha lesz hivatalos viszonylag hamar, akkor nem vesződöm vele. Köszönöm.
Igen, folyamatban van az Apostolos könyv kiadása, illetve annak előkészítése. A tervezett szöveg már elkészült. 50 példány készül belőle először, próba használatra. Ha Ön is szívesen bekapcsolódna a kipróbálás folyamatába, értesíthetem erről az illetékeseket és küldenek Önnek is egy példányt. Ebbéli szándékát a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre írja meg.
Kedves Lelkiatya! Nem értek egyet azzal, hogy nem segít hozzá a helyes döntéshez, ha erről beszélünk. Ha nem találkozunk ezekkel a kérdésekkel, akkor hogyan tudunk az Egyház parancsai szerint cselekedni ezekben az esetekben? Például ha egy kismama nem tudja, hogy az életére törő magzatot nem lehet megölni, akkor hogyan tud felelősen beleegyezni egy kezelésbe, vagy visszaautasítani azt? Ugyanígy a katolikus orvosoknak is tisztában kell lenniük az Egyház tanításával, hiszen őket is komoly felelősség terheli (a legtöbb esetben komolyabb, mint az anyáét). Szóval ha egy súlyos vérzéses esetben nem elvégezhető az abortusz az anyát megtámadó magzaton (pedig ekkor a jogos önvédelem problémája is felmerül), akkor gyakorlatilag nincs olyan szituáció, amire a Lelkiatya megjegyzése alkalmazható. Olyan beavatkozásból, ami esetleg a magzat életébe kerülhet, csak egy van, azt pedig abortusznak nevezzük, függetlenül attól, hogy direkt (mechanikai) vagy indirekt (kémiai) eszközzel végzik el. Szóval tényleg kíváncsi lennék, hogy milyen konkrét esetre gondolt a Lelkiatya. Válaszát előre is köszönöm!
A következő példát tudom Önnek mondani. A várandósság 1%-án előfordul, hogy a zigóta rossz helyen ágyazódik be. Normál esetben a petevezetékben termékenyül meg, s onnan vándorol a méh falához. Rossz esetben ott helyben beágyazódik a petevezeték valamely szakaszán (ritka esetben a hasi üregben!), ahol növekedésnek indul. Természetesen itt nincs kellő hely, s amikor elért egy kritikus növekedési nagyságot, akkor szétszakad a petevezeték, a női szervezetbe befelé történik egy vetélés. Súlyos esetben ezt észre sem veszi a kismama, s belső vérzés miatt elájul, sokkos állapotba kerül. Ha a vérzést nem állítják el, mindkettő meghalhat, a magzat is, és a kismama is. Ezért ha időben észreveszik a méhen kívüli terhességet, akkor az orvosnak be kell avatkoznia. Ha az orvos semmit sem csinál, mindkettő meghal, ha beavatkozik, legalább az egyiket megmenti. Írok néhány tanítóhivatali útmutatást a kérdéssel kapcsolatban: Hittani Kongregáció (2009): ?Ha pl. a jövőbeni anya életének megmentése, függetlenül a várandóssága állapotától, sürgősen gyógyszeres kezelést vagy más terápiás kezelést követelne, aminek semmiképpen sem akart vagy szándékos, de elkerülhetetlen mellékkövetkezménye lenne a csírázó élet halála, akkor az ilyen beavatkozást nem lehet egy ártatlan élet elleni direkt támadásnak nevezni. Ilyen feltételek mellett megengedhető lehet az operáció és más hasonló orvosi beavatkozás, mindig előfeltételezve, hogy egy magas értékű jó (mint amilyen az élet) forog kockán, hogy a beavatkozást nem lehet elhalasztani a gyerek megszületése utánra, és nincs semmilyen más hatásos kiút.? A MKPK Az élet kultúrájáért (44): ?Az abortusz kifejezés erkölcsi értelemben helyesen csak a magzat közvetlen és szándékos elpusztítására vonatkozik (vö. KEK 2271), azaz nem minden olyan esetre, amikor a magzatot nem lehet megmenteni. Előfordulhatnak olyan helyzetek, amikor a magzat és az édesanya élete konfliktusba kerül. Ilyenkor az édesanya életének megmentése, amelynek során elkerülhetetlen és csak eltűrt következmény a magzat elpusztulása, nem nevezhető a szó erkölcsi értelmében abortusznak. A gyógyítási szándék, több személy összehangolt cselekvése és az édesanya meggyőződése együttesen minősítik erkölcsileg elfogadhatónak a cselekedetet (vö. VS 78). Erdő Péter a kánonjog szempontjából fogalmazza meg: nem követi el az abortusz büntetendő cselekményét az, aki olyan beavatkozást végez, mely kettős hatással, duplex effectus-szal jár, ha a szándék a másik, jó hatásra irányult, a magzatelhajtást viszont az illető nem akarta közvetlenül (egyenes szándékkal, célzatosan). Látni kell, hogy az egyház hivatalosan nem nevezi semmilyen abortusznak az ilyen beavatkozásokat, indirektnek sem, azaz nem akarja a híveket összezavarni. A cselekvés fő célja az életmentés, a fő cél jó, a magzat halála nem direkt szándékolt, hanem sajnos elszenvedett veszteség. Tehát hivatalosan az anya életének a mentéséről beszélünk, az orvosi beavatkozás erre irányul, ez a fő cél.
Tisztelt Lelkiatya! Reménykedem, hogy tud nekem tanácsot adni. Nem hiszem, hogy a problémám, kérdésem súlyos baj lenne, de nekem személy szerint elég elszomorító. Az bánt engem, hogy nem tudom, nem vagyok képes elhinni, hogy Istennek értékes lehetek, de ami talán még ennél jobban is bánt az az, hogy szeretem nagyon, tényleg nagyon, de érzem belül, hogy nem eléggé fejezem ki. Ez az érzés még erősebb akkor, amikor látok más keresztény embereket, akik bármit is, de tesznek valamit, akár folyamatosan, rendszeresen, hogy kifejezzék a hitüket. Nem is biztos, hogy szándékosan, tudatosan teszik, de megteszik. Nem rosszindulatból mondom ezt, nem kívánom másoknak, hogy távolodjanak el Istentől vagy ne tegyenek jót, annak én is örülök, mert szükség van ezekre nagyon a mai világban, de olyankor ha őket látom, ráébredek, hogy amit teszek, az olyan kevés. Pedig nem is biztos, hogy így van, hogy ők többet tesznek nálam. Adományozás, adakozás terén jól állok, ha nem veszi dicsekvésnek, hogy ezt mondom, de érzem, hogy sok mindent tehetnék még. Vannak ötleteim, hogy mit tehetnék még, de ez csak félmegoldás. Mikor gondolkodtam, mit tehetnék még a hitem kifejezésére, erre jutottam: gyakori imádság, néha böjt, de ha csak Húsvét előtt teszem már az is valami, adakozás további folytatása, rendszeres templomlátogatás, sajnos nem járok templomba, csak ritkán és rendszertelenül. Valamelyik héten többször is, valamelyik héten egyszer sem. És az önkéntes munka. Vagy ha nem önkéntes munka szervezeten keresztül, akkor valamilyen formában másoknak segíteni. Ha ezeket meg tudnám rendszeresen tenni, már azzal rengeteget fejlődnék, rengeteget tennék a hitem kifejezésére. Azt fontosnak tartom, hogy elmondjam, én jót akarok másoknak és szívesen segítek, sajnálom a szenvedő, nélkülöző embereket, de igazából ha tényleg őszinte akarok lenni, a jó cselekedeteim, amiket eddig tettem és amiket ezután tennék, elsősorban Istennek szánt üzenetek lennék és csak másodsorban segítség másoknak. Erről mit gondol, Lelkiatya? Többek között ha adományoznék valakiknek, akár rászoruló embereknek, akár az egyháznak, ha valakinek megbocsátom hogy megbántott, ha valakinek segítek eligazodni a kereszténységben, mert éppen keresi az útját és szeretne Istenhez közeledni, de tanácsra szorul, már volt erre példa, hogy segítettem ebben valakinek, akkor ez leginkább egy olyan üzenet, mintha azt mondanám: "Jézus! Te azt mondtad, úgy szeressük egymást, ahogy te szerettél minket. Szeretlek téged, elsősorban téged szeretlek és mivel szeretlek, azt teszem, amit mondtál, ezért szeretek másokat." Úgy érzem, nem teszek eleget a szeretetem kifejezésére. Nem járok rendszeresen templomba, nem segítek másoknak rendszeresen, nem böjtöltem még soha, nem imádkozok rendszeresen. Az ima azért maradt el, mert egy időben rendszeres volt, de egy ideje mélyen a szívemben nem tudom elhinni, hogy Isten szerethet, amikor pedig bűnt követek el, akkor szégyellem magam. Az lehet, hogy elmondok egy bocsánatkérő imát, de az, hogy rendszeresen imádkozzak, azt gátolja a szégyenérzetem. Tegnap sem imádkoztam, pedig olyan szeretet volt bennem Isten iránt, de mégsem imádkoztam, mert a szégyenérzet megakadályozott, hiába kértem már bocsánatot Istentől. Ha rendszeresen imádkozok, akkor is vannak bűneim, még akkor is ha kevésbé súlyos és jóval ritkább, ezért állandóan szégyenlem magam és ezért nem imádkozok. Attól még én szeretem azt, akihez imádkoztam, csak tudatosan, szándékosan távol maradtam tőle, mert nem hittem el, hogy szerethető vagyok így is és annyira tisztelem, hogy inkább nem közeledtem felé, egy bűnös, piszkos valakiként nem akartam közeledni ahhoz, aki tökéletesen tiszta. Eltértem attól, amiről kérdezni akartam. Az lenne a kérdésem, hogy mit tehetnék a hitem kifejezésére. Ima, böjt, adomány, misére járás, ezeket kellene tennem? Esetleg van bármi, amit nem soroltam fel, de megtehetném? Azt is szeretném megkérdezni, hogy számít-e, hogy egyedül teszem mindezt vagy közösségben. Hogy egyedül adományozok, vagy részt veszek önkéntesként valamilyen adományosztáson/gyűjtésen. Nem lehet mindenki önkéntes, sokaknak ideje sincs rá, nem is lenne szükség annyi önkéntesre, akkor számíthat ugyanannyit az én segítségem is, mintha önkéntes lennék. Istennek mindenképpen az kell, hogy közösségen keresztül segítsünk? Még szeretnék kitérni valamire, amire szorosan kapcsolódik ehhez és mindahhoz, amit eddig leírtam. Valamiért félek közösségbe menni. Pontosabban szólva bizonyos esetekben félek. Sosem voltam az a fajta, akit rengeteg ember vett körül és velük ment szórakozni. Volt 2-3 vagy 1 barátom és velük töltöttem az időt, de nem hatalmas baráti társasággal. Emiatt nagyon furcsa lenne nekem például az önkéntes munka, ahol sokan vannak. A misére járásban is meggátol valami. Régen rendszeresen jártam, de új helyre költöztem már 3 éve és azóta itt még csak egyszer voltam görögkatolikus misén. Egyszer amikor ott is maradtam, az Nagypénteken volt, egyszer amikor közben kislisszoltam. A templomba általában úgy mentem imádkozni, hogy nem misére, hanem csak egyedül, misére pedig inkább csak különleges alkalmakkor és nem a görögkatolikus templomba, oda csak egyszer mentem. Annak oka is volt, hogy miért nem a görögkatolikusba mentem. Amikor édesanyámmal mentünk együtt karácsonyi misére, akkor a római katolikusba mentünk, mert az volt közelebb hozzánk és anyukám emiatt akart oda menni, ami egyébként egy szép mise volt, nem bántam, hogy elmentem. Református istentiszteleten is voltam már. Nem rendszeresen, egy vagy két alkalommal csak. A járvány alatt nem voltam templomban, tehát hiába lakok itt három éve, ahol lakok, akkor nem volt lehetőség és mivel édesapám egészsége nem volt megfelelő, nem is tudtam volna, nem is akartam volna ott hagyni egyedül és akkor az volt a legfontosabb, hogy vele legyek. Tehát kicsit tartok a misére járni. Amikor egyszer voltam, először furcsa volt, hogy sokan vannak körülöttem és más hívek biztos gyakran mennek és én kívülálló vagyok. Mikor láttam, milyen kedves mindenki, akkor megnyugodtam. A félelmeim ellenére paradox módon mégis vágyok a templomba és ha időm engedi, mennék akár több misére is hetente. Sajnos a papoktól is félek. Értem ezt úgy, hogy ha sokan vagyunk a misén és beolvadok a tömegbe, akkor nincs gond, de nem mernék odamenni egy paphoz csak úgy, hogy szeretnék gyónni, vagy szeretnék adományozni tehát valami okból egyénileg odamenni, nem lenne bátorságom. Gondolkodtam, melyik misére menjek ha egyáltalán elmennék, időbeosztásomból következik, hogy én szinte akármelyikre mehetnék, de ha olyan időpontban mennék, amikor esetleg csak én vagyok a misén és a papok, nagyon kellemetlenül érezném magam. Volt már ilyen, amikor egy hétköznap mentem, de akkor nem ültem végig a misét, eljöttem közben. Attól félnék, hogy a papok bolondnak néznének, hogy én akkor megyek és egyedül vagyok. A misén az szokás, hogy sokan vannak, de legalább azért pár ember van ott. Különös lenne ha egyedül lennék. Ha meg gyakran mennék, akkor azért félnék, hogy mit gondolnak a papok, ha egyáltalán felismernek, hogy sokszor megyek. Nem hiszem, hogy sok ember van, aki heti háromszor is elmegy akár a misére, nekem viszont elvileg lenne rá időm tehát lehet megtehetném. Én ha akarnék, majdnem minden nap is mehetnék, mert van annyira szabad az időbeosztásom, hogy megtehetném. Vannak bennem tehát félelmek, pedig nyomaszt, hogy a hitemet nem tudom eléggé kifejezni. Az adományozás sikerül, már gyakran csináltam és örömet is okozott nekem. Itt csak egy bökkenő van, illetve megválaszolandó kérdés. Eddig mindig egyházon vagy más intézményeken keresztül adományoztam, volt adománygyűjtés és akkor kihasználtam a lehetőséget, amennyit csak tudtam, adakoztam. Kicsit szégyellem, de egyénileg nem szoktam adni a rászorulóknak. Ha látok hajléktalanokat, akkor nekik nem merek adni, mert félek, hogy bántanának ha nem elég nekik, amit adok, ha esetleg részegek és nem vettem észre, ha egyszerűen csak gonosz és azért. Nem akarok én rosszat gondolni másokról, de nem könnyű bízni az embereknek mikor annyi rossz történik, nappal is rendszeresen kirabolnak, megölnek embereket. Ami azt illeti, nem is tudom kell-e ilyet tennem, mert nem tudhatom mire költené a pénzt, amit adok neki. Egyszer félelem és bizonytalankodás után gondoltam, hogy adni kellene valamennyit egy hajléktalannak, aki az utca túloldalán állt, de nem adtam végül, mert láttam, hogy cigarettázik és nem akartam, hogy ilyenekre költse, amit kapna tőlem, mert ezzel nem teszek jót vele ha rossz szokásokra költené. Kell adakozni hajléktalanoknak vagy nem? Nem tudhatjuk mire költi. Ne is foglalkozzak ezzel, csak mindig adjak? Adtam már kéregetőnek, de az egy nő volt kisbabával. Pénzt kért, de látta rajtam, hogy nem akaródzik nekem adni és akkor mondta, hogy ha ételt veszek neki, az is megfelel. Akkor már elmentem vásárolni neki és a gyermekének, mert így biztosra mehettem, hogy lenne értelme annak, amit kap. Csak a gyerekének kért, de vettem neki is egy teát. Mindig jó érzéssel tölt el ha valakiknek segítek és Istennek kifejezem ezáltal a szeretetem. Milyen más módon fejezhetném még ki? Ha van bennem egy késztetés, hogy kifejezzem a szeretetem, amit iránta érzek, akkor az Istentől származik? Ha érzem a késztetést, hogy kifejezzem az Isten iránti szeretetem és érzem is azt a nagy szeretetet, akkor az azért van, mert Isten akarja, hogy ennyire szeressem és ki is fejezzem? Azért akarja, hogy szeressem, mert ő szeret engem? Azért akarja, hogy akarjak hozzá közel lenni, mert ő akar én hozzám közel lenni? Ez az egyik módja. A másik az lenne, amikor ez az emberben csak úgy kialakul, de nem Isten akarja, hogy kialakuljon hanem csak megtörténik magától. Mint amikor beleszeretek valakibe. Az, akibe szerelmes vagyok, nem biztos, hogy akarja, hogy én szerelmes legyek belé, de mégis beleszeretek. Itt melyikről van szó? Arról lehet-e bármi tudomásunk, hogy Isten hogyan éli meg ha valaki nagyon szereti? Jézus életében gondolom volt erre valamilyen példa, hogy ha valaki kifejezte neki, hogy nagyon szereti, akkor ő hogyan reagált. Ismerem a Bibliát, de nem annyira amennyire kellene, így inkább feltettem mint kérdést. Isten nem teljesen úgy érez, ahogy az emberek, de olyan jó lenne tudni, nekem, aki nagyon szereti őt, hogy ő hogyan éli meg, okoz-e neki örömet, értékes-e számára, nagyobb örömet okoz-e neki az, amikor sokkal jobban szeretem, mint amikor sokkal kevésbé. Mióta fokozatosan közeledtem hozzá, rá kellett jönnöm, hogy nem biztos, hogy minden keresztény ember ugyanannyira szereti, mert attól még, hogy az ember imádkozik és megy templomba, néha jót cselekszik, hisz Istenben, megbánja a bűneit, attól még nem biztos, hogy azt a hatalmas, alig kifejezhető, nehezen elmagyarázható, az ember lelkét betöltő szeretetet is érzi. Saját tapasztalatból tudom, hogy most sokkal jobban szeretem Istent. Régen elmentem templomba, jártam gyónni, de akkor nem éreztem ennek a mostani nagy szeretetnek a töredékét sem. Hittem benne, de nem szerettem őt teljes szívemből. Szívesen fogadnám tanácsait azzal kapcsolatban, hogy hogy fejezhetném ki a szeretetem iránta. Ez a nagy Isten iránt érzett szeretet változást is hozhat, én arra gyanakszom. Van ugyanis valami, amiben még lehet bőven lenne tennivalóm a magánéletemmel kapcsolatban. A barátommal (párommal) már szexeltem többször és már együtt is élünk, de nem vagyunk házasok. Az utóbbi időben éppen nem szexeltünk, már hónapok óta, de ez nem változtat azon a tényen, hogy én emiatt gondolom bűnös vagyok. Azt nem hiszem, hogy most hirtelen el akarna engem venni feleségül. Most azonnal biztosan nem akar. Nem az a hirtelen, azonnal cselekvő ember. Egyszer talán, de nem tudom. Szeret engem, a szexet nem siettette a kapcsolatunk elején, a szüleimet szereti, az övéinek bemutatott már, nem csak szexre kellettem neki. Őszintén megmondva, most én sem vágynék esküvőre, mert más problémák foglalkoztatnak, nem a házasság. Isten iránti szeretetem miatt gondolkodtam ezen és nem tudok szexelni vele, mert bennem van az érzés, hogy ez bűn és ha Isten tényleg fontos nekem, akkor nem teszem meg. Amikor Jézusra gondolok, akkor végképp nem vagyok képes rá, mert nem lenne lelkiismeretem bűnt elkövetni és ezzel őt megbántani, szembemenni a kéréseivel, mert látom a lelki szemeim előtt hogy szúrták át szegekkel a kezeit, a lábait, hogy folyt az ő szent vére a kereszten, milyen lehetett neki cipelni a keresztet fájdalmakkal, gúnyolódások mellett miután agyonverték. Képtelen vagyok bűnt elkövetni ha erre gondolok. Pluszban neki köszönhetek mindent. Nem csak a megváltásról mint konkrét eseményről beszélek hanem az a helyzet, hogy talán nem lennék életben vagy borzalmas életem lenne Jézus nélkül, mert megmentett a depresszióból és öngyilkos gondolatoktól. Ha ez nem történt volna meg, már vagy öngyilkos lettem volna vagy a pszichiátrián lennék, harmadik esetben itthon lennék minden nap boldogtalanul, megkeseredve. A kereszthalálával, a feltámadásával felnyitotta a szemem. És azzal, hogy megmutatta nekem, mi az élet értelme. Nem lenne szívem megbántani őt és nem akarnám magamra haragítani. Ha nem házasodok össze azonnal a párommal, akkor választanom kell a párom és ő közötte? Akkor el kell döntenem, hogy maradok a párommal egy lakásban, de ezzel magamra haragítom és megbántom azt, akit nagyon szeretek vagy különköltözök a páromtól, akár szakítok is vele és Istennek tetsző döntést hozok? Ha tegyük fel együtt maradok egy lakásban a barátommal, de nem szexelek vele, az is bűn? Egyikünk sem az a típus, akinek a szex lenne a legfontosabb. Ha barátokként lakunk együtt, az is bűn lenne?Már előre látom, hogy azt fogja nekem írni, ezzel kezdjem és ezt rendezzem előbb, mert ha ez nem rendeződik, addig hiába fejezem ki a szeretetem másképpen. Nem könnyű helyzet, két éve lakunk együtt, egyébként szeret engem és nagyon jó hatással vagyok rá. Arról nem is beszélve, hogy ha vele lakok, akkor jobban tudok neki segíteni Istenhez közeledni. Nem hisz Istenben, de jó hatást tudok nála elérni a saját hitemmel, a saját átalakulásommal. Szeretném is, hogy kialakuljon benne a hit. Ahhoz képest, amilyen régen volt, amikor megismertem, ég és föld a különbség. Jó értelemben. De Istennek fontosabbnak kell lennie, tudom, hogy így van.
Ön rengeteg kérdést tett föl. Ez nagyon jó. Éppen azért van sok kérdése, mert ezek fontosak Önnek, s egyikből jön a másik. Ez egészen biztosan a Lélek munkája Önben, a lelkében. Ahogyan ír is róla, hogy sokkal közelebb került Istenhöz, mint régen. Sőt, a párját is sikerült már közelebb segítenie. Ez tehát a Lélek munkája. Ezt a sok kérdést Önnek végig kell beszélnie valakivel, nyilván egy hozzáértő emberrel, tehát egy pappal vagy szerzetessel. Vagy akár világi emberrel is lehet, aki mély lelkiéletet él. Szóval, egy levéllel nem lehet válaszolni erre a sok kérdésre. Néhány lényegesebbet kiemelek, és próbálok válaszolni. Elöljáróban azonban elmondok egy fontos tényezőt. Önnek meg kell szeretnie saját magát. Nagy akadályt jelent a lelki fejlődésében, hogy nem meri szeretni saját magát. Márpedig, aki nem szereti önmagát, az nem tudja helyesen, egészségesen szeretni embertársait és Istent sem. Nyilván nem az önzésről beszélek, hanem a helyes szeretetről, önbecsülésről, önértékelésről. Ennek alapja az a fölismerés, hogy "Isten szeret engem." Igen, Isten nagyon szereti Önt - ezért is segít a feléje való közeledésben - és azt szeretné, ha Ön is szeretné saját magát, akit ő is szeret. Ha az a gondolata támad, hogy bűnössége, értéktelensége miatt távol kell maradnia Istentől, tudnia kell, hogy ez a kísértőtől jön. Igen, bűnösök vagyunk, de a bűneink nem távolítanak el tőle, ha él bennünk a bűnbánat, az arra való készség. Márpedig ez is egyértelmű a soraiból. Tehát Önnek minél gyakrabban kell templomba mennie, áldoznia rendszeresen, s persze, gyónni is, mondjuk, havonta. Ezeket nem mint hiterősítő gyakorlatokat ajánlom, hanem azért, hogy - a Lélek által - megtanuljon helyesen szeretni. Másik fontos tanácsom, hogy egyáltalán ne hasonlítsa magát másokhoz. Mindenkinek megvan a maga élete, feladatai, nehézségei. Nekünk a magunkét kell hordoznunk, abban előre haladnunk. Ön sem nem jobb, sem nem rosszabb másoknál. Ezeknek az összehasonlításoknak soha nincs semmi értelme, semmi igazi helyes célja. A hajléktalanokról. Én nem szoktam nekik pénzt adni. Ha lehet, érdemes élelmiszert vagy más hasznos adományt adni nekik, de pénzt, szerintem nem. De ha tart tőlük, ez természetes érzés, emiatt se legyen lelkiismeretfurdalása. Megtalálja a módját másként, hogy segítsen. Igen, böjtöljön. Ha Ön görögkatolikus, akkor lelkiéletének része kell, hogy legyen a böjt. Legalább a pénteki hústól való tartózkodás, de ez csak a minimum, ennél lehet több is. Hogy a barátjával nincs testi kapcsolatuk, ezt nagyra értékelem. (Jézus is!) Hogy egy fedél alatt laknak, ez csak nem szerencsés, de ez még önmagában nem bűn. A későbbi házasságuk miatt sokkal jobb lenne, ha most nem együtt laknának, hanem azt a szép és boldog állapotot, hogy együtt ébrednek, egymást kisegítik még a testi dolgokban is, evés, mosás, tisztálkodás, stb, ezt majd a házasságban élhetnék meg. De ha nincs Önök között testi kapcsolat, akkor rendszeresen gyónhat, megkaphatja a feloldozást, ez az együttlét nem bűnös csak lélektani szempontból nem tanácsos. Javaslom, hogy szólítson meg egy atyát, és neki tegye föl a kérdéseit. Nagyon fog neki örülni. Ez segíteni fog Önnek a további közeledésben Isten felé.
Kedves lelkiatya! Tanácsát szeretném kérni mit tegyek hogy ne érezzem rosszul magamat ha gitáros misét tartanak nálunk (sose szólnak előre, így nem tudok másra menni, ha meg látom már a gitárt mégse illik elmenni)? Nagyon szomorú és dühös leszek már onnantól fogva, mert tudom, hogy akkor kimarad a kedvenc részem a zsoltárok és ráadásul a dicsőség, a szent vagy is más mint normálisan.... tudom, hogy a misére kéne figyelnem, de dühít hogy mindent megváltoztatnak... nem tudok rendesen részt venni a misén, bekapcsolódni az énekekbe (körbe nézve egy-két ember énekel a többség akik hagyományosan énekelnek ilyenkor nem)...
Javaslom, hogy előre készítse föl a szívét, hogy az Úrért megy a templomba, függetlenül attól, hogy kik lesznek ott és hogyan viselkednek. Megértem én, hogy nem könnyű elvonatkoztatni a külső körülményektől, hiszen azoknak óriási szerepük van a lelkiállapot szempontjából. Ezt jól tudja az egyház, azért támaszt olyan körülményeket, ének, gyertya, orgonaszó, festmények, liturgikus mozgások, amelyek segítik az emberi lelket az elmélyülésben. Ha nem ilyen hatások érnek minket, akkor nehezebb elmélyülni. De nem lehetetlen. Ennek a küzdelme Önt közelebb viszi majd Istenhöz. Ne haragudjon ilyenkor senkire, vegye föl a kesztyűt és vívjon meg a nehézséggel, hogy most a külső körülmény nem segíti az Ön imádságát, de a Lélek akkor is segíteni fogja. Ha ezzel megküzd, és nem engedi az emberi reakciókat (tiltakozás, lázadozás, ítélkezés, harag, stb.), akkor idővel majd hálás lehet ezekért a helyzetekért, melyek mégiscsak közelebb vitték Önt Istenhöz.
Kedves Lelkiatya! Én írtam régebben amiatt, hogy egy építési vállalkozó kicsalta és ellopta a babaváró hitelünket. Kitartó imádságot szeretnék kérni Öntől és a kedves olvasóktól, hogy kérjék a mi mennyei Édesanyánkat, járjon közben értünk, hogy visszakapjuk a pénzt. Tudom, hogy aki Őhozzá fordul, nem marad segítség nélkül.Bízom a Megváltónkban,aki nem tud részvétlen lenni a szegény szerencsétlenek iránt. Kérem erősítsék a fohászunkat az Ő, és a mi gyengéden szerető Édesanyánk közbenjárása által! Köszönettel jelzek ha az Úr meghallgatott. Dicsőség Jézus Krisztusnak! Sándor
Kedves Sándor! Én is, és szerintem sokan mások is imádkoznak, imádkozunk Önökért.
Kedves Lelkiatya! Mit lehet tenni azért keresztényként, hogy a jövőnk ne mások döntéseitől függjön, hanem egyedül Isten akaratától? Például az Úr bizonyosan azt szeretné, hogy békében éljünk, mégis háborút forralt/nak felettünk.. Vagy gondoljunk csak a történelemre! Hányszor haragítottak már össze nemzeteket egymással, holott addig boldogan együtt éltek..
Össze vagyunk kötve, senki sem szigetelheti el magát az emberi társadalomtól. Döntéseink befolyással vannak másokra és mások döntései is hatással vannak ránk is. Ez alól nem lehet kibújni, még ha a világ távoli szegletébe menekülnénk is. Az továbbra is és mindvégig rejtély marad, hogy Isten miért engedi meg ezt az elképesztő sok szörnyűséget, amit művelünk mi, emberek. Persze, alapvető válasz a szabadságunk, nem akar kényszeríteni senkit, még a jóra sem, szabadon dönthetünk. De az Ön kérdése - nagyon helyesen - nem csupán elméleti. Mit lehet, mit kell tennünk? Az életünkben nagyon sok minden függ mások döntéseitől: az élelmiszernek az ára, melyeket meg kell vennünk, az iskolai tananyag, melyet meg kell tanulnunk, a munkahelyünk történései, melyeket el kell viselnünk, stb., ezer és ezer tényező. Ezeket nem tudjuk kiküszöbölni, a legtöbbre egyáltalán nincs ráhatásunk. Amire van ráhatásunk, ami a mi kezünkben van, az a szívünk állapota. Erre kell figyelnünk legfőképpen. Bármi is történjék körülöttünk, fontos, hogy a szívünkben béke legyen. Ezen kell dolgoznunk. Ezt szeretné legjobban Urunk, hogy a szívünkben béke legyen.
Tisztelt Lelkiatya! Összeegyeztethető a mindennapi keresztény élet azzal,hogy ha valaki hit nélküli környezetben él és dolgozik?Megtartható így Isten szeretete? Én sohasem szégyelltem megvallani a hitemet mások előtt. Egyszer valaki ezért azt mondta: bátor vagyok. Bennem mindig Jézus szava visszhangzik: ?..aki megvall engem az emberek előtt,én is megvallom Atyám előtt,..? Jelenlegi munkahelyemen nem tudok senkiről sem aki gyakorolná a vallását,mindenkinek ?nyomós? oka van erre. De van köztük egy ateista fiatalember,aki nincs megkeresztelve sem,élettársi kapcsolatban él kislánya édesanyjával. Én egyszer erről elmondtam a véleményem,így került szóba köztünk a hit kérdése. Nem megtéríteni akartam,csak beszélni neki Jézusról,de kifogytam az érveléseimből,lezártam a beszélgetést,mert nem bírtam tovább hallgatni,ahogyan gúnyolódott. Azóta nagyon rossz érzésem van vele szemben,nem tudom megmagyarázni mi is ez. Csak azt tudom,hogy igyekszem elkerülni,már amennyire ez lehetséges egy munkahelyen. Olyannyira,hogy a kilépésemet fontolgatom,amit sajnos egyszer hangosan ki is mondtam. Kiderült,hogy egy éve az elbocsátásán gondolkodnak a hanyagul végzett munkája miatt,de nincs helyette más,kérték legyek türelemmel,és,alkalmazkodjak hozzá. De a Biblia az mondja:? Ne barátkozz olyannal,aki indulatos,?,hogy el ne tanuld útjait.? Hogyan védhetném meg magam? Hogyan védhetném meg Jézust? A legtöbbször mindig elmenekülök..,nem harcolok senki ellen. Többen azt mondják rólam,ha rám néznek: béke és nyugalom árad belőlem,és ezt átadom a környezetemnek. De félek,hogy elveszítem? A munkahely váltás gondolata mindig akkor fogalmazódott meg bennem,amikor az adott helyen már nem volt békém,ha úgy éreztem nem tudok többet adni,többet tenni. Amikor egyre többször kirekesztenek beszélgetésekből,mondván én ezt nem hallhatom és higgyem el,nem akarnám hallani;amikor a jelenlétemben nem mutatnak meg dolgokat,mert kitérnék a hitemből stb. Ilyenkor mindig azt gondoltam,az én utam itt véget ért. Mintha egy küldetés része lenne ennek a nyugalomnak a sugárzása,ugyanakkor azt akarom,hogy ezt hiányolják,mikor elmegyek. Ez nem keresztényi érzület,ügye? De leginkább attól félek,hogy a békével együtt elveszítem a kis mustármagnyi hitemet. Félek,hogy a környezet,amelyben élek eltérít a helyes útról,mert sajnos nem vagyok olyan erős,mint Jézus. Nem tudom,talán könnyebb volna,ha biztos alapokra épült volna a kapcsolatom Istennel,ha beleszületek a vallásosságba,de nem így történt. Mindig is olyan hitet szerettem volna,amelyet Jeremiás próféta ír le: mint a víz mellé ültetett fa,mely szárazság idején egészen a folyóig ereszti gyökereit,hogy lombja üde zöld maradjon.
Az egyik válaszom az, hogy igen, összeegyeztethető a keresztény élet a hitnélküli vagy akár hitellenes közegben való élettel. Nyilván sokkal nehezebb feladatot jelent ilyen környezetben élni vagy dolgozni, de nem mondhatjuk összeegyeztethetetlennek. Ahogy érzékelem a beszámolójából, azért Ön is sok olyan helyzetet megélt már, ahol nem volt könnyű vállalnia a Krisztushoz tartozását. Mégis volt hozzá ereje, sőt, ezen túlmutatóan akkor is érzékelhető volt ez mások számára, amikor Ön erre nem is gondolt. Vagyis öntudatlanul is hirdette, vagy legalábbis közvetítette az evangéliumi örömhírt, hogy jó Krisztussal élni. Most úgy tűnik, e feladat határához ért, úgy érzi, ez már meghaladja az Ön erejét, képességeit. Ez az, amit mérlegelni kell, ezt kell eldönteni, hogy valóban már túl van azon a határon, amit tud viselni, vagy inkább csak belefáradt, gyöngének érzi magát benne, de azért az Úr továbbra is ad Önnek feladatot ebben a közegben. Ezt kell eldönteni, ezt kell kikutatni, hogy mi az Úr akarata. A kudarcoktól, botlásoktól nem kell megijedni. Azok elkerülhetetlenek. Ha nem volnának, elbíznánk magunkat. Én legalábbis azt mondom Önnek, hogy ne fusson el túl gyorsan ettől a nehezebbé vált helyzettől. Imádkozzék, hogy megmaradjon, hogy tovább erősödjék a hite ebben a megpróbáltatásban! Ne féljen, azért nem olyan könnyen vész el a hit, Isten ajándékba adott ereje. Az pedig egyáltalán nem biztos, hogy ha gyermekkorában megtanították volna imádkozni, akkor erősebb volna a hite. Lehet, de nem biztos. Szóval, ezt nem is kell méregetnie. Örvendjen a hit ajándékának, legyen ezért nagyon hálás! És ne futamodjék el a feladat elől! Sokszor az Úr úgy használ föl bennünket, hogy mi nem is tudjuk, észre sem vesszük. Sőt, azt érezzük, hogy kudarcot vallottunk, de a Mindenható ezt is föl tudja használni. Úgyhogy imádkozzék hite további erősödéséért! És beszélje meg az életét, az életfeladatát az Úrral! Ha imádságban azt kapja, hogy váltania kell, akkor ettől sem kell félni. De a váltást mindig sokszor inkább meg kell gondolni, mint a maradást. Hacsak lehet, maradjon és tartson ki, de ha váltania kell, akkor ettől se féljen.
Krisztusban szeretett Lelkiatya! Sokszor úgy érzem, hogy a Jézus-ima mondása egy olyan fogódzó, ami nagyon tud segíteni megkapaszkodni a viharos időben, de szeretnék el jutni oda a Jézussal való kapcsolatomban, hogy már ehhez sem ragaszkodom. Kvázi úgy imádkozni, hogy nem is mondom se hangosan, se magamban az imát, hanem szavak nélkül "csak" jelen lenni Jézussal. Úgy értem, hogy még a Jézus-ima kezdetekor sem. Nagyon vágyom erre, de vajon lehetséges kvázi egyből az Úrral lenni? Vannak olyan szentéletű atyák akiknek ez sikerült vagy olyanok akik köztünk élnek ?s segítenek ilyen szavak nélküli imában való előrehaladásban? Köszönve: Lívia
Kedves Lívia! Nem hiszem, hogy szükséges ilyen célkitűzést megfogalmazni magunknak. Nem az imamód fokozataiban kell előre haladnunk, hanem az Isten iránti szeretetben. Ennek módja, kifejeződése nagyon sokféle lehet. Van, aki mindjárt az ima elejétől fogva elragadtatásba esik, van, aki csak hosszas küzdelmek után, van, aki egyáltalán. Ez azonban egyáltalán nem az egyéni életszentség eredménye, hanem Isten ajándéka. Szerintem a szeretetet kell kérni, nem azt, hogy az milyen módon fejeződjék ki. Mindegy, hogy az Úr hogyan tanít, csak segítsen szeretni őt. Nem így van?
Tisztelt lelkiatya! Hol az isteni gondviselés irgalom igazság szeretet wgy szenvedéssel traumákkal magánnyal anyagi gondokjal evtizedek óta teli életben? Már idegomlásig jutottam hogy hitem erőfeszítéseim ellenére fiatalkoromtól középkorosztályig eljutva ezt kaptam...a pszichologus terapia gyogyszer mellett is leirta esélytelen a javulas amig körülményeim kapcsolataim nem javulnak; ha már totálisan helyre nem állhatnak. Szerinte emberfeletti amir eddig végigvittem, lelkiatyám szerint is.. Mégis mostanra elfogyott hitem pszichés erőm is. Nem lehet egy életet áldozatmartir szerepben leélni. Nem odavisz hanem már elvisz az Istentől...hitélet folyamatos eredmény semmi ha tudja Isten mindenhatókent hogy ezzel semmit nem ér el, miért teszi ezt velem? Miért nem segit?
Azt javaslom Önnek, hogy lépjen, lépjen egy nagyot, vagy akár többet is. Változnia kell a körülményeknek, a kapcsolatainak. Nem ismerem az Ön életét, tehát ennél foghatóbb tanácsot nem tudok adni, csak bátorítani a nagy lépés(ek)re, amellyel otthagyja ezt a gyógyíthatatlan helyzetet. Ne mondja, hogy nem lehet! Isten igenis segíteni akar Önnek, csak ehhöz Önnek is együtt kell lépnie Istennel. Ha sok küzdelmet végigvitt már vele, akkor ez megerősítheti. Csak attól tartok, hogy a küzdelem azért volt eddig sziszifuszi, mert nem megfelelő irányba fejtette ki. Váltson, változtasson! Ezt nem lehet a hittel, a látszólagos Istenhez fordulással pótolni. Amikor lépni kell, akkor a lépést fogja megáldani Isten, nem a helybenmaradást. Ezt tudom Önnek tanácsolni. És imádkozom is azért, hogy tudjon, merjen lépni végre.
Tisztelt lelkiatya Hol a határ (testi érzelmi komnunikációbeli ) lelkivezető és vezetett kapcsolatának? Hogy az emberi kötödés bizalom intimitasigény ne sérüljön de az atya hivatása se kerüljön veszélybe?
Ez a határ messze van a veszélyestől. Vagyis, ha csak a veszélye is fölmerül a látóhatáron, akkor arról a területről tüstént menekülni kell. Az efféle félreérzés nagyon meg tudja rontani nem csak a lelkiatyával való tiszta kapcsolatot, de ami sokkal súlyosabb, magát a lelkiéletet is, vagyis az Istennel való kapcsolatot. Fontosnak tartom, hogy a lelkiatya és az általa vezetett lelki gyermeke között sohase beszéljenek a kettejük közötti érzelmi kapcsolatról. Nem azt mondom, hogy ez legyen tabu - az, ugye, sosem jó - de olyan sikamlós terület ez, hogy ha csak a közelébe érnek, már akkor szinte biztos, hogy elcsúsznak. Ezért tehát ezt mindjárt az elején le kell állítani. Ha egyikükben vagy másikukban megjelenik a nemiséggel összefüggő érzelem (bár, ha az egyikben megjelenik, a másik ezt igen hamar észreveszi, tehát titkolni sem igen lehet sokáig!), nos, akkor minél hamarabb le kell állítani ennek további kibontakozását. Adott esetben akár drasztikusan is, vagyis a kapcsolat teljes megszakításával. Fájó ez, veszteség is, ezért szeret is vele játszani a kísértő. De többet érünk el, ha mindjárt az elején bölcsen viselkedünk, mint ha gyengének bizonyulva ráfutunk erre a sikamlós területre, ahol már elkerülhetetlen az elcsúszás, elbukás.
Kedves Lelkiatya! Egy Pál Feri atya cikk megosztása miatt korlátozott a Facebook. A gyerekekről szólt. Szexuális tartalmúnak minősítették! Csak az olvasóknak is jeleznék. Esetleg más is kapott ilyen korlátozást?
Javaslatára itt is közzéteszem ezt a remek írást. Jó pár éve jelent meg, de érdemes elolvasni. Ha emiatt büntetést kapunk a fészbuk szervezetétől, akkor vállaljuk bátran annak következményeit! Nem vagyunk lekötelezettjei, hogy írányíthatná életünket! https://felelosszulokiskolaja.hu/felelos-szulo/pal-feri-gyerekeinknek-szuksege-van-gyerekkorukra
Dicsőség Jézus Krisztusnak Tisztelt lelkiatya! Mi a Szentlélek elleni bün Hogy kell érteni azt hogy aki a Szentlelket káromolja nem nyer bocsánatot Mióta felnőté váltam mindig attol rettegek hogy elkövettem!!!! Világ életembe imádom az Úr Jézust és attól félek hogy elvesztettem hiszen voltak kilengéseim volt olyan is amiről tudtam hogy nem szabadna megtenem és mégis megtettem tehát félek!!! Válaszát előre is köszönöm!!!! Ildikó
Kedves Ildikó! Véletlenül nem lehet elkövetni a Szentlélek elleni bűnt. Ez ugyanis nem más, mint a megátalkodottság, az Isten szeretetével való tudatos és konok szembenállás. Amikor valaki nem engedi be a Szentlelket a saját lelkébe, elutasítja Isten irgalmas szeretetét. Ebből érthető az is, hogy miért megbocsáthatatlan. Ugyanis, aki elutasítja Isten megbocsátását, annak Isten nem is tud megbocsátani, mert nem kényszeríti rá. Úgyhogy egyáltalán nem kell attól tartania, hogy Önt efféle bűn terhelné. Szeresse, imádja továbbra is az Urat, élvezze az ő szeretetét, és igyekezzék tovább is adni azt!
Kedves Lelkiatya! Van egy problémám, amitől jó lenne megszabadulnom, mert nekem meglehetősen rossz és szinte biztos vagyok benne, hogy keresztény szempontból sem helyes. Ez a probléma az orvosoktól való félelem. Ez a félelem nálam nem abból fakad, hogy a vizsgálattól félek vagy a diagnózistól hanem abból, hogy az orvosoktól úgy általában félek, mivel hozzájuk képest én olyan kevésnek, nem elég fontosnak, nem elég értékesnek érzem magam és amikor orvoshoz megyek, akkor azt érzem, hogy akihez én bemegyek, aki ott ül fehér köpenyben, akinek elmondom a panaszaim, akivel beszélgetek az egészségemről, hozzám képest felsőbbrendű és ez nagyon rossz. Az az érdekes, hogy nekem okom sem lenne ezt érezni, mert ismerek nagyon sok orvost, sok orvossal találkoztam már rendelőn, klinikán kívül, hétköznapi helyzetben vagy ismertem őket már azelőtt, hogy orvosok lettek volna. Volt gimnáziumomból osztály-és évfolyamtársak is lettek orvosok, nyelvtanárom, akihez éveken át jártam, felesége orvos, egy másik ismerős feleségének testvére orvos, és most jön az, ami miatt a legcikibb, legrosszabb az egész: édesapám volt orvos. Elég sok orvost láttam már a hétköznapi életben ahhoz, hogy tudjam, ők is ugyanolyan emberek. Emberek, akiknek szintén vannak problémáik, akiknek családja van, akik lehetnek fáradtak és betegek, akik szeretik a családtagjaikat, akik ugyanúgy szorulhatnak mások segítségére. Ez mégsem ér semmit. Nem tudom miért, de nem. Amikor orvoshoz megyek, és főleg, amikor legelőször megyek ahhoz az orvoshoz, de valamilyen szinten később is, de először a legrosszabb, akkor én úgy megyek oda mint valaki felsőbbrendű valakihez, akihez képest én olyan jelentéktelen vagyok és van bennem valami félelem. Maga a találkozás okozza. Ha meg esetleg úgy adódik, hogy elmúlt a panaszom, mióta időpontot kértem, de azért szeretném ha meghallgatna, hogy biztosra menjek, akkor meg attól félek, hogy nem fog-e haragudni ha elrabolom a drága idejét. Attól is félek, hogy esetleg valamit elrontok, rosszul csinálok. Rossz ajtón megyek be, nem tudom bezárni az ajtót, nem akkor megyek mikor szólítanak. Ez azóta van főleg, hogy apukám meghalt, mert azelőtt ő gyógyított meg legtöbbször és nem kellett annyiszor orvoshoz mennem vagy ha mentem, akkor is jött velem és az úgy valamiért más volt. Nem azért ment velem, mert életképtelen lennék, csak azért jött, mert vagy autóval elvitt ha messze volt ahova menni kellett vagy csak tudni akarta, érdekelte mit mond az orvos, fontos volt neki az egészségem és orvosként jobban megértette, jobban átlátta, amit a kollégája mond. Akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy az orvos valami felettem álló, sokkal hasznosabb és értékesebb lény. Közben volt ez a járvány is, az orvosok felértékelődtek, amiben nem lenne semmi meglepő, de ismerek olyan embereket, akik az orvosokat nagyon sokba nézik, őket nagyon dicsérik, de más embereket nem, a tanárokat kifejezetten lenézik és undorító stílusban beszélnek róluk. Nem tanár vagyok, de anyukám tanár és tudok ezekről a dolgokról és az interneten is bőven van ennek jele, hogy sokan mennyire lenézik a tanárokat. A Facebookon benne vagyok egy csoportban, ahol orvosoknak lehet kérdéseket feltenni és ott is rengetegszer posztolnak hálálkodó üzeneteket az orvosoknak, és meg is értem, hogy hálásak nekik, mert ők szabadidejükben, ingyen válaszolnak, önzetlenül, de úgy tűnik, mintha az orvosok mindenki szerint a társadalom csúcsán lennének és mindenki más alsóbbrendű. Nem egyszer hallok olyan véleményeket is nem ebben a csoportban hanem máshol, hogy a PhD tanulmányoknak is csak akkor van értelme, ha orvostudományi, gyógyszerészeti, molekuláris biológia, mert annak hasznát lehet venni, de annak nincs elég haszna, hogy valaki irodalomból, történelemből, nyelvészetből doktoráljon ezért az nem becsülendő és nincs értelme azzal foglalkozni. A bölcsészek vannak a legjobban lenézve, közöttük talán a tanárok és a pszichológusok kivételek csak, de ők is csak azért, mert őket nem 90%-ban nézik le hanem csak 70%-ban. Ők a ranglétra aljára vannak sorolva, a gazdasági szakemberek, informatikusok, mérnökök fentebb vannak, de az orvos hozzájuk képest is a csúcs. A mérnökök vannak még hasonló helyen a listán, de nem több. Nem értek ezzel egyet, ez nem az én véleményemet tükrözi, de ezt tapasztalom, ezt olvasom, hallom emberektől. Én egyébként diplomás vagyok, több nyelvvizsgával, az egyetemen a saját szakomon jól teljesítettem, többször nyertem ösztöndíjakat tehát nem vagyok buta, fiatal felnőtt nő vagyok, akinek ráadásul volt orvos a családjában és orvos ismerősei, mégis (helytelenül) úgy érzem, az orvosok felsőbbrendűek és ezért félelemmel megyek orvoshoz. Elmegyek amikor muszáj, de már évek óta nem tudok szabadulni ettől a lehúzó érzéstől, hogy az orvos felsőbbrendű nálam. Ha én magam is orvos lennék, akkor nem érezném így. Jó lenne végre nem úgy menni orvoshoz, hogy félek már előre és egy nullának érzem magam hozzá képest. Jó lenne nem úgy gondolni orvosokra mintha hozzájuk képest egy senki lennék. Nem tudom mi segíthetne ezen a problémámon. Ma délután is mennem kell orvoshoz, azért is írtam le ezt a levelet, mert most is annyira rossz, hogy már előre félek a délutántól és szükségem lenne tanácsra, véleményre, valakitől, aki külső szemlélő, keresztény szempontból adhat tanácsot. Azt azért gondolom, hogy ez nem helyes, mert valójában csak Isten az, aki felettem áll. Az emberek egymással egyenrangúak. Isten szemében a takarító ugyanannyit ér mint az orvos, a szerelő ugyanannyit mint az ügyvéd, a fodrász ugyanannyit mint a gyógyszerész. Én halandó emberként így látom, hogy Isten így gondolkodhat. Egyébként régen is sokszor meg akartam felelni másoknak, ami megváltozott, mert már csak Istennek akarok megfelelni, rájöttem milyen butaságokat csináltam és gondoltam, de ez az orvosok felsőbbrendűsége problémám még most is fennáll. Sokan nem értenének egyet azzal, amit most mondani fogok, de az orvosok nagy része, a tapasztalataim alapján nem nézi le azokat, akik nem orvosok, tudják értékelni embertársaikat, elismerik, hogy szükség van más diplomásokra és diploma nélküliekre is az orvosok mellett, a tanárokat kifejezetten megbecsülik. Az én orvos ismerőseim és kezelőorvosom is értékelik az én végzettségemet, ezen meg is lepődtem amikor az egyik orvosom kifejezte, hogy becsülendőnek tart engem, nem így szó szerint, de a szavaiból és arckifejezéséből tudtam, egy orvos ismerős pedig azt írta egy beszélgetésünk alkalmával, hogy mindenkinek megvan a maga helye, szerepe a társadalomban. Ez így is van hiszen ha senki nem sütne kenyeret, nem termelné meg a zöldséget és gyümölcsöt, mit ennének az orvosok és betegeik, ha nem lenne ki újrafesse, felújítsa, szigetelje a kórházakat, akkor hogyan lehetne rendezett környezetben gyógyítani, ha nem lenne, aki tanítsa az orvosok gyerekeit, akkor kire bíznák a gyereket, amíg a kórházban vannak? Ha nem lennének fordítók és tolmácsok, akkor ki közvetítene a beteg és páciens között ha nem beszélik egymás nyelvét vagy amikor orvosi dokumentumokat kellene fordítani? Igen ám, de azon kívül, hogy ezt átgondolom és rájövök, hogy ez így is van, mit tehetnék, hogy elmúljon az orvosfóbiám? Ezt egyszer átgondolom és belátom, hogy így van, ez tart 1-2 napig és de aztán kezdődik megint az orvosok felsőbbrendűsége a fejemben és megint félek. Az is épp elég szomorú, hogy az emberek nem értékelik, nem becsülik egymást, de amikor az ember saját maga érzi azt, hogy másokhoz képest jelentéktelen, az még rosszabb. Szégyellem ezt amit érzek, de egy idő után az ember nem tud magában mit kezdeni ezzel és csak szenved, ezért kértem a segítségét. A családom, rokonaim, az orvos ismerőseim hiába mondták nekem, hogy nem vagyok értéktelen és én is okos vagyok, van szerepem a társadalomban, nekem mondhat(ott) bárki bármit, még mindig szenvedek ettől. A szüleimmel rendben van a kapcsolatom, anyukám szeret, apukám is szeretett, anyukám szerette volna, hogy orvos legyek, de soha nem kényszerítettek rám semmit, anyukám elfogadta a döntésemet a tanulmányaimmal kapcsolatban, apukám orvosként nem tartotta magát felsőbbrendűnek másokhoz képest és nem volt neki fontos, hogy orvos legyek, adott tanácsokat, hogy mit tanuljak, de nem erőltette. Ezt azért írtam le, mert gyakran előfordul, hogy a szülők erőltetnek valamit, veszekednek a gyerekükkel ha nem azt akarja, elvárásaik vannak és a gyerek végül emiatt lesz boldogtalan, de nálam biztosan nem ők okozták ezt a rossz érzést, amiről írtam. Az is lehet, hogy éppen apukám halála okozta, mert akkor jöttem rá hirtelen, hogy milyen az amikor valaki a családban mindig meg tud gyógyítani, akár sürgős esetekben is segíteni tud, mindig biztonságérzetet ad és ez nekem eltűnt. Anyukám mindig apukámra hagyatkozott amikor beteg voltam és amikor már édesapám meghalt és beteg lettem, pedig már felnőtt vagyok, akkor is elég ideges volt, hogy ő nem tud mit tenni. Pedig csak lázas voltam, egyre emelkedő lázam volt. A születésemkor az is bizonytalan volt, hogy megmaradok-e, haza se mehettem rögtön kisbabaként, anyukám sem volt jó állapotban, akkor is apukám járt hozzám, mikor kiderült, hogy megmaradok és hazakerültem, az elején apukám gondoskodott rólam, mert orvosként ő biztos volt benne, hogy kell velem úgy bánni, hogy ne legyen semmi bajom és anyukám meg annyira féltett, olyan kicsi és törékeny voltam elmondása szerint, hogy apukámra bízta az ilyet. Nagymamám életében is kulcsfontosságú szerepe volt, mert egyszer nagymamám rosszul lett, csak annyit láttam, hogy nagyon furcsán lélegzik, és mentem anyukámhoz, aki először nem foglalkozott vele, azt hitte alszik és azért olyan más, amikor személyesen megnézte és látta, hogy baj van, akkor riasztotta apukámat, aki azonnal újraélesztette, mamám majdnem meghalt. Felnőttként már nem is értem, miért nem apukámnak szóltam akkor, de kicsi voltam még. Azóta érzem magam jelentéktelennek és alsóbbrendűnek az orvosokhoz képest amióta édesapám nincs velünk. Lehet összefüggés a kettő között? Ahogyan részleteztem is, sokszor volt nagyon fontos az orvos tudása életünk során. Az apukák szeretik a gyermekeiket, ha orvos édesapja van valakinek, akkor ő aztán különösen odafigyel és nagyon vigyáz rá mert még többet tud az emberi szervezetről, betegségekről, több ismerete van, tudja mi fontos és mi nem. Ha idegen embereket szívesen gyógyít, mennyire inkább jót akar a saját gyermekének. Amikor elhunyt, akkor éreztem azt, hogy ő annyit segített rajtam, nemcsak gyógyítással hanem megtett értem mindent amit bírt, nagyon sokszor betegen is, mert olyan fontos voltam neki és sajnos ő neki nem sok egészség adatott, gyakran volt beteg, kellett műteni, sok gyógyszert szednie és mikor meghalt, keletkezett bennem egy űr, hogy ő annyi mindent tett értem és én nem tudtam rajta segíteni és nem tudtam meggyógyítani ahogy ő engem. Nem tudtam megszabadítani a szenvedésétől. Nem tudtam viszonozni neki, amit értem tett. A szülők önzetlenek, de mégis nagyon tud az ilyen fájni. Egyik kezelőorvosa szokta mondani, hogy azoknak köszönhetjük a legtöbbet, akiknek nem tudjuk viszonozni és milyen igaz. Én is ezt éreztem, lehet összefügg azzal, hogy az orvosokhoz képest értéktelennek érzem magam és kudarcnak érzem, hogy nem vagyok még okosabb, nem tudtam segíteni apukámnak, ha orvos lettem jobban átéreztem volna a helyzetét, nem féltem volna az igazságtól, tudtam, hogy beteg, de sok mindentől így is megkímélt, tudta hogy nagyon érzékenyen érintene, nem mindig tudtam elég megértő lenni, nem csak annyiban segíthettem volna neki amiben az átlagember családtag (kikészíteni az ebédjét, a gyógyszereit, vigyázni rá mikor már bottal járt) hanem tényleg meg tudtam volna érteni őt lelkileg és olyan szakszerűen kezelhettem volna a sebeit ahogy ő a családjáét. Innen indult volna az orvosok iránti szégyenem, alsóbbrendűségérzetem, félelmem? Ha már szóba került, hogy azoknak köszönhetjük a legtöbbet, akiknek nem tudjuk viszonozni, így érzek Istennel kapcsolatban is. Az ember igyekezhet akármennyire a bűnt nem elkövetni, bármennyire is próbál és sikerül neki másokat szeretni, bármilyen nagy templomot is épít Istennek, teljesen mindegy mit csinál, soha nem fogja tudni eléggé megköszönni, hogy meg lett teremtve, hogy él, hogy megbocsátották a bűneit, hogy meghallgatják az imáit, hogy Jézus az életét adta érte. Ez most kevésbé fontos, csak meg akartam jegyezni ha már itt jártam a levelemben. Micsoda ellentmondás van ebben is, hogy Jézus az életét adta értem és egy hatalmas szenvedést csinált végig és pont annak nem tudom kifejezni eléggé a szeretetem, aki legjobban megérdemli. Ez már nem kapcsolódik eredeti kérdésemhez, de nem tudtam ezen nem elgondolkodni. A valóságban olyan kevés időt szánunk Istenre, még akkor is ha naponta kétszer imádkozunk. Ez kevés ahhoz képest, amiért hálásak lehetünk. Csak akkor fejeznénk ki igazán a hálánkat ha minden napunk teljes mértékben róla szólna és semmi nem vonná el a figyelmet erről, még a munka és a család sem, mert örök életet kapunk, ami olyan hosszú, hogy még sok kevés idő sem ér fel vele. Csak elgondolkodtam, ehhez hasonlítottam azt, amit a szülőkről írtam. Nem tudom van-e bármilyen összefüggés azok között a tények között, melyeket feltártam a levélben, de szeretnék végre helyesen látni, magamat és másokat. Sok idejét rabolom, de szeretnék megkönnyebbülni és a rossz érzéseimet leküzdeni.
Ezek a dolgok, melyekről hosszú levelében írt, minden bizonnyal mélyen összefüggenek. Ezt jól látja. Hogy mi minek az okozója, ezt nem mindig tudjuk földeríteni, de azért ebben föltárásban a pszichológia sokat tud segíteni. Kérdés, hogy ez az életérzés, amelyről írt, az Ön esetében mennyire súlyos jelenség, tekinthető-e betegségnek. Úgy értem, olyan beteges gondolat-rögzülés ez, amely akadályozza Önt az életében, munkájában, emberi kapcsolataiban? Ha csupán arról van szó, s ez a legkedvezőbb forgatókönyv, hogy ez a rossz érzése csak akkor kerül felszínre, amikor orvoshoz kell mennie, akkor, úgy gondolom, mindez elviselhető, nem kell vele különösebben foglalkoznia. Általános esetben az embernek ritkán van szüksége orvosra, évente egyszer-kétszer. Nos, úgy gondolom, ez elviselhető. Ha azonban ez a jelenség ennél mélyebb, és gyakrabban felszínre kerül, a gondolkodását, netán tetteit befolyásolja, akkor érdemes pszichológushoz fordulnia, hogy alaposan átbeszéljék, a főbb okokat felszínre hozzák. Ebben minden bizonnyal nagy szerepe van az Édesapjával való kapcsolatnak. Nem szívesen bocsátkozom találgatásokba, könnyelmű következtetésekbe, hogy a levelében leírt jelenségek alapján próbáljak diagnózist és gyógyulási terápiát ajánlani. Annyit mondhatok, hogy ezek a dolgok, melyekről ír, valóban erősen összefüggenek. Jó esetben édesapja miatti gyász halványodásával, illetve az Ön életének egyéb történései folytán ez a furcsa, nem helyénvaló szemléletmód alakulni, gyógyulni fog. Hogyha nem, akkor azt javaslom, forduljon szakemberhöz, keresztény pszichológushoz. Ami az Isten iránti hálát illeti, abban viszont teljesen igaza van. Sajnos, kevesen látják ezt így, hogy a mi hálánk eltörpül ahhoz a végtelen jósághoz képest, amit Istentől kapunk. De ennek a fölismerésnek is párosulnia kell azzal, hogy ez a kiegyensúlyozatlanság nem kell, hogy elkeserítsen minket, sőt, épp, hogy boldogságunk oka kell, hogy legyen. Szeretve vagyunk, milliószor jobban, mint amennyire mi képesek vagyunk viszont szeretni. De ezt a kiegyensúlyozatlanságot nem helyére billenteni kell, hanem élni vele, élni ezzel a ránk áradó végtelen szeretettel.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya! Imát szeretnék kérni a barátnőmert, aki glutenerzekeny és sajnos betegség miatt étkezési zavara is lett. Köszönöm
Imádkozom érte. S talán még mások is, akik ezt olvassák. Legyen áldás ezen a kereszten is!
    ... 117 118 119 120 121 
122
  123 124 125 126 127 ...