Dicsőség Jézus Krisztusnak! Tisztelt Lelkiatya! Úgy érzem az életem nagy mélypontban van éppen. Amihez már kevésnek érzem a hitemet. Úgy érzem végtelenül rossz ember vagyok és a bűneimnek száma nincs. Alapvetően vallásos családból származom, hála Istennek úgy alakult, hogy eddigi életemet Istennek tudtam szentelni. Örömömet találom Isten szolgálatában, igyekszem aktívan részt venni a Liturgiákon és az egyházközség életében. Sajnos mégis úgy érzem, hogy a bűneim egy falat húznak közém és Isten közé. Havonta élek a gyónás szentségének lehetőségével, igyekszem a lehető legtöbbször Szentáldozáshoz járulni. De akárhányszor valami bűnt követek el úgy érzem nem vagyok méltó Isten szeretetére. Nem érdemlem meg, hogy teljesítse kéréseimet de még azt sem hogy meghallgassa az imáimat. A tenger fövenyénél többet vétkeztem. Gyakorlatilag nincs olyan parancsolat ami ellen ne vétettem volna vagy ne vétenék 2 gyónás között, hiába próbálok nemet mondani a sátánnak. Hiszem és tudom, hogy Istennek az irántunk érzett szeretete és kegyelme végtelen. Mégsem tudom felfogni, hogy megtud nekem bocsátani. Úgy érzem szeretem Őt, és Őt akarom szolgálni egész életemben. De nem érzem magam méltónak hozzá, hogy belépjek az Ő Szent Hajlékába és ott bármilyen formában(szertartás előkészítés, énekes szolgálat) dicsőítsem. Ilyenkor azt szoktam kérni, hogy legalább erre a kis időre tekintsen el az én bűneimtől, és adja, hogy szolgálhassam az Ő dicsőségére és a hívek javára. Igyekszem mindent megtenni, hogy minden a lehető legtökéletesebb legyen. Több kevesebb sikerrel. Aztán mikor eltelik a Liturgia, hazamegyek és ugyanabba a bűnös életbe térek vissza. Képmutatónak és hitetlennek érzem magam. Pedig olyan jó lenne ha nekem is azt mondaná Jézus, hogy: menj békével, a hited meggyógyított téged! De.. sajnos nem érzem elégnek a hitemet a bűnök elkerüléséhez. Önző vagyok, akaratos és csak kihasználom a körülöttem élőket. Nincs sok barátom. Egy kezemen megtudom számolni hány emberre számíthatok legalább annyiban, hogy meghallgat. De hiába gondolom azt, hogy ha nekik szükségük van valamire akkor én is segítek. Úgy érzem ez a kapcsolat egyoldalú. És nem viszonzom eléggé. Hiába próbálom mindenem odaadni. Kedveskedni nekik egy egy apró dologgal, vagy finom falattal, vagy csak egy jó szóval. Úgy érzem a panaszkodásom teher számukra. Pedig nem csak ebből áll a beszélgetés. Nekem fontosak az Ő érzéseik. Szóval hogy akarom és Istent szolgálni, ha a családomat vagy a felebarátaimat megbántom, kihasználom, tönkre teszem, csalódást vagy fájdalmat okozok nekik bármivel is? Vagy túlzásba viszem az önsajnálatot. Tudom, vannak akik embert ölnek vagy más szörnyű dolgot tesznek. De nekem az én bűneim a legnagyobbak. Én is ember vagyok. Lusta, önző, parázna, akaratos gyarló ember. Hogy bocsáthat meg Isten? Mikor bűnt követek el és elkeseredem, hogy tud jönni és a legrosszabb, legnehezebb helyzetekből hogy tud mindig legjobbat csinálni? Tudom. Úgy hogy az Ő hatalma végtelen és bármit megtehet. Nagyon sok betegségből mentett már meg. Úgy érzem célja van velem. De lehet csak amiatt érzem így mert Őt szeretném szolgálni. Viszont annyiszor mikor felvállalom a hitemet mások előtt, nagyon sok bántást kapok érte. Legyen az elítélés, kinevetés, vagy az, hogy én vagyok hívő? Én járok a templomba? Én aki annyi bűnt követek el? Én aki káronkodom, megbántok másokat, panaszkodom, dühösen veszekszem másokkal? Ilyenkor mindíg tudom: igazuk van. És ilyenkor fokozottan előjön, hogy nem érdemlem meg Isten szeretetét. Ilyenkor csak úgy imádkozom, hogy Istenem! Tudom hogy nem érdemlem meg hogy meghallgasd az én bűnös ajkaimról eredő imáimat, de kérlek csak a családomra és a szeretteimre vigyázz. Rajtam pedig könyörülj, mint Irgalmas és Emberszerető. És emlékezzél meg az én bűnös lelkemről az utolsó napon. De nem merek tovább imádkozni vagy akár vasárnap Szentséget magamhoz venni. Mert nem érzem magam méltónak rá. Aztán Isten valahogy mintha mindig megbocsátana. Lehetséges, hogy én nem bocsátok meg magamnak? Hogyan tudnék a hitemben fejlődni, hogy tudnék tartósan a Krisztusi úton járni ha folyton bűnt követek el? Az életben sajnos nagyon magányos vagyok. Egyrészt a már említett barátok hiánya miatt, másrészt a megfelelő társat sem találtam meg magamnak. A huszas éveim vége felé járok, és nagyon szeretnék már egy olyan embert találni akivel közösen családot tudok alapítani, akivel építhetem a közös jövőmet. Lehetséges hogy túlzásba viszem a keresést. Sőt. Több mint valószínű. De az Isten miért nem adja meg nekem ezt a kegyelmet? A bűneim miatt? Ez még jobban elkeserít és depresszióba nyom. Próbálom rábízni ezt, hogy adjon Ő valakit nekem. De egyszerűen már úgy érzem nem tudom kivárni. De mikor kérem hogy, adja meg a páromat az életben úgy érzem ezzel is megbántom Őt. Mert ha Isten velem van, akkor mindenem megvan. De nekem ez mégsem elég. Elnézését kérem, hogy ilyen kuszára sikeredett a mondani valóm. A két fontos kérdésem tehát: Isten megtud nekem bocsátani még akkor is ha képmutató keresztény vagyok és bűnt bűnre halmozok? A másik kérdésem: Hogyan imádkozzak hogy Isten siettetése és terve kétségbevonása nélkül kérjem Őt hogy küldjön nekem valakit? Válaszait előre is köszönöm. Dicsőség Jézus Krisztusnak!

Az előző kérdésemhez még egy aspektus. Ha feltételezi az orvos, hogy máshogy nem lehet megmenteni az anyát egy konkrét életveszélyes szituációban, akkor az elegendő indok, hogy elvégezzék az abortuszt? S mi van, ha az orvos tévedett, és lett volna más lehetőség a magzat életének megmentésére? Ezekről a problémákról soha nem esik szó, amikor ilyen általános jellegű válaszokat fogalmaznak meg a híveknek bioetikai kérdésekben.

Kedves Lelkiatya! Egyik válaszában azt írja: "Amikor az édesanya életét kell megmenteni, akkor szabad olyan műtétet végezni, amely esetleg a méhében lakó gyermek életébe kerülhet". Hogy kell egy ilyen beavatkozást elvégezni? Elképzelni sem tudom, milyen gyakorlati esetben fordulhat ilyen elő. Ha egy kismamát elönt a vér, és azzal akadályozzák meg a vérzést, hogy abortálják a magzatot, az ennek felel meg? Válaszát előre is köszönöm!

Mikor jelenik mar meg a 2022/23-as szertartasi utasitas?

Kedves Lelkiatya! Egyik ismerősöm azt mondja, hogy katolikusként tilos részt venni ortodox liturgián, mert az ortodoxok nem említik a pápát a szertartásaikon. Van olyan hivatalos egyházi állásfoglalás, amely megengedi a részvételt, kifejezetten úgy, hogy ha elmegyünk katolikus szentmisére/szent liturgiára is? Én csak ezt találtam: "A katolikus krisztushívők megfelelő okból jelen lehetnek más keresztények istentiszteletein és azokon részt is vehetnek, megtartva mindazt, amit a Katolikus Egyházzal való közösség fokát figyelembe véve az eparchiás püspök vagy a felsőbb hatóság elrendelt." (Keleti Kódex 670. kánon) Segítségét előre is köszönöm!

Tisztelt Lelkiatya! A véleményét szeretném kérni valamivel kapcsolatban, tulajdonképpen az érdekel, hogy mi a véleménye a véleményemről. Egy bizonyos személy mindig olyan rossz érzést vált ki bennem hogy így fogalmazzak. Ez a személy régebben pornószínésznő volt és már emiatt egyébként sem az az ember, aki számomra a legszimpatikusabb lenne, szerintem ez még rosszabb mintha valaki minden héten más férfival szexelne, mert az interneten bárki megnézheti, láthatja, hogy néz ki meztelenül, pénzért odaadja magát. Ezzel kapcsolatosan mondjuk eszembe jutott, hogy Jézus házasságtörő asszonyoknak és prostituáltaknak is megbocsátott szóval akkor én magam se ítélkezhetek. Eközben tudom arról a nőről, hogy barberként dolgozik szóval fodrász, de csak férfiaknak vállal hajvágást és szakálligazítást. ... Tudom, hogy az a megoldás, hogy ne nézzem meg, de amikor megnéztem, mikor egy ismerősöm által megismertem, akkor azok többsége már régebbi kép volt, nem most kezdte már az új foglalkozását, addigra már felgyűltek, az utóbbi alkalommal meg csak kíváncsiságból néztem meg, hogy vajon mit osztott meg, de persze nem azért, mert tetszene nekem, én is nő vagyok és nem úgy tekintek rá. Keresztény szempontból elfogadható, hogy ez engem felháborít? Már szinte hányingerem van tőle, nem fizikailag, hanem átvitt értelemben. Azért gondolkodtatott el a saját véleményem, mert ha minden ember bűnös és csak Jézus bűntelen az emberek között, akkor lehet, hogy nekem semmi jogom mást elítélni. Vagy jogom van hozzá, mert bár én sem vagyok bűntelen, attól még elítélhetek egy ilyen személyt? ... Atyám, mit gondol, igazam van ezzel kapcsolatban, vagy inkább ne is legyen rossz véleményem, hiszen minden ember bűnös? Vannak jó tulajdonságai, mert adománygyűjtést is szervezett rászoruló gyerekek részére és ételosztáson is részt vett, de azért azok a képek és a viselkedése akkor sem helyes szerintem. Isten hogy vélekedik egy ilyen emberről, aki állandóan kihívó, magamutogató, de közben azért törődik másokkal? Ilyenkor azt nézi, hogy vannak jó cselekedetei is és akkor a rosszat el lehet felejteni és üdvözül vagy szervezhet akármennyi adománygyűjtést ha a férfiaknak mindig kelleti magát és pornóban szerepelt? Azért is érdekel Isten véleménye, mert az irányadó lehet a sajátomhoz. Nem tudom róla, hogy keresztény vagy sem, de én azt gyanítom, hogy nem keresztény és a jó cselekedeteit kereszténység nélküli jóságból teszi, de amennyire én sejtem, Istennel és Jézussal nem foglalkozik. Ha lehetek őszinte, ez csak sejtés, de aki tényleg keresztény, az nem mutogatja úgy magát gondolom, meg semmi utalás sem volt rá, hogy keresztény lenne. Nem akarom én mások hibáit keresni mindig, de ez eléggé hatással volt rám rossz értelemben, felháborított. Mégha csak ennyi lenne. Még azon is elgondolkodtam, hogy lehet, hogy majd Jézus ugyanúgy fogja kezelni őt mint egy olyan nőt, aki sosem szerepelt pornófilmben és sosem mutogatta magát, hiszen ő gyakran megbocsátott bűnös nőknek vagy lehet azt nézi, hogy tett jó dolgokat is és onnantól kezdve ez félre van söpörve. Én teljesen egyetértek azzal, hogy üdvözüljön minél több ember és senki sem tökéletes, de mikor erre gondoltam, akkor az bizony elég rosszul esett nekem, mert sok olyan nő van, aki nem tökéletes, de nem látta a fél ország meztelenül és nem mutogatja magát, ugyanígy tesz jó cselekedeteket, ahogy néha ez a fodrásznő is, és lehet még gyakrabban vagy Istenben sokkal jobban hisz és képtelen lenne rá, hogy mutogassa magát, mert nem csak jó cselekedeteket igyekszik tenni (ahogy az a nő), hanem még ennél is fontosabb neki a hite és azt akarja, hogy az élet minden területén a hite érvényesüljön. Én belátom, nem látok bele más hitébe, de egészen biztos, hogy vannak nála sokkal erkölcsösebb nők. Nagyon kifogásolható az, ha nekem rosszul esne ha Jézus előtt ugyanabba a kategóriába esne egy ilyen nő is meg egy amolyan is? Én is próbálok megbocsátó lenni, Jézus is ezt tanította, de nem tehetek róla, megfordult a fejemben.

Kedves Lelki Atya! Esetleg kérhetném, hogy imádkozzon értem mostanában? Nagyon szeretnénk a férjemmel saját gyermeket, orvostól orvosig járunk, de tudom, hogy a Jóisten nélkül nem fog sikerülni. Én évek óta imádkozom, lehet, hogy én kevés vagyok....kérném szépen, ha volna erre ideje, imádkozzon Ön is értünk. Köszönöm

Kedves Lelkiatya! A Szent Atanáz Hittudományi Főiskolán miért nincsen pszichológia oktatás már 3 éve? A mindenkori kispapságnak nincsen szüksége az ilyesfajta képesítésre? Várható az elkövetkező években változás? Szeretettel várom válaszát! :)

Tisztelt Lelkiatya! Mekkora bűn és megbocsátható-e Isten szemében,ha a nö egészségügyi okok miatt az abortusz mellett dönt? Közeli,istenfélö barátnőmnek 2,egymastól független,nagy szaktekintélyű orvos is az abortuszt javasolta,mondván,hogy az az ő es a gyermek életébe kerülne. Óriási dilemma ez neki,mert az egeszseges,korábban született gyerekei is picik még,akiket fel kell nevelnie,de a gyilkosság bünét is szeretné elkerülni. Válaszát köszönöm, Margit

Kedves Lelkiatya! Van az Evangéliumban egy olyan rész Máténál (8,18-22): Kövess engem, és hagyd a holtakra, hogy eltemessék halottaikat! Ezt hogyan kell helyesen értelmezni? Mikor vagyunk halottak Isten szemében és hogyan válhatunk élővé? Köszönve: Lea

Dicsőség Jézus Krisztusnak! Tisztelt Lelkiatya! Először is szeretném megköszönni, hogy válaszolt a levelemre, melyben leírtam, hogy miként viszonyulok Jézushoz és miért vannak problémáim vele kapcsolatban. Nagyon hasznos tanácsokat kaptam Öntől (zsoltárok olvasása, részvétel a vecsernyéken), ezeket nagyon köszönöm, mindenképpen ki fogom próbálni. Valóban érzem én magam is, hogy a Jézushoz fűződő viszonyommal valami nem stimmel, de nagy megnyugvás nekem, hogy nekem kell félnem emiatt az Úr haragjától és hogy Ön sem ítél el engem. Már ez is bátorságot ad, hogy helyrehozzam. Remélem sikerül végigmennem azon az úton, melyről Ön is írt. Ha lehetséges, feltennék még két kérdést. Az egyik ahhoz kapcsolódik, amit a teológiáról írt. Levelében azt írta, ez segíthet abban, hogy bővítsem ismereteim és jobban megismerjem a Szentháromságot és annak személyeit. Arra irányulna kérdésem, hogy néhány teológiai cikk, szöveg olvasását, néhány előadás meghallgatását javasolja-e számomra vagy akár egy egész teológiai kurzus/képzés elvégzését. Meg kell mondjam, én egyébként is érdeklődök a teológia iránt. Esetleg tudna-e nekem ezzel kapcsolatos olvasmányokat javasolni, melyek nem túl nehezen érthetőek, de hasznosak szóval akár otthon egyedül is olvasható? Egy teológiai képzés elvégzésének Ön szerint lenne-e, illetve mi lenne a következménye a hitemre és az életemre nézve? Megéri elvégezni egy ilyen képzést azoknak is, akik nem az egyházban fognak dolgozni? Egyúttal szeretnék megfogalmazni egy másik kérdést is. Valamelyest kapcsolódik előző levelemhez is, melyben arról írtam, hogy többek között a saját testemet érzem akadálynak a Jézushoz való kapcsolatomban (arra utalnék itt, amikor azt írtam, hogy az esetleges kellemetlen testi állapotaim és tökéletlenségeim miatt szégyelltem magam előtte és nem tudtam elhinni, hogy akkor is szeret ha nem tökéletes a külsőm). Ön azt írta, hogy Jézus nem olyan, nem felel meg annak a képnek, ami kialakult bennem róla. Hogy Jézus nem a külsőségek és a testi dolgok alapján szeret vagy nem szeret. Jól sejtem, hogy ez a női havi vérzésre is vonatkozik? Történt már, hogy imádkoztam egy ilyen időszakom során mert akkor igencsak megviselt fizikailag és úgy éreztem, szeretnék segítséget kérni onnan fentről. Azóta viszont elgondolkodtam ezen, hogy egyébként szabad-e ilyenkor imádkozni egy nőnek. Az alapján, amit Ön Jézusról írt, én azt sejtem, hogy igen mert ha szeret minket feltétel nélkül akkor bizonyára szeret akkor is amikor "tisztátlanok" vagyunk.

Kedves Lelkiatya! 11 éves koromban halt meg a nagyapám. Rákos beteg volt. Megkapta a betegek kenetét (már nem tudott beszélni akkor), katolikus temetése volt, imádkoztunk érte...Kb egy héttel a halála után azt álmodtam, hogy találkoztam vele az udvarán, és azt mondta, hogy a pokolba került, de meg tudott szökni. Ugye nem került oda? Nem tudom, miért álmodhattam ilyet.

Tisztelt Lelkiatya! Amikor a gazdag ifjú megkérdezte Jézust,mi jót tegyen,hogy örök élete legyen,az Úr a válaszában a főparancsot és a parancsolatok megtartását írta elő. Azonban a felsorolásában nem mindegyiket említette,kimaradt az elő három parancsolat,mely az Istenre vonatkozik. Ez véletlen,vagy szándékos?Jézus nem tartotta kiemelendőnek,vagy az evangélista?

Kedves Lelkiatya! Nem most keletkezett a problémám, amely miatt írok, de időről-időre foglalkoztat és bizony nagyon zavar. A gondom az, hogy amióta Istent jobban szeretem és fontosabb lett nekem, hogy igyekezzek a lehető legjobban krisztusi keresztény lenni, azóta azt figyeltem meg, hogy ahogyan egyre fontosabb lett nekem Isten, úgy lett egyre kevésbé fontos a szerelem, párkapcsolat, házasság, szexuális élet. Jelenleg van párkapcsolatom, de nem vagyunk házasok. Ha őszinte akarok lenni, meg kell mondjam, már nem érzem, hogy szerelmes lennék a páromba. Nem okoz egyáltalán örömet, hogy találkozzak vele. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nincs semmi kedvem, de nem érzek valami nagy örömet se. Szeretem, de nem érzek szerelmet. Más férfiakra sem vágyok igazán. Ezzel azt akarom mondani, hogy a szerelem-párkapcsolat-házasság-szexuális élet valahogy úgy összességében, úgy általában nem nagyon érdekel. Régebben, pontosabban pár hónapja még az önkielégítés is érdekelt, ami persze bűn, de már sikerült fokozatosan teljesen elhagynom ezt a bűnömet. A test már nekem nem valami kellemes, szeretni való dolog, hanem inkább akadály és inkább szeretek a lelkemmel foglalkozni. Fiatal felnőtt nő vagyok és az én koromban ez (elvileg) nem normális, a fiatalokat kifejezetten érdekelni szokta az ilyesmi, mindenki megy férjhez, költözik össze a párjával, szerelmes valakibe, randizik, sokan házasság nélkül is együtt élnek, házasság után gyerekük születik, de én szívem mélyén nem vágyok erre. Az lehet, hogy megállapítom magamban, hogy egy férfi milyen jól néz ki, de egyébként nem érzek arra különösebb vágyat, hogy nekem legyen egy szerelmem, hogy szexuális életem legyen, hogy házasodjak valakivel. Persze emiatt rossz érzésem van, mert van párom, de közben meg nem érdekel a párkapcsolat, férfiak, szerelem, együttélés, szexualitás. A párkapcsolatom elején még nem voltam hívő. Szokták azt mondani, hogy ha valaki szereti Istent, akkor az embereket is annál jobban tudja szeretni és akkor annál jobban élvezi a szerelmet, szexualitást, örömmel házasodik szóval épp az ellenkezőjét érzi annak, amit én. Én mégis azt érzem, amit érzek, hiába mondják nekem mások, hogy ennek elvileg nem így kellene lennie. Nekem már a legnagyobb örömet az jelenti ha krisztusi keresztény lehetnék, Istenhez hasonló, nekem Isten már felette áll mindennek és mindenkinek. Arra vágyok, hogy mindenkit úgy szeressek, ahogy Jézus teszi, de szerelemre, párkapcsolatra, szexre egyáltalán nem vágyok. Én csak arra vágyok, hogy szeretni tudjak mindenkit és megbocsátó lehessek meg hogy másokat jobb emberré tudjak tenni, amennyire tőlem telik, lehetőleg Jézussal, no meg hogy valamilyen szinten a világot tudjam jobbá tenni, hogy az én szintemen tegyek azért valamit, hogy jobb legyen. Egyik nap viszonylag nagy összegben adományoztam adománygyűjtés alkalmával és tudom, hogy sokan erre is azt mondanák, hogy én nem vagyok normális, annyi pénzért adakozni (egyházon keresztül történt), de akkor én arra gondoltam, hogy másokkal jót teszek és nem arra, hogy mennyi pénzzel lesz nekem kevesebb. Pedig nem kevés értékben vásároltam adományt, de nem kérkedni akarok. Nekem az akkor legalább akkora örömet okozott mint a párommal találkozni meg szórakozni járni, ahogy más normális fiatalok szoktak. Akkor én úgy éreztem, hogy ettől ér valamit az élet, hogy segítsek másoknak és Jézus tanításait kövessem, igyekezzek lehető legjobban olyan lenni mint ő. Én azt hiszem nagyon nem olyan vagyok, mint a kortársaim többsége, de nem is kell a fiatalokhoz hasonlítsam magam, hiszen az idősebbekről is ugyanazt mondhatnám, ők sem feltétlenül mások. Nekem valamiért Istennek megfelelni fontosabb mint másoknak megfelelni és a szívem mélyén arra vágyok, hogy azt csináljam, amit Jézus tanított. Szívesen beülök én is egy étterembe, megyek úszni, sportolni, beszélgetek másokkal, de nekem ezek mellékes dolgok, csak mellékes tartozékai az életnek. Az emberekkel meg szívesen barátkozok, ismerkedek, de a szex teljesen hidegen hagy és nekem már nem az a fontos, hogy pár ember legyen, akivel mindig elmegyek szórakozni és ők legyenek mellettem életem végéig, mint másoknak az igazi barátai, persze én is biztos örülnék ha lenne ilyen, de sajnos én mindig csalódtam másokban, mert mindig nekem voltak ők fontosak és nem én nekik, meg sajnos néha csak addig kellettem, amíg szükségük volt rám, de szóval én már inkább mindenkit szeretnék jézusi szeretettel szeretni és nem baráti társaságot magam köré meg párkapcsolatot, ahol az az egy ember olyan fontos nekem és mindig együtt vagyunk és ő különlegesebb nekem mint mások és leélem vele az életem, meg annyira hat rám a viselkedése, saját családja, érzelmei. Azért egy szerelmes kapcsolat mégis más ilyen téren mint egy baráti. Én fontosabbnak tartom azt, hogy az ember legyen inkább krisztusi keresztény és mindenkit szeressen, mindenkivel megbocsátó legyen, nem kell feltétlenül kiemelni bizonyos embereket a sok közül. Az jó ha vannak barátai az embernek, biztos én is örülnék neki, de nem egészen úgy gondolkodok, ahogy más emberek. Ezen kívül, ahogy említettem is a levelem elején, nekem valamiért Isten mondhatni minden és mindenki felett áll, különösképp azóta, hogy nagyon sok mindenért hálás lehetek neki. Szeretem a szüleimet is, a régi barátaimat is tudnám szeretni ha visszatérnének hozzám, a párkapcsolatra nem vágyok, de szeretettel nyilván tudnék szeretni férfiakat is, a páromat is, de ha arról van szó, hogy a mennybe kerülök vagy Jézus királyságában lesz örök életem, ha lesz egyáltalán, akkor én legalább annyira várom, hogy Jézust lássam, mint ahogy az elhunyt szeretteimet. Ami azt illeti, meg merem kockáztatni, hogy azt mondjam, őt még jobban is szeretném látni mint az elhunyt édesapámat, nagyszüleimet, nagynénémet. Őket is szeretném, de Jézus előttük van a sorban. Ebből is jól látszódik, hogy miként gondolkodok és mi nálam a fontossági sorrend, ilyen csúnyán mondva. Én abból indulok ki, hogy ha Jézus nem váltott volna meg a bűneimtől, ha Isten nem teremti meg a világot és nem bocsát meg, akkor mi sem lennénk és ha lennénk is, eleve egy szenvedés lenne az egész és akkor hiába lennének szeretteim, nem lehetne Örök élet, nem lenne kiben bízni, kire támaszkodni a földi életben, nem lehetnék együtt a szeretteimmel a halál után. Másokhoz képest bizonyára csodabogárnak tűnök, de ha belegondolok ebbe, akkor természetes dolog, hogy az ember, vagy bizonyos emberek jobban kötődnek Istenhez, mint más emberekhez. Ha rágondolok, hogy Jézus az életét adta értem, akkor hogyan is ne szeretném jobban mindenki másnál? Ő lesz akkor nekem a mindenek felett álló, közben szeretve más embereket is, de ő akkor is olyan lesz, mint senki más. Ha annyira szereti az ember Istent, akkor elkerülhetetlen, hogy megváltozzon, jól gondolom? Ha Jézus nekem annyira fontos, akkor természetes, hogy akaratlanul is hozzá kezdek hasonlítani, amibe nyilván az is beletartozik, hogy az lesz nekem fontos, ami neki is az volt és az lesz nekem kevésbé fontos, ami annyira neki sem volt fontos. Nem vetkőztem le teljesen a földi élet szeretetét, de látom sajnos a rossz dolgokat is benne és látom, hogy mi az, ami tényleg fontos és nem csak magamnak okoz örömet és nem csak átmeneti. Kissé tartok tőle, hogy félre fog érteni, ezért próbálom nagyon jól magyarázni. Ez szép és jó lenne, de mit tehet egy olyan ember mint én? A páromat hagyjam el? Ne legyen többé párkapcsolatom? Ha van/lesz és nem érdekel a szex, akkor erőltessem magamra vagy a páromat fosszam meg tőle? Nem túl nehéz úgy élni egy embernek, hogy nincs párja, szerelme, férje? És az, hogy nincsenek valakinek barátai? Én sajnos sok emberben csalódtam már, ennek ellenére tudnám szeretni az embereket és szívesen barátkoznék, de már részben hozzá is szoktam, hogy manapság ez nem könnyű, főleg a hozzám hasonlóknak, meg én már megtanultam, hogy csak Istenben bízhatok teljesen, nekem komolyan csak ő van, aki még soha nem bántott meg és mindig mellettem volt. Hiába voltak barátaim, rokonaim, párkapcsolatom. Az igazán nehéz időkben főleg Istenre támaszkodhattam, a barátaim addigra már rég elhagytak.A rokonaim még úgy-ahogy támogattak is, ha nem is mindig. A legnehezebb perceimben mégis csak Isten volt mellettem. Apáca nem szeretnék lenni, mert azért teljes mértékben nem akarom kivonni magam a hétköznapi életből, szeretnék dolgozni, szeretnék ismerkedni emberekkel, szeretném meghagyni az eddigi szokásaimat, de nem is vagyok olyan, mint mások és a megszokott földi életet, hétköznapokat sem akarom abban a szokásos formájában. Olyan ez, mintha a kettő között lennék valahol, a szokásos hétköznapi élet és a szerzetesi élet között, valami kettő közötti lenne talán a nekem való, de olyan nincsen. Vagy mégis? Olykor az az érzésem támad, hogy nem lehetek egyszerre egyik és másik oldalon is, de ez biztos nem igaz, mert akkor csak apácák,szerzetesek és hitetlen bűnösök lennének, márpedig hétköznapi keresztények is vannak. Ami a párkapcsolatot, házasságot, férfiakat illeti, magamnak olyat is mondtam már magamban, hogy nekem Jézus életem szerelme. Ez az érzés, amikor az ember azt mondja, nekem ő a fontos, fontosabb más embereknél, élvezeteknél, férfiaknál. Néha-néha olyan érzésem támad, hogy más nem fér bele a szívembe, csak Jézusnak (Istennek) van ott helye. Próbálom megfogalmazni, de nagyon nehéz. Én úgy hiszem, nem véletlenül nehéz nekem ezt megfogalmazni, ez túlmegy minden más érzelmen, ami létezik. Még az, hogy a barátokra sincs hatalmas igényem és az elhunyt szeretteimnél is jobban vágyok rá, hogy Jézust lássam, az még úgy tűrhető, na de a párkapcsolat, szexualitás és házasság kérdése eléggé kemény dió. Ez már hónapok óta így megy, ahogy ezt leírtam. Nem tudom fog-e ez még bármit is változni. Elhiszi nekem, hogy néha ez nagyon zavaró és elszomorító? Nem stimmel. Nem egészen jó ahogy van. Biztos lehetne jobb is, de nem tudom, hogy. A másik lehetőség, hogy elmebeteg vagyok, de csak nem. Még 30 éves sem vagyok, ilyen fiatalon ez nem könnyű. Ha egy nyugdíjas néni ezt érzi, neki még jó is lehet ez, de az én koromban én ezt egy nagy megpróbáltatásnak érzem. Ezt az egészet, hogy milyen a másokhoz való viszonyom, hogy megtaláljam mi tenne boldoggá, hogy hogyan maradjak mindkét oldalon, ha érti mire célzok, hogy mit tudjak kezdeni ezzel, hogy más vagyok. Egyébként a családban csak én vagyok ilyen, szüleim, nagyszüleim sem ilyenek voltak, hiába kereszténynek lettem nevelve és ők is azok voltak. Jó, az egyik nagymamám akart eleinte apáca lenni, végül nem lett az, vele sok időt is töltöttem gyerekkoromban, mert együtt lakott velem és szüleimmel, talán hozzá vagyok hasonlatos. Olvasva biztos egy semmiségnek tűnik a problémám, de engem mégis nyomaszt és ha egy ideig nem törődök vele, akkor sem oldódik meg, hanem csak tolódik időben és később fog nyomasztani. Még senkivel sem osztottam meg, mert aki ezt nem éli át, az úgysem képes megérteni. Még úgy sem, ha keresztény, de ha nem az, akkor meg egyenesen hülyének nézne.

Kedves Lelkiatya! A túlvilággal kapcsolatos a kérdésem. Ha egy olyan ember aki életében nem gyakorolta a hitét, de meg volt keresztelve, mi "vár" rá a túlvilágon? Ha szentmisét ajánlanak fel érte, akkor az hogyan segíti Őt a túlvilágon? Válaszát előre is hálásan köszönöm, P