Kedves Adél! Amikor Jézus a világosság fiairól beszél, akkor nyilvánvalóvá teszi, hogy itt nem fizikai világosság/sötétségről van szó, hiszen saját magát nevezi világosságnak: "Amíg veletek van a világosság, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek." (Jn 12.36). Itt nincs is szó a sötétségről. Azt majd Szent Pál említi meg a Tesszalonikaiakhoz írt levelében: "Ti mindnyájan világosság fiai vagytok és nappal fiai; nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé!" (1Tessz 5,5) Nyilvánvalóan szellemi világosságról van szó ezekben a szövegekben, tanításokban, nem pedig fizikai jelenségről. Hogy Jézus a sötétben imádkozott, ez alighanem azért volt, hogy zavartalanul lehessen az Atyával. Ennek vajmi kevés köze van a fényviszonyokhoz.

A szenvedés rossz. Ne csapjuk be magunkat! A szenvedőn segíteni kell, hogy minél kevésbé szenvedjen. Ennek ellenére az a különös tapasztalat, hogy a szenvedés sok esetben mégis jót tesz. Egy egyszerű példa: egy edzőtáborban rengeteg szenvedést vállal az élsportoló, hogy fölkészüljön a versenyre. De szívesen vállalja, mert tudja, hogy meglesz az eredménye. Önmagában a fájdalom, amivel egy kemény edzés jár, nem jó, de az eredménye mégis jó lesz. Egy másik megközelítés pedig azt mondja el, hogy Isten a rosszat is jóra tudja fordítani. Nem akarja a rosszat, de segít, hogy az javunkra váljék. Ettől még a rossz nem válik jóvá, de annak eszköze lehet. Megfontolandó még, hogy Jézus maga is így tanított: Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét... (Mt 16,24). Tehát Jézus előre látta, hogy a szenvedéseknek meg lehet a gyümölcse, jó eredménye. Roppant szívtelen és hazug dolog volna egy szenvedőnek azt mondani, hogy még ha tudnám is, nem csökkentem a szenvedésedet, hogy ebből neked minél nagyobb hasznod legyen. Mikor azonban tehetetlenek vagyunk valamely szenvedés láttán, akkor mégis az kerül elő, hogy imádkozom, hogy ha megszüntetni nem tudom a szenvedését, legalább azt kérem, hogy a javára váljék. Vagy akár ugyanígy imádkozhatom a magam megváltoztathatatlan szenvedései közepette is.

Az egyház tanítása arra irányul, hogy abortív módon semmi esetre sem szabad fogamzásgátlást előidézni. Az egyéb jellegű fogamzásgátlási megoldásokat már kevésbé súlyosan ítéli meg. Viszont, ha az ilyen jellegű gyógyszer nem a megfogant élet megakadályozására irányul, akkor nincs benne semmi elítélendő, akkor ez nem bűn. Ha orvos javasolja, nyugodtan lehet vele élni. Nem a tabletta szedése vagy a módszer a bűnös, hanem a gyilkosság vagy a szexuális élet szabadossága.

Aligha lehet ilyen határt megszabni. Egészen különbözőek vagyunk, különböző kultúrákban és anyagi helyzetekben. Jézus és az evangélium nem fizikai egyenlőséget akar hirdetni, hanem, hogy mindenki ott keresse és szolgálja az Urat, ahol éppen van. A gazdag ifjúnak azt mondta, ha tökéletes akarsz lenni, add el mindenedet... és kövess engem (Mt 19,21). Zakeus a vagyona felét a szegényeknek adta, az ő esetében az is elég volt (Lk 19,8). Ugyanakkor voltak asszonyok, akik vagyonukból gondoskodtak Jézusról (Lk 8,3), de nekik nem mondta, hogy adják el minden vagyonukat. Nem vagyunk egyformák, és Isten sem mindenkitől ugyanazt kéri. Aki nagy vagyont örököl vagy tudása alapján nagy vagyonra tesz szert, az nagyon sok jót tehet. Igen, lehet keresztény ember nagyon gazdag is, ha azt jól használja föl, ha a vagyonából sokakat segít. Ami a vágyakat illeti, ott inkább a józanság az, amely evangéliumi. Szabad szép életre vágyni és ezért tenni is. Ha ezt az ember evangéliumi élettel, tehát Isten parancsainak követése nyomán tudja megvalósítani, akkor ebben semmi rossz nincsen. De az biztos, hogy ha az ember túlságosan evilági célokat követ, akkor félő, hogy becsapja magát, hogy ezzel ő közben csak jót akar tenni. Sokkal fontosabb arra törekedni, hogy Isten akarata szerinti boldog, mint arra, hogy a világ elképzelése szerint kényelmes életünk legyen. Egyébként attól tartok, hogy a filmek világa is sokakat megbolondít, s azért is mutatnak nekünk a szappanopera-szerű filmekben gyönyörű házakat, kényelmes autókat, hogy ezek iránt fölkeltse a vágyat, és minél inkább rávegyen bennünket a fölid javak hajszolására. Ennek nem szabad bedőlni. Érdemes minél inkább a lelkiéletre törekedni. Ennek része lehet az egyszerű élet, a dőzsölés azonban kevésbé. Jézusnak az Ön által is idézett szavai, hogy nehéz a gazdagnak bejutni a mennyek országába, mindenesetre elgondolkodtató. Ennek ellenére mégis sokan törekszenek arra, hogy gazdagok legyenek, holott ezzel csak megnehezítik a saját útjukat, hogy a mennybe juthassanak.

A békéért nagyon fontos imádkozni. Hogy ezt hogyan vigye végbe az Úr, ebben nem kell nekünk tanácsot adni neki. Ha lemondana az ukrán kormány, fogalmunk sincs, hogy ez milyen következményekkel járna. Annyira bonyolult ez a helyzet, hogy mi, egyszerű emberek képtelenek vagyunk átlátni, hogy mi itt a helyes lépés. Legyen béke, ezért imádkozzunk, és ezért tegyünk meg minden tőlünk telhetőt - a saját életünkben is.

Ha az egyik fél katolikus, akkor igen. A püspöktől kell hozzá engedélyt kérni, hogy szabályos legyen, de ha nem kérnek, akkor is érvényes a házasságkötés. Nem evangéliumellenes csak szabálytalan a katolikus egyház rendje szempontjából. Ez abban az esetben igaz, ha a "gyülekezetes keresztelés" valóban érvényes, tehát a Szentháromságra történő keresztelés volt. Akkor az illető nő keresztény, és nincs teológiai akadálya, hogy katolikus szentségben részesüljön.

Az ilyen, ha csak lehet, kerülendő. Ha ilyen helyzetbe kerül valaki, annak le kell vonnia a következtetéseket, hogy nem szabad túlzott böjti vállalást fogadni. Igen, ilyenkor ezt legjobb megbeszélni a saját lelki atyával. Ha pedig ez nem lehetséges, akkor valamelyik atyával, mintegy áldást kérni erre a váltásra. Viszont ebben az esetben a váltás ne csak egyszeri alkalom legyen, hanem akkor az enyhítés már maradjon meg a böjti idő végéig. Amikor pedig újabb böjti elhatározást tesz, akkor ennek tapasztalatát érdemes lesz majd beépíteni. Az Úr a jókedvű adakozót szereti (2Kor 9,7).

Érdekes megfigyelés, amit mond, hogy egyes diéták nagyon hasonlítanak a mi keresztény böjtünkhöz. Könnyen lehet, hogy ezeknek az összefüggéseknek a mélyén van igazság. Mégis azt mondom Önnek, hogy e kettőt nagyon világosan válassza szét. Döntse el, hogy böjtölni szeretne, vagy fogyókúrázni. A kettőt nem lehet összekeverni, még ha hasonlítanak is. A böjt imádság, a fogyókúra, diéta pedig egészség őrzés. Az első Istenre irányul, a második az emberre. Ha böjtölés közben eszébe jut, hogy ez milyen jó fogyókúra is, nyomban hessentse el ezt a gondolatot, mert ez kísértés: el akarja terelni a figyelmet a lényegről. Ha viszont fogyókúra közben jut eszébe, hogy ez akár böjt is lehetne, akkor hessentse el ezt a téveszmét. Ez önbecsapás lenne. El kell dönteni, hogy mit ajánlok föl az Úrnak, és mi az, amivel a saját egészségemnek áldozok.

Az legyen ennek az esetnek a tanulsága, hogy Liturgia előtt soha ne kóstoljon meg semmit. Én méltatlannak tartom, ha mi, görögkatolikusok az egy órát a szentáldozás pillanatáig számoljuk. Azért, mert ebben az esetben többnyire akár a Liturgia előtt közvetlenül is ehetnénk, hiszen a Szent Liturgia többnyire egy órán át tart, vagy tovább, s ha az áldozók sorának a végére állok, még ki is jöhet a 60 perc. De ez a számítgatás valóban méltatlan, ezt mindenképp kerüljük el. Ha tanácsot adhatok, az legyen a minimum, hogy Liturgia kezdése előtt egy órával már semmilyen ételt ne vegyen magunkhoz. Az Ön esetében, kedves Marika, mégis azt mondom, emiatt a kis ballépés miatt nehogy megfossza magát vasárnap a szent Eucharisztiától. Ha lehet, gyónjon meg. Ha nem lehet, akkor is menjen áldozni, legalább most egy kicsit komolyabb lesz a bűnbánata. Ami tehát történt, az nem halálos bűn, de a későbbiekben mindenképp kerülendő.

Való igaz, hogy ez gyakran megesik. Ha béketűrő embert látnak, az emberi gőg fölágaskodik, és csak még jobban akarja fitogtatni erejét. A logika szerint tehát igaza van Önnek, hogy íly módon a béketűrésünkkel még jobban bűnbe sodorjuk a bántalmazót. De azzal is számoljunk, hogy az Istenért és Istennel vállalt béketűrésnek is lehet segítő hatása. Míg annak az ellenkezője aligha tud segíteni a másik emberen. Lássuk be, elsősorban magunk miatt szeretnénk leállítani a velünk szembeni erőszakot, nem pedig a minket bántalmazó lelki békességéért. A bántalmazó lelkiállapota nem attól függ, hogy hagyják-e kibontakozni az erőszakosságát. Ha erőszakkal találkozik, vélhetően ez csak növeli a saját durvaságát. Míg, ha szelíden viselt türelemmel szembesül, ez elbizonytalanítja, ez nem az ő pályája, erre ő sokkal kevésbé számít. Sokkal inkább ez a furcsának tűnő krisztusi magatartás, hoz eredményt, mint az emberi logika. A szentírás tanúsága is erről a fordított logikáról árulkodik: "Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat." (Róm 12,21)

Hogy ebben Jézushoz fordul tanácsért, hogy ő mit tenne az Önök helyében, ez teljesen helyénvaló gondolat. Ezt mindig érdemes alkalmazni. Persze, nem csak fantáziálással, hogy akkor hogy is viselkedne itt a názáreti rabbi, hanem pontosan ővele megbeszélve: "Uram, Te mit tennél a helyemben?" Ez minden helyzetben alkalmazható. És a helyzet megoldásáért való imádság is teljesen helyes. Hogy milyen módon oldja meg az Úr, abban nagyon nem érdemes tanácsot adni, abban ő úgyis végtelenül találékonyabb. De kérni, hogy ez a rossz helyzet szűnjön meg, ez is keresztény megoldás. Ugyanakkor az imádságtól sem lehet mindent várni, főként nem a saját cselekedeteink pótlását. Ne féljen lépni az emberek felé sem. Itt érzek egy kis gyengeséget az Önök részéről. Persze, hogy szóvá lehet tenni. Még ha intim dologról is van szó. De épp azzal kényszerül erről beszélni, hogy az ő életük intimitása borul ki ezzel a magatartásukkal. Azt javaslom tehát, hogy egy alkalommal beszélje meg ezt velük. Tudom, hogy kínos a téma miatt is, meg a mások figyelmeztetése is mindig nehéz, de van helyzet, amikor ezt nem kerülhetjük el. Finoman, szelíden, mintegy úgy fogalmazva, hogy az ő érdekükben is teszi ezt, de nyugodtan értesítse őket erről a tényről, hogy az intim életük nem marad a lakásuk falai között. Lehet, hogy hálásak is lesznek érte, hogy valaki figyelmeztette erre őket. Persze, az is lehet, hogy nem. Az sem kizárt, hogy abban a pillanatban durva elutasítást kap tőlük, de ez se riassza vissza! Az is egy emberi magatartás lesz, ami után azonban lehet, hogy mégis kicsit másként gondolják. Tekintse tehát erről az oldalról. Nekik akar jót azzal, hogy ezt a kényes kérdést szóvá teszi. Aztán, ha nincs foganatja, akkor marad a tűrés addig, amíg az Úr másként meg nem oldja a helyzetet. Tehát imádkozzék is értük és szóljon is nekik. Meg a szólás előtt is imádkozzék. Meglátja, fog segíteni az Úr Önnek ebben. Bátorság!

Nem számít halálos bűnnek, de azért mindenképpen gyónja meg. Nem csak a halálos bűnöket kell meggyónni. Megkönnyebbül, megtisztul tőle, ha gyónásban elmondja egy atyának. Semmi egyéb következménye nem lesz. Feloldázást kap a végtelenül irgalmas Istentől és kész. Ennyire egyszerű a keresztény életünk, csak nem akarjuk elhinni. Persze, ennek az is része, hogy teljes szívemmel, teljes lelkemmel, teljes elmémmel, minden erőmmel igyekszem őt szeretni és követni.

Ha nem akarja nyilvánosság elé tárni, írjon a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre.

Természetesen egyáltalán nem bűn másként gondolkodni. Nagyon fontos gondolkodni, keresni a válaszokat. Nem az a jó hívő, aki gondolkodás nélkül elfogad mindent, ami az ima- és dogmatikakönyvekben van, hanem, aki végére jár mindennek, hogy a hite minél megalapozottabb, minél mélyebb legyen. Szóval itt nincs is semmi hiba. Ráadásul azt kell mondanom, hogy Önnek igaza van. Ha összehasonlítunk két helyzetet, az egyikben azonos nemű pár nevel föl gyermeket, a másik állami gondozásban van, tehát saját szülő nélkül (tegyük hozzá a törekvés arra irányul, hogy nevelőszülőknél legyenek, amennyire lehet családi körülmények között), nos, nehéz azt mondani, hogy a szülő nélkül nevelődő van jobb helyzetben. A szülői minták terén is van Önnek igazsága, hiszen, számtalan eset van, amikor egyik vagy másik hiányzik, még akár a jelenléte ellenére is (rossz apa- vagy anyakép). Szögezzük azonban le, hogy most még a társadalmi gondolkodásról beszélünk, nem az Egyház tanításáról. Lehet, hogy egy rosszul sikerült házasságban, vagy elvált szülők által nevelt gyermek esetében is vannak súlyos sérülések a személyiségi és nemi identitás kialakulásában, de ezekről a helyzetekről a közgondolkodás egyelőre azt mondja, hogy "nem sikerült", tehát az ilyen családi helyzetet rossznak, sebesültnek minősíti, s ennek a legtöbb esetben elkerülhetetlen következménye a gyermek ilyen vagy olyan sérülése. Igaz, hogy ma szívesen nevezik mozaik családnak a széttört családokat, ezzel próbálva legitimálni, hogy ez is normális, de azért még mindig úgy tekintünk ezekre a helyzetekre, hogy "nem sikerült", "próbáljuk meg másként". Ha azonban két azonos nemű párra tekintenénk úgy, hogy vállalhassanak gyermeket, akkor ezzel azt mondjuk, hogy ez egy normális állapot, ha nem is tökéletes. Nem mondjuk rá, hogy "nem sikerült", hanem egyre jobban ünnepli a torzult gondolkodású társadalom, hogy ez is jó, sőt, ez is olyan, mint a hetero pár. Tehát, ha elfogadjuk, hogy ez jó állapot, akkor miért ne kaphatnának gyermeket? Igaza van. Illetve fordítva, ha kaphatnak gyermeket, akkor ezzel ráerősítünk arra, hogy ez egy jó állapot, elfogadható. Ha nem is tökéletes. Dehát egyik emberi forma sem tökéletes. Itt tart a társadalom, ennél a gondolkodási állapotnál. Ide jutottunk, ide juttaták el a mai nyugati embert. A hiba ott van, hogy ez a kérdés alapvetően rosszul van föltéve, s ezért nem lehet rá jó vagy rossz választ adni. Illetve, csak rosszat lehet. Most vegyük elő a Bibliát! A keresztény antropológia szerint a szexualitás a férfi és a nő életreszóló kapcsolatának kifejeződése. Házasságon kívül nincs helye. Még ha a mai fiatalok (és felnőttek) 90-95 %-a nem is veszi ezt figyelembe, a Biblia és az Egyház tanítása teljesen következetes ebben. Más dolog a házasságra készülés előjátéka, az udvarlás időszakában történő, már szexuális tartalmú közeledés, együttlétek. Ezeknek megvan a helye, a szerepe a házasság előtt is. De éppen azért nem lehetséges a teljes testi egyesülés a házasság előtt, mert egészen addig nem biztos még az életszövetség. Akkor történt az egyik nagy törés, amikor a tudomány fölfedezte az antibébi tablettát. Ezzel a vívmánnyal teljesen el lehetett különíteni a szexuális életet a családi élettől. A korábbinál százszor felelőtlenebbül lehetett élni szexuális életet. Addig is voltak kihágások, de az annak is minősült. Ettől a ponttól kezdve egyre inkább elvált a szexualitás a házasságtól, és a 60-as évek szexuális forradalma végképp eltépte a kettő kapcsolatát. Az Egyház azonban továbbra is azt tanítja, hogy a kettő szervesen összefügg, nem lehet egyik a másik nélkül. Az azonos neműek élettársi kapcsolata úgy hasonlít a házassághoz, mint a festett citrom az érett narancshoz. Nincs beteljesülés, nincs áldás, nincs egymást pótló, kiegészítő érzelmi harmónia. Van helyette barátság, jó viszony, tevékenységekben egymást jól kiegészítő magatartásforma, nem tagadom, bizonyos érzelmi kötődés, de ez nem Isten áldotta szerelem, amely az Eucharisztiához hasonlítható. Ott is van szeretetben való testi egyesülés! Hosszasan lehetne még a homoszexualitás pszichés betegségéről beszélni, főként arról az ideológiai hadviselésről, amely ezeket hatásosan irányítja, mégpedig elképesztő erőszakossággal. De erre ez a rövid válaszadás nem elegendő. Gondolataiban tehát válassza szét a társadalmi közgondolkodást az egyház tanításától. Az egyház rámutat az azonos neműek házasságra képtelenségére, és ennek egyszerű következménye, hogy az ilyen párok gyermeket sem kaphatnak. De hogy ezt megértsük, vissza kell menni egészen a Bibliáig, s ehhöz nem könnyű lehántani magunkról korunk közgondolkodását.

Más mesterségeknél is találkozunk ezzel a jelenséggel, hogy nem minden képviselője áll hivatásának magaslatán. Ez, persze, egyáltalán nem jelent mentséget, sem az illető személyeknek, sem az egyház egészének. Mit tud tenni az ilyen szituációban? Nagyon sok mindent. Nagy lehetőség ez a türelem, a szelídség, az alázat gyakorlására. Igazán nem könnyű elviselni azt, amikor valaki helyzeténél fogva tanítani akar, holott nyilvánvaló, hogy amit nyújtani tud, az édes kevés. Esetleg Jézusra lehet gondolni, aki életének nagy részét úgy töltötte, hogy hallgatta a zsinagógákban a nem mindig épületes tanításokat, melyeket ő sokkal jobban tudott volna, de várt egészen harminc éves koráig. Aztán imádkozni is lehet az ilyen atyákért. Nagy hit kell ahhoz, hogy merjünk hinni ezek átalakulásában. De volt ilyenre példa, nem is egy, amikor egy pap megtért, és egészen mássá változott minden tanítása. Van még további lehetőség is. Ez igazából egy játék. De nagyon tartalmas, sokat nyújtó gyakorlat. Ha gyenge is a prédikáció, mégis figyelek rá, és keresem azt a néhány szót, esetleg néhány mondatot, amely mégiscsak tartalmas, ami fölhasználható, vagy legalábbis továbbgondolható. Ismétlem, ez majdnem csak játék, mert egy sportújságot is lehet úgy olvasni, hogy valami lelki tartalmat kifejező szót, kijelentést keresek benne. Ugyanakkor mégsem csupán keresztrejtvény szerű szórakozás ez. Sokat segít az Istenre figyelésemen, mert alakítja azt a hitemet, hogy mindig keressem az ő üzenetét, kiélesedik bennem az a késztetés, hogy bárhol és bármiből kihalljam, hogy merre akar vezetni, mit akar tanítani. Ezeket tudom tanácsolni Önnek.