kecskemeti.gk@gmail.com

Butaság a köbön. Bocsánat, az erős válaszért, de ez a gondolatmenet ennyit érdemel. Elárulom, én is szeretem a háziállatokat, a kutyát, a cicát egyaránt. A cicák szeszélyei néha fölbosszantanak, dehát ez már ennek a jószágnak az etológiájához tartozik, igazán nem tehet róla. Sokszor megtörténik, hogy az állatokat emberi tulajdonságokkal ruházzuk föl, emberi érzelmeket vélünk látni rajtuk. De attól ezek még megmaradnak értelem és érzelem nélküli jószágoknak. Egyébként könnyen lehet, hogy a macskáknak ez az - általam kicsit nehezen tolerálható - szeszélyes magatartása szülte ezt a tévképrendszert, hogy kapcsolatban vannak valamiféle szellemi világgal, azért olyan kiszámíthatlan a viselkedésük némely példányuknak. A macska, ha figyel - azt nagyon jól tudja, és egészen hosszan, türelmesen -, akkor minden bizonnyal valami vadászösztön vezeti. Hogy nem elemez, és energiafokozatot nem méricskél, az egészen bizonyos. Az állati agy nem képes ilyen elvont tevékenységekre. Ráadásul nincsenek is olyan gonosz lelkek, akik hol ide, hol oda szállnak, amelyet aztán értelem nélküli állatok el tudnának cipelni. Még a mesében sincs ilyen, mert alapvetően értelmetlen. Bízom abban, hogy nem bántottam meg ezzel az erős fogalmazással, hiszen a kérdésfölvetése jogos, ez a kérdés Önt foglalkoztatja. De azért írtam ilyen nyersen, hogy ezzel együtt tanácsoljam is Önnek, hogy egyáltalán nem érdemes ilyen butaságokkal foglalkozni. Szeretettel, a lelkiatya

Nyilván Krisztussal. Hiszen senkihöz sem tudunk olyan közel kerülni, mint Krisztushoz, aki - noha a mennyben van - a szívünkben él. A szerelmes házastársunkat is a szívünkben hordjuk, mint mindazokat, akiket szeretünk. Kit mélyebben, kit felszínesebben. De a szívünkben lakó Krisztus maga ennek a szeretetünknek a forrása, amellyel embertársainkhoz, hitvestársunkhoz, szüleinkhöz, gyermekeinkhöz fordulunk. Ezért hát nem lehet sem szétválasztani, sem szembeállítani a kettőt. A hitvesi szeretet az istenszeretetből táplálkozik, de az előbbi vissza is hat az utóbbira, az Isten iránti szeretetem növelni fogja a szeretetemet a társam iránt is.

Hogy egy ikonon az Istenszülő miért könnyezik, erre nem lehet egyszerű választ adni. A könnyek üzenetet hordoznak. De az is lehet, hogy kinek-kinek mást és mást. Az valóban szembeötlő, hogy az ikonokon Mária (és a többi szent is) nem mosolyog. Komoly, talán szomorúnak is tűnő arcot látunk legtöbbször. Bár ez inkább merengés, befelé fordulás, befelé mosolygás. Az bizonyos, hogy a mennyben a szentek végtelenül boldogok, ujjongó örömben élnek. Erre fogalmaink sincsenek. S azt mondjuk, az ikonok azért olyan misztikusak, mert a szenteket nem úgy ábrázolják, ahogy itt a földön voltak, hanem úgy, ahogyan most a mennyben vannak. De nem látunk bele igazán ebbe a világba, csak nagyon töredékesen. Jóllehet az ikon ablak a mennyországra, de azért mégiscsak homályosan látunk, mintegy tükör által. Szerintem a częstochowai fekete Madonnát leginkább a sötét tónusok miatt nevezték el így. Mégis, ha valaki a dráma sötétségét látja benne, nem téved. Az Istenszülő arcán látható, le nem retusálható két ronda vágás éppen annyira fontos üzenete ennek az ikonnak, mint az a mélybe meredő tekintet, amelybe azért mi is, az ikon előtt álló és imádkozó emberek is beleférünk.

Nem tudok erre válaszolni, de tanácsot adhatok. Keresse föl a nővérek honlapját. Ott talál tájékoztatást a kapható könyvekről, de rá is kérdezhet az ottani elérhetőségükön keresztül: https://www.karmelita.hu/ https://www.karmelita.hu/termekkategoria/konyv/

Ezeken az imaalkalmakon csak az elején hangzik el egy rövid tanítás az imádságról. Utána pedig kétszer fél órán keresztül teljes csöndben imádkoznak. Ezt nevezzük belső imának vagy Jézus-imának. Ez utóbbi elnevezést az indokolja, hogy ebben a csöndben, befelé figyelésben egyetlen fohászt mondunk: "Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam." Ezt ismételgetve igyekszünk lejutni a szívünk mélyébe. Ezért is nevezzük belső imának, mert minden külső körülményt levetve - már amennyire lehet - csak befelé figyelünk. Ezt lehet egyénileg is végezni, minden nap megfelelő időt (5-10-20 vagy 30 percet vagy akár többet) is rászánva. De lehet így is, tehát közösségben, ahogy a debreceni és havonta egyszer a Rózsák terei templomban is imádkozzák.

Igen. Ez egy régi szokás, hogy az imádkozó ember kezébe veszi a rózsfüzért. S nem csak akkor, amikor kifejezetten a rózsafüzér imádságát mondja. Nagyon érdekes, hogy ugyanezt lehet látni a keleti egyházban is, csak ott a csotki van az imádkozó emberek kezén. Valahogy jó valamibe kapaszkodni, miközben láthatlan égiekkel beszélget az ember. Mivel én alig ismerem a rózsafüzér imádság lényegét, nem tudok Önnek tanácsot adni ezen a téren. De egy alkalommal fölfigyeltem arra a tanításra, mely azt mondja, hogy a rózsfüzér is Jézushoz szóló imádság, csak hangsúlyosan az Istenszülő közbenjárásának bekapcsolásával. Tehát még közelebb áll a Jézus-ima keleti gyakorlathoz, mint korábban gondoltam.

Az angyalmeditációtól óva intem. Az merő sarlatánság. Az említett 33 napos lelkigyakorlatot tartalmazó könyvet a piarista rend terjeszti. Ez biztosítékot ad arra, hogy a katolikus egyház tanításával megegyező buzdításokat tartalmaz. Mivel erősen a latin rítusú lelkülethöz kötődik, ezért nem tudok róla megbízható véleményt mondani.

Bevallom, én nem tudom, mi ez a 24 vám. Talán egy orosz magánkinyilatkoztatás része lehet? Mindenesetre a Bibliában nem szerepel.

Egyik oltóanyagban sincs abortált magzat. Vannak olyan oltóanyagok, amelynek vagy a kikísérletezésében, vagy a vizsgálata során használtak olyan sejttenyészetet, amelyet magzatok szöveteiből fejlesztettek. Le kell szögeznünk, ilyet nem volna szabad tenni. Nincs jogának az emberben, hogy védtelen embertársát ilyenre használja. Teljes egészében le kellene állítani azokat a kutatásokat, amelyek abortált magzatok testét használják föl. Azonban az a beteg, vagy betegséget elkerülni akaró személy, aki az oltóanyagot kapja, annak semmilyen befolyása nincs ezekre a folyamatokra, tehát nem követ el bűnt, ha az orvos által fölkínált oltóanyagot elfogadja.

Az a rend, hogy a bérmálás szentségét is ugyanabban a rítusban ünnepeljük, mint amiben a keresztséget fölvettük. Még ha rítusváltást tervez is valaki, a bérmálást a saját rítusában kell ünnepelni. A más rítusban való bérmálkozás még önmagában nem visz át a másik rítusba.

Sokszor nem látjuk ám a másik életét, hogy az valóban boldog-e vagy sem. Általában boldognak gondoljuk azt, akinek megvan, ami nekünk nincs, csak vágyunk rá. Pedig lehet, hogy ő meg azért boldogtalan, mert neki is hiányzik, ami másnak meg megvan. Például a társtalan boldognak látja azt, akinek van férje/felesége, de lehet, hogy ő meg azért boldogtalan, mert nincs gyermeke, másnak meg van. A több gyermekes meg azért szenved, mert csalódott a gyermekeiben, vagy más miatt érzi magát boldogtalannak. Éppen emiatt sohasem szabad, egész egyszerűen nem érdemes összehasonlítani a magunk életét másokéval. A sajátunkban kell megtalálnunk a boldogságunkat. A másik gondolati elcsúszást abban látom, hogy mindent Istenre próbál rávetíteni, mintha ő tehetne mindenről. Persze, hogy mi miért ilyen, és miért nem más, erre nem tudjuk a választ. Nekem is sok olyan kérdésem van, ami feloldhatatlannak tűnik. Vannak kérdésekre, amelyekre nincs vagy legalábbis nem tudjuk a választ. Az bizonyos, hogy úgy vagyunk megteremtve, hogy vágyunk társra, közösségre. S amikor ez nincs meg, akkor érezzük a bűn átkát. Ami rossz van a világban, az egészen biztosan a bűn miatt van. Ez az egyetlen, amit nem Isten teremtett, amit nem akart, hogy legyen. S már itt is van a feloldhatatlan kérdés, hogy akkor miért van mégis bűn, ha Isten nem akarta? Nagy titok, a bűnnek, a rossznak a titka. Persze azzal, hogy minden rosszat a bűnre vetítünk vissza, még ezzel sincs semmi megoldva, hiszen nem olyan kézenfekvő közvetlenül összekapcsolni, mondjuk, egy társtalan életet a bűnnel. Ki vétkezett, kinek a bűne, hogy magányos, az övé, a szüleié, a társadalomé...? Ezekre sincs válasz. Az ószövetség ezt még nagyon leegyszerűsítve látta. Isten igazságossága miatt csakis az vétkezett, akinek valamiben nélkülözést kell szenvednie. Nem vitás, másként nem volna igazságos Isten. Csakhogy mégsem ez a valóság. Van, amikor kimutatható, van, amikor nem, hogy ki vétkezett egy-egy rossz élethelyzetben. A legtöbbször nem.

Szembesülni kell azzal, hogy változik az életünk, sőt, bizonyos helyzetekben tudatosan kell azt változtatni. Nem csak a feladatok irányítják az életünket. Eddig ez nagyjából így volt az Ön esetében is, ám ez az, amin változtatnia kell. Ezért alapvetően nem baj, ha most még nem kapta meg azt a plusz munkalehetőséget. Ez ugyanis készteti Önt, hogy kicsit hátrébb lépjen a tevékenységek sodrából. Azt, persze, továbbra is keresni kell, hogy hol tud hasznos lenni. Ne adja föl ennek keresését. De javaslom, hogy előtte az Úrral beszéljen erről, mielőtt valamelyik atyát megszólítaná. Legyen átimádkozva, hogy mit is kell Önnek tennie. Ugyanakkor szeresse meg újra az otthonát, amely most csöndesebb lett, de mégis életük része volt eddig is, ezután is így lesz. Olvasson újra többet, keressen olyan tevékenységet, amelyet otthon is lehet végezni! Számtalan ilyen van. Tehát fogadja el a változást, és igazodjék hozzá. Higgye el, ez az életszakasz sem lesz semmivel sem kevésbé hasznos és értékes, mint amikor az látványosan kifejeződött, mondjuk, a gyermekei fölnevelésében. Ami a súlyfölösleget illeti, itt is elsősorban agymunkára van szükség. A fejében kell elhatároznia, hogy mit akar tenni. Ha arra a gondolatra jut, hogy hiába kéri Isten segítségét, akkor ez nem más, mint a saját gondolatai körüli keringés. Valójában Ön szeretne valamit és ebben a képletben Istennek nincs nagyon más dolga, mint ezt az elképzelést megvalósítani vagy legalább támogatni. Fordítsa meg a dolgot. Ezt is előbb Istennel beszélje meg, hogy ő mit kér, mit javasol, mit kínál. Ne féljen tőle, Isten is azt akarja, hogy Ön egészséges életet éljen. Nem akarja, hogy kövér legyen. Azt akarja, hogy egészségtudatos életet éljen. De előbb ezt vele beszélje meg. Utána pedig tudatosan mérje föl, hogy ennek érdekében Önnek mit kell tennie. Azt nem fogja megtenni Ön helyett az Úr. De meg fogja áldani a törekvését, a kitartását. Ehhöz kérjen erőt tőle.

Ahogy érzékelem, az Ön helyzete kicsit más, mint azé a testvérünké, aki azért hagyja el tudatosan a fészbuk használatát, mert azt vette észre, hogy rátelepedett, eluralkodott rajta, s már nem tudja kordában tartani. Nekem úgy tűnik, az Ön helyzete bizonyos értelemben nehezebb. Legalábbis nem önmagával kell viaskodnia, hanem annak helyes mértékét kell megtalálnia, hogy a saját elveit követve mégse szakadjon ki a közösségből, ne távolodjék el embertársaitól. Úgy látom, hogy az Ön álláspontja ebben a kérdésben sokkal életszerűbb, egészségesebb, mint a munkatársaié. Elhatalmasodott rajtunk a virtuális világ, és hagyjuk, hogy az irányítson minket, még az emberi kapcsolatainkat is. Minthogy az Öné az értékesebb - és hosszú távon gyümölcsözőbb - hozzáállás, ezért azt tanácsolom, hogy ezt ne hagyja el, ebben ne engedjen. Ne hagyja, hogy a közösségi elvárás Önt is a virtuális térbe kényszerítse. Lehet, hogy még tudatosabban kell kezelnie a kapcsolatépítéseket, nagyobb energia befektetéssel kell figyelnie arra, hogy munkatársai, embertársai ne távolodjanak el Öntől. De ezzel együtt is azt tanácsolom, hogy inkább maradjon meg ennek a kicsit kívülálló furamadárnak. Ezzel tud többet adni a társainak is. Ha csak egyszer is elgondolkodnak azon, hogy hátha így is lehetne, ahogyan Ön él, függetlenebbül a világháló kínálta lehetőségektől, akkor már sokat segített rajta. Mi, keresztények egyébként is sokszor kilógunk a sorból. Ez egyáltalán nem baj, ezt tudatosan vállalni kell.

Amikor azt látja, hogy a temetést kérők nem hisznek a föltámadásban, és ezt hivalkodó módon hangoztatják is. Azért teszem hozzá ezt a pontosítást, mert korábban a hamvasztást is azért tiltotta az egyház, mert megvolt annak a gyanúja, hogy azért égetik el a holtesttet, hogy ezzel fejezzék ki azt, hogy nem hisznek a test feltámadásában. Ma már a hamvasztásnak ilyen indoklása aligha jön elő. De ha valaki hangsűloyzza, hogy azért végezteti el a hamvasztást, mert nem hisz a test feltámadásában, akkor a papnak vissza kell utasítania a temetést. Viszont hasonló okokból nem vállalható a hamvak szétszórása sem, akár temetői parcellában, akár folyóvíznél. Ilyenkor jól teszi a pap, ha nem vállalja a temetési szertartás elvégzését. Ezzel is késztetni akarván a híveket, hogy sokkal emberségesebb temetési módot válasszanak.