Kedves Lelkiatya! Egy probléma kapcsán szeretném kikérni a véleményét. Fiatal vagyok, az egyetemet tavaly fejeztem be. A problémám az, hogy nem érzem magam boldognak és ennek több oka van. A gyerekkorom többnyire jó volt és szívesen gondolok rá vissza, de az utóbbi években inkább rosszabbak lettek a dolgok. Az édesapám súlyos beteg lett és a diagnózis után 3 évvel elhunyt (ez tavaly történt), természetesen nagyon megviselt (sokat sírtam, nem tudtam aludni, szuicid gondolataim voltak). Ezen kívül is sajnos az utóbbi években volt bőven probléma. Édesanyám is gyakran jár orvoshoz mert egyébként is van több betegsége, illetve megjelent néhány új egészségügyi probléma is nála. Szerencsére kapott jó kezeléseket és ezek elmúltak neki, de nyilvánvalóan aggódtam érte sokat és őt is nagyon bosszantotta a helyzet. Az anyagi helyzetünk is egyre rosszabb lett, nem éhezünk, nem arról van szó, de anyukámat bosszantja és nyilván én sem örülök neki, hogy állandóan váratlan kiadások vannak, hogy bizonyos dolgokat nem tud(unk) megvenni, megtenni. Nem luxus dolgokra kell gondolni, de olyanokra, amik azért jól jönnének. Vagy hogy mondjuk félre is lehessen többet tenni. A járvány is elszomorít, bár meg kell jegyeznem, hogy amikor édesapám beteg volt és az egyetemen távoktatás volt, akkor ezáltal otthon sokat tudtam neki segíteni hiszen nem kellett bejárnom órákra. Ezt leszámítva viszont most már nagyon zavar a bezártság, de én nem merem élni a régi életem, bár már anyagilag sem lenne könnyű és meggondolom mire adok ki pénzt, de a vírus miatt sem merek eljárni ide-oda. Van saját jövedelmem, de nem olyan nagyon sok, ezért plusz munkát igyekszem majd vállalni. Az is nagyon bánt, hogy sokan meghaltak már, akik fontosak voltak nekem és akiknek én fontos voltam és nélkülük nem ugyanolyan már az élet. Az édesapám elvesztése nagyon fájdalmas volt, de nem csupán erről van szó. A nagyszüleimet elveszítettem általános iskolás koromban és egyik nagymamám unokatestvére is elhunyt, még évekkel ezelőtt. Biztosan furcsa ez egy fiatal, éppen egyetemet végzett embertől, de én a családomnak voltam a legfontosabb, a rokonaimnak. Én másoktól olyan érzelmeket nem kaptam mint tőlük és azért is bánt, hogy elhunytak, mert még velem lehettek volna sokáig. Volt barátságban részem, de sajnos én azokban is csak csalódtam. Talán csúnya ilyet mondani és ne haragudjon ezért, de amikor látok egy családot, mondjuk ismerősét, ahol a fiatal felnőtt, az ő szülei, a nagyszülők együtt vannak és egészségesek és a nagyszülők vagy dédszülők is élnek 90 éves korukig, akkor elgondolkodok azon, hogy miért nekem kellett majdnem mindenkit korán elveszítenem. Pontosabban, miért bizonyos családokban van annyi szomorúság és másokban meg nem. Ez tényleg így van. Az okát nem értem az egésznek, hogy nekem miért annyi mindenkit fiatalon elveszítenem és az én szeretteimnek annyit szenvedni és mások meg miért élnek boldogan sokkal tovább. Nem akarok másoknak rosszat kívánni, csak nem értem. A nagymamám is nagyon jó ember volt, tényleg soha nem volt egy rossz szava senkire, adakozó és segítőkész volt, hívő is, eleinte apáca akart lenni. Nem ártott senkinek soha és mégis sokat szenvedett életében. Ismerek másokat, akik közel sem ilyen jó emberek, átvernek másokat, nincs bennük semmi empátia, csak magukra gondolnak és mégis élnek boldogan egészségben már évek óta. Elszomorítanak ezek a dolgok, amiket leírtam. Az, hogy elveszítettem sok embert, akikkel szerettük egymást, hogy édesanyám is boldogtalan, hogy neki is mindig baja van, hogy a járvány még meg is nehezíti, hogy elmenjek kikapcsolódni, hogy mindig a bezártság. A jövőmben sokszor már nem is tudok reménykedni. Valahogy nem tudom elhinni, hogy egyszer boldog leszek, hogy anyukám is az lesz, hogy elérem a vágyaimat, hogy lesz egy saját lakásom, hogy megtanulok vezetni, hogy elmehetek nyaralni, hogy nem lesz járvány, hogy nem lesznek háborúk. Édesanyám mindig azt mondja, hogy nekem nem szabad elkeseredni, még előttem az élet, de én csak azt látom évek óta, hogy minden rosszabb lett, nemhogy jobb lenne. Az én életemben egyéni szinten és világszinten egyaránt. Ön szerint próbáljak meg mégis reménykedni? Egyáltalán hogy lehet reménykedni amikor sok minden rossz történt? Azt hiszem én azért nem merek remélni és optimista lenni, mert már a rossz dolgokhoz szoktam hozzá és attól tartok, hogy ha reménykedek és mégsem sikerül az, amit remélek, akkor csak rosszul fogom érezni magam.

Kedves Lelkiatya! megismerkedtem egy keresztény lánnyal, de képtelen vagyok helyes döntest hozni vele kapcsolatban, a következő okok miatt. Én katolikus vagyok, amig ő a budapesti automom gyulekezet tagja. Én 29 éves vagyok, ő pedig 35. A felekezet közötti különbségek, és a korkülönbség miatt nem tudok dönteni. Segitsen atya!

Kedves Lelkiatya! Az egyház elsődleges feladata lenne a rontások levétele? Mivel saját tapasztalatomból beszélek hogy az eggyik ilyen mellék vágány a pszihoatria sajnos jelentősen megkárosította a lelki és testi egységem. Sajnos a gyógyszerek által meg súlyosbították a károkat bennem ! És hát ha nem is csak magamról beszélek rengeteg ilyen sorstarsam van . A katolikus egyházban ezt meglátásom szerint eléggé kerülik a rontás le vételt, úgy értem hogy nem beszél egyházunk erről peddig nagyon sok végtelen ember küzd a gonosz lelkek ártalmától és a pszihologia és pszihoatria irányában terelődnek. Mondván hogy egy akár exorcizmus előtt alapos pszichiátriai kivizsgálás kell. Én is itt kerültem mellék vágányra és megoldás nem lett .. sőt.. És sok tudatlan ember meg jósokat keres fel hogy semlegesítsék ezt.. viszont tudjuk hogy ez nem a világosság útja hanem a sötétségé! Mit tegyen az a keresztény ember aki fel ismeri hogy rontást tettek rá!? Mennyire jártas a magyar katolikus egyház ebben ?

Kedves Lelkiatya! Olvasom a válaszokat és sokat töprengek rajta, hogy az Isten alázata, irgalma, kitartása, szeretete, amivel kísér minket életünkön át a botladozásaink közepette is, mennyire kiapadhatatlan! Ha sokadszor is beleszédülök ugyanabba gödörbe, akkor se mondja - Fiam jól tudtad, hogy ott a gödör, hányszor figyelmeztettelek már, akkor menj tovább egyedül. Pedig Ő a Mindenható, mégis számtalanszor felemel és újra jó útra indít! Mekkora alázat kell ehhez! Én szeretném követni ebben is az Urat, hogy tudjak hetvenhétszer is megbocsátani, hogy ne tartsam számon az ellenem elkövetett sérelmeket, fájdalmakat, de ez nagyon nehéz. Ha valakiben a bizalmam megrendült, akkor ha lélekben meg is bocsátok neki, sohasem tudok rá úgy nézni, mint előtte, pedig higgyje el Lelkiatya, én szeretnék. Sőt sokkal nagyobb küzdelmeket élek át mikor szeretni próbálom, mert mintha a kísérő folyton a fülembe sugdosná, nem emlékszel rá, hogy már átvert, becsapott, visszaélt a szereteteddel? Szóval úgy szeretnék szeretni, hogy ne emlékezzek a rosszra, mint az Úr is teszi velünk, kéri tőlünk, de vajon lehetséges ez és ha igen hogyan? Köszönve: Sára

Kedves Lelkiatya! Barátság témában szeretném kérni a véleményét. Volt már néhány mély csalódásom az emberi kapcsolatok minden terén. De visszatekintve ezekre a dolgokra a személyiségem épülését szolgálták, bár lelkileg nagyon megsínylettem azokat az időszakokat. Így eléggé lapossá váltak a kapcsolataim utána. Van egy lány társaság, akikkel időnként összejártunk kávézni, és azon belül van két személy, akikkel külön-külön is szoktam találkozni. Az egyikük különös módon megérintett. El szoktunk járni lelki közösségbe programokra, így kezdődött a barátság kezdete, és ebből kifolyólag utána és más alkalommal is szoktunk találkozni. Úgy érzem, kölcsönös a dolog az illető részéről is. Ő már kb.1,5 éve is hívott kávézni, amikor társaságban voltunk vagy összefutottunk. Akkor nem vettem a lapot, nem tudtam komolyan gondolta- e. Sok köztünk a hasonlóság, karakterbelileg, érdeklődési kört illetően, mindketten mélyen keressük Istent. Remélni sem mertem, hogy egyszer ilyen barátra találok. Amint írtam, különösen megérintette a lelkemet a vele való találkozás, mindig nagy energiával tölt fel, utána felszabadultnak, boldognak érzem magam. Az energiát a társaságában is tapasztalom. Olvastam egy barátságról szóló könyvben, hogy a lelki író bátorította a nemileg kielégítetlen nőket, hogy minél szorosabb és meghittebb barátságokat alakítsanak ki. Azon gondolkodtam ennek kapcsán, bár szerintem ebben az esetben nem erről van szó, hogy hogyan kerülhető el az esetleges elhajlás veszélye ilyen esetben. Mert erről is írt az író, hogy ilyesmi is előfordulhat. Mindkettőnknek természetes hajlamai vannak. Magasabb eszményekről szoktunk beszélgetni, Istenről, lélektanról, stb. Ezt az energiát, feldobott, euforikus állapotot nem tudom hova tenni. Nem zavar a mindennapokban, inkább ad egy békés kiegyensúlyozottságot. És bár szoktam gondolni rá, imádkozni érte, nincs bennem kétségbeesett ragaszkodás a személye iránt. Inkább spontán alakulnak a dolgok. Mindketten Istenhez ragaszkodunk elsősorban, és éltünk már meg olyan időszakokat a múltban, amikor csak ő tudott segíteni. Erről is beszélgettünk. Ön hogy látja ezeket a dolgokat? Válaszát előre is köszönöm! Liana

Tisztelt Lelkiatya! Hívő keresztény (katolikus) vagyok és az lenne a problémám, hogy sajnos eltávolodtam Istentől.Arról van szó, hogy úgy érzem, hogy nem tudom összehangolni a hitemet és a hétköznapi életemet. Egy ideig ez működött, akkor sokkal többet imádkoztam, egy időben naponta többször vagy legalább egyszer, a lelki világom is más volt, nyugodtabb, boldogabb. A világi életemről annyit kell tudni, hogy doktorandusz vagyok az egyetemen, jelenleg nincs más munkám, bár később esetleg lesz, minden esetre most főleg olyan feladataim vannak mint például tanulmány írása, tanulmányok fordítása, prezentációk készítése, közben persze órákra járok az egyetemen és ehhez hasonlók. Bár nem egy kötött "munkarend", de sok időt vesz igénybe. A gond az, hogy én vagy a hitemre koncentrálok vagy pedig a világi teendőimre, de én nem tudom összeegyeztetni, összehozni a kettőt. Tudom, hogy sokaknak sikerül, de nekem nagyon nehéz. Az az igazság, hogy már egyáltalán nem imádkozok, nem is böjtölök, nem is megyek templomba, semmit se csinálok. A szándék meglenne, de valahogy nem tudom összeegyeztetni a világi dolgokkal és hogy őszinte legyek, már feladtam az egészet. Az a helyzet, hogy minden időigényes és fárasztó. Reggel már azért nem imádkozok, mert akkor sürgetve érzem magam a teendőim által és este meg már fáradt vagyok hozzá és mire befejezem az aznapi feladataim, például fordítottam órákon keresztül, pláne ha még órám is volt, akkor már semmihez nincs kedvem. A másik dolog az, hogy bár szerencsére ez nem minden héten ilyen, de ha járkálnom kell ide-oda, akkor eleve alig haladok a teendőimmel és akkor meg aztán végképp nem vállalom be, hogy még a templomba is elmenjek, mert az is idő. Tudom, hogy ez csúnyán hangzik, bocsánat. Amikor még közelebb voltam a hitemhez, akkor tényleg sok időt is szántam rá. A templomba is gyakran elmentem. Egy időben előfordult, hogy akár hetente többször mentem. Amikor otthon imádkoztam, akkor sem sajnáltam rá az időt, persze akkor nem volt annyi feladatom mint mostanában. Azokban az időkben nyugodtan, ráérősen imádkoztam. Tudok róla, hogy vannak, akik pár perc alatt letudják az imádságot vagy hallottam már olyat, hogy valaki magában a villamoson is elmormol pár perc imát, akár egyetlen mondatot, amiben hálát ad. Sokan megteszik, hogy imádkoznak 5 percig és ebben mondják el a lényeget. Én azok közé tartozom, akik hosszasabban imádkoznak, volt rá példa, hogy fél órán át tartott. Amikor valami különleges helyzet volt, például valaki másért imádkoztam, aki betegen feküdt a kórházban hetek óta, akkor egy óráig is eltartott. A templomban is úgy szeretek imádkozni, hogy nem sietek. Nem azért imádkozok így, mert azt hiszem, hogy akkor jobban meghallgatásra talál az imám, hanem azért, mert én csak egy ilyen belsőséges kapcsolatot tudok Istennel elképzelni, Jézushoz imádkozom leggyakrabban és legtovább, úgy szoktam hozzá imádkozni mintha épp egy barátommal beszélnék. Tisztelve az ő isteni jellegét, de mégis meghitten, bizalmasan, beavatva a lelki titkaimba, elmondom neki, hogy mit érzek és miért érzem, ha félek, akkor azt is, ha hálás vagyok neki (és az Atyának), akkor köszönetet mondok. Én az imádságomban neki olyan dolgokat is elmondok, amiket egy embernek sem, hiába vannak, akik közel állnak hozzám. Tehát ezt a meghitt, barátságos, bizalmas "viszonyt" nem tudom akkor megvalósítani, amikor sürgetve érzem magam és nincs elegendő időm rá és túlzottan lefoglalnak a teendőim és azokon görcsölök. Különben ez fordítva is igaz, mert amikor a hitemre szántam sokkal több időt (imádság, templomba menni, adományozás, elmélyülés), akkor meg a kutatói-tanulmányi teendőimet tettem teljesen félre, de rájöttem, hogy ez így nem fog menni. Kedves Atyám, Ön mit gondol erről? Sajnálom, hogy ilyen hosszú levelet írtam Önnek, abban bíztam, hogy ha részletesen mondom el, akkor jobban érti a helyzetem. Tudom, hogy ez így nincs jól.

Tisztelt lelkiatya!!! Most hogy feloldották a templomokba a maszk viselést a szentelt vizet mikor kapjuk vissza a templomok bejáratához???? Nekem kicsi gyermekkorom óta természetes volt hogy a templomba ha belépek szenteltvízel keresztet vetek!!! Mostmár két éve hogy le vannak szerelve a szenteltvíz tartok a mai 3-4-5 évesek azt se tudják hogy van szenteltvíz tartó azt meg főleg nem hogy mi célt szolgálna a templom bejáratnál.Válaszát előre is köszönöm Ildikó.

Kedves Lelkiatya! Gyülekezetes barátommal azon vitatkoztunk, hogy van e hatalma egy hívőnek átváltoztatni a kenyeret. Én katolikus vagyok, de ők hívőként otthon is megteszik ezt, egy igehelyre utaltak, mégpedig valami olyasmit mondott, hogy maga a nép felszentelt papság, tehát van hatalma erre. Mit mond erről Atya? Ha Jézus azt mondta tanítványainak, hogy ezt cselekedjétek az én emlékezetemre - akár mondhatta nekünk is, ahogy egy korábbi kérdésben kiderült, hogy amit a tanítványoknak mond Jézus, azt nekünk is mondja.

Tisztelt Lelkiatya! Hogyan ismerhetjük fel az idők jeleit?

Kedves Lelkiatya! Van-e értelme olyan, már nagyon régen elhunyt ember lelki üdvéért imádkozni, aki az életviteléből adódóan kevéssé valószínű, hogy üdvözülhessen?

Kedves Lelkiatya! Nagyon köszönöm az előző válaszát!Természetesen ha engem kifejezetten megkérdeznek én eddig úgy érzem mindig ki tudtam állni a hitem mellett és mindig imádkozok is, hogy legyen ehhez megfelelő bátorságom és ezzel kapcsolatban is szeretném megköszönni bátorító tanácsát és a kedvességét. Annyit szeretnék, még megkérdezni, hogy alapvetően véve ha valaki csak olvas egy viccet amit elmond egy társaságban, ami vallási vonatkozású és átvitt értelmű és az ember nem rögtön mondja el a véleményét vagy már nem tudja elmondani mert későn tudna már csak reagálni egy ilyen helyzetre az sem bűn? Mitől válhat egy ilyen helyzet hit tagadássá? Én szívem szerint mindig rögtön reagálnék ilyenkor de sokszor mire eszembe jut mi lehetne a leghelyesebb ide illő gondolat a beszélgetés már máshol jár... Szeretnék mindig helyesen cselekedni Isten előtt, az nem baj ha emiatt esetleg kinevetnek, viszont túlzásba sem szeretnék esni, mert ezzel sem szeretném megbántani Őt. Köszönettel!

Kedves Lelkiatya! Mit mondjak a feleségemnek, aki egyre jobban hisz a lélekvánsorlásban? Hetente hoz példát, hogy kisgyerekek szerte a világban, múlt korokról beszélnek teljes pontossággal, pedig azt nem ismerhetik. Az interneten talált egy videót ahol egy kanadai 3 éves kislány viking dalt énekel, az anyukája sosem tanitotta, nem is hallhatta sehol. Vagy van egy angol kisfiú aki elmondta hogy ennek az épületnek a helyén egy másik épület állt, és pontosan körülírt mindent.A másik kislány elmondta a szüleinek, hogy fent volt a csillagoknál és ő választotta ki őket, hogy ide szülessen újra stb.. Szóval nem tudok neki olyan választ adni amiben cáfolhatnám, hogy nincs reinkarnáció. Mit javasol, mit tegyek? Köszönettel!

Kedves Lelkiatya! Egy társaságban voltam amikor Istennel kapcsolatban egy személy megemlítette, hogy olvasta valahol, hogy a kutyák a gazdájukat így tekintik. Többen nevettek ezen. Én viszont nem amint tudatosult bennem a mondat lényege és mondtam is, hogy szerintem ez nem így van. Többször átéltem hasonló esetet és én soha sem tartottam az ilyen kijelentéseket viccesnek az utóbbi időben kifejezetten elszomorítanak, viszont állandóan bűntudat gyötör ilyenkor, hogy keresztényként nem-e kellene határozottabban fellépnem ilyen esetekben. Félek megbántom Istent azzal, hogy nem szólok rá ilyenkor a másik személyre. Ön mit gondol bűnt követtem el ebben a helyzetben? Mi a leghelyesebb viselkedés az ilyen helyzetekben? Segítségét előre is köszönöm!

Kedves Lelkiatya! Szüleimmel - egyelőre - közös telken élünk a családommal. Van három cicájuk akik éjszakára a fészerbe vannak zárva, melyet reggel kinyitnak. Tegnapi nap folyamán láttam, hogy zárva van napközben is, így kinyitottam hadd mehessenek világot látni. De csak egy cica volt bent. Ma összefutottunk a kertben édesanyámmal körülbelül 2 percre, s kérdezte én engedtem-e ki tegnap a bent lévő cicát? Feleltem, hogy igen. Majd mondta, hogy ennek nem igazán örültek, mert tüzel és nem szeretnének kiscicát. Mondtam neki, hogy sajnos nem tudtam. Erre az volt a válasza, hogy : ? már mindegy. ? ?Örülni? fog az állatorvos, mert vihetjük abortuszra?. Nem igazán fogtam fel először amikor mondta, csak miután bejöttem a házba. Sajnos a szüleim nem élnek keresztényéletet. Édesanyám és Édesapám Édesanyjai is mélyen hívők voltak. Az egyik nagymamám 2004-ben, másik nagymamám 2016-ban távozott el. A szüleim azóta elutasítják a tanításokat. Úgy érzem, hogy a Jó Istent is eltemették velük? Szerintem a cicákkal kapcsolatban bűnt követnek el, s megszeretném akadályozni ezt a lépésüket, hisz mégis egy érző élőlényről van szó! ?Bűnösök között cinkos aki néma?. Így érzem magam. Megértem,hogy nem szeretnének kiscicát. Nekünk mivel saját kertünk nincs így azt sem tudom mondani, hogy majd magunkhoz veszem. Mi tévő legyek? Válaszát előre is köszönöm. Dicsőség Jézus Krisztusnak!

Tisztelt lelkiatya! A közelgő választások nyugtalansággal töltenek el, úgy érzem,senkire sem szavazhatok nyugodt lelkiismerettel.Márki-Zay Péter azt mondta,engedélyezni szándékozik az azonos neműek házasságkötését és örökbefogadási jogát-ezt nyilván nem helyeselhetem.Ugyanakkor azt is ígérte, hogy duplájára emeli a családi pótlékot-aminek az összegét az Orbán-kormány tizenkét év alatt nem emelte-és bevezeti a minimáljövedelmet;ez utóbbi bevezetését Ferenc pápa is szorgalmazza.Vannak akik a családi adókedvezményt szokták felhozni; azonban ezt a legszegényebbek nem tudják igénybe venni.Máskor azt mondják, ha bevezetnék a minimáljövedelmet, nem dolgoznának az emberek; azonban sajnos tapasztalatból tudom, hogy nemcsak az egyes ember igyekezetén múlik,hogy van-e állása, és többször hallottam az évek során munkahelyi feletteseimtől,hogy kisgyermekes anyát, egy bizonyos kornál idősebb embert,más településről bejárót, cigányt semmiképpen nem alkalmaznának(ezeket a dolgokat nem nekem mondták, csak én is jelen voltam )Az Orbán-kormánynak a szomszéd és európán kívüli népekkel szembeni hangulatkeltését-a trianoni békeszerződés gyakori emlegetését, az olyan kijelentéseket, miszerint "minőségi különbség van egy magyar és egy afrikai gyermek között",stb-szintén nem helyeselhetem. A Mi Hazánk Mozgalomra mint szélsőjobboldali pártra nyilván nem szavaznék,a többi pártnak nincs esélye bejutni a parlamentbe. Mit tegyek?