Kedves Lelkiatya! Köszönöm! Annyit szeretnék még kérdezni, hogy ha valaki katolikuss? szeretne válni más keresztény felekezetből akkor be kell e mutatnia a kereszt levelet ill hogy ez fordítva is igaz-e vagy ha nem tudja hogy hol keresztelték ilyen esetben szükség van e újra kereszteltésre? Egyébként az ?ttérést tényét függetlenül attól hogy az anyakönyvbe nem vezetik be rögzítik valahol az egyházak? Ilyen esetben is végeznek külön szertartást? Köszönettel.
Ha valaki a Katolikus Egyházzal teljes közösségre szeretne lépni (katolizálni) egy másik keresztény felekezetből (ahol van érvényes keresztelés), akkor ez a lelki-szellemi felkészülés után a bérmálás szentségének vételével történik. Ilyenkor két tanú előtt a helyi katolikus parókus/plébános előtt mondja el kérelmét és a Hitvallást. Ezt követi majd idővel a többi szentség vétele (bűnbocsánat és Eukharisztia).
Sok esetben a jelölt nem tud keresztlevelet bemutatni, mert más felekezeteknél nem is létezik ilyen dokumentum, esetleg igazolást tudnak adni a keresztségről.
A bérmálás szentségének vételét a helyi parókián/plébánián anyakönyvezik.
Kedves Lelkiatya!
Többszörösen is elvetéltem sajnos.
Miért nem ad az Isten gyermeket?
Nagyon szeretnék már. Hogyan és milyen imát mondjak, hogy meghallgasson?
Köszönöm szépen!
Sajnos, a kérdésére nem tudok válaszolni. Nem tudhatjuk, hogy mi miért történik az életünkben. Az imént írtam néhány gondolatot egy másik kérdezőnek, úgy sejtem, hogy azok közül Önnek is szól néhány. Amikor valami nagy fájdalom ér, azt főként azért nem értjük, mert képtelenek vagyunk összhangba hozni azzal az Istennel, akiről úgy tudjuk, hogy csak jót ad nekünk, szeretetből mindig a legjobbat adja. Én pedig tessék, sorozatban kapom a rosszat. Balga módon azt is lehet gondolni, hogy nem is szeret az Isten. Mást talán igen, de engem nem, mert rosszat kaptam tőle. Amit Önnek át kellett élnie többszörösen is, az szinte a legrosszabb, amit egy édesanya megélhet. Erre egyszerűen nincs magyarázat. Ne is keressen! Nincs. Arra figyeljen, hogy Isten mire akarja Önt tanítani! Nyilván, ha megjelenik egy új magzat - adja Isten, hogy történjék meg mihamarabb! -, akkor nyomban elkezd erőteljesen aggódni, hogy mi lesz vele, vajon megmarad-e vagy sem. Ez nagyon rosszat tesz a babának. A babának nyugalomra van szüksége, nyugalomra és bizalomra. Ezt akkor tudja neki megadni, ha Ön is
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya, örömmel olvasom az itt közzé tett tanácsait, javaslatait. Kérdésem elég hosszú lesz. Vallásosnak voltam nevelve, római katolikus hitben, templomban volt az esküvőnk is, egy kisfiam van, s jelenleg 7 hónapos várandós vagyok, boldog házasságban élünk. Fiatalkori lázadás miatt elhagytam a templomot, bár Istent soha nem tagadtam meg. Sajnos istentelen éveim alatt számtalan rút bűnt elkövettem. Közeledni próbáltam Istenhez, jártam jó ideig protestáns felekezetbe, majd jött egy "megvilágosodás", egy görögkatolikus kedves ismerősöm segítségével, hogy visszataláljak az egyházhoz. Jelenleg oda járok, a görögkatolikus liturgiákra, nagyon szeretem és nagyon szépnek találom, szentgyónásra is készülök, gondolkodtam még a baba születése előtt egy máriapócsi zarándoklatban is. A latin rítustól valahogy "tartok". Értek ott negatív élmények gyermekként, hogy mi azt ezen a felületen nem részletezném. Egyébként mindig labilis személyiség voltam, tökéletességre törekvő, soha nem tudtam igazából elfogadni magamat. Sokszor voltak pszichiátriai problémáim is. A templomon kívül, gyakorlatilag mióta a katolikus közösségbe igyekszem visszatérni, folyton vallási tartalmú negatív kényszergondolataim vannak, de olyan szinten, hogy időnként pánikrohamba torkollik. Olvasom a lelki tükröket, az egyházi törvényeket, és olyan rettegés száll meg, hogy az elképesztő. Nem tudom elképzelni a szerető és irgalmas Istent, hanem mindig (bocsánat) egy borzalmas halálosztó jut az eszembe, s hogy eddigi életem ballépései, sikertelenségei és egy kis magzatom halála is a bűneim következménye. Tegnap este az "Emeljük fel szívünket" imakönyvben olvastam a búcsúkról, és annak jelentőségéről. Én ezt soha életemben nem gondoltam, azt hittem, Isten megbocsátja és elfelejti a vétkeinket, elolvasva az egyház tanítását ez nem egészen így van, a bűneink miatt kell a purgatóriumban kínokat átéljünk. Nem kegyetlen dolog ez? A lelkiismeretem folyton vádol, ha megnyugvást érzek, szinte mintha "keresné", vagy mintha már várnám, mikor jön az újabb kárhoztatás. Időnként borzalmas , kényszerítő jellegű gondolatok, késztetések tolakodnak a fejembe, nem tudom, Istentől jön-e. Nemrégiben pl. az, hogyha nem térek meg, ez a kisbabám is meg fog halni, és az az én bűnöm lesz. Voltak már ilyen jellegű gondolataim, voltak enyhébbek is, de míg a protestáns felekezetbe húzódtam (és sajna egyszer majdnem végleg visszatértem), az általuk kínált könnyebb evangéliumba próbáltam kapaszkodni. Volt olyan gondolatom, jó fél éve, hogy nem élhetek fél évig nemi életet a férjemmel mert régebben éltem szexuális szabadosságban . Volt olyan gondolatom hogy "most kerültél az örök kárhozatba". Volt olyan, hogy papnak kell lennie a fiamnak ha jót akarok. Ezek "random" gondolatok, cikáznak, van hogy erősítik egymást, van hogy ellentmondanak de el nem tűnnek. A katolikus egyházba való visszatérés gondolata és érzése örömmel töltött el, hogy "nincs vége a kegyelemnek", de azóta folyton ezek a merev dogmák, elvárások tolakodnak a fejembe. Imádkozni itthon nem tudok, és éppen ezért nem is merem mert ilyen közben is értek hasonló élmények. A templomban nem ez történik, ott megnyugszom. Én érzem, és tudom borzalmas bűneim súlyát, de minthogyha a tudatom, vagy Isten a lehető legnehezebb és legnagyobb terheket és elvárásokat rakná rám. Nincs nyugtom, van hogy nem alszom, hanem egész éjszaka kattogok, rettegek. Volt, amikor bármit tettem, mindent bűnnek éreztem, mostanában is előfordul de kisebb intenzitással mint ezek a gondolatok. A vallást nem akarom otthagyni, pedig sokszor van a gondolataimban, hogy akkor lehetséges, megszűnne ez a borzalom ami bennem megy. Félek, hogy a kicsi babámnak is árt ez. Félek, hogy valóban nagyon nagy bajban vagyok és nem segít már semmi, maximum a búcsúk és az egész életen át tartó vezeklések, ha jót akarok.
Válaszát előre is köszönöm, Isten áldja!
Julia
Kedves Júlia!
Minden bizonnyal megvan az oka, hogy ilyen tévképzetek zaklatják az elméjét, a lelkét. Csak utalt rá, hogy korábban, talán gyermekkorában voltak rossz élményei az egyházban. Ez akár a családban, akár a templomhoz kötődően történtek, mindenképpen igen mély nyomokat hagytak az Ön pszichéjében. Ezek okozhatják a mostani zavarokat. Nem tudom, elegendő lesz-e elmondanom Önnek néhány nagyon fontos alapigazságot. Nagyon bízom benne, hogy igen, illetve ezért nagyon imádkozom is, hogy kapja meg ezek megértéséhöz a szükséges isteni segítséget.
Szóval, ha Ön elvégezte a szentgyónását, akkor utána már semmi, de semmi nem terheli Önt. Isten megbocsátása azt jelenti, hogy nem is emlékszik többé a bűneire. Márpedig, amire ő nem is emlékszik, az nincs is többé. Nagyon nehéz nekünk ezt elhinnünk, de így van. A bűneink a saját emlékeinkben maradnak meg, nekünk magunknak megbocsátanunk sokkal nehezebb. S ezt vetítjük rá Istenre is. Azt hisszük, hogy ő haragszik, ő büntet minket, holott egyszerűen csak nem merjük elhinni, hogy már régen megbocsátott. Amit az említett imakönyvben a búcsúkról olvasott, azt felejtse el! Ha egy újabb kiadású görögkatolikus imakönyvet vesz a kezébe, abban már ezek nincsenek benne.
Hogy van-e purgatórium vagy nincs, ez nagy kérdés, évszázadok óta folyik erről a vita. Az biztos azonban, hogy ezt nem úgy kell elképzelni, mint valami büntetés, amit le kell vezekelni, hanem inkább megtisztítás - mint a latin szó ki is fejezi -, amelyre azért van szükségünk, hogy be tudjuk fogadni azt az elképesztően hatalmas jót, amire egy bűnös ember még csak nem is képes. Mindenesetre igazán nem kell azon töprengenie, hogy mi következik odaát, mert ezt nem tudjuk. Erről csak találgatások, teológiai elképzelések vannak, de biztosat nem tudhatunk. Ami biztos, hogy Isten azt akarja, hogy mindnyájan üdvözüljünk, s mindent meg is tesz ezért. A mi dolgunk pedig az, hogy minél jobban szeressük őt, minél erősebben kötődjünk hozzá. Akkor az utolsó ítélet - amit nem kerülhetünk el!!! - nem rémisztő lesz, hanem várva várt és vágyott pillanat, hiszen az elé kerülünk, akit egész életünkben kerestünk és szerettünk.
Azt javaslom, minél gyakrabban járjon el közösségi imádságokra. Oda, ahol jobban érzi magát, ahol nagyobb békére talál. Mindegy, hogy ez római vagy görögkatolikus szertartás. És természetesen áldozzon is, gyónjon rendszeresen. Akkor szépen lassan tisztulni fog ez a betegessé vált istenképe. Isten nagyon szereti Önt. Ha rendszeresen olvassa a Bibliát, a zsoltárokat, akkor ennek igazsága is egyre világosabbá válik majd.
Kedves Lelkiatya!
Az egyházakon belül a szertartásokat áttérés, bérmálás, első áldozás stb. mindig elkönyvelik? Szükséges ezekhez a keresztlevél bemutatása? Kap erről valamilyen fajta papírt az adott személy?
Válaszát várva tisztelettel.
A keresztelésről, bérmálásról, szentáldozásról általában kap az illető elmléklapot. Nincs erre jogi előírás, de meglehetősen elterjedt szokás mind a görög- mind a római katolikus parókiákon. Ezeket az eseményeket, miként a házasságkötést is, az anyakönyvbe is bevezetik. Hasonlóképpen járnak el a rítusváltás esetében is. Amikor ilyen előfordul, akkor az illetékes parókiát/plébániát kell értesíteni, ahol a keresztelés történt, hogy vezessék be az anyakönyvbe. Az egyéb tartalmú áttérést, például, ha valaki elhagyta a katolikus hitet, tudomásom szerint nem vezetik be az anyakönyvbe.
Krisztusban szeretett Lelkiatya!
Az alábbiakat kérem csak olyan tömörséggel tegye közzé, hogy ne okozzon megbotránkozást, köszönöm. Ma szentmise után a templom háta mögött találkoztam azzal az atyával, aki engem a mise alatt gyóntatott, de immár teljesen civilben és éppen mobilon beszélve. Én is társaságban voltam, de láttam is hogy telefonál, ezért nem mertem ráköszöni, azt hiszem Ő pedig épp nem is vett igazán észre, hanem csak elment mellettünk, de ennyit hallottam, amint a telefonba mondja: Most végeztem. Engem ez és ahogy mondta lesújtott akkor és a barátnőm is elszomorodott, mert egész olyan volt, mint mikor valaki munkanap végén hazatelefonál, hogy aznap befejezte. Mintha a papi lét az munka lenne és ráadásul mintha hasonlóképp le és föl lehetne venni. Vagy mégis? Bűn, hogy én ezen így megütődtem magamban és hogy hangot is adtam neki persze csak ott és csak a barátnőmmel. (Ez az atya 39l0 év körüli). Nem is tudom, hogy mondjam, mintha nem is az az ember lett volna, akinek a gyóntatószékben találkoztam. Nem akarom megítélni, de a tanácsát szeretném kérni, a papi lét/hivatás szerep? Kicsit olyan ez, mint mikor mi hívek csak a templomban merünk Krisztusról énekelni, de kiléove már nem. Hol van az igazság, mitől is vagyunk, lehetünk mi Krisztus hirdozók mindenhol?
Borbála
Kedves Borbála!
Mint látja, a levelét szépítés, rövidítés nélkül teszem közzé. Hiszen olyan emberi dologról van szó, amelyről nyugodtan beszélhetünk. Megértem a megütközését, s minden bizonnyal ezzel nincs, nem volna egyedül. Ugyanakkor az Ön megértését is kérem a paptestvérek felé. Az én egyik meglátásom, hogy már csak emiatt is jobb volna, ha az atyák mindig reverendát viselnének, hiszen, amikor éppen nem papi szolgálatot látnak el, ők akkor is papok, atyák. Erre épp az Ön érzései világítanak rá, mert mintegy elvárná, hogy a szolgálaton kívül is viselkedjék úgy, mint pap, mint lelkiatya. De tudom, nem minden paptestvérem osztozik ezzel a véleményemmel. Már csak azért is, mert sokan vannak olyanok is, akik ugyan nem viselnek mindig reverendát, de viselkedésük, emberi hozzáállásuk mégis Isten emberére vall. Mondhatnánk, nem a ruha teszi az embert. Azonban mégis van némi hatása arra is, aki hordja, s arra is, aki látja. De értem, hogy Önt nem a pap ruházata, hanem a papi szolgálatának egyfajta gépiessége zavarja. Talán szép lelki élményt élt meg, s egyszerre csak arra lát rá, hogy ez a másik oldalon egyszerű munkavégzés. Higgye el, amikor a pap gyóntat, akkor ő is a lelki munkára összpontosít, de aztán hétköznapi emberré válik. Mint a gyónó is más lelkülettel térdel a gyóntatószékben, és más lelkülettel lép ki aztán a templomból, és folytatja hétköznapi életét. Igen, igaza van, olyan ez, mint amikor csak a templomban vagyunk hitvalló keresztények. De lássuk be, ez nem csupán a papokra igaz! Én is úgy vélem, hogy hétköznapi életünket sokkal jobban át kellene járnia a hitvalló krisztusi életmódnak. De ne ütközzék meg az atya magatartásán sem! Lehet, hogy a feleségének szólt telefonon, hogy most végzett a szolgálatokkal, hamarosan fognak találkozni. Ebben én nem látok semmi kivetnivalót. Ugyanakkor a fentebb írottakat is igaznak érzem.
Föltámadt Krisztus!
Kedves Lelkiatya!
Húsvét alkalmából készítettünk pászkát. Hát nem teljesen olyan lett mint amilyennek kellett volna lennie, ám megszenteltettük. Azonban amikor megvágtuk láttuk, hogy belül nem kelt meg a tészta, így nem is lehetett megenni. A Lelkiatya tanácsát szeretném kérni, hogy mit lehetne vele kezdeni. Hiszen mégis csak szentelmény, kidobni nem szabad, de megenni sem tudjuk.
Üdvözlettel: egy hív
Mivel ez már nem eledel, nem mondhatjuk, hogy szentelt pászkát dobnának ki. Ezzel együtt is egyetértek az aggodalmával, hogy nem illő még ezt sem a szemétbe dobni. Azt javaslom, hogy adják vissza a természetnek. Valahol erdőben vagyy kert végében a földre lehet tenni. Ott a természet majd elvégzi ezzel kapcsolatos feladatát.
Tisztelt Lelkiatya!
Vajon Jézus életének prófétai megjövendölése, majd életének eseményei, melyek követték az Írást a halála pillanatáig, az eleve elrendelést igazolják? Ha nem, akkor hogyan magyarázható, hogy mégis minden úgy történt? Jézus mely döntésében élt a szabad akaratával?
Teodor
Kedves Teodor! Egészen biztosra vehetjük, hogy Jézus teljesen szabad volt minden döntésében, minden tettében. Ő volt a tökéletes ember, aki pontosan olyan, amilyennek a Teremtő az embert elképzelte. Az ember lényegéhöz tartozik a szabadság. Minden más teremtmény determinált, csak egyedül az ember tud szabad lenni. A bűn ugyan megfosztotta ettől a szabadságától, de Isten segítségével visszaszerezhető, tanulható, fejleszthető. Ez a szabadság Jézusban is mint emberben fokozatosan formálódott ki, hiszen egy kisgyermek még értelemszerűen nem a saját akaratát követi, hanem azt teszi, amit mondanak neki. De érett férfi korára tökéletesen kiformálódott benne az Isten terve szerinti szabad ember. (Korábban is tökéletes volt, de még gyermekként élte meg ezt a tökéletességet.)
Hogy gyakran olvassuk, ez is ez meg volt írva róla, egyáltalán nem azonos azzal, hogy ezt az Atya is akarta volna. Sok olyan dolog van, amit mi, véges eszű emberek is előre látunk, akár meg is mondhatnánk, de ez nem jelenti azt, hogy akkor mi azt úgy is akarjuk. Ha valaki látja, hogy egy gyermek kerékpárral fék nélkül száguld lefelé a meredek lejtőn, meg tudja jósolni, hogy ebből szörnyű baleset lesz. Ki is mondhatja mások előtt is, de ez nem azt jelenti, hogy ezt ő így akarná.
Isten szabadságot adott nekünk. Előre látta, hogy mit kezdünk ezzel a szabadsággal, hogy a fiát meg fogjuk ölni, s ezeket a szenvedéseit a próféták által meg is jövendölte. Így kell értelmezni a próféták jövendöléseit. Isten nem a Fia szenvedését akarta, hanem az emberek megváltását. Elküldte hozzánk Szent Fiát, az emberiség pedig kénye-kedve szerint bánt vele.
Kedves Lelkiatya. Egy nem túl gazdag családból származom. A családom dolgozik, minden nap, de mégsem tud szerezni sok pénzt. Az lenne a kérdésem, hogy egy magas rangú egyházi személy, vagy püspök mennyi fizetést kap? Mert sokan mondják, hogy az átlagtól sokkal többet, fél millió fölött. Igaz ez? Ha igen, akkor miért kap ennyit, mikor családja sincs, stb.
Tisztelettel és üdvözlettel: G.
Tisztelt G.! Én sem tudom megmondani Önnek, hogy a püspök mennyi fizetést kap. Mivel kiemelt személy, az ő fizetését sztem ahhoz a vezetőhöz lehet hasonlítani, aki olyan vállalatot vezet, ahol a dolgozók száma kb. annyi, mint a papok és munkaviszonyban levő világiak száma. Ez ma az egyes egyházmegyékben változó, de többnyire száz fő fölött van. Azt sem tudom, hogy az ilyen léptékű cégek vezetőinek mennyi lehet a fizetése, de biztosan több, mint a cége átlag dolgozóinak. Hogy van-e családja vagy nincs, ez más kérdés. Mert az igazán lényeges kérdés az, hogy mire költi a pénzt, amivel rendelkezik. Ha saját kényelmére, netán luxus dolgokra, akkor azt én mindenképp helytelennek tartanám. De szerintem a legtöbb püspök jótékonysági célra használja azt a pénzt, amit félre tud tenni. Legalábbis én így gondolom.
Tisztelt Lelki Atya!
Egy igen gyakorlati-technikai kérdésről/kérésről írok erre a levelezőfelületre, jobb ötlet, más lehetőség ismerete híján. Elnézését kérek érte.
A nagyheti szertartásokat a debreceni Attila téri főszékesegyház honlapjára feltöltött pontos szertartásrend segítségével tudtam követni és szinte valamennyi szertartás részese lehettem. A liturgiák, a zsolozsmák, az utrenyék és a vecsernyék nemcsak lelki gazdagodást jelentettek számomra, de élményt, az elmélyülés lehetőségét is. Őszinte elismeréssel köszönöm valamennyi résztvevőnek, munkatársnak fáradhatatlan és elkötelezett, sugárzó szolgálatát. Külön is hálásan köszönöm a kiemelkedő énekes szolgálatokat, amelyek hol megrendítők, hol fölemelők és ujjongók voltak.
A hálás köszönet után szeretném a néhány mellékesnek tűnő kérdésem föltenni. Őszinte örömöt és nagy többletet jelenthetne véleményem szerint, amennyiben a jövőben a liturgiák rögzíthetők lennének és ezzel visszanézhetők is. Ugyancsak jó lenne, ha lehetőség adódna arra, hogy ne mindig egy adott kameraállásból lenne látható a liturgia valamennyi részlete. Sajnos a közvetítés során a képek ? részben a nem szerencsés megvilágítás miatt is ? gyakran szinte alig mutatnak érdemben valamivel többet, mint egy összemosódó, átfogó látványt. A technikai megoldásokhoz sajnos nem értek, nem tudom fölmérni, hogy a kérések milyen anyagi áldozatot kívánnának. Biztos vagyok azonban abban, hogy a rendkívül tartalmas és fölemelő liturgiák hatása csak emelkedne azzal, ha valami változás történhetne.
Szívből remélem, hogy még számos nagyon tartalmas és szép szolgálatnak lehetek részese a közvetítések jóvoltából! Feltámadt Krisztus! Valóban feltámadt! ? Szeretettel Bak Borbála
Köszönjük az örvendező szavakat és a fölvetést. Hogy mennyire megoldható az, amit Ön javasol, nem tudom. De talán illetékesek olvassák e sorokat, és ha tudnak, biztosan fognak változtatni ezeken. Köszönjük szépen.
Tisztelt Lelkiatya! Pár éve Húsvét körül elmentem misére egy keleti rítusú keresztény templomban...
Kérem a kérdésemet ne tegye ki, csak a választ. Előre is köszönöm!
Ezt mi görögkatolikusok miroválásnak hívjuk, másnéven olajkenetnek. Nagy ünnepek alkalmával a Szent Liturgia után, egyes helyeken az utrenye közben szokott ez történni. A híveket szentelt olajjal megkenik, ez is az adott ünnep kegyelmének közvetítése, örömének megosztása. Ebben - katolikus értelmezés szerint - mások is részesülhetnek. Az ortodoxok minden bizonnyal ezt is szigorúbban veszik. De nem annyira, mint az Eucharisztiában való részesülést, amely maga a teljes közösség szentségi kifejeződése. Ez az oka annak, hogy szentáldozásban csak azokat részesítik, akikkel egy hiten, akikkel egy közösségben vannak. De ez nem terjed ki a szentelményekre (nálunk így hívjuk ezeket), mint például az olajkenetre. Tehát nem tette rosszul, hogy Ön is beállt a sorba és részesült ebben az olajjal való megáldásban, olajkenetben.
Feltámadt Krisztus! Valóban feltámadt. Kedves Lelkiatya! Fájó szívvel írom s szeretném tanácsát, válaszát kérni abban, hogy nem vettem részt egy temetésen. Most már bánom, meg kellett volna oldjam valahogy az eljutást, mégha messze is kerültem el. Aznap viszont este elmentem szentmisére és a család összes elhunytjáért imádkoztam, legalábbis törekedtem rá, tudom, hogy ez nem helyettesíti a jelenlétet. És szerintem emiatt neheztelnek rám. Milyen bűnnek számít ez lelkiatya és hogyan tehetném jóvá? Köszönöm atyai tanácsát, válaszát!
Azt gyanítom, jobban zavarja a lelki nyugalmát az a tény, hogy mit gondolnak most Önről, mint maga az eset, hogy a megelőző szentmisén ott volt, ugyan, de a temetésen már nem vett részt. Nagyon jól tette, hogy előző este a szentmisén imádkozott az elhunytért és a hozzátartozókért. Akkor úgy mérte föl, hogy ennyit tud tenni, többet nem. Hogy aztán később mégis lelkiismeretfurdalása lett, hogy mégis el kellett volna menni, mondom, ez inkább a családtagok elvárása miatt alakulhatott ki. (Még ha esetleg ezt nem is mondják. Sőt, az sem kizárt, hogy még csak nem is gondolják, csak ez az Ön lelkében maradt meg így.) Mindenesetre nincs mit keseregni az elmúlt dolgokon. Ne keressen semmiféle jóvátételt. Ezt előre megtette a szentmisén való imádkozással. Hogy erről a csalágtagok nem tudnak, vagy nem tartják fontosnak, az nem számít semmit. Ha mégis úgy érzi, hogy el kellett volna mennie, ha terheli a lelkiismeretét, akkor is csak annyit kell tennie, hogy a legközelebbi szentgyónásban ezt elmondja. És kész. Nem terheli Önt tovább.
Tisztelt lelkiatya!
Az bűnnek számít, ha egy férfi kasztráltatni szeretné magát azért, hogy ne legyen szexuális késztetése?
Igen, ez helytelen, ez ellenkezik Isten akaratával. Más módon kell megküzdeni ezzel a kísértéssel, nem öncsonkítással. Még nem imádkozott és nem küzdött eleget ezért. Ne hagyja abba! Meglátja, egy idő után meglesz az eredménye! S persze, kérje hozzá Isten irgalmát és segítségét!
Kedves Lelkiatya!
Egy szomszédommal van konfliktusom, ebben szeretném kérni segítő gondolatait. Három éve lakom egy épület tetőterében, ahol ketten vagyunk állandó lakók. A szomszéd nő úgy viselkedik, mintha nem is társasházban lakna. A kaput soha nem húzza be maga után. Volt, hogy amikor kinyitotta, kitörtek a deszkák (melyek kijártak egy ideje), a kapu így beszorult a sínbe, de nem szólt senkinek egy szót sem, úgy hagyta.
A közös bejárat előtt dohányzik, a füst bejön az előtérbe és azon a fronton nem tudom kinyitni az ablakomat. A közös ajtó előtti kisasztal állandóan tele van hamuval és poharakban ázik egy halom csikk. Kihangosítva telefonál, néha olyan, mintha ketten itt beszélgetnének, az én lakásomban.
Két lakása van, az egyiket üresen tartja, de a villanyórát nem kapcsolta le, az folyamatosan pörgött a bojler miatt, de nem fizetett utána, azt állítván hogy abban a lakásban ő nem fogyaszt áramot. Az órák az előtérben vannak, én szoktam leolvasni azokat és elküldeni az állásokat a közös képviselőnek, így derült ki a dolog. Egyszer itt járt egy villanyszerelő, aki lekapcsolta az órát, de később a nő szó nélkül visszakapcsolta azt. Még mielőtt beköltöztem volna, illegálisan leválasztatta a villanyhálózatát a házról és beköttette magának az egész ház által igényelhető összes háromfázisú áramot, így a ház ha megegyezne, akkor sem tudná beköttetni magának a háromfázisút az egyfázisú helyett.
Volt, hogy a közös kulcsunkat kitette az udvaron egy párkányra, amíg elment futni. Azt hittem, valaki elhagyta és elraktam. A végén még ő volt felháborodva, hogy milyen soká nem jutott be a lakásába.
Kétszer is kizárt engem a házból. Egyszer autót mostam az udvaron. Nem vittem magammal kulcsot, ő is látta, hogy itt vagyok, de kizárt, szerencsére a másik szomszéd, aki nyaralni jár csak ide épp itthon volt és meghallotta a kiabálásomat a nyitott ablakon keresztül. Másodszor pedig jöttem haza, a kapuban álltunk, találkozott a tekintetünk. Gyorsan elnyomta a cigit, berohant. Fölmentem a lépcsőn, nyitnék be, bezárta előttem az ajtót, kulcsra?
Ami a legjobban zavar, hogy ahányszor kimegy-bejön (egy időbe szó szerint 5 percenként ment ki cigizni, most már csak félóránként), bevágja az ajtaját. Gipszkartonból van minden fal, beleremeg az egész tetőtér és nagyon hangos. Legjobban talán nem maga a zaj bőszít, hanem az, hogy valaki ennyire nem tiszteli a környezte nyugalmát. Egyszer megkértem szépen, hogy csukja be halkabban az ajtaját, de semmi foganatja nincs. Egy időben hajnalban járt dolgozni, rendszeresen az ajtócsapódásra ébredtem. Múltkor fél egykor ébredtem a csapódásra, de lehet, hogy csak álmodtam, merem remélni, hogy legalább éjszaka nem csinálja. Néha nem is megy sehova, csak kinyitja az ajtaját és becsapja. Felmerült bennem, hogy talán nem is egészen beszámítható. Ha indulna valahova és meghallja, hogy én is épp jövök ki a lakásomból, akkor gyorsan visszamegy. Mindent elkövet, hogy ne kelljen köszönni és másokkal is így viselkedett, akik nálam jártak.
Nem rak ki magának postaládát, a postás pedig hozzám dobja be a leveleit. Egy ideig felhordtam a postáját, kértem, hogy tegyen ki ládát, semmi. Azóta leteszem a postaláda mellé, vagy visszaviszem a postára.
Mikor bevágja az ajtót, mindig szidom őt. Utána lelkiismeretfordulásom van miatta, hogy haragszom rá. Meggyónom. Aztán az egész kezdődik elölről. Sokat imádkozom érte, hogy változzon, talán ennek tudható be, hogy már nem jár ki olyan gyakran. Sokan mondják, hogy én döntöm el, hogy felidegesít-e valami. De hogyan lehet ezt kivitelezni? Szétrobbanok a méregtől, mikor bevágja az ajtót. Többnyire korán fekszik, de volt, hogy 11-kor is csinálta. Mit tehetnék? Természetes dolog, hogy haragszom rá, szidom magamban? Elég, ha imádkozom érte?
Kérem, adjon tanácsot! Köszönöm!
Bizony, ez egyáltalán nem könnyű helyzet. Teljesen érthető, ha indulatossá válik tőle, ha nehéznek tartja elviselni ezt a magatartást. Ez tehát természetes és érthető. Más dolog azonban, hogy mit is kezd vele. Azt továbbra is javaslom, hogy a gyónásaiban említse meg, hogy még nem sikerül szeretnie ezt a nehezen szerethető embertársát, hogy olykor elveszíti a türelmét, hogy indulatossá válik miatta, stb. Ezekre ne mentséget keressen, hanem lássa be ebbéli saját gyöngeségét! Viszont, amint írja, imádkozik érte. Ezt nagyon jól teszi. Ez jelzi, hogy nincs igazán súlyos baj a lelkében emiatt a helyzet miatt. Ha nehéz is szeretni és elviselni, azért törekszik rá - különben nem imádkoznék érte. Szóval, alapvetően az Ön magatartása ebben a helyzetben rendben van. Tökéletesíthető, és kell is rajta dolgoznia, de hogy mennyi hozható még ki belőle, azt nem tudjuk. Mindegy is, a törekvést ne hagyja abba.
Azért is fontos imádkozni ezért a szomszédjáért, mert nagyon rászorul. Nem kizárt, hogy nem teljesen beszámítható, legalábbis szociális értelemben bizonyosan. Nagyon magányos, nincs igazán boldogsága sem lelki békéje. Azt javaslom, úgy tekintsen erre a helyzetre, mint igazi keresztény feladatra. Gyakorolja a türelmet, az együttérzést. Igen, együttérzést ővele, aki nagyon rászorul az emberi segítségre, csak nem tudja, nem ismeri föl vagy nem vallja be magának. Javaslom, hogy segítse továbbra is, jobban is, mint eddig. A leveleit inkább vigye föl neki, ne hagyja abba ezt a viszonzás nélküli szolgálatot! A jézusi szeretet ezt kívánja: tegyetek jót ellenségeitekkel, áldjátok üldözőiteket, áldjátok és ne átkozzátok! (Róm 12,14)
Tisztelt Lelkiatya! Azt szeretném kérdezni Öntől, hogy Önnek és Istennek (bár feltételezem, hogy Ön azt gondolja, amit Isten) az ember hogyan viszonyuljon azokhoz a dolgokhoz, amiket megbánt az életében? Sok mindent megbántam és sajnos utólag látom be, hogy sok mindent máshogy kellett volna csinálnom és keserű érzés, hogy már nem lehet változtatni rajta. Vannak egyszerűbb dolgok is, például, hogy még nem tanultam meg vezetni, pedig meg kellett volna legalább 3 éve, ugyanis most meg nagyon jól jönne és jól jött volna az utóbbi években, de 3-4 vagy 5 évvel ezelőtt nem tudtam, hogy a jövőben mikor és mennyire leszek rászorulva. Azt is eléggé bánom, hogy nem szereztem az egyetem alatt igazi munkatapasztalatot, legalább 1-2 nyáron diákmunkát vállalhattam volna. Tanév közben biztos nem fért volna bele az időmbe, de nyáron megtehettem volna. Bizonyos téren jobban kellett volna képeznem magam, olyan dolgokban, amik nem kötelezőek, de most látom, hogy hasznomra válnának. Itt is egyszerű dolgokra gondolok mint például informatika vagy megtanulni egy ritka idegen nyelvet. Édesapám (aki már nem él), sok mindent már régen mondott nekem és mostanában bizonyosodott be, hogy jó lett volna hallgatnom rá.
Ezen kívül vannak egyéb dolgok is, melyek elbizonytalanítanak. A párkapcsolatomban is bizonytalan vagyok. A párom megtesz értem nagyon sok mindent, sokszor támogatott nehéz időkben, nem ebben vagyok bizonytalan, hanem hogy lehet mégsem kellett volna ez a kapcsolat vagy lehet nem ennyi ideig, meg aztán sokszor megsértett és ezeket megbocsátottam, de elfelejteni úgysem fogom. Jó is meg nem is. Ez is sokszor elszomorít, hogy ez is egy olyan dolog, amit nem biztos, hogy kellett volna vagy máshogy kellett volna. Pedig egyébként nem mondhatni, hogy nem szeretem a párom. Túl hosszú lenne kifejteni, de ez lenne a lényeg, amit leírtam.
Láthatja, kedves Atyám, hogy elég sok mindent megbántam az életemben. Ennek egyike egyébként az is, hogy éveken át hidegen hagyott Isten létezése szóval gyerekkoromban rendszeresen mentem templomba meg gyónni is, egyetemista koromban meg abban is kételkedni kezdtem, hogy Isten létezik-e egyáltalán.
Mit tehet az ember ha nagyon sok mindent elront és későn jön rá?
Túl lehet, túl kell ezen lépni?
Hátha tud nekem tanácsot adni.
Katolikus egyházunk erre csodálatos gyógyszert kínál. Ha megbántam valamit, azt meggyónom, és Isten egyszersmindekorra elveszi a lelkemről ennek a terhét. Ez az első és legfontosabb, amit szeretnék a lelkére kötni. Hinnie kell a gyónás, pontosabban a szerető Isten erejében. Mindazt, amit eddig rosszul csinált, egyetlen alapos szentgyónásban tegye le. És kész. Isten üres lapot, új lehetőségek tárházát kínálja Önnek. Ettől kezdve ne keseregjen a múlton. Ez hit kérdése, hogy mer-e ebben hinni.
Azt mondja, ettől még nem lesz jogosítványa vagy munkatapasztala? Persze, de ettől kezdve ez a jövő feladata. Ettől kezdve nem kell a múltba néznie. Csak előre. A jelenbe, és innen a jövőbe. Nem az a baj, hogy nem szerzett korábban jogosítványt, hanem hogy ezen bánkódik a múlt évekbe merengve. Ezzel szakítson végérvényesen e gyónás által. Ezt is gyónja meg, hogy túl sokat merengett a múlton, ahelyett, hogy a jelenbe és a jövőbe nézne. A párkapcsolatát is a jelenben és a jövőbe nézve kezelje. Ha szereti őt, ő is szereti Önt, akkor házasodjanak össze minél hamarabb! (A szavaiból azt veszem ki, hogy még nem házasok.) Ez a megoldás. Később is lesznek nézetkülönbségek, összeütközések. Azokat majd akkor kell kezelni.
Semmi sincs elrontva. Isten minden helyzetben tud új lehetőséget adni. Az idei húsvét ennek az új kezdetnek a lehetősége legyen az Ön számára. Örvendezzen a föltámadásnak és ennek örömében élje tovább az életét. Ha pedig valami feladat van, azt igyekezzék minél hamarabb elvégezni, hadd jöjjön a következő! Áldott ünnepet!
Kedves Lelkiatya!
Számomra az egyik legszebb és legnehezebb ünnep a Nagycsütörtöké. Kimondhatatlan boldogsággal indul, hiszen az Eucharisztia megalapításával a velünk maradó Krisztust ünnepeljük, s az atyák is ilenkor sokan és együtt mutatják be a szent áldozatot, de aztán Jézus kivonul a Getsemáni kertbe, ahol elfogják és elragadják tanítványaitól s mi a szertartásban ezt átérezhetjük az oltárfosztásban. Nem is tudom mit mondjak, megszakad a szívem a szertartások végére. Lehet ezt másképp, jobban megélni?
Adél
Kedves Adél! Ha úgy érzi, megszakad a szíve, jól érzi. Hogyne lenne fájdalom látni, amit a mi Urunk szenvedett, ráadásul, amit mi okoztunk neki. Igen, nagycsütörtökön és nagypénteken átélhetjük, át kell élnünk a szenvedést. Ebben az egyház segít. Nagyon bölcsen, józanul. Nem heves érzelmi viharokat gerjeszt bennünk, de ráébreszt erre a drámára, amely egyrészt életünk tragédiája, másrészt pedig életünk katarzis utáni megoldása, felszabadult öröme. Nagypéntek után értjük meg, hogy sohasem az erőszaké, a bűné, a halálé az utolsó szó, hanem a föltámadásé, Krisztus Urunk mindent legyőző szeretetéé. A fájdalomban - hitünk által - már benne van az eljövendő öröm. Istennek legyen hála, hogy ezt így rendezte, és az Egyháznak, hogy ebben nekünk hatalmas segítséget ad. Minél jobban együtt él valaki az Egyházzal, annál valóságosabb számára az élet tragédiája és megoldása, végső, örömteli megoldása.
